Az iráni túszdráma

Egy barátság kezdete

Az Egyesült Államok és Irán kapcsolata kezdetben legkevésbé sem volt ellenséges. Az amerikaiak 1883-ban hozták létre hivatalos diplomáciai képviseletüket a közel-keleti országban, azonban az iráni olaj felfedezéséig kevés érdekeltségük volt a térségben. Az olajipari vállalatok megjelenése ezt követően az USA gazdasági érdekeinek egyik központjává tették a közel-keleti államot. Az ország stratégiai felértékelődése után az amerikaiak nem csak gazdaságilag, de katonailag is készek voltak támogatni Iránt. A két ország közötti kapcsolat sokat erősödött, az amerikaiak mindent megtettek azért, hogy saját akaratukat érvényesíteni tudják a térségben. 1941-ben szovjet és angol csapatok szállták meg Iránt, attól tartva, hogy az iráni vezetés a németek oldalán becsatlakozna a Szovjetunió ellen indított hadjáratba. A szövetségesek nyomására leváltották Reza Pahlavit, Irán sahját és helyette a fiát, Mohammad Reza Pahlavit tették meg az ország új vezetőjének. Sokan azonban nem nézték jó szemmel a növekvő nyugati befolyást. Mohammad Moszaddeg vezetésével az iráni nacionalista és iszlamista erők megpróbálták függetleníteni Iránt a külső hatalmaktól. A sah kül- és belpolitikájával egyaránt elégedetlen ellenzék 1953-ban egy rövid időre sikeresen magához ragadta az ország vezetését. Mohammad Reza Pahlavi végül az amerikaiak támogatásával vissza tudta szerezni hatalmat, amit egészen 1979-ig megőrzött. [1]

 

A leendő sah

Mohammad Reza Pahlavi 1919. október 26-án született elsőszülött fiúgyermekeként. Apja 1931-ben úgy döntött, hogy fiát Svájcba küldi tanulmányainak folytatására. Európai tanulmányai nagyban befolyásolták a fiatal herceget abban, hogy hatalomra jutásakor egy modernebb Irán létrehozásán dolgozzon.[2] 1936-os haza érkezésekor apja közölte vele, hogy mostantól az ő irányítása alatt katonaként is kell helytállnia, hiszen soha senkiből nem lett jó uralkodó, aki nem volt jó katona. Ezt a gondolatmenetet a trónörökös is támogatta: „Kívánsága nem volt számomra kellemetlen, hiszen mindig is vonzott a katonai kiképzés és annak részletei, természetesen ahhoz, hogy megismerjem a feladatait, szükségem volt rá, hogy közel lehessek hozzá. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy nagyon bölcs döntést hozott.”[3]

Mohammad Reza Pahlavi | Kép forrása: IPC

Reza Pahlavi a legapróbb részletekig igyekezett fia életét kordában tartani. Svájci tanulmányai alatt szigorú kíséretet biztosított mellé, akik megtiltották a herceg számára, hogy évfolyamtársaival együtt szórakozzon. Minden idejét az uralkodásra való felkészülés töltötte ki. Mindazok ellenére, hogy Reza sah fia életének minden percét kontrollálni akarta, Mohammad Reza Pahlavi véleménye sosem változott meg apjáról. Hatalomra kerülése után édesapja iránti szeretetét azzal próbálta kifejezni, hogy Reza sah 1941-es száműzetése után, a britekkel való tárgyalások és egyeztetések során minden alkalmat megragadott arra, hogy segíteni próbáljon helyzetén. Édesapja 1944-es haláláig folyamatosan leveleztek, ahogyan tették azt a svájci évek alatt is.[4]

