Aktualitások

Az 1979-es teheráni túszdráma máig az amerikai–iráni kapcsolatok egyik legnagyobb töréspontja, egy olyan incidens, amelyet több mint négy évtized diplomáciai kísérletei sem tudtak maradéktalanul megoldani. A 2026-ban kirobbant amerikai–iráni háború fényében pontosan látszik, hogy a két ország viszonyát nem csupán aktuális geopolitikai érdekek, hanem az iráni forradalom óta hatalmon lévő síita muszlim hatalom és az amerikai kormányzat közötti örökös ellentétek is meghatározzák. A nagykövetség elfoglalása és a 444 napig tartó túszhelyzet nemcsak egy korszakot és a Pahlavi-dinasztia fémjelezte rendszert zárta le 1979-ben, hanem olyan bizalmi válságot indított el, amely a mai napig befolyásolja a két ország egymásról alkotott képét.

A Töréspontok Podcast negyedik adásában a 20. század történelmének hátterében zajló, de mindennapjainkat alapjaiban formáló folyamata kerül a középpontba: az energiahordozók szerepe Magyarország történetében és a világgazdasági folyamatokban. Központi fűtés, gáztűzhely, elektromos háztartási eszközök, gépjárművek – fogalmak, amelyek egykor még alig jelentettek valamit, mára azonban életünk megkerülhetetlen részévé váltak, és változó világunkban nap mint nap tapasztaljuk az energia stratégiai fontosságát és az árváltozásoknak való kitettségünket. De hogyan jutottunk el idáig? Milyen változást hozott a szén megjelenése az iparban és a mindennapi életben, és miként alakította át Magyarország gazdasági szerkezetét? Mi indította el az egyes energiaátmeneteket, és milyen lépéseket tett hazánk az energiaforrások biztosítása érdekében? Miként használta fel a Szovjetunió a KGST keretein belül az energiát politikai és gazdasági nyomásgyakorlás eszközeként?

Amióta az Amerikai Egyesült Államok és Izrael 2026. február 28-án hadműveletet indított Irán ellen, majd Izrael szárazföldi támadást kezdett Libanon ellen, a hazai és a nemzetközi sajtó szalagcímeit újra a Közel-Kelet dominálja. A magyar felnőttek kis túlzással élve már hozzászoktak a térségbeli konfliktusokhoz, de még a fiatalabbak első Közel-Kelettel kapcsolatos alapélményei is egészen a 2003-as iraki háborúhoz nyúlnak vissza. A Közel-Kelet erőszakspirálja azóta is mozgásban van, elég az arab tavaszra, a szíriai polgárháborúra, az Iszlám Állam megjelenésére vagy Izrael Hamász és Hezbollah elleni háborújára gondolni.

Arcok a múltból – Oral History sorozatunk következő interjúalanya Bogár László közgazdász, egyetemi oktató, korábbi országgyűlési képviselő és államtitkár. Közgazdász diplomáját 1973-ban szerezte a Marx Károly Közgazdaságtudományi egyetemen. Karrierjét a diósgyőri Lenin Kohászati Műveknél kezdte, de fél évvel később a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács Tervosztályán vállalt munkát, ahol 1985-ig dolgozott. Már az 1970-es évek végén bekapcsolódott a magyar szellemi életbe, 1988-as megalakulását követően pedig belépett a Magyar Demokrata Fórumba. Az 1990-es országgyűlési választáson az MDF Borsod-Abaúj-Zemplén megyei listavezetőjeként bejutott a Parlamentbe, képviselősége alatt az Antall-kormány Nemzetközi Gazdasági Minisztériumának politikai államtitkári tisztségét is betöltötte. Négy évvel később ismét megválasztották, ciklusa alatt tagja volt az Országgyűlés Költségvetési Bizottságának. 1998 és 2002 között a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára volt, illetve ő vezette a kormány Stratégiai Elemző Központját. A 2002-es választást követően visszavonult a politikától, és egyetemi tanárként folytatta pályafutását.

