„De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ’56 ellenforradalom, vagy népi felkelés. […] ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok.”[1]
Amikor Kádár János 1989-ben – már beteg emberként – utolsó beszédében szóba hozta 1956-ot, szavai mintha egy egész korszak önigazolásának kudarcos zárófejezetét idézték volna meg. A forradalomhoz való viszony a rendszer számára egy központi hatalmi kérdés volt, és az évtizedeken át mesterségesen fenntartott, az oktatásba is átültetett torz kép jól tükrözte azt a morális válságot, amelyre a kádári történelemértelmezés épült 1956. december 2-át, a forradalom ellenforradalomnak titulálását követően.
A Kádár-korszak nyitánya az államszocialista diktatúrát megszüntetni kívánó, demokratikus, független Magyarországot a zászlójára tűző 1956-os forradalom és szabadságharc vérbefojtásával vette kezdetét. A szovjet vezetés számára a november 4-ei katonai intervenció előtt Kádár János rendcsináló és főtitkári szerepe Hruscsov Titoval lefolytatott Brioni-szigeti egyeztetését követően eldőlt[2], Kádár a szabadságharc leverését követően a Szovjetunió támogatásával az ország új diktátorává vált. Kezdetét vette a megtorlás, melynek következtében 229 főt végeztek ki és 1961 végéig csaknem huszonkétezer ezer embert ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre. Az 1956-os forradalom és szabadságharc valóságának propagandisztikus, hazugságokkal, ferdítésekkel és elhallgatásokkal terhelt átértelmezése létfontosságúvá vált a tényleges legitimációs alappal nem rendelkező rendszer számára. Az így megszülető, a marxista „történetírás” hagyományaihoz visszanyúló értelmezési keret lényegi változtatás nélkül egészen a rendszerváltoztatásig megmaradt, és hamar beépült az állami érdekeket szolgáló oktatásba is.
Kép forrása: Fortepan
„Kommunistagyártás”
A kommunista iskolarendszer egyik kifejezett célja kezdetektől fogva az ideológiai indoktrináció, azaz egy „szocialista személyiség” kinevelése volt.[3] Ezt a szemléletet jól tükrözik Kádár János az MSZMP KB ülésén elhangzó szavai is: „Én – mint kommunista – természetesen annak örülnék, ha kész kommunistákat adnának a középiskolák a felsőoktatási intézményeknek.”[4] A diktatúra a teljes oktatási és nevelési rendszer alakításának és felügyeletének jogát magának követelte, az iskolát az ideológiai befolyásgyakorlás kulcsfontosságú intézményének tekintette.[5] Az oktatás lényeges jellemzője volt, hogy alapvetően minden diák számára igyekezett biztosítani az iskoláztatást, és különösen az alacsonyabb társadalmi rétegből érkezők számára biztosított előnyt, azonban a diktatúra keretei között ez legfőképpen az ideológiai egységesítés célját szolgálta.[6] Ehhez a történelemoktatás különösen ideális volt, miáltal a történelemtankönyvek fontos eszközeivé váltak a kommunista propagandagépezetnek, és az államszocialista diktatúra által megalkotott 1956-hoz kapcsolódó narratíva terjesztésének.[7] Az ehhez megalkotott állami propaganda a történelemtankönyvekben már igen korán, a hatvanas évek elejétől megjelent.
A forradalom megtorlását követően Kádár kijelentette, hogy befejeződött „a szocializmus alapjainak lerakása” és az új cél a „szocializmus teljes felépítése”.[8] Ezzel összhangban az oktatáspolitikában is formális változások következtek be: 1961-ben megszületett az új oktatásügyi törvény, amelynek legfontosabb célkitűzései a szocializmus építéséhez szükséges „sokoldalúan képzett” ember kinevelése, a gyakorlati munkára való felkészítés és az általános műveltség emelése volt a „szocialista világnézet, illetve a szocialista erkölcs” alapján.[9] Ezeket a célokat a kiadott általános és a középiskolai történelemtantervek is visszatükrözték, a kommunista történelemszemlélet a rendszerváltoztatásig megmaradt, és ugyan a diktatúra második felére jellemző volt egy óvatos oktatáspolitikai liberalizáció, amely a szakmaibb, pedagógiai és tudományos szempontok fokozatos érvényesülését is lehetővé tette, a történelmi narratíva ideológiai keretei érdemben nem változtak.