A gyermekkori szigor és korlátozások a sah uralkodására is rányomta bélyegét. A sah és családjának hivalkodó és pazarló életmódja sokak számára felháborító volt. Az 1970-es évekre egyre több pletyka kapott szárnyra a közvéleményben az uralkodói család erkölcstelen viselkedéséről. 1973-ban az a hír kezdett el terjedni az országban, hogy a sah, Farah császárné mellé egy második feleséget vett magához. Házasságról szó sem volt, az uralkodó azonban, Asadollah Alam, a királyi udvarért felelős miniszter közbenjárásával rengeteg fiatal hölgyet fogadott „vendégségbe”.[5] A sah hűtlensége mellett egyre jobban előtérbe került a közbeszédben, hogy Farah császárné ellenőrzésével rengeteg olyan beruházás történt, melyeknek a valós árának sokszorosát fizette ki az iráni állam. Ezeket a fejlesztéseket legtöbbször a császárnéhoz közelálló üzletemberek, rokonai végezték. Pahlavi tanácsadói többször is jelezték a sahnak, ő azonban a legtöbb esetben megvonta a vállát és jóváhagyatta a projekteket.[6] A fényűzés nem csak a császárnéra és körére volt jellemző. Pahlavi egyik legkedveltebb időtöltése volt a luxusautók, hajók és repülők gyűjtése. Kollekciója már az 1970-es évekre legendássá vált, miután több mint 140 klasszikus és luxusautó volt a birtokában.[7]

 

Jimmy Carter és a sah terrorja

Pahlavi irányítása alatt egy szilárd politikai rendszer épült ki, megszületett a modern Irán. Megvalósult a kapitalista termelés az országban, lefektették a legszükségesebb ipari infrastruktúrákat. [8] Mind a politikai, mind a gazdasági elit a profitot és a lehetőséget látta az amerikai tőkében és beruházásokban, az átlagemberek és a muzulmán vallási vezetők viszont egyáltalán nem látták szívesen az amerikaiakat és pénzüket hazájukban.[9] A Pahlavi vezette állam korántsem volt tökéletes. A modernizálást és iparosítást a sah erős diktatórikus keretek között igyekezett végig vinni. Akik felszólaltak az „imperialista amerikaiak” ellen, rövidesen szembe találták magukat a SZÁVÁK-kal, a sah hírhedt titkosrendőrségével. Ruholáh Muszavi Homeini ajatollah, irán síita[10] vallási vezetője, a sah és az amerikai befolyás legfőbb ellenzője, száműzetésből támogatta a tüntetőket. Az ajatollah felfogása szerint: „Minden amerikai kapitalistákkal és más imperialistákkal kötött megállapodás ellentétes a nép akaratával és az iszlám előírásaival.”[11] Homeini már az 1930-as években népszerűsítette az iszlám tanításait. A Pahlavi-dinasztiát és az általuk a nyugati világ, különösen az Egyesült Államok felé közeledő politikájukat visszataszítónak tartotta. Az ajatollah az 1960-as években közleményeket adott ki a sah uralma és a kormány egyes reformjai ellen. Az állam elleni szervezkedései miatt 1962-ben vád nélkül letartóztatták. Szabadulása után 1963-ban felkelést szervezett, amely véres összecsapásokba torkollott, ezt követően ismét letartóztatták. Nem állították bíróság elé, „csak” száműzetésbe küldték, útja először Törökországba, majd Irakba, végül Franciaországba vezette.[12]

Jimmy Cartert 1977-ben, egy olyan időszakban választották az Egyesült Államok elnökének, amikor az amerikaiak jelentős része elvesztette bizalmát az államban és annak tisztségviselőiben. Sokan úgy érezték, hogy az USA addigi politikája elérte korlátait, az előző évtizedeket jellemző hatalom és jólét véget ért. Carter is ugyanezen a véleményen volt. A szovjetekkel szemben folytatott politikában az enyhülést ítélte fenntarthatónak. A Szovjetuniót nem akarta legyőzni, csupán kordában tartani. Carter szerint az Egyesült Államok nem viselkedhet továbbra is úgy, mintha a világ minden problémáját meg tudná oldani. Az európai, latin-amerikai és ázsiai szövetségeseivel a világválságok kezelése érdekében partnerségre kell törekedni. Véleménye szerint ez a fajta együttműködés nem csak egy pragmatikus módszer, de a külpolitika erkölcsi alapja is lehetne. Az új külpolitikai hozzáállással együtt megjelent az emberi jogok melletti egyre nagyobb kiállás is. Carter emberi jogi kijelentései kapcsán a sah számára hamar kiderült, hogy egy új korszak fog beköszönteni a két ország kapcsolatában.[13] 1977 decemberében Carter nagyszabású diplomáciai körútra indult, aminek keretein belül látogatást tett többek között Lengyelországban, Indiában, Szaúd-Arábiában és Iránban. Carter és kísérete december 31-én érkezett meg Teheránba, ahol a sah grandiózus új évi partival fogadta. Az amerikai elnök itt mondta el a később több kritikát is kapott beszédét, melyben így jellemezte Iránt: „a világ egyik legnyugtalanabb régiójában a stabilitás szigete”. Carter és az amerikaiak ekkor még nem sejtették, hogy közel 13 hónap múlva mekkora változások állnak majd be az amerikai-iráni kapcsolatokban.[14]

