A HARMADIK VILÁG – A HARMADIK TÖMB?

A hidegháborús tömbök és nagyhatalmak mellett az éppen felszabaduló gyarmatok sérülékeny, kevés érdekérvényesítő képességgel rendelkező államokként kezdték meg szuverén államiságukat. Ezt a közös gyengeséget ismerte fel a harmadik világ számos országának vezetője: tanácskozásokat szerveztek, hogy önálló, egymást segítő mozgalmat hozzanak létre.

Politikai rajz Afrika felszabadulásáról.

A második világháború vége egybeesik a gyarmati világ politikai függetlenedésének felgyorsulásával, így a hidegháború és a harmadik világ története szorosan összefügg egymással. Az egybeesés nem véletlen: a világháború alatt a gyarmati hadseregek jelentős mértékben kivették részüket a harcokból, többek között ez katalizálta a függetlenségi mozgalmakat, amik a háború után bontakoztak ki. Az európai gyarmattartó országok kénytelen-kelletlen elismerték a két új nagyhatalom világvezető szerepét, akiknek pedig határozott elképzelésük volt a felbomló gyarmati világgal kapcsolatban. Az USA érdeke egy nyitott, liberális világpiac volt, ahol minél nagyobb befolyást szerezhetnek, a Szovjetunió pedig inkább politikai befolyásra számított a frissen önállósodó régiókban. Ennek megfelelően mindkét vezető hatalom a gyarmati rendszer lebontásában volt érdekelt.

Ebben a kontextusban kell vizsgálni Dél-Kelet-Ázsia, a Közel-Kelet és Afrika nagypolitikában betöltött helyét és jelentőségét.[1] A harmadik világ határai már az első világháborúkat lezáró békék során körvonalazódtak, és politikai ébredésük is ide tehető, ugyanis a Párizs környéki béketárgyalásokon már olyan országok képviselői is ott voltak, akiknek addig semmi beleszólásuk nem lehetett a világ dolgaiba. A trianoni békeszerződést aláírta többek között egy arábiai képviselő (az országot, Szaúd-Arábia elődjét akkor Hedzsáznak hívták) és Sziám, azaz a későbbi Thaiföld képviselője is.[2] Az első világháború után formailag sok gyarmat megszűnt, de az új jogi keret, a mandátumrendszer bevezetésével konzerválták a gyarmattartó hatalmak fennhatóságát, gyámságát az adott területeken. A világgazdaság gyarmati alapjai a második világháború végéig még fennmaradtak. Az önrendelkezésüket elnyerő régiók tényleges politikai önállósodásukkal párhuzamosan gazdasági problémák sorával kellett szembenézniük, és ezzel párhuzamosan nyugati nagyhatalmak gyarmati gazdasági alapjai is megrendültek. A gyarmati felszabadulás tehát globális kihívásokat jelentett. A volt gyarmattartók közvetett módon igyekeztek fenntartani befolyásukat az önállósodó országokban, utóbbiak pedig nehéz munka előtt álltak, hogy megszabaduljanak a kolonializmustól.

Ülés az 1955-ös bandungi konferencián.

Az 1945 utáni, függetlenségi háborúkkal és puccsokkal teli dekolonizáció történetében három hullámot szokás megkülönböztetni. Az 1945–1955 közötti szakasz leginkább a Közel-Keletet és Kelet-Ázsiát érintette. Létrejött Izrael és Palesztina, felszabadult Indonézia, a Fülöp-szigetek, India és Pakisztán, Korea, Líbia, és az indokínai országok, azaz Burma, Kambodzsa, Laosz és Thaiföld. A dekolonizáció második hullámára, ami körülbelül 1965-ig tartott, az algériai háborútól eltekintve a viszonylag békés átmenet volt jellemző. Ebben az időszakban számos afrikai gyarmat vált függetlenné, 1960-at Afrika évének is szokás nevezni, amikor tizenhét gyarmati ország nyerte el önrendelkezését. Végül egy harmadik hullámban, 1975-ig az afrikai portugál gyarmatok, azaz Mozambik, Angola és Bissau-Guinea is függetlenedtek.[3]