A Töréspontok Podcast III. adásában – folytatva az azt megelőző beszélgetés gondolatmenetét – Magyarország két további nemzeti ünnepe, augusztus 20. és október 23. emlékezetpolitikai változásai kerülnek a vizsgálódás középpontjába. Honnan ered augusztus 20. ünneplése, és miért csak a 19. század második felére került politikai viták kereszttüzébe? Miért voltak az 1938. augusztus 20-i programok a Horthy-korszak tökéletes lenyomatai, és miért kellett a Rákosi-korszakban minden eredeti jelentésétől megfosztani az ünnepet? Miért volt létkérdés Kádár János számára október 23. emlékezete, hogyan jött létre az „ellenforradalmi” narratíva, és miért vált október 23. átértelmezése a rendszerváltoztatás egyik legégetőbb vitájává? Ezekre a kérdésekre keresi a választ beszélgetésükben XX. Század Intézet két történésze, Reif Roland és Szabó Ferdinánd.

A XX. Század Intézet Félmúlt című beszélgetéssorozatának legújabb részében Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész, Intézetünk főigazgatójának A függetlenség kora címmel nemrégiben megjelent kiadványa került a középpontba.

Az adásban vendégeink megvitatták, hogy az elmúlt 16 év milyen hosszú távú történelmi folyamatokba illeszthető be, és hogyan segíthetnek akár ezeréves kérdések megérteni aktuális politikai attitűdöket. A beszélgetés résztvevői Baczoni Dorottya, a XX. Század Intézet igazgatója, Balogh Gábor, a Terror Háza Múzeum vezető történésze és Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója voltak.

„E nap újabb fejezetet nyit Erdély sokat hányatott földjének történetében. Hisszük, […] hogy az Erdélyben kicsirázó dunavölgyi kibékülés felé vezető úton az első lépést március 13-án tettük meg itt Kolozsvár főterén, ahol a vörös lobogók pompázó erdeje mellett békésen lengedeztek együtt a román és magyar nemzeti színek is, öntudattal hirdetve a nemzetek kibékülésének közelgő hajnalát.”[1]

1945 márciusában a kolozsvári magyar nyelvű szociáldemokrata hetilap ebben a formában adta közre Észak-Erdély végleges román közigazgatás alá kerülését. A lap optimista reményei a nemzetek békés együttéléséről azonban illúziónak bizonyultak. Az elkövetkező évtizedekben a több mint másfél milliós erdélyi magyar lakosság nemcsak a kiépülő totalitárius diktatúra pusztító hatásaival szembesült Románia több millió lakójához hasonlóan, hanem a kisebbségi létből fakadó nehézségekkel és a román vezetés homogenizációs, vagyis egységesítési politikájának hátrányos következményeivel is. Cikkünkben az erdélyi magyar közösség sorsát és a hétköznapjait meghatározó történelmi folyamatokat mutatjuk be.

„A magyarok felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz.” A legenda szerint ezt tanácsolta Claude-Maurice Talleyrand a Magyar Királysággal kapcsolatban Napóleon Bonaparténak 1805-ben. Talleyrand mintha előre látta volna Magyarország következő századát. A 20. század során a politikai kurzusok megpróbálták saját világnézetük szerint átértelmezni, és céljaik érdekében felhasználni az ország emlékezetében kitüntetett helyen álló nemzeti ünnepnapokat. Ezek közül is kiemelt fontosságú volt március 15. De hogyan vált március idusa a magyar nemzet emlékezetének egyik legfontosabb szimbólumává, miért csak 1927-ben vált hivatalosan is nemzeti ünneppé, és miért vált egyre tarthatatlanabbá március 15. emlékezete a kommunista hatalom számára? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ a Töréspontok Podcast legújabb adásában a XX. Század Intézet két történésze, Reif Roland és Szabó Ferdinánd.

Huszadik század. Egy század tele töréspontokkal. Egy század, amiben rendszerváltások, világháborúk, forradalmak viharai határozták meg a magyar emberek mindennapjait. Egy század, amelyhez ma is ezer szállal kötődünk és még számos izgalmas kibeszélnivalót hordoz magában. Új, Töréspontok című podcastunkban fiatal történész kollégáink beszélgetnek a XX. század egészén végig húzódó egy-egy témáról, legyen az az államforma, a földkérdés, nemzeti ünnepeink vagy éppen a sport. Első adásunkban a huszadik századi magyar államformaváltozásokról lesz szó.