A hatvanas évek elején kiadott tantervek alapján a történelem tanításának legfontosabb feladatai az általános iskola esetében, hogy „Ismertesse és értesse meg a tanulókkal alapfokon […]a történelmi fejlődés útját […] az anyagnak a marxizmus-leninizmus szellemében történő megtanításával nyújtson korszerű történelemszemléleti és politikai alapismereteket […] járuljon hozzá a tanulók dialektikus és történelmi materialista világnézetének megalapozásához.[10] A gimnáziumi oktatás keretei között pedig, hogy „Az egyetemes és a magyar történelem áttekintő és rendszeres megismertetésével fejlessze tovább a tanulóknak az általános iskolában megalapozott marxista-leninista történelemszemléletét, és ezzel járuljon hozzá általános műveltségük kialakításához.”[11]
A korszak tankönyvei ezekre az elvekre építve a múlt eseményeit is az aktuálpolitikai célok és a kommunista ideológia szűrőjén keresztül értelmezték újra. A történelemoktatásban jellegzetes nyelv- és fogalomhasználat mellett hangsúlyozottan jelent meg a kapitalizmus és az „imperializmus” kritikája, a történelmi materializmusra épülő „osztályharc” felfogású történelemértelmezés, a gazdaságtörténet és a termelési rendszerek erőltetett ábrázolása.
Tankönyvi ábra, amely a „kizsákmányoló” társadalmi rendből az „osztályharcok” során kibontakozó, a „proletariátus” győzelméhez és a szocializmus felépítéséhez vezető szükségszerűnek beállított „történelmi fejlődést” szemlélteti.
Kép forrása: Történelem az általános iskola 7. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1968. 120. o.
Fogalom és képzavar
A történelemtanítás ideológiai keretei a nevelő típusú iskolákban a rendszer politikai legitimációját szolgálták és a hivatalos állami narratíva lenyomatát tükröztek.[12] A „történelmi haladás” marxista-leninista fogalma a hatalom számára értelmezési monopóliumot biztosított, meghatározta, mi számított pozitív, azaz „haladó” vagy negatív („reakciós”) erőnek a történelemben. Ennek logikája alapján 1956 értelmezése is ideológiai keretbe került, ugyanis a kádári hatalom számára létfontosságúvá vált, hogy a széles társadalmi bázison nyugvó, de levert forradalmat ellenforradalomként definiálja, és ezzel beillessze a marxista történelemszemlélet sémájába. A marxista elméletben a forradalom a társadalmi fejlődés szükségszerű, pozitív irányú mozzanata volt, amely az „alacsonyabb” társadalmi formákból a „fejlettebb” felé vezetett. E nézet szerint a forradalmak – Marxot idézve – a „történelem gőzmozdonyai”, amelyek révén a kommunisták által erősen leegyszerűsített, elnyomónak tekintett társadalmi és politikai rendszerek helyét a néphatalom, a „proletárdiktatúra” formái veszik át.[13] Az államszocialista rendszer az 1945-től lezajló, a Szovjetunió nyomásával végbemenő diktatórikus átalakítást „forradalomként” értelmezte.
A forradalom pozitív képével szemben a kommunista diskurzusban az ellenforradalom egyfajta antitéziseként értelmeződött, amelynek célja a már kivívott „néphatalom” visszafordítása és a korábbi, elnyomónak titulált társadalmi rend restaurációja volt. A kommunista ideológia az „ellenforradalom” fogalmát elsősorban a politikai démonizálás eszközeként használta, melynek során a politikai tekintetben sokféle, eltérő társadalmi rétegeket egységes, tervezetten fellépő, a gazdasági és politikai privilégiumaik visszaszerzésére törekvő ellenségként ábrázolva igyekezett hiteltelenné tenni. A teljesen kifordított interpretáció szerint Magyarországon 1919-ben és 1956-ban is ilyen „ellenforradalom” zajlott le: az előbbi esetben a Tanácsköztársaság rendszerét (diktatúráját) a „horthysta” erők döntötték meg, míg 1956-ban a hatalom retorikája szerint „fasiszta, reakciós és imperialista ügynökök” próbálták felszámolni a második világháborút követő „törvényes népi demokráciát”. A „forradalmi haladás” és a „reakciós visszarendeződés” ellentétpárja teljesen leegyszerűsítette a történelmi folyamatokat, és az ideológiai célkitűzések érdekében lényegesen átértelmezte vagy teljesen figyelmen kívül hagyta a valóságot, hogy történelmi jogalapot adjon a diktatúra számára.