Az új évi fogadás és Carter elnök magasztos beszéde ellenére a két ország között évtizedek óta stabilan működő kapcsolat 1978-ra meggyengült. Ugyan Jimmy Carter kezdetben egy megbízható szövetségesként tekintett az iráni uralkodóra, adminisztrációjában azonban egyre többen kezdtek el kihátrálni a sah mögül.[15] Az emberi jogok sárba tiprása és az iráni állampolgárok elnyomása végül a „szabad világ rendfenntartójának” is kezdett sok lenni. Az amerikaiak úgy értékelték, hogy elérkezett az idő egy lassú, de hatékony liberalizációs folyamat megindítására. Terveik szerint a sah hatalmának csökkentésével az ország egy modern demokráciává formálódhatott volna. Kilátásba helyezték a szabad választásokat, az alkotmányos demokráciát és a szabad sajtót is. A CIA és az amerikai konzulátusi jelentések alapján azt feltételezték, hogy mindez békésen megvalósulhat, Pahlavi pedig még akár további 10 évig megtarthatja pozícióját.[16]

 

Pahlavi bukása

A monarchikus rendszer azonban már szétesőben volt. A forradalom előtti kétségbeesett hónapokban Pahlavi háromszor is lecserélte miniszterelnökeit, saját népének támogatását viszont már sehogy sem tudta visszaszerezni. A rendszer fenntartására tett kísérletei, taktikái csak elősegítették bukását. A társadalmi elégedetlenség és az amerikai kormány támogatásának meggyengülése kibírhatatlan nyomást helyezett a sah uralmára.[17]

1978. január 7-én, majd február 18-án került sor az első nagyobb horderejű tüntetésekre. A januári tüntetéseket egy újságcikk váltotta ki. Az Ettela’at-ban, az iráni kormány egyik saját lapjában megjelent cikk név szerint támadta ajatollah Homeinit. A demonstrációk során többen is életüket vesztették a rendvédelmi szervek fellépése miatt. Ajatollah Homeini a tüntetések után vált az iráni forradalom egyik legmeghatározóbb szereplőjévé.[18] Az ajatollah követőit mélységesen felháborította a sah lapjában megjelent cikk, kiáltványokat kezdtek közreadni és a rezsim elleni forradalomra buzdították az embereket, az USA-t pedig elítélték az embertelen, elnyomó rezsim támogatása és hatalomban tartása miatt. A kialakult forradalmi káoszban Homeini visszatért száműzetéséből és hivatalosan is a forradalom vezetője lett. Az erőszakos tüntetések és összecsapások hatására Pahlavi belátta, hogy menthetetlen helyzetbe került, így 1979. január 16-án családjával elmenekült az országból. Várakozásaival ellentétben Jimmy Carter elnök megtagadta tőle a politikai menedékjogot, így útja Egyiptomba, Marokkóba, a Bahamákra majd Mexikóba vezetett. A sah bukásával az amerikaiak térségbeli olajkereskedelme, valamint a régió addigi stabilitása veszélybe kerültek. Az USA teljesen felfüggesztette az addigi pénzügyi támogatásokat, Carter elnök pedig kijelentette, hogy országának nincs szándéka visszaállítani Pahlavi hatalmát. Az iráni nép azonban nem felejtette el a CIA korábbi, 1953-as fellépését a sah mellett.

