2022-ben két svájci fiatal egyetlen nap leforgása alatt Európa 30 országában járt, bizonyítva a schengeni határok adta, korábban elképzelhetetlen szabadságot. Ma már generációk számára természetes, hogy kontinensünk legtöbb határán csak egy tábla jelzi, hogy másik országba értünk. Pedig néhány évtizeddel ezelőtt a külföldre utazás nem egy akár spontán lehetőség volt, hanem szigorúan szabályozott, politikai és gazdasági szűrőkön átszőtt kiváltság, amely csak keveseknek adatott meg, különösen, ha nyugat felé vették volna az irányt. Ezt a tiltó, határok és falak közé zárt létélményt fogalmazta meg az 1956-ban emigrációba kényszerülő Faludy György ötsorosában:
„Tanger, Rio, Velence –
három földrész a jussom.
S mi minden jut eszembe,
mit otthon nem engedtek,
hogy az eszembe jusson!”[1]
A nyugati utazás az ’50-es években elképzelhetetlen utópiának tűnt, és a kádári diktatúra alatt is egy kevesek számára elérhető kiváltság maradt. De hogyan érte el az államszocialista rendszer, hogy a lakosságnak a külföldre utazás lehetőleg „eszébe se jusson”? Milyen szabályok és feltételek korlátozták a szocialista korszak átlagos magyar állampolgárának kalandvágyát? Hogyan lehetett egyáltalán külföldre utazni?
Magyar államhatár a ’80-as évek elején. Kép forrása: Fortepan / Szalay Béla
A diktatúra börtönében
A második világháborút követő, mintegy másfél évtizedes időszakot a külföldre irányuló utazások szabályozásának teljes transzparenciahiánya jellemezte, a kiépülő szocialista diktatúra a jogokat folyamatosan megnyirbálva a külföldi utazást lényegében teljes egészében ellehetetlenítette. Jó példa erre, hogy 1948-tól kezdődően az útlevél kiállítási díját már csak utólag kellett (volna) beszedni, hogy az elutasított kérelmek után ne kelljen a díjat visszajuttatni a kérelmezőknek, és az egypártrendszer kiépülésével végül az összes útlevél kiadásának ügyét az Államvédelmi Hatóság intézte.[2] A magyar lakosság döntő többsége számára ezzel már az útlevél megszerzése is lehetetlenné vált. Az ötvenes évek közepéig alapos politikai átvizsgálás és bonyolult adminisztratív procedúra után évente mindössze néhány ezer ember hagyhatta el az országot hivatalos okból (politikai, tudományos, kereskedelmi, sport), vagy kiváltságos helyzetben rokonlátogatás céljából, de ezek az utazások is szinte csak a szocialista országokra korlátozódtak. A határátlépéseket igyekeztek a legkisebb mértékűre szorítani, magánutazásokat a Rákosi-korszakban még a szomszédos „baráti” országokba sem engedélyeztek, az utazás szükségességét minden esetben bizonyítani kellett.[3]
Tiltótábla a határon. Kép forrása: Fortepan / Prohászka Imre
Az ország elhagyása elé fizikai akadályokat is gördítettek. 1948-ban belügyminiszterként Kádár János vezényelte le az osztrák határ lezárását, megkezdődött az aknazár kiépítése, amit a nyugati csempészek és kémek ténykedésével magyaráztak. A határzárat később a déli határra is kiterjesztették. A teljesen zárt, szigorú korlátozásokon alapuló határrendészetet a keleti blokk államai a Szovjetuniótól vették át (ott az utazás még belföldön is korlátozott volt), és a szovjet típusú diktatúra egyik alapelve a „fordított határőrizet” lett: a határőrség a kimenő forgalmat igyekezett megakadályozni.[4] A határőrök akár felszólítás nélkül is lőhettek, az ország széle több kilométer szélességben lezárt övezetnek számított, 1968-ig még Kőszegre és Sopronba is csak határsávengedéllyel lehetett eljutni.[5] 1956 első felében a hruscsovi enyhülés jegyében ugyan felszámolták a jugoszláv határövezetet, és eltávolították az aknamezőket az osztrák határ mentén, de a határőrizet és a drótakadályok változatlanul megmaradtak. Ez a korlátozott nyitás azonban pont lehetővé tette, hogy a forradalmat követően mintegy 200 000 ember viszonylag háborítatlanul nyugatra távozzon. A Kádár-rendszer megszilárdulásával a nyugati határzárat ismét megerősítették, és több mint egymillió aknát telepítettek. [6]
A magyarországi vasfüggöny „eszköztára”. 1965-től kezdődően az aknazárat folyamatosan az SZ-100-as rendszerre cserélték, amely a kerítéshez érve jelezte a határátlépési kísérleteket. Kép forrása: ATLO / Mikola Bence
A bürokrácia útvesztőjében