A XX. Század Intézet Félmúlt című beszélgetéssorozatának legújabb részében a nürnbergi per került középpontba. Az adás aktualitását az idén bemutatott Nürnberg című filmdráma szolgáltatta James Vanderbilt rendezésében, Russel Crowe főszereplésével. Miért volt precedens nélküli a nürnbergi per, miért éppen Nürnbergben tartották, miért a Szovjetunió volt a per valódi győztese, és hitelesen mutatja-e be az idén megjelent filmadaptáció a per történetét és legfontosabb szereplőit? Ezekre és más hasonló kérdésekre keresték a választ az adás résztvevői, Baczoni Dorottya, a XX. Század Intézet igazgatója és Balogh Gábor, a Terror Háza Múzeum vezető történésze.

A szovjet Vörös Hadsereg a második világháború során a becslések szerint 700.000 embert hurcolt Magyarországról kényszermunkára a Szovjetunióba. Közülük több, mint 300.000-en civilek – ártatlan férfiak, nők és gyermekek – voltak, akiket 1944 szeptemberétől, a korabeli Magyarország megszállásától kezdődően deportáltak. Az esemény „málenkij robotként” rögzült a magyar kollektív emlékezetben, mert a foglyok megtévesztésének érdekében a szovjet katonák azt hazudták, hogy egy „kis munkára” – oroszul malenykaja rabota – viszik őket a közeli országokba. A valóságban azonban több évig tartó, embertelen körülmények között végzendő kényszermunkára hurcolták őket a Szovjetunió legkülönbözőbb területeire, ahonnan sokan soha többé nem tértek vissza. Jelen írás az ő tragédiájukat foglalja össze.

Az idei első Félmúltban az 1938-as müncheni konferenciát, valamint a konferencia és az orosz–ukrán háború közötti esetleges párhuzamokat helyeztük a középpontba. Henry Kissinger korábbi amerikai külügyminiszter a 2022-es davosi Világgazdasági Fórumon az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban felvetette, hogy Oroszország fontos szerepet játszik Európa életében, és Ukrajnának területi engedmények árán is nyitottnak kellene lennie a tárgyalásokra. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök válaszában úgy fogalmazott, hogy Kissinger felcserélte 2022-t 1938-cal, Davost pedig Münchennel. De mi is történt valójában Münchenben 1938-ban és megállják-e helyüket azok az érvek, amelyek szerint Európa vezetői hasonló dilemmákkal állnak szemben napjainkban az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban, mint elődjeik a második világháború előtt egy évvel? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az adás műsorvezetője Baczoni Dorottya, a XX. Század Intézet igazgatója, Balogh Gábor a Terror Háza Múzeum vezető történésze és Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója.

Idén ünnepeljük az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulóját. Ezen évfordulóhoz kapcsolódó első publikációnk, Szabó Ferdinánd írása olyan kérdésekre keresi a választ, hogy miért volt életbevágóan fontos a Kádári vezetés számára a forradalom történetének meghamisítása, milyen tényezők és hatalmi megfontolások befolyásolták az „ellenforradalmi” összeesküvés létrejöttét, hogyan vált több évtizeden keresztül tabuvá a forradalom.

A XX. Század Intézet FÉLMÚLT című beszélgetéssorozatának idei utolsó adásában a Budapestet ért angolszász bombatámadások kerültek középpontba. 1944-ben a Szövetségesek légiereje több mint 8000 tonna bombát dobott le Magyarország fővárosára. A támadások során lakóházak, ipari komplexumok, közlekedési csomópontok százai szenvedtek sérüléseket vagy semmisültek meg. A támadások következtében rengeteg budapesti lakos vesztette el életét és lakóhelyét. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, valamint a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum együttműködésével idén decemberben készült el a www.budapestbombazasa.hu weboldal, mely órákra, napokra és célpontokra lebontva mutatja be a brit és amerikai légierő budapesti pusztítását.