A két ország közötti bizalom teljesen megszűnt. A forradalom hevében 1979. február 14-én az iráni tömegek elfoglalták a teheráni amerikai nagykövetség épületét és foglyul ejtették annak 70 alkalmazottját. A Valentin-napi túszdráma ugyan pár órával később véget ért, mégis tökéletesen bemutatta az iráni nép Amerika felé megmutatkozó ellenérzéseit.[19] Az indulatok 1979 őszén újfent elszabadultak, amikor a sah sokadik kérését követően Jimmy Carter engedélyezte, hogy az 1978-ban rákkal diagnosztizált korábbi uralkodó kezelést kapjon az Egyesült Államokban. Pahlavi 1979. október 22-én érkezett meg az Államokba, október 26-án sikeresen megműtötték. Ezen hírek hallatán az iráni közhangulat ismét erősen szembefordult az amerikaiakkal. 1979. november 4-én egy nagyjából háromezer fős tüntető tömeg megrohamozta és elfoglalta az amerikai nagykövetséget, túszul ejtve annak személyzetét. Ezzel megindult egy 444 napig elhúzódó túszdráma.[20]

 

A nagykövetség ostroma

Pahlavi amerikai tartózkodása felszínre hozta az iráni társadalom Amerika-ellenességét, amit a rendfenntartó erők nehezen tudtak kezelni. A sah befogadásának hírére közel egymillió ember vonult Teherán utcáira tiltakozásul. Korábbi sérelmeik és tapasztalataik alapján kevesen hitték el, hogy Pahlavit tényleg orvosi kezelés miatt fogadták az USA-ban és nem abból a célból, hogy rövidesen ismét visszahelyezzék hatalmába és megdöntsék a forradalmat. Az amerikai nagykövetség előtt rendszeressé váltak a demonstrációk.[21] 1979. november 4-én délelőtt 10 órakor egy diákokból álló csoport kezdett itt gyülekezni. A csoport tagjai előzetes megbeszélések alapján piros karszalagot kötöttek magukra, hogy a tömegben is könnyen felismerjék egymást. Erre azért volt szükségük, mert aznapra Teherán központjában tüntetést hirdettek meg tőlük független szervezetek. A demonstrálók a nagykövetség épülete mellett is elhaladtak, ekkor a szervezkedő diákok kiszakadtak a tömegből, és velük tartott még több ezer további ember, akik nem ismerték szándékaikat. A tömegben két nő egy „Allahu Akbar” transzparenst emelt a magasba, amivel jelezték a többieknek a roham kezdetét. Csavarvágókkal könnyen és gyorsan átvágták a nagykövetség kapuját biztosító láncokat, így könnyűszerrel bejutottak.[22] Amilyen gyorsan levágták az amerikai láncokat, olyan gyorsan tették fel helyükre sajátjukat. Ezzel igyekeztek korlátozni, hogy kik léphetnek be a nagykövetség területére. Kezdetben csak azok léphettek be, akik részt vettek a korábbi tervezésben, ami nagyjából 150 főt jelentett. A következő órákban azonban a tömeg egyre csak nőtt a nagykövetség falain belül, délutánra már nagyjából 3000 iráni fiatal gyűlt össze.

Iráni diákok megrohamozzák a teheráni nagykövetség épületét | Kép forrása: Wikimedia Commons

Mivel az irániak február 14-én egyszer már sikeresen bevették a nagykövetség épületét, így annak külső védelmét megerősítették, az állandó személyzet létszámát pedig lecsökkentették. Több szigorú biztonsági intézkedést is érvénybe léptettek az amerikaiak, folyamatban volt a szenzitív dokumentumok megsemmisítése vagy elszállítása. Az előzetes intézkedések ellenére azonban egyáltalán nem voltak felkészülve egy újabb rohamra. November 4-én még mindig rengeteg hírszerzési és egyéb titkos dokumentumot tároltak a nagykövetségen. Miután a tömeg bejutott, a legtöbben visszavonultak a követség legfontosabb és legjobban védhető épületébe.[23] Mire az amerikaiak felfogták mi történik, a diákok már biztosították a kapukat és árgus szemekkel őrizték a kerítéseket, hogy senki ne tudjon elmenekülni. Hozzáláttak az elfoglalt épületek átkutatásához, ahol lefogták az ott maradt személyzetet vagy éppen fontos dokumentumok után kezdtek kutatni. A túszok szemét bekötötték, kezüket hátrakötözték és a követség délnyugati felén fekvő épületekbe vitték őket. Ellenállást nem tanúsítottak, a legtöbben úgy gondolták, ez az alkalom is hasonló lesz, mint a Valentin-napi túszdráma, és pár órán belül szabadulnak.[24]