A hidegháború tömb-logikája az egész világra kiterjedt, így az ébredező ex-gyarmati országokban is felmerült a kérdés, melyik oldalon állnak, melyik szuperhatalom támogatói és támogatottjai lesznek. Az orientáció ritka esetben lehetett választás kérdése, ugyanis a gyarmati múlt emlékezete, a földrajzi elhelyezkedés, a szociokulturális beidegződések, vagy a fiatal országok vezetőinek kapcsolatai általában determinálták, hogy ezek az országok milyen viszonyt fognak kialakítani a Szovjetunióval és a Nyugattal. Bizonyos erősebb gazdaságú, nagyobb érdekérvényesítő képességű országok azonban kezdeményező szerephez jutottak a hidegháború időszaka alatt és régiójukon belül vezetői ambíciókkal voltak tele. Ilyen ország volt Egyiptom, India, vagy Indonézia, a korszakot meghatározó vezetőik pedig Gamal Abden-Nasszer, Dzsaváharlál Nehru és Sukarno.

A harmadik világ kifejezés erre az éppen felszabaduló, kevésbé fejlett, a két hidegháborús blokkhoz nem tartozó országcsoportra vonatkozóan született meg, amelyet 1952-ben írt le Alfred Sauvy francia társadalomtudós.[4] Sauvy a harmadik világot a francia történelemből ismert „harmadik rend” analógiájaként határozta meg, amely helyet kíván magának a világ ügyeinek alakítói között. Ennek az országcsoportnak a léte alkalmat adott arra, hogy a nagyhatalmak második világháború végén rögzített érdekszféráikat bővítsék és túlnyúljanak azon a körön, amiről Jaltában megegyeztek. Tekintve, hogy a gyarmattartó hatalmak a kapitalista nyugat országai voltak, Moszkva számára kézenfekvő volt, hogy kihasználja a volt gyarmatok ellenszenvét, sérelmeiket egykori gyámjaikkal szemben – igaz, maga a Szovjetunió is erőszakos gyarmatosítást folytatott érdekszféráján belül. Mindenesetre a nyugatellenességből származó előnyt részben ki tudta használni Moszkva, sok harmadik világbeli ország ugyanis önként importálta a szocializmus egyes elemeit és jó viszonyt ápolt a Szovjetunióval. A Nyugat félelme azonban, miszerint a harmadik világ országai tervgazdálkodást vezetnének be és felszámolnák a kapitalizmust, nem következett be.[5] Kína abból a szempontból még jobb helyzetben volt, hogy szakítva a Szovjetunióval, már eleve harmadik útként határozta meg magát, amely nem száll be a hidegháborús rivalizálásba, ám annál nagyobb tervei vannak a blokkokon kívül maradó országokkal. Mao Ce-tung és Csou En-laj Kínája sikeresebb is volt ebbéli szándékában, amit találkozók és nyilatkozatok jeleztek. 1954-ben Csou En-laj kínai és Nehru indiai miniszterelnök közös nyilatkozatot tettek a harmadik utas, tömbön kívüli politizálásról. A nyilatkozat öt alapelvet fogalmazott meg, amit az öt alapvető buddhista szabály után „pancsa silának” neveztek el. Ezek az alapelvek az egymás területi integritásának és szuverenitásának tiszteletben tartása, a kölcsönös meg nem támadás, a belügyekbe való be nem avatkozás, az egyenlőség és a kölcsönös előnyök szem előtt tartása és a békés együttélés voltak.[6] A pancsa sila nagy hatású referenciapont lett a harmadik világ későbbi találkozóin, amelyek révén az országcsoport, ha valódi harmadik tömbként nem is, de szabad szemmel is láthatóan tudott megnyilvánulni a kétpólusú világban.

Kwame Nkrumah ghánai elnök és Tito marsall Tito accrai látogatásakor, 1961-ben.