A Kádár-rendszer általános és középiskolai tankönyvei az utolsó évfolyamok számára (8. és 12. osztály) a tankönyvszerző nevével és a kiadás évével.
Propaganda a tankönyvekben
Az 1961-es oktatásügyi törvényt követően használt történelemtankönyvek közül az állam által folyamatosan szabályozott kiadások keretében három általános iskolai és három középiskolai kötet kísérte végig az utolsó évfolyamokat a Kádár-korszakban, minden esetben foglalkozva az 1956-os forradalommal is. A tankönyvek például „A szocializmus alapjainak lerakása, küzdelem az ellenforradalmi erők ellen”, illetve az „Ellenforradalmi támadás az épülő szocializmus ellen” című fejezetekben tárgyalták az időszakot, a forradalom és szabadságharc eseményeit rendszerint 1–3 oldalon (általános iskolai szinten), illetve 3–5 oldalon (középiskolában) foglalták össze.[14] A korábban ismertetett „ellenforradalmi” narratíva a korszak egészében változatlan maradt, ugyanakkor a tankönyvek propagandisztikus, túlzóan pátoszos nyelvezete érezhetően finomodott. A hatvanas években a Szamuely-féle gimnáziumi tankönyv a szovjet csapatok intervencióját és a forradalom vérbefojtását még úgy foglalta össze, hogy „A szovjet harcosok másodszor szabadították meg népünket, saját vérük hullatásával a fasizmus rémtetteitől.”[15] (az első „felszabadításnak” az ország második világháborús megszállása és kifosztása számított), de a nyolcvanas években a tankönyvekben már „csak” az szerepelt, hogy a „szovjet csapatok november 4-étől november közepéig szétverték a legveszélyesebb ellenforradalmi fegyveres gócokat.”[16]
A forradalom kirobbanásáért a Kádár-korszak első generációs tankönyvei szerint a „nyugati imperialista hatalmak, élükön az Egyesült Államokkal”, illetve Nagy Imre és „köre” a felelősek, akik „disszidensekkel és közönséges bűnözőkkel” dolgoztak, „terveiket összehangolták, és lényegében együttesen készültek az ellenforradalmi támadás kirobbantására.”[17] Az előzmények és a forradalom okai közé az újabb kiadványok a hatvanas évek végétől már óvatosan beemelték a Rákosi-korszak problémáit is, amellyel Kádár János szerepe is pozitív színezetet kapott, mint aki felismerte a korábbi időszak „elhajlásait”. A tankönyvek ezzel összehangban kifejtették, hogy a szocializmus alapjainak lerakását „súlyos gazdasági és politikai hibák zavarták meg”. Szó esett például a személyi kultuszról, a törvénysértő perekről, valamint a „fejlődés megtorpanása” és az életszínvonal visszaesése is említésre kerül, mint olyan jellemzők, amelyek „gyengítették a párt kapcsolatát a dolgozó tömegekkel” és megszűntették a párt egységét.[18] A tankönyvekben megjelenő propaganda szerint ezt a „támadásba kezdő imperializmus” kihasználta, mivel Magyarországot látta a „szocialista tábor gyenge láncszemének”, melyet a „tőkés restaurációt szervező erők” és a „demokratikusnak álcázott ellenforradalmárok is súlyosbítottak”.[19]
Érdekes hangsúlyeltolódás figyelhető meg Nagy Imre kapcsán, aki kezdetben még erősen negatív színben „az ellenforradalmi összeesküvés másik csoportjának”[20] vezetőjeként tűnik fel, később már a marxista-leninista úttól elforduló „egyre jobbra tolódó” „opportunista” alakként hivatkoznak rá a tankönyvek, aki „kezére járt” az imperializmus támadásának „szélesre tárva a kapukat a kapitalista, nacionalista és fasiszta áradat előtt”.[21] A nyolcvanas évekre a politikai emlékezet és a retorika finomodásával Nagy Imre tankönyvi szerepe fokozatosan háttérbe szorult, és egy olyan személyként került bemutatásra, aki „fokról fokra meghátrált a szocializmusellen erők fokozatos előretörése előtt” és például „növelte a zűrzavart azzal is, hogy forradalmároknak nevezte az ellenforradalmárokat”[22].