Rövidesen a tengerészgyalogosok és az ostromlók közötti első összetűzésre is sor került, miután az irániak betörték a lenti ablakokat és bejutottak a nagykövetség központi épületének, a Kancelláriának a pincéjébe. A védők parancsba kapták, hogy akadályozzák meg az illetéktelenek bejutását. Rodney Sickmann, a tengerészgyalogosok egyike így emlékezett vissza az eseményekre: „Azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk az alagsori lépcsőhöz, hogy megakadályozzuk, hogy a tüntetők feljussanak az épület első emeletére. Valaki véletlenül felrobbantott egy gázgránátot, így gáz töltötte be a levegőt, és fel kellett vennünk a maszkjainkat. A helyzet egyre zűrzavarosabbá vált. A diákok folyamatosan özönlöttek be az alagsori ablakon, mi pedig ott álltunk, és vártuk, hogy az iráni rendőrség megérkezzen, és segítséget nyújtson nekünk. Hogy elkerüljük az áldozatokat, csak ott álltunk és vártunk a parancsokra. Amikor megérkeztek, azt mondták, ne dobjunk gázgránátot és ne lőjünk. Most is úgy gondolom, hogy soha nem jutottunk volna ki onnan élve, ha lőttünk volna. Úgy láttam, hogy mindannyian fegyvert rejtegettek a kabátjuk alatt, de akkor még nem akarták megmutatni.”[25]

Eközben az épület második emeletén a nagykövetség alkalmazottai igyekeztek minden kommunikációs eszközt és minden érzékeny dokumentumot a lehető leggyorsabban megsemmisíteni. Ezen a szinten tovább tartott a diákoknak, hogy megközelítsék az amerikaiakat, mivel egy hatalmas acélajtót építettek be az ilyen esetekre. Végül az egyik amerikai fogoly meggyilkolásával fenyegették meg a bentieket, ha nem adják meg magukat. Annak érdekében, hogy elkerüljék a felesleges halálos áldozatokat, a nagykövetség állománya megadta magát az iráni diákságnak.

Amerikai túszok | Kép forrása: Wikimedia Commons

A kanadai csíny

A támadók ugyan mindent megtettek annak érdekében, hogy senki ne jusson ki a nagykövetségről, hat szerencsés amerikainak azonban sikerült. A diplomatákat a kanadai nagykövetség fogadta be. Kanada iráni nagykövete, Ken Taylor személyesen vállalt felelősséget értük és vette fel a kapcsolatot az amerikai kormányzattal. 1979 decemberében Antonio Mendezt, a CIA egyik műveleti tisztjét bízták meg hat honfitársának kimenekítésével.[26] Az evakuálási útvonal kiválasztása és megtervezése mellett elő kellett állniuk egy hiteles fedősztorival, illetve biztosítaniuk kellett a megfelelő dokumentumokat a hat fős csoport számára. Értelemszerűen a legnagyobb problémát a menekülők amerikai állampolgársága és foglalkozása okozta. Legtöbbjük arca és neve ismert volt az iráni hatóságok előtt korábban is. Ekkor felmerült az a gondolat, hogy lehetőség szerint amerikai helyett kanadai útlevelek segítségével tudnák legegyszerűbben kihozni diplomatáikat Iránból. Következő lépésként meg kellett határozniuk, milyen „álcát” tudnának biztosítani a menekülőknek, amivel nem keltenék fel az iráni hatóságok figyelmét. Tony Mendez végül arra tette voksát, hogy egy sci-fi film forgatásához helyszíneket kereső stáb tagjai lennének a kimenekítendő diplomaták. A kanadai kormány eközben jóváhagyta, hogy a CIA felhasználjon hat darab kanadai útlevelet a mentőakcióhoz.[27] Mendezék megszerezték egy korábban elkaszált sci-fi film forgatókönyvét, megtervezték a hozzá tartozó posztereket és kitaláltak egy címet is hozzá. Így született meg az Argo címet viselő kamufilm, aminek segítségével megpróbálták hazahozni a csoportot.[28] Az előkészületek befejezésével Mendez és társa álnéven érkeztek meg 1980. január 25-én a teheráni Mehrabad nemzetközi repülőtérre. Egy rövid taxiút után a kanadai nagykövetségen Ken Taylor személyesen fogadta őket, majd egyeztették a helyszínt, ahol a kimenekítendő amerikaiakkal találkoznak. A találkozón Mendez ismertette a fedősztorijukat, átadta számukra új irataikat. A hat diplomata kisebb habozás után végül beleegyezett a CIA tervébe. Mendez biztos volt abban, hogy a reptérig való eljutás jelenti majd a legkisebb problémát. A terminálnál azonban már rengeteg lehetséges eseménysort lefuttatott a fejében, hogy mennyi minden sülhet el balul. A CIA ügynökök által biztosított útlevelek, ruhadarabok és kiegészítők segítségével végül sikeresen félrevezették az iráni ellenőröket és probléma nélkül feljutottak Zürichbe tartó járatukra. Hat szerencsés amerikai így úszta meg végül az iráni túszdrámát.[29]

