Publikációk

A Nemzeti Sport már a magyar válogatott 1924-es olimpiai szereplésével kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a magyar futball eljutott a maga „Mohácsához.” Ha a Nemzeti Sport korabeli szerkesztősége jövőbe látott volna, talán nem fogalmazott volna ennyire elhamarkodottan, hiszen az azóta eltelt 100 év a labdarúgásban – számos erőnfelüli siker ellenére – nem szűkölködött a Mohácshoz hasonlítható momentumokban. Ezek közül is kiemelkedik a nemzeti válogatott Szovjetunió elleni 6-0-s irapuato-i veresége az 1986-os világbajnokságon.

Amióta az Amerikai Egyesült Államok és Izrael 2026. február 28-án hadműveletet indított Irán ellen, majd Izrael szárazföldi támadást kezdett Libanon ellen, a hazai és a nemzetközi sajtó szalagcímeit újra a Közel-Kelet dominálja. A magyar felnőttek kis túlzással élve már hozzászoktak a térségbeli konfliktusokhoz, de még a fiatalabbak első Közel-Kelettel kapcsolatos alapélményei is egészen a 2003-as iraki háborúhoz nyúlnak vissza. A Közel-Kelet erőszakspirálja azóta is mozgásban van, elég az arab tavaszra, a szíriai polgárháborúra, az Iszlám Állam megjelenésére vagy Izrael Hamász és Hezbollah elleni háborújára gondolni.

„E nap újabb fejezetet nyit Erdély sokat hányatott földjének történetében. Hisszük, […] hogy az Erdélyben kicsirázó dunavölgyi kibékülés felé vezető úton az első lépést március 13-án tettük meg itt Kolozsvár főterén, ahol a vörös lobogók pompázó erdeje mellett békésen lengedeztek együtt a román és magyar nemzeti színek is, öntudattal hirdetve a nemzetek kibékülésének közelgő hajnalát.”[1]

1945 márciusában a kolozsvári magyar nyelvű szociáldemokrata hetilap ebben a formában adta közre Észak-Erdély végleges román közigazgatás alá kerülését. A lap optimista reményei a nemzetek békés együttéléséről azonban illúziónak bizonyultak. Az elkövetkező évtizedekben a több mint másfél milliós erdélyi magyar lakosság nemcsak a kiépülő totalitárius diktatúra pusztító hatásaival szembesült Románia több millió lakójához hasonlóan, hanem a kisebbségi létből fakadó nehézségekkel és a román vezetés homogenizációs, vagyis egységesítési politikájának hátrányos következményeivel is. Cikkünkben az erdélyi magyar közösség sorsát és a hétköznapjait meghatározó történelmi folyamatokat mutatjuk be.

Idén ünnepeljük az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulóját. Ezen évfordulóhoz kapcsolódó első publikációnk, Szabó Ferdinánd írása olyan kérdésekre keresi a választ, hogy miért volt életbevágóan fontos a Kádári vezetés számára a forradalom történetének meghamisítása, milyen tényezők és hatalmi megfontolások befolyásolták az „ellenforradalmi” összeesküvés létrejöttét, hogyan vált több évtizeden keresztül tabuvá a forradalom.

„De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ’56 ellenforradalom, vagy népi felkelés. […] ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok.”[1]

Japán második világháborús kapitulációját követően nem kellett sokat várni, hogy a két ellentétes világnézetet valló nagyhatalom – a kapitalista Amerikai Egyesült Államok és a kommunista Szovjetunió – szövetségére épülő politikai-katonai együttműködés megromoljon, majd nyílt szembenállássá fajuljon. Az Európát kettéosztó katonai megszállási övezetek tartós politikai érdekszférákká merevedtek, amelyeket a Winston Churchill által vasfüggönynek keresztelt határövezet választott el egymástól.  A vasfüggöny nemcsak a kontinensre ereszkedett le, hanem az egész világot két nagy politikai tömbre osztotta. A két világrendszer hidegháborúja számos politikai válságot és helyi háborút eredményezett, ennek ellenére a két szuperhatalom totális háborújára nem került sor.

Maga a szerző, Leszek Kołakowski sem tudta röviden összefoglalni, hogy miről szól az eredeti nyelven 1999-ben megjelent A civilizáció a vádlottak padján. Korrekt nézeteim mindenről című esszégyűjteménye. A kötet témái lefedik a lengyel történész–filozófus életművének közel teljes spektrumát, középpontba állítva két fő kérdéskört: a kereszténységet mint civilizációs jelenséget és a marxizmus átfogó kritikáját.

