A szocializmusról nem kellett hazudni, nem kellett felnagyítani, elég volt csak bemutatni a maga pőre valóságában, hogy látsszon, milyen szürke, nyomasztó, embertelen és lehúzó közeget teremt. A hatalom mindenféle álszent, groteszk szerepjátékokba kényszerítette bele az egész országot, ilyen módon bizonygatva, hogy milyen jó az a rendszer. Ám ha közel mentünk a (vidéki) mindennapokhoz, akkor látszottak a tragikomikus mozzanatok, a megnyomorított, méltatlan emberi életek; és Vitézy László közel ment a kamerájával. Az ő rendezői életműve ismerhető meg Medgyessy Éva most megjelent Kamerapárbaj című könyvéből, amely a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalomkutatásáért Alapítvány gondozásában jelent meg.
„Engem mindig az érdekelt, amit a történelmi események, a külső, társadalmi változások az egyes ember életében okoztak. Az, ahogyan az emberekre hatott mindaz, ami történt. A lelki folyamatok, amelyek a szereplők arcán, szemében tükröződnek. Persze, ehhez nagyon jó színészek kellenek. Én elmondhatom, hogy nagyon jó színészekkel dolgozom.”
– mondja saját munkásságáról a Balázs Béla-díjas, Sára–Csoóri Életműdíjjal kitüntetett filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes és kiváló művész, akinek a nevéhez számos rangos dokumentumfilm és játékfilm kapcsolódik. Képessége abban rejlik, hogy teljesen természetesen vegyül el az emberek közt, ő csak felveszi, ami történik, és közben remek érzékkel kapja el az apró gesztusokat, fintorokat, testbeszédet.
A kommunizmust a saját bőrén is megtapasztalta. 1940-ben született Budapesten, három fiú közül elsőként.
„Mondhatom, hogy nekem az oroszok szétlőtték a gyerekszobámat.”
Könyvkereskedő apja üzlete felrobbant, az újraindított boltot államosították, karcagi nagyszüleit kisemmizték, így az egész család Rákosligeten zsúfolódott össze egy kis lakásban. Már gyerekkorban megtanulta ő is a szerepjátékot, hogy mást mondunk otthon, és mást az iskolában. ’56-ban bement körülnézni a városba, nem harcolt, de így is lett baja, mert meglátta az orosztanárnője, aki a szabadságharc leverése után felpofozta őt, amikor az osztály nem akarta énekelni a szovjet himnuszt. Az egyetemről így szó sem lehetett számára, úgyhogy műanyagfröccsöntő lett, később apja ismerőse révén világosító a filmgyárban. Itt kezdődött a filmes élet, amelynek a kiteljesedéséhez szintén rögös út vezetett, rajta a diktatúra által megkövetelt megalkuvásokkal (ezt dolgozta fel később a Tagfelvétel c. dokumentumfilmjében). Előbb operatőr lett, majd a főiskola elvégzése után dokumentumfilmes.
A diktatúrában azonban nem volt mód a nyílt, egyértelmű bírálatra, csak úgy lehetett őszintén beszélni, ha kommentár nélkül, ám aprólékosan és könyörtelenül megmutatta a groteszk valóságot: a játszmákat, a kiégéseket, a megoldatlan és megoldhatatlan sorsokat.
Erre nem mondhatták az elvtársak, hogy nem igaz, mert az volt.
Elkészülni ugyan engedték ezeket az alkotásokat, a nyilvánossághoz eljutni azonban gyakran nem – ezzel az államhatalom egyszerre cenzúrázott, és demonstrálta az alkotói szabadságot meg demokráciát. Elkapott fontos pillanatok és hatásos címek érzékeltették Vitézy filmjeiben a kommunizmus és a szovjet megszállás fojtogató légkörét.
„Pontosan ezt akartuk bemutatni. Az ünnepi nyelvezet és a szürke valóság közti különbséget. Ez felért a leleplezéssel.”
– mondta a kádári Magyarországról.
Legjobban sikerült dokumentumfilmjének a Leleplezést tartja, amely arról szól, hogy a dombóvári Láng Vasgyár dolgozói gyűjtésből egy munkásszobrot állítanak, ám a szobor nem tetszik a fenti elvtársaknak. Bizottságoznak, majd profi szobrásztól rendelnek egy másikat, hiába szeretik a meglévő szobrot a dolgozók. A film utolsó mondatában az üzemvezető szólal meg, és nem nehéz észrevenni, hogy a filmben ez már nem csak a szoborról szól:
„Felülről kaptuk. Meg fogjuk szokni.”