 

444 nap fogság

A korábbi, Valentin-napi túszdrámához hasonlóan mindenki azt gondolta, hogy a nagykövetség újabb elfoglalása is egy rövid ideig tartó esemény lesz. A diákok összesen három napnyi élelmiszert hoztak magukkal. A diákság meglátása szerint elérték céljaikat, sikerült egy szimbolikus támadást lebonyolítaniuk az Egyesült Államokkal szemben. Úgy érezték, hogy ezzel megmutatták a világnak, hogy nem tudta őket megfélemlíteni az amerikai hatalom. Kiállásukat sikeresnek ítélték meg abból a szempontból is, hogy további támogatást szereztek a nép körében egy kompromisszummentes, félelmet nem ismerő iráni muszlim forradalmi kormány számára, amely nem fél a nyugattól és annak „intrikáitól”. Az 1979. november 4-én megkezdődött túszdráma Irán számára a nemzeti önrendelkezés és a forradalmi elszántság szimbólumává vált.[30] Jimmy Carter, miután értesült a nagykövetség elleni támadásról, azt feltételezte, hogy az iráni hatóságok, a februárihoz hasonlóan ismét gyorsan beavatkoznak és véget vetnek a konfliktusnak. Ezzel szemben az érdemi tárgyalás megkezdése is nehéznek bizonyult. Az amerikai Külügyminisztérium igyekezett volna tárgyalások útján a nemzetközi jogi keretek között mielőbbi megoldást találni. A túszejtők azonban máshogy gondolták. A forradalmi kavalkádban a törékeny iráni kormány nem volt alkalmas arra, hogy egyenlő tárgyalófélként lépjen fel. Egy évvel az amerikai választások előtt, Jimmy Carter adminisztrációja nem tudott megoldást találni az elmúlt évek egyeik legnagyobb port kavaró nemzetközi incidensére.[31] Carter elnök utolsó évében az iráni forradalommal járó energiaár emelkedés, a túszok kiszabadítására tett további sikertelen kísérletek mind jelentősen befolyásolták az amerikai közvéleményt. Az 1980-as elnökválasztáson Ronald Reagan és csapata könyörtelenül kihasználta Jimmy Carter népszerűségének zuhanását. 444 napos fogvatartást és megszámlálhatatlan sikertelen tárgyalást követően, 1981. január 20-án a nagykövetség 52 alkalmazottját szabadon engedték a túszejtők. A túszdráma beárnyékolta Jimmy Carter utolsó elnöki évét, sikeres lezárásáról és az amerikai állampolgárok megmeneküléséről már az USA frissen beiktatott elnöke Ronald Reagan tájékoztatta a nyilvánosságot.

Az 1979–1981-es túszdráma több tízmillió amerikai számára a Carter-kormány látványos kudarcával lett egyenlő. Sem az elnök, sem az amerikai nép nem sejtette, hogy az iráni forradalmárok és az amerikai kormány közötti heves konfliktus csupán az első összecsapás volt az Egyesült Államok és az iszlám világ közötti nézeteltérések rendezéséért folytatott, máig tartó küzdelemben.

Lakházi Ákos

[1]Nazir Hussain: US-Iran Relations: Issues, Challanges and Prospects in Policy Perspectives, 12/2 (2015) 30. o.

[2]Gholam Reza Afkhami: The Life and Times of the Shah, University of California Press, 2009. 31. o.

[3] Afkhami: im 38. o.

