Reif

Amikor a Szovjetunió és a szovjet típusú diktatúra embertelen vonásaira gondolunk, legtöbbször a Gulág-táborok, a politikai és etnikai tisztogatások vagy a kelet-európai államszocialista rendszerek története jut eszünkbe. Kevésbé él a köztudatban, hogy a totalitárius rendszer egyik legnagyobb kísérleti terepévé Közép-Ázsia vált, ahol a hatalom a céljai érdekében az emberi közösségek erőszakos átformálása mellett a természet rendjét is semmibe vette.

2022-ben két svájci fiatal egyetlen nap leforgása alatt Európa 30 országában járt, bizonyítva a schengeni határok adta, korábban elképzelhetetlen szabadságot. Ma már generációk számára természetes, hogy kontinensünk legtöbb határán csak egy tábla jelzi, hogy másik országba értünk. Pedig néhány évtizeddel ezelőtt a külföldre utazás nem egy akár spontán lehetőség volt, hanem szigorúan szabályozott, politikai és gazdasági szűrőkön átszőtt kiváltság, amely csak keveseknek adatott meg, különösen, ha nyugat felé vették volna az irányt. Ezt a tiltó, határok és falak közé zárt létélményt fogalmazta meg az 1956-ban emigrációba kényszerülő Faludy György ötsorosában:

„Tanger, Rio, Velence –
három földrész a jussom.
S mi minden jut eszembe,
mit otthon nem engedtek,
hogy az eszembe jusson!”[1]

A nyugati utazás az ’50-es években elképzelhetetlen utópiának tűnt, és a kádári diktatúra alatt is egy kevesek számára elérhető kiváltság maradt. De hogyan érte el az államszocialista rendszer, hogy a lakosságnak a külföldre utazás lehetőleg „eszébe se jusson”? Milyen szabályok és feltételek korlátozták a szocialista korszak átlagos magyar állampolgárának kalandvágyát? Hogyan lehetett egyáltalán külföldre utazni?

2025. április 13-án nyitja meg kapuit az oszakai Expo 2025, amelyre a szervezők huszonnyolc millió látogatót várnak. A hat hónapon át tartó világkiállítás a legújabb technológiai és tudományos vívmányok bemutatója mellett a nemzetközi együttműködés, a jövő lehetőségeinek és kihívásainak színtere is. A világkiállítások hagyománya immár több mint 170 éves múltra tekint vissza, és a mostani rendezvény apropóján különösen érdemes felidéznünk az egyik legjelentősebb előzményét: az 1900-as párizsi Exposition Universelle-t. A párizsi kiállítás több mint ötvenmillió embert vonzott, de míg ma Oszakában a digitalizáció és a fenntarthatóság kérdései állnak az expó középpontjában, Párizs a századforduló technikai és művészeti diadalát ünnepelte a korszak politikai és hatalmi játszmáinak árnyékában.