Történelmi jelentőségéhez képest igen kevéssé ismert találkozó volt az a konferencia, amit az indonéziai Jáva szigetén, Bandungon tartottak 1955-ben. Itt már a nagyobb, kezdeményezésre képes harmadik világbeli országokon túl is nagy számú résztvevő volt jelen a legkülönfélébb afrikai és ázsiai országokból.[7] A találkozó történelmi fontossága abban keresendő, hogy itt már valóban kritikus tömeg gyűlt össze, amely átfogó szolidaritásban kapcsolódott össze a kolonializmussal szemben, és itt vált valósággá az el nem kötelezett országok csoportja. A harmadik világ addig csak vizsgálati tárgy, kategória volt, Bandungon azonban cselekvő entitásként léptek fel. Az itt megfogalmazott elvek 1961-ben teljesedtek ki, amikor már állami szinten, csúcsértekezleteken döntöttek az együttműködésről és az el nem köteleződésről, először Kairóban, majd Belgrádban.[8] Azt azonban hozzá kell tenni, hogy bár e csoportosulás és a tágabb értelemben vett harmadik világ között nagy az átfedés, nem teljesen feleltethetők meg egymásnak. Jugoszlávia különleges szereplő volt a történetben, ugyanis Tito mindenki másnál hamarabb lépett a tömbökön kívüli harmadik útra, a hidegháborúban el nem kötelezett politizálás hősének számított. Ezért Jugoszlávia jelen volt a harmadik világ találkozóin, és Kínával versenyezve igyekezett az el nem kötelezett országok mozgalmának élére állni.[9] Bár a mozgalom elvben elutasította a két hidegháborús pólushoz való csatlakozást, a gyakorlat mást mutatott. A tagországok általában nemzetük (vagy vezetőik) érdekeinek megfelelően valamelyik blokk felé húztak, vagy megpróbáltak ügyesen lavírozni közöttük. Így vezette például Nasszer Egyiptomot, igaz, inkább Moszkva felé húzott, mint valamelyest maga a mozgalom egésze is. A Közel-Keletnél maradva: Szíriára az 50-es években az elfogult szovjetbarátság volt jellemző, míg Tunéziában és Libanonban kifejezetten nyugatbarát vezetés volt hatalmon.[10] Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt differenciáltan állt hozzá a harmadik világ különböző országaihoz, de magával az el nem kötelezett mozgalommal szemben már a mindkét nagyhatalom számára kényelmetlen kínai befolyás miatt is ellenszenvet érzett.[11] Fontos megemlíteni azt is, hogy a tagországok között számos konfliktus volt és van (India és Pakisztán között például állandó a feszültség) és a célok tekintetében sincs teljes egység.

A harmadik világ születésének kérdését több irányból is megközelíthetjük: tekinthetjük a világ szegény felének, a Föld „fejletlen”, kizsákmányolt féltekéjének, de az országcsoport aktivizálódása ennél jóval többet mesél a világrendszerről. A harmadik világ egyrészt valódi szabadságot óhajtó gyarmatokat jelent, másrészt a hidegháborús pólusokon kívüli önmeghatározást, de jelentette a szolidaritás álcája alatt tett kísérletet is a befolyás és a külpolitikai tőke növelésére a Szovjetunió, Kína, esetleg Jugoszlávia részéről.

Miután a Szovjetunió 1991-ben felbomlott és a bipoláris világrend megszűnt, a mozgalom megtartotta alapelveit, ugyanis a neokolonializmus és az – értéksemlegesebb szóval – „globális Dél” szegénysége ugyanúgy létező problémák maradtak. Igazi tömbbé pedig máig sem vált a mozgalom, de az ENSZ ülésein eredményesen tudnak blokként szavazni.[12] Több mint harminc évvel a hidegháború vége után az el nem kötelezett országok továbbra is üléseznek, és van is miért, mert a posztkolonializmus, a szegénység, a háborúk és a tömeges migráció olyan kihívások elé állítják a harmadik világot, amelyekre saját erőből aligha lesznek képesek megoldást találni. A harmadik világ kihívásai pedig természetesen minket is érintenek. A korábbi gyarmatosító országok felelősségét érzékletesen magyarázza a hatás-ellenhatás elve: a gyarmatosító hatalmak, az „első világ” először felfedezte a harmadik világot, majd ezt követően a volt gyarmatokról, a jobb élet reményében elindult a vándorlás gazdagabb országokba, azaz ellentétes irányú erőhatásként a harmadik világ is elkezdte „felfedezni” az első világot.[13]

