nyelvpolitika

Az első részben a diktatúrák nyelvpolitikájának általános jegyeit jártam körül a náci Németország és a kommunista Szovjetunió példáit bemutatva. A cikksorozat második része a magyarországi kommunista nyelvpolitika működését vizsgálja az 1954-es helyesírási szabályzat példáján keresztül – egy olyan dokumentumon, amely különösen élesen tükrözi a korszak hatalomgyakorlási logikáját és nyelvalakító törekvéseit. Ez a szabályzat messze túlmutatott a nyelvi normák puszta technikai rögzítésén: szerkezete, példaszókészlete és szemléletmódja egyaránt arról tanúskodik, miként kívánta a politikai hatalom a nyelv formálásán keresztül alakítani a gondolkodást, és hogyan vált maga a helyesírási szabályozás is az ideológiai rend fenntartásának egyik eszközévé.

A mindenkori hatalom nem csupán a politikai és gazdasági berendezkedést alakítja, hanem mély nyomot hagy a kultúrában és a nyelvben is. Egyetlen ideológia sem éri be pusztán a viselkedés szabályozásával – célja, hogy befolyásolja az emberek gondolkodását és a világ leírására használt nyelvet. Az önkényuralmi rendszerek különösen tudatosan használták a nyelvet: a propaganda nyelvhasználata, a politikailag „helyes” kifejezések előtérbe állítása és az eltérő gondolkodásmódot tükröző nyelvi formák háttérbe szorítása mind eszközei lettek a társadalmi tudat átalakításának. Kétrészes cikksorozatomban a nyelvi manipuláció e sajátos formájával foglalkozom. Az első részben a diktatúrák nyelvpolitikájának általános jegyeit járom körül a náci Németország és a kommunista Szovjetunió példáin keresztül, míg a második részben a magyarországi kommunista rendszer nyelvformáló törekvéseit, különösen az 1954-es helyesírási szabályzat ideológiai vonatkozásait elemzem.