A Terror Háza Múzeumban mutatták be a Budapest második világháborús angolszász bombázását felelevenítő honlapot. A rendezvényen beszédet mondott Barthel-Rúzsa Zsolt, a Honvédelmi Minisztérium katonai nemzetbiztonság irányításáért felelős államtitkára, Békés Márton, a XXI. Század Intézet igazgatója és Kovács Vilmos ezredes, történész, muzeológus. Az esemény házigazdája Farkas Sebestyén, a Terror Háza Múzeum történésze volt.

„De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ’56 ellenforradalom, vagy népi felkelés. […] ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok.”[1]

A XX. Század Intézet FÉLMÚLT című beszélgetéssorozatának legújabb adása ezúttal egy magyar szemszögből ritkán vizsgált országba, Kazahsztánba kalauzolja a nézőket. A műsor apropóját intézetünk és a Terror Háza Múzeum történészeinek egy hónapos karagandai kutatóútja adta, amelyre a KKETTK Alapítvány és a Karagandai Buketov Állami Egyetem között fennálló partnerkapcsolatnak köszönhetően nyílt lehetőség. A szakmai utazás során munkatársaink olyan magyar sorsokhoz is kapcsolódó helyszíneket járhattak be, amelyek a 20. század egyik legbrutálisabb totalitárius rendszerének máig ható örökségéről tanúskodnak. Hogyan él tovább a kommunista elnyomás és a Szovjetunió emlékezete a mai kazah társadalomban? Mi köti össze Magyarországot és Kazahsztánt? Milyen személyes történetek húzódnak meg a térség magyar vonatkozásai mögött? A beszélgetés résztvevői Balogh Gábor, a Terror Háza Múzeum vezető történésze és Reif Roland, a XX. Század Intézet történésze voltak.

A XX. Század Intézet FÉLMÚLT című beszélgetéssorozatának legújabb adása ezúttal Arthur Koestler, a 20. század egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb közép-európai gondolkodója és írója köré épült. A műsor apropóját Koestler születésének 120. évfordulója adta, amelynek alkalmából a Kommunizmuskutató Intézet és a Kertész Imre Intézet rendezett közös konferenciát szeptemberben. Ki is volt Arthur Koestler, akit Schmidt Mária találóan a „szabadság vándorának” nevezett? Hogyan vált a budapesti születésű szerző a kommunista eszme lelkes hívéből a totalitarizmus egyik legélesebb kritikusává, a „diktatúrák krónikásává”? Minek köszönhető műveinek éleslátása és egyedisége?

Japán második világháborús kapitulációját követően nem kellett sokat várni, hogy a két ellentétes világnézetet valló nagyhatalom – a kapitalista Amerikai Egyesült Államok és a kommunista Szovjetunió – szövetségére épülő politikai-katonai együttműködés megromoljon, majd nyílt szembenállássá fajuljon. Az Európát kettéosztó katonai megszállási övezetek tartós politikai érdekszférákká merevedtek, amelyeket a Winston Churchill által vasfüggönynek keresztelt határövezet választott el egymástól.  A vasfüggöny nemcsak a kontinensre ereszkedett le, hanem az egész világot két nagy politikai tömbre osztotta. A két világrendszer hidegháborúja számos politikai válságot és helyi háborút eredményezett, ennek ellenére a két szuperhatalom totális háborújára nem került sor.

A huszadik századi Kelet-Közép-Európa történelme tele van olyan emberi sorsokkal, amelyek a totalitárius rendszerek nyomása alatt formálódtak. Közéjük tartozik magyar részről Chira Sándor, vagy ahogy hívei ismerték páter Alexander, a kárpátaljai születésű görögkatolikus pap is, aki a második világháború utáni évtizedekben messzire sodródott szülőföldjétől. A Szovjetunió vallásellenes politikájának közegében ő a kitartás, az alkalmazkodás és az ellenállás kiemelkedő példájává vált. Nem véletlen, hogy Karagandában jártunkkor a karagandai püspök vasárnapi prédikációjában az ő alakját idézte fel példaként a bérmálásra járulók előtt. De ki is ez a férfi, akinek sorsa hazájától több ezer kilométerre, halála után több mint negyven évvel is vonatkozási pont maradt?