Fontos jellegzetesség a tankönyvi narratíva kapcsán, hogy az az egész korszakban tudatosan differenciálta a forradalomban résztvevőket, elválasztva egymástól a „megtévesztettnek”, „jóhiszeműnek” nevezett diákok és munkások tömegét a kisszámúnak nevezett „tudatos” ellenforradalmártól. Ez jól illeszkedett a hivatalos propaganda logikájához, amely a kezdeti tömegmegmozdulásokat „szocializmushoz hű” reformtörekvéseknek igyekezett beállítani, miközben a rendszer megdöntésére irányuló eseményeket a helyzetet kihasználó „ellenforradalmi összeesküvésként” értelmezte. Ennek funkciója ebben az esetben is a rendszer önlegitimációjának fenntartása volt, megtartva a szocialista berendezkedés iránti igény látszatát, miközben a forradalmat nem széles társadalmi rétegek elégedetlenségéből fakadó eseményként, hanem külső manipuláció és ideológiai félrevezetés következményeként ábrázolta.
További jellegzetesség, hogy a tankönyvek a fiatal diákokra hatni kívánó érzelmi manipuláció eszközével élve az egész korszakban hosszan és részletesen ecsetelték a munkásokat ért „atrocitásosokat”, a forradalom „barbárságát”, amelyre a leírások gyakran „a Horthy-korszakból ismert fehérterrorként” hivatkoznak. A tankönyvek legitimációs célját legjobban az MSZMP megalakulása kapcsán megfogalmazott törzsanyag tükrözi vissza. Ez részletesen bemutatja Kádár János szerepét („népünk leghűbb fiai”), az ország „megmentését”, és hosszan, gyakran statisztikákkal és grafikonokkal szemlélteti az országban lezajló „hatalmas” gazdasági fejlődést és életszínvonaljavulást továbbra is hangsúlyozva a lakosság támogatását: „Újjáalakulása óta pártunk (MSZMP) következetes elvhűséggel, körültekintő vezetési módszerek alkalmazásával folytatja tudományosan megalapozott munkáját. A konszolidáció gyors sikerének, a „magyar csodá”-nak az a magyarázata, hogy népünk többsége a szocializmus híve maradt.”[23] és „A munkáshatalom sikeres megvédése, népünk nagy diadala, egyben a szocialista világrendszer győzelme is.”[24]
Bár a tényleges iskolai gyakorlat és a szociális háttér jelentősen árnyalta az 1956-os forradalom és szabadságharc képét a diákok számára, a tankönyvekben megjelenő narratíva egyértelműen az állampárt ideológiai önigazolását szolgálta, a tankönyvek a propaganda nyelvén közvetítették a hatalom által megszabott „igazságot”. A tankönyvek teljes egészében a diktatórikus rendszerekre jellemző eszközkészletet használták, amelyben a tananyagot az ideológiai nevelés szolgálatába állították. A forradalom történetének tényszerű feldolgozása és hőseinek méltó megidézése több évtizednyi elhallgatás és hazugság után csak a rendszerváltoztatás után vált lehetővé.
Reif Roland
Felhasznált irodalom:
Darvai Tibor: Oktatáspolitika a korai Kádár-korszakban, A TANÍTÓ című folyóirat elemzése alapján. Gondolat, 2022. 200 o.
- Dárdai Ágnes: Tankönyvek a társadalmi-politikai érdekek kereszttüzében III. In: Szabolcs Ottó (sorozatszerk.): Történelempedagógiai Füzetek 8. A Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata és az ELTE BTK kiadványa, Budapest, 2001. 127-144. o.
Herber Attila: A történelmi tudat formálásának eszköztára a rendszerváltás előtti tankönyvekben. In: Dombovári Ádám – Manhercz Orsolya (szerk.): Vázlatok két évszázad magyar történelméből. Tanulmányok. ELTE Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2010. 255-269. o.
Herber Attila. A történelmi kánon paradigmarendszerének alakulása és változatai a magyar középfokú oktatásban, a hatvanas-hetvenes években. PhD-disszertáció. Budapest, ELTE, 2014.
Kovács Emőke: A gimnáziumi történelemtankönyvek tartalmi és szemléleti változásai 1945 és 1962 között. Educatio, 2006. III. szám (ősz). 630-644. o.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Budapest, 2010.
Szabó Ferdinánd: Az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi összefüggései. 2025.10.23. https://www.xxszazadintezet.hu/az-1956-os-forradalom-es-szabadsagharc-nemzetkozi-osszefuggesei/
Surányi István: A szocialista oktatáspolitika Székesfehérvár általános iskolai oktatásában (1948-1990). In: Neveléstörténet (Szerk.: Tölgyesi József). 139. o.