A rendszer hanyatlásakor már addig tabunak számító témákhoz is hozzá mert nyúlni. A társadalmi hatásában is tabudöntögető, áthallásos című Vörös föld a Bakonyban található kis falu, Iharkút sorsát meséli el, fikciós elemekkel kevert dokumentumfilmben. A falu alatt bauxitkincsre leltek, az összes épületet lebontották a külszíni fejtés kedvéért, a teljes lakosságot a környező településekre lakoltatták ki. Ez így tárgyilagosan elmondva sokkal kevésbé megdöbbentő, mint amikor Vitézy László fikciós elemekkel tűzdelt dokumentumfilmjén látjuk a falusi közegből például a pápai paneldzsungelbe kényszerített, egész addigi életüktől megfosztott embereket. Később kiderült, hogy a külföldi filmfesztiválokra úgy vitték el, hogy kivágták belőle a Szovjetunió kínos szerepét bemutató részeket (a Salernói Filmfesztivált így is megnyerte). Ugyancsak meg kellett erjednie annyira a diktatúrának, hogy Vitézy megmutathassa az Úgy érezte, szabadon él című filmben az élet sötétebbik oldalára sodródott, csavargó, kitaszított, rocker, csöves, szipus, alkoholista gyerekembereket, akiknek az életérzésére remekül tapintott rá Nagy Feró. Másik oldalon pedig a segítségnyújtásra hivatottak – a szociológus, az orvos, a nevelő, a pap, a rendőr – maguk is szinte biztosak benne, hogy kudarcra vannak ítélve.
A szocializmus alkonyán azt is felvette, ahogy a Kossuth Klub pódiumbeszélgetésein ismert szakemberek és vezető káderek magyarázkodnak és ígérgetnek szövegei, nyilvánvalóan a saját, átmentendő befolyásukra összpontosítva.
Ez egyfelől előkészítette a rendszerváltás társadalmi hangulatát, de egyúttal bemutatta, hogy már akkor el volt csalva a rendszerváltás, amikor még alig-alig kezdődött el. A teljes igazság csak a sorozat felújításakor, immár történészi kommentárokkal kiegészítve mutatkozhatott meg.
A rendszerváltás után is a dokumentumfilmes, illetve tévés riporteri vonalon maradt a rendező, az új politikai környezetben mutatta meg a régiben szocializálódott emberek bonyolult és nem ritkán keserves életét, amelyre bőkezűen rázúdította a kommunizmus a megoldatlan problémákat. Az ’56-os szabadságharcról is csak akkortól lehetett beszélni, persze a régi káderek informális hatalmának átmentése miatt csak óvatosan. Épp ezért volt nagy dolog, hogy ’56-os hősök Wittner Mária, Pongrácz Gergely és mások mondhatták el végre a történeteiket a rendszerváltás utáni sorozatában.
A 2002 utáni időszakban megharcolta a magáét Vitézy László a visszatérő szocialista uralommal is, majd pályafutása utolsó szakaszában, 2010-ben érkezett meg a játékfilmek világába, amely irányvonalában mégsem jelent eltérést a korábbi munkásságától, hiszen a magyar vidék emberének az életéről, a konzervatív értékrendről, továbbá az immár kendőzetlenül bemutatható kommunista bűnökről, embertelen üldöztetésekről szólnak.
Vitézy László filmes pályája egyben annak a története, hogy a mindent egy lapra feltevő lázadás és a mártírként hőssé válás mellett más eszköz is van a diktatúra ellen. Mindig az adott keretek adta lehetőségek közt, de állhatatosan bírálta a kommunizmust.
„Tűrünk, amikor kell, és visszaütünk, amikor lehet.”
– mondta Orbán Viktor az október 23-i beszédében, amivel nemcsak a magyarok életstratégiáját írta le, hanem tulajdonképpen Vitézy László munkásságát is a lehető legtömörebben összefoglalta.
A kötet megvásárolható a Terror Háza Múzeum webshopjában és a könyvesboltokban.
https://webshop.terrorhaza.hu/hu/termek/kameraparbaj-vitezy-laszlo-palyaja/