„Harmincadikán felkerestem Hirosimát a körülmények megrázóak STOP a város elpusztult […] STOP a bomba hatása rejtélyesen súlyos STOP sok áldozat aki látszólag felépült hirtelen végzetes visszaesést szenved”[1] Fritz Bilfinger, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja 1945. augusztus 30-án ezeket a szavakat táviratozta Hirosimából. Néhány héttel korábban, augusztus 6-án 8 óra 15 perckor az Enola Gay nevű B-29-es amerikai bombázó ledobta az első harci körülmények között alkalmazott atombombát, melyet három nappal később egy másik, Nagaszaki elleni támadás követett. A bomba korábban elképzelhetetlen rombolást eredményezett, a két városban néhány másodperc alatt több mint 100.000 ember pusztulását okozva, amelyet még további tízezrek gyötrelmes haldoklása, Japán kapitulálása és a második világháború lezárása követett. Egy új geopolitikai rend született, amelynek középpontjába a nukleáris fegyverkezés került.

2022-ben két svájci fiatal egyetlen nap leforgása alatt Európa 30 országában járt, bizonyítva a schengeni határok adta, korábban elképzelhetetlen szabadságot. Ma már generációk számára természetes, hogy kontinensünk legtöbb határán csak egy tábla jelzi, hogy másik országba értünk. Pedig néhány évtizeddel ezelőtt a külföldre utazás nem egy akár spontán lehetőség volt, hanem szigorúan szabályozott, politikai és gazdasági szűrőkön átszőtt kiváltság, amely csak keveseknek adatott meg, különösen, ha nyugat felé vették volna az irányt. Ezt a tiltó, határok és falak közé zárt létélményt fogalmazta meg az 1956-ban emigrációba kényszerülő Faludy György ötsorosában:

„Tanger, Rio, Velence –
három földrész a jussom.
S mi minden jut eszembe,
mit otthon nem engedtek,
hogy az eszembe jusson!”[1]

A nyugati utazás az ’50-es években elképzelhetetlen utópiának tűnt, és a kádári diktatúra alatt is egy kevesek számára elérhető kiváltság maradt. De hogyan érte el az államszocialista rendszer, hogy a lakosságnak a külföldre utazás lehetőleg „eszébe se jusson”? Milyen szabályok és feltételek korlátozták a szocialista korszak átlagos magyar állampolgárának kalandvágyát? Hogyan lehetett egyáltalán külföldre utazni?

Az első világháború történelmi jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Az az Európa, amely 1914-ben ujjongva vetette bele magát a történelem addigi legnagyobb vérfürdőjébe, négy évvel később már nem létezett. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullott, helyén kisebb nemzetállamok jöttek létre. II. Vilmos német császárt lemondatták, és Németország köztársasági államformát öltött. Az Orosz Birodalom területén a Lenin vezette bolsevikok belekezdtek a tragédiába torkolló utópiájuk kiépítésébe. Nagy-Britannia ugyan győztesen került ki a konfliktusból, gyarmatbirodalma mégis omladozni kezdett, amit hosszabb távon képtelen volt megállítani. Franciaország azon túl, hogy a háború során súlyos anyagi károkat szenvedett, a német megszállásig tartó belpolitikai válságba süllyedt. A harcok során Európa lakosságának 6 százaléka – 28 millió ember – meghalt vagy megsebesült, amit fokozott a háború követően megjelenő spanyolnáthajárvány. Egy ilyen méretű társadalmi-politikai katasztrófát követően magától értetődő, hogy hamar felmerült a kérdés: ki tartozik felelősséggel a háború elkezdéséért?

A rendhagyó kifejezés a szabályoktól, a megszokottól eltérőt, valami különlegest jelent. Juhász József legújabb tanulmánykötete ugyanakkor abból a szempontból is rendhagyónak számít, hogy valóban rendet hagy maga után az olvasóban Európa egyik legbonyolultabb és legnehezebben értelmezhető régiójának közelmúltbeli és jelenlegi történelmével kapcsolatban.

Esetemben elsősorban az egyetemi kurzusok vezettek ahhoz, hogy a jugoszláv–magyar diplomáciai kapcsolatok területére szűkítsem kutatásaimat. Szemesztereken átívelően foglalkoztunk a Balkán-félsziget történelmével a középkortól egészen a délszláv háborúig, így ez volt Magyarországon kívül az a térség, amelyről a legtöbb tudást szereztük, és amelyről a legtöbb szemináriumi előadást tartottuk. Szabó Ferdinánd írása.

Az elmúlt években tapasztalható gazdasági válságok, migrációs hullámok, a világjárvány és a geopolitikai konfliktusok alapjaiban formálták át a nemzetközi kapcsolatok és a politikai gondolkodás kereteit. Ebben a folyamatos és bizonytalan átalakulásban különösen fontos, hogy legyenek olyan gondolkodók, akik képesek az eseményeket új összefüggésekben láttatni. A XX. Század Intézet örömmel jelenti be, hogy 2025. június 3-án Ivan Krastev, bolgár politológus és gondolkodó lesz a vendégünk, aki A „hosszú XX. század vége„ címmel tart előadást a Terror Háza Múzeumban.