Dudás Bertalan

Lábjegyzetek:

[1] Latin-Amerika, bár a huszadik század nagyobbik részében a harmadik világhoz sorolták, történeti fejlődése, korábbi felszabadulása miatt nem illeszkedik bele jelen cikk témakörébe.
[2] Máthé Áron: A harmadik világ ébredése. (Politikai, gazdasági és társadalmi változások Magyarországon és a világban, 1945–1950 – online konferencia 2021. november 23–24.)
[3] Gyarmati rendszer felbomlása. In: Horváth Jenő (szerk.): Világpolitikai lexikon 1945-2005. Osiris, Budapest, 2005. 283.
[4] Alfred Sauvy: Trois mondes, une planète. In: L’Observatour, 1952. augusztus 14.
[5] Büky Barna: Visszapillantás a hidegháborúra. Balassi, Budapest, 2001. 121, 126.
[6] Ormos Mária: Politikai eszmék, politikai gyakorlatok a 20-21. században. Napvilág, Budapest, 2009. 320.
[7] Bandungi értekezlet, 1955. In: Horváth Jenő (szerk.): Világpolitikai lexikon 1945-2005. Osiris, Budapest, 2005. 175.
[8] Belgrádi értekezlet, 1961. In: Világpolitikai lexikon 1945-2005. 176.
[9] Vukman Péter: Jugoszlávia és az el nem kötelezett országok belgrádi kongresszusa, 1961. In: Világtörténet 33/1. (2001) 78–79.
[10] J. Nagy László: Birodalmak válsága: Szuez – Budapest 1956. In: Ujváry Gábor (Szerk.): A szuezi válság és Magyarország 1956. Veritas–Magyar Napló, Budapest, 2017. 60.
[11] B. K. Shrivastava: The United States and the Non-Aligned Movement. In: International Studies 20/2. (1981) 430–431.
[12] Soo Yeon Kim – Bruce Russett: The New Politics of Voting Alignments in the United Nations General Assembly. In: International Organization 50/4. (1996) 629–652.
[13] Eric Hobsbawm: Mozgalmas évek – Egy huszadik századi életút. L’Harmattan, Budapest, 2008. 402.

Felhasznált irodalom:

Büky Barna: Visszapillantás a hidegháborúra. Balassi, Budapest, 2001.
Hobsbawm, Eric: Mozgalmas évek – Egy huszadik századi életút. L’Harmattan, Budapest, 2008.
Horváth Jenő (szerk.): Világpolitikai lexikon 1945-2005. Osiris, Budapest, 2005.
Imam, Zafar: Soviet View of Non-Alignment. In: International Studies 20/1–2. (1981) 445–469.
J. Nagy László: Birodalmak válsága: Szuez – Budapest 1956. In: Ujváry Gábor (Szerk.): A szuezi válság és Magyarország 1956. Veritas–Magyar Napló, Budapest, 2017. 49–64.
Kim, Soo Yeon – Russett, Bruce: The New Politics of Voting Alignments in the United Nations General Assembly. In: International Organization 50/4. (1996) 629–652.
Máthé Áron: A harmadik világ ébredése. (Politikai, gazdasági és társadalmi változások Magyarországon és a világban, 1945–1950 – online konferencia 2021. november 23–24.)
Ormos Mária: Politikai eszmék, politikai gyakorlatok a 20-21. században. Napvilág, Budapest, 2009.
Shrivastava, B. K.: The United States and the Non-Aligned Movement. In: International Studies 20/1–2. (1981) 429–444.
Vukman Péter: Jugoszlávia és az el nem kötelezett országok belgrádi kongresszusa, 1961. In: Világtörténet 33/1. (2001) 77–89.