Az ’56-os megtorlásokat követően a kádári pártvezetés szemében az idegenforgalom lassanként új szerepet kapott: a belpolitikai stabilizáció és nyugati nyitás eszközeként tekintettek rá, amely enyhítheti a nemzetközi elszigeteltséget, így a turizmus gazdasági és politikai eszköz lett, amely a kiutazásokra is hatással volt, és lassú liberalizálódást eredményezett.[7] Hosszú idő után 1960-ban jelent meg az első hivatalos jogszabály, amely az útlevelek kiadását szabályozta. A rendelet szerint minden magyar állampolgár kaphatott útlevelet, kivéve „akinek a kiutazása sértette a Magyar Népköztársaság érdekeit”.[8] Ez a szocialista jogrend logikájának megfelelően a rendszerváltoztatásig lehetőséget biztosított, hogy további indoklás nélkül elutasíthassák a kérelmeket. De még az útlevél megszerzése sem jelentette az utazáshoz való automatikus jogot: az állam a további engedélyek megadását egyfajta „privilégiumaként” kezelte.[9] Negatív döntés esetén fellebbezésnek helye nem volt. Kádár János a Politikai Bizottság ülésein több alkalommal is kifejezte fenntartásait az utazási szabályozások lazítása ellen: „Nem ismerem el jogos igénynek, hogy 16 éves embernek feltétlenül kell külföldön járnia”, „Nem normális dolog, hogy egy tízmilliós lakosú országból évenként másfél millió külföldre utazzon.”[10]
Az utazás az 1960-as évekre ennek ellenére az egész keleti blokkon belül megengedettebbé vált, de az útlevél- és engedélykiadásban továbbra is elsődlegesen osztályszempontokat vettek figyelembe, és a szocialista, valamint a kapitalista államokba történő utazásokat élesen megkülönböztették. Kezdetben még a baráti országokba is csak az útlevéllap (betétlap) mellett egy külön megigényelt, konkrét, egyszeri alkalomra szóló kiutazási engedéllyel lehetett eljutni, illetve ezen felül általános vízumkényszer is fennállt, amelyet csak fokozatosan szüntettek meg a szocialista blokkon belül.[11] A lassú nyitás következtében, a bonyolult szabályozások és a sok időt felemésztő utánajárás ellenére a szocialista országokba ekkor évente már néhány százezren átjuthattak, de ők is többségében a határ túloldalán élő rokonaikat látogatták meg. Az utazók száma azonban évről évre fokozatosan növekedett, a lehetőségek bővültek (pl. közös diáktáborok, szakszervezeti üdülés), és a kiutazó magyarok éves száma 1972-re, a piros útlevél megjelenésével már stabilan túllépte az egymilliót.[12] Ez az újfajta útiokmány kizárólag a keleti blokk államaira volt érvényes, de a kiutazási engedély már több alkalomra, és egyszerre több országba is szólt, jelentősen megkönnyítve a magánutazások lebonyolítását. A piros útlevél birtokában további korlátozás nélkül lehetővé vált a kiutazás Bulgáriába, Csehszlovákiába, Lengyelországba, az NDK-ba, Romániába és később Jugoszláviába és a Szovjetunióba is legfeljebb 30 napos időtartamra.[13] A magyarok számára a Kádár-korszak egészében Csehszlovákia számított a legnépszerűbb utazási desztinációnak (1980-ban már kétmillió kiutazást regisztráltak), a második legnépszerűbb célpont 1966-tól Jugoszlávia, 1980-ban az NDK, 1981-től pedig Románia volt.[14]
Úti dokumentumok ellenőrzése a vonaton Záhonynál. Kép forrása: Fortepan / Magyar Rendőr
A kapitalista országokba történő kiutazás lehetősége ennél jóval korlátozottabb maradt: hivatalos állami utak és politikailag megbízható személyeknek biztosított rokonlátogatások mellett nyugatra kezdetben csak néhány ezer fő utazhatott többnyire utazási irodák szervezésében, szigorúan ellenőrzött keretek között. Az állam a magánutazások tekintetében a szervezett turizmus arányának növelésére törekedett, mivel ez nagyban megkönnyítette az utazók nyilvántartását és megfigyelését.[15] A magyar turizmus belföldi és nemzetközi szervezését az 1902-ben alapított IBUSZ látta el, amely az államosításokat követően a turisztikai szektor főszereplőjévé vált, de emellett a Kádár-korszakban további irodák is létrejöttek, mint az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda, a Volán Tourist, a Budapest-Tourist, a Cooptourist, valamint a MALÉV Air-Tours.[16]
1949-es államosítása után az IBUSZ-nak egészen a hatvanas évekig turisztikai monopóliuma volt Magyarországon. Kép forrása: Fortepan / Kovács Márton Ernő
Vakáción a Mézga család?