Ugyan a nyugat-balkáni régió, illetve azon belül Bosznia-Hercegovina ritkán szerepel a magyar sajtó címlapjain, idén a bosnyák belpolitika mégis huzamosabb ideig a magyar nyilvánosság homlokterébe került. Nem véletlenül, hiszen túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Bosznia-Hercegovina legsúlyosabb belpolitikai válságát éli át a boszniai háború lezárása óta. A világ egyik legbonyolultabb államszerkezetével megtámasztott törékeny nemzetiségi egyensúly felborulni látszik, mivel a bosnyák szövetségi szintű joghatóság és a boszniai Szerb Köztársaság törvényhozása közötti közjogi konfliktus valójában az együtt maradás vagy szakadás dilemmáját veti fel.

Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok nemrég hivatalba lépett elnöke korábbi ígéreteihez híven 2025. február 1-én a Kanadából és Mexikóból érkező importtermékekre 25, míg a Kínából érkezőkre 10 százalékos vámtarifát vetett ki. A világpiaci szereplőkből érzékeny reakciót váltott ki az intézkedés, a mérvadó tőzsdeindexek azonnal zuhanni kezdtek. A pánikszerű reakciókat óvatos fellélegzés követte, amikor Trump két nappal később március 4-ig, az utóbbi napokban pedig április 2-ig halasztotta a vámrendelkezések életbelépésének időpontját. Mindeközben február 26-án 25 százalékos vámtarifát jelentett be az elnök az összes Európai Unióból érkező importtermékre, külön hangsúlyt helyezve az európai gazdaság motorjának számító autóiparra. Azt, hogy az Európai Uniót érintő vámok mikor lépnek életbe, egyelőre nem tudni.

Már Berlin körül zajlottak a német és szovjet hadsereg között a harcok, amikor Adolf Hitler parancsot adott az akkorra már két éve börtönben lévő, mindössze 39 éves német lelkész-teológus Dietrich Bonhoeffer kivégzésére. Bonhoeffer utolsó istentiszteletén rabtársainak kijelentette, hogy a vég számára a kezdetet is jelenti, ami utólag teológiai munkásságának evilági fogadtatására is igazzá vált. A világháború utáni időszakban könyveit 27 nyelvre fordították le, gondolatisága egy egész dél-afrikai lelkészgenerációnak adott szellemi alapot az apartheid rendszer elleni küzdelemhez, ellenállási teológiájának bizonyos elemei pedig beépültek az utóbbi évek egyesült államokbeli politikai közbeszédbe.

A Világrendetlenség című kötet egyedi diagnózisa a világ jelenlegi állapotának. A kötetben olvasható írások a történelmi előzmények felvázolásával válnak a jelen megértésének eszközévé. Schmidt Mária célja nemcsak a világ megértése és megértetése, hanem ezen túlmutatóan olyan alapvető értékek védelme is, amelyek a szerző szerint túlmutatnak a mai világ töredezett állapotán.

A történetírással foglalkozó szakemberek számára elengedhetetlen a tudományos önreflexió. Időről időre szükséges újragondolni a kutatás alapját képező módszertant, folyamatosan követni a témában megjelenő hazai és nemzetközi szakirodalmat, illetve az sem árt, ha már meglévő kutatási eredményeket ellenőrizzük az új források és narratívák tükrében. Érdemes néha eltávolodni saját szűkebb szakterülettől, elgondolkodni a tágabb történeti összefüggéseken és a sok esetben magától értetődőnek tűnő korszakhatárokon. Ehhez kínál szellemi mankót Tomka Béla tavaly megjelent „Korszakok és korszakhatárok – Jelenkortörténeti tanulmányok” című kötete, amelyben a szerző korábbi kutatásaihoz kapcsolódó történelemelméleti írásait gyűjtötte össze.

A rendszerváltoztatás Magyarország számára egy hosszú évtizedek óta várt, de mégis szinte felfoghatatlan pillanatot jelentett. Az ország végre megszabadulhatott a bő négy évtizede regnáló kommunista diktatúra és a Szovjetunió szorító béklyóitól. A vasfüggöny lebontása, a határnyitás Ausztria felé, a többpártrendszer kialakítása mind annak a jelei voltak, hogy egy új korszak kapujában áll az ország, mely a rendszerváltoztatás kihívásai és nehézségei ellenére is a nemzeti újjászületés és újrakezdés kora lett.

Tony Judt és Timothy Snyder beszélgetőkönyve olyan magával ragadó szellemi körutazásra invitál, amely lefedi az emberiség teljes 20. századi történelmét az első világháborút megelőző „nyitott világ” korszakától egészen az Egyesült Államok iraki háborújáig. Befogadása és megértése nagy kihívást jelent a tájékozott olvasó számára is. A szerzők tudásbázisa, olvasottsága és ismereteik gazdagsága alázatra késztetnek mindenkit, aki kezébe veszi ezt a könyvet.