vasfüggöny

Japán második világháborús kapitulációját követően nem kellett sokat várni, hogy a két ellentétes világnézetet valló nagyhatalom – a kapitalista Amerikai Egyesült Államok és a kommunista Szovjetunió – szövetségére épülő politikai-katonai együttműködés megromoljon, majd nyílt szembenállássá fajuljon. Az Európát kettéosztó katonai megszállási övezetek tartós politikai érdekszférákká merevedtek, amelyeket a Winston Churchill által vasfüggönynek keresztelt határövezet választott el egymástól.  A vasfüggöny nemcsak a kontinensre ereszkedett le, hanem az egész világot két nagy politikai tömbre osztotta. A két világrendszer hidegháborúja számos politikai válságot és helyi háborút eredményezett, ennek ellenére a két szuperhatalom totális háborújára nem került sor.

2022-ben két svájci fiatal egyetlen nap leforgása alatt Európa 30 országában járt, bizonyítva a schengeni határok adta, korábban elképzelhetetlen szabadságot. Ma már generációk számára természetes, hogy kontinensünk legtöbb határán csak egy tábla jelzi, hogy másik országba értünk. Pedig néhány évtizeddel ezelőtt a külföldre utazás nem egy akár spontán lehetőség volt, hanem szigorúan szabályozott, politikai és gazdasági szűrőkön átszőtt kiváltság, amely csak keveseknek adatott meg, különösen, ha nyugat felé vették volna az irányt. Ezt a tiltó, határok és falak közé zárt létélményt fogalmazta meg az 1956-ban emigrációba kényszerülő Faludy György ötsorosában:

„Tanger, Rio, Velence –
három földrész a jussom.
S mi minden jut eszembe,
mit otthon nem engedtek,
hogy az eszembe jusson!”[1]

A nyugati utazás az ’50-es években elképzelhetetlen utópiának tűnt, és a kádári diktatúra alatt is egy kevesek számára elérhető kiváltság maradt. De hogyan érte el az államszocialista rendszer, hogy a lakosságnak a külföldre utazás lehetőleg „eszébe se jusson”? Milyen szabályok és feltételek korlátozták a szocialista korszak átlagos magyar állampolgárának kalandvágyát? Hogyan lehetett egyáltalán külföldre utazni?