[4] Uo. 83. o.

[5] Abbas Milani: The Shah, St. Martin’s Press, 2011. 324. o.

[6] Uo. 349. o.

[7] Uo. 351. o.

[8] Mehran Kamrava: Revolution in Iran – The roots of Turmoil, Routledge, 2016. 15. o.

[9] David Farber: Taken Hostage – The Iran Hostage Crisis and America’s First Encounter with Radical Islam, Princeton University Press, 2009. 35. o.

[10] Az iszlám világ két legnagyobb irányzata a szunnita és a síita. Legfőbb különbség a két irányzat között, hogy kit tekintenek Mohamed próféta jogos örökösének. A szunniták úgy tartják, hogy a vallási közösség választhatja meg a vezetőt, a síiták viszont Mohamed vérvonalához kötik a vezetői tisztséget. A muzulmán közösségben a mai napig a szunniták képviselik a többséget. Irán a XVI. században, a Szafavida-dinasztia vezetése alatt vált szunnita államból síitává. Erőszakos térítés útján a szunnita irányzatot teljesen felváltotta a síita az országban.

[11] David Farber: im. 38. o.

[12] Amin Saikal: The Rise and Fall of the Shah: Iran from Autocracy to Religious Rule, Princeton University Press, 2009. 72. o.

[13] Javier Gil Guerrero: The Carter Administration and the Fall of Iran’s Pahlavi Dynasty. Palgrave Macmillan, 2016. 1. o.

[14] Jimmy Carter: White House Diary, Farrar, Straus and Giroux, 2010. 156. o.

[15] Uo. 261. o.

[16] Sepehr Zabir: Iran Since the Revolution (RLE Iran D), Routledge, 2012. 4. o.

[17] Mehran Kamrava: im. 29. o.

[18] Uo. 34. o.

[19] Peter Buck: The Iranian Hostage Rescue Attempt: A Case Study, Tannenberg Publishing, 2015. 13-14. o

[20] Uo. 15. o.

[2] David Farber: im 127-128. o.

[22] Uo. 130. o.

[23] Uo. 131. o.

[24] David Farber: im. 133. o.

[25] Rocky Sickmann: Iranian Hostage: A Personal Diary of 444 Days in Captivity, Crawford Pr, 1982. 3. o.

[26] Antonio J. Mendez, Malcolm McConnell: The Master of Disguise: My Secret Life in the CIA, William Morrow, 1999. 270. o.

[27] Antonio J. Mendez – Malcolm McConnell: im. 276. o.

[28] Uo. 281. o.

[29] Antonio J. Mendez – Malcolm McConnell: im. 302-305. o.

[30] David Farber: im. 139. o.

[31] David Farber: im. 141 o.

 

Felhasznált irodalom

Gholam Reza Afkhami: The Life and Times of the Shah, University of California Press, 2009.

Mark Bowden: Guests of the Ayatollah – The Iran Hostage Crisis: The First Battle in America’s War with Militant Islam, Grove Press, 2007.

Peter Buck: The Iranian Hostage Rescue Attempt: A Case Study, Tannenberg Publishing, 2015.

Jimmy Carter: White House Diary, Farrar, Straus and Giroux, 2010.

David Farber: Taken Hostage – The Iran Hostage Crisis and America’s First Encounter with Radical Islam, Princeton University Press, 2009.

Javier Gil Guerrero: The Carter Administration and the Fall of Iran’s Pahlavi Dynasty. Palgrave Macmillan, 2016.

Nazir Hussain: US-Iran Relations: Issues, Challanges and Prospects in Policy Perspectives, 12/2 (2015) 29-47. oldal

Mehran Kamrava: Revolution in Iran – The roots of Turmoil, Routledge, 2016.

Antonio J. Mendez – Malcolm McConnell: The Master of Disguise: My Secret Life in the CIA, William Morrow, 1999.

Abbas Milani: The Shah, St. Martin’s Press, 2011.

Amin Saikal: The Rise and Fall of the Shah: Iran from Autocracy to Religious Rule, Princeton University Press, 2009.

Rocky Sickmann: Iranian Hostage: A Personal Diary of 444 Days in Captivity, Crawford Pr, 1982.

Sepehr Zabir: Iran Since the Revolution (RLE Iran D), Routledge, 2012.