turizmus

2022-ben két svájci fiatal egyetlen nap leforgása alatt Európa 30 országában járt, bizonyítva a schengeni határok adta, korábban elképzelhetetlen szabadságot. Ma már generációk számára természetes, hogy kontinensünk legtöbb határán csak egy tábla jelzi, hogy másik országba értünk. Pedig néhány évtizeddel ezelőtt a külföldre utazás nem egy akár spontán lehetőség volt, hanem szigorúan szabályozott, politikai és gazdasági szűrőkön átszőtt kiváltság, amely csak keveseknek adatott meg, különösen, ha nyugat felé vették volna az irányt. Ezt a tiltó, határok és falak közé zárt létélményt fogalmazta meg az 1956-ban emigrációba kényszerülő Faludy György ötsorosában:

„Tanger, Rio, Velence –
három földrész a jussom.
S mi minden jut eszembe,
mit otthon nem engedtek,
hogy az eszembe jusson!”[1]

A nyugati utazás az ’50-es években elképzelhetetlen utópiának tűnt, és a kádári diktatúra alatt is egy kevesek számára elérhető kiváltság maradt. De hogyan érte el az államszocialista rendszer, hogy a lakosságnak a külföldre utazás lehetőleg „eszébe se jusson”? Milyen szabályok és feltételek korlátozták a szocialista korszak átlagos magyar állampolgárának kalandvágyát? Hogyan lehetett egyáltalán külföldre utazni?

Hazánk legnagyobb tavaként a Balaton magyarok tömegeiben idéz fel kellemesebbnél kellemesebb nyári emlékeket. De nem csak itthon népszerű nyaralóhely, a külföldieket is vonzza: Magyarország egyik legnépszerűbb turisztikai látványossága. Hosszú és rögös út vezetett ahhoz, hogy a Balatont és annak térségét gondtalanul tudjuk élvezni napjainkban.

Szabadstrandok, vízibicikli, lángos, világos sör, hekk. Talán még napjainkban is ezekkel a fogalmakkal festhető le legtöbbünk Balaton-képe. Nem véletlenül, hiszen amennyiben nevezhetjük valamelyik időszakot a Balaton „klasszikus” korszakának, akkor minden bizonnyal a Kádár-korszakot kell e jelzővel illetnünk. Ekkor jött létre hazánkban a tömegturizmus azon formája, amely lehetővé tette a társadalom széles rétegeinek a hosszabb-rövidebb ideig tartó nyaralásokat a tóparti szakszervezeti üdülők egyikében, illetve a „magyar tenger” is ekkor nyerte el azt az építészeti és kulturális jellegét, ami a legutóbbi évekig meghatározó maradt. Létezett azonban ennek az időszaknak egy másik, sötétebb arca, amelyről keveseknek volt tudomásuk, és kevesen ismernek ma is. Az 1960-as évek közepétől kezdődően élénk titkosszolgálati tevékenységet folytatott a Balaton partján mind a magyar Belügyminisztérium III/II-es csoportfőnöksége, mind a hírhedt keletnémet Állambiztonsági Minisztérium,  a Stasi.