Szíjártó M. István: A történelem diskurzusa – Bevezetés a 20. századi történetírás történetébe és elméletébe. Ráció, Budapest, 2021
Tankönyvek és tanügyi dokumentumok:
Tanterv és utasítás az általános iskolák számára. Tankönyvkiadó, 1963.
Tanterv és utasítás a gimnáziumok számára. Tankönyvkiadó, 1965.
Petrik János és Vörös István: Történelem az általános iskolák VIII. osztálya számára. Budapest, 1962.
Szamuely Tibor – Ránki György – Almási János: Történelem az általános gimnáziumok IV. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest. 1962.
Csiszér Béla és Sári Gusztáv: Történelem az általános iskolák 8. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest. 1971.
Balogh Endre: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1972.
Jóvárné Szirtes Ágota: Történelem a gimnázium IV. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982.
Bíró Ferencné: Történelem és állampolgári ismeretek az ált. isk. 8. oszt. számára. Tankönyvkiadó, 1986.
[1] Kádár János utolsó beszédéből az MSZMP Központi Bizottságának 1989. április 12-ei ülésén
[2] Szabó Ferdinánd: Az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi összefüggései. 2025.10.23.
[3] Herber Attila. A történelmi kánon paradigmarendszerének alakulása és változatai a magyar középfokú oktatásban, a hatvanas-hetvenes években. 57. o.
[4] MSZMP KB 1972. június 14-15-én tartott ülése, vö. Surányi István: A szocialista oktatáspolitika Székesfehérvár általános iskolai oktatásában (1948-1990). In: Neveléstörténet (Szerk.: Tölgyesi József). 139. o.
[5] Kovács Emőke: A gimnáziumi történelemtankönyvek tartalmi és szemléleti változásai 1945 és 1962 között. Educatio, 2006. III. szám (ősz). 634-635. o.
[6] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Budapest, 2010. 244. o.
[7] F. Dárdai Ágnes: Tankönyvek a társadalmi-politikai érdekek kereszttüzében III. In: Történelempedagógiai füzetek 8. (Szerk. Szabolcs Ottó) Budapest, 2001. 127 o.
[8] Darvai Tibor: Oktatáspolitika a korai Kádár-korszakban, a TANÍTÓ című folyóirat elemzése alapján. Gondolat, 2022. 63. o.
[9] 1961. évi III. törvény a Magyar Népköztársaság oktatási rendszeréről
[10] Tanterv és utasítás az általános iskolák számára. Tankönyvkiadó, 1963. 3-11. o.
[11] Tanterv és utasítás a gimnáziumok számára. Tankönyvkiadó, 1965. 3. o.
[12] Herber Attila: A történelmi kánon paradigmarendszerének alakulása, 2014. 137. o.
[13] Szíjártó M. István: A történelem diskurzusa – Bevezetés a 20. századi történetírás történetébe és elméletébe. Ráció, Budapest, 2021 444. o.
[14] Szamuely Tibor & Ránki György & Almási János: Történelem az általános gimnáziumok IV. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest. 1962. 344-347. o.; Balogh Endre: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1972. 298-303. o.; Jóvárné Szirtes Ágota: Történelem a gimnázium IV. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982. 186-190. o.; Petrik János és Vörös István: Történelem az általános iskolák VIII. osztálya számára. Budapest, 1962. 137-138. o.; Csiszér Béla és Sári Gusztáv: Történelem az általános iskolák 8. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest. 1971. 191-193. o.; Bíró Ferencné: Történelem és állampolgári ismeretek az ált. isk. 8. oszt. számára. Tankönyvkiadó, 1986. 172-174. o.
[15] Szamuely: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. 1965. 346. o.
[16] Bíró: Történelem az ált. isk. 8. oszt. számára. 1986. 174. o.
[17] Szamuely: Történelem az általános gimnáziumok IV. osztálya számára. 1965. 344. o.
[18] Balogh: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. 1972. 298-299. o. és Csiszér: Történelem az ált. isk. 8. oszt. számára. 191-192. o.
[19] Balogh: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. 1972. 299-300. o.
[20] Szamuely: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. 344. o.
[21] Csiszér: Történelem az ált. isk. 8. oszt. számára. 1971. 192. o. és Balogh: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. 1972. 302. o.
[22] Bíró: Történelem az ált. isk. 8. oszt. számára. 1986. 173-174. o.
[23] Balogh: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. 1972. 303. o.
[24]Csiszér: Történelem az ált. isk. 8. oszt. számára. 1979. 171. o.