A Kádár-korszak egyik legemblematikusabb animációs sorozata, a Mézga család harmadik, utazáshoz is kapcsolódó Vakáción a Mézga család című szériája 1978-ban készült el, majd 1980-ban került adásba. A kalandos világkörüli utat átélő família története a keleti blokk több országában is ismertté vált, és szemléletesen rajzolja meg a „homo kádárikusz” archetípusát. A történet szerint Mézgáék Máris szomszéddal Hufnágel Pista, Paula fiatalkori szerelmének meghívására indulnak egy ausztráliai álomutazásra. Az utazás azonban hamar rémálommá válik: a repülőjegyek fedezetlen csekkekkel lettek „kifizetve”, és Hufnágel egy opportunista szélhámosnak bizonyul. A család tagjai egyik földrészről a másikra sodródnak, miközben kihasználják, kirabolják, átverik, túszul ejtik őket. A külföldre szakadt magyarok többnyire erkölcsileg kétes figuraként jelennek meg, a határon túli országok a „kapitalista világ veszélyeit” hordozzák. Párizsban, ahol a család másokkal egyetemben hajléktalanként egy híd alatt húzza meg magát, Mézga Géza cinikusan jegyzi meg: a francia fővárosban „ez nem is feltűnő”. A sorozat utolsó részében a család kimerülten és sok tekintetben illúzióitól megfosztva tér haza. De milyen realitása lehetett egy ilyen utazásnak, vagy egyáltalán a nyugatra való kijutásnak egy átlagos magyar család számára a ’70-es, ’80-as évek fordulóján?
A Mézga család animációs sorozatait az NDK-ban, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Kubában, de még Brazíliában is sikerrel sugározták. Kép forrása: Schnitt
A nyugati országokba ekkoriban továbbra is csak szigorú feltételek mellett lehetett kiutazni, melyhez elsődlegesen az úgynevezett kék útlevelet kellett az állampolgároknak megszerezni. Ennek kérelmezéséhez számos dokumentum beszerzésére is szükség volt, az útlevelek kiadásáért és elbírálásáért a Megyei Rendőr-Főkapitányságok voltak felelősek. Magánutazáshoz az útlevél-kérelmet a munkáltatónak, tanintézetnek véleményeznie kellett, „nem biztos hátterű” munkavállaló esetén csatolni kellett a szakszervezeti és a párttitkár aláírását, diákok esetén szükség volt a KISZ-titkár szignójára. Csatolni kellett két fényképet, életrajzot (1978-ig), a katonai szolgálat előtt a hadkiegészítő parancsnokság engedélyét, tanulmányi út vagy gyógykezelés esetén megfelelő igazolást, látogatás céljára pedig 3 hónaposnál nem régebbi, magyar nyelvű vagy hiteles fordítású meghívót, turistaút esetén pedig az MNB valutakiviteli engedélyét.[17] A folyamat gyakran hónapokat vett igénybe, az így megszerzett útlevéllel rokonlátogatásra kétévente, majd évente, egyébként háromévente lehetett utazni.[18] A nyugati utazásokhoz ekkor még minden alkalommal vízumra és kiutazási engedélyre is szükség volt, a határellenőrzés pedig szigorúan és alaposan zajlott. Az adminisztratív jellegű akadályok mellett anyagi keretek is voltak: meghívó útlevélhez 50, a turista útlevélhez 70 dollárt lehetett kiváltani (ez mai árfolyamon körülbelül 100.000-110.000 forintnak felel meg), amely jócskán bekorlátozta a külföldi költekezés lehetőségét. Az engedélyezett összeg túllépését a hatóságok súlyosan szankcionálták, gyanú vagy szabálytalanság esetén a határról bárkit visszafordíthattak, a vámosok rendszeresen átvizsgálták a csomagokat is.
Határellenőrzés Röszkénél. Kép forrása: Fortepan / Urbán Tamás
A nehézségek ellenére nyugati irányba is növekvő utazási trendet láthatunk, a kiutazások száma évről évre folyamatosan emelkedett. A hatvanas évek elején a nem szocialista országokba évente mindössze néhány tízezer alkalommal juthattak ki magyar állampolgárok (a társutazások mellett beleértve a hivatalosnak titulált utazásokat és rokonlátogatásokat is), ez a szám a hetvenes évekre már 200.000 körül járt. A nyugati utazások aránya azonban az összes utazáshoz képest a nyolcvanas évek végéig továbbra is csak 8-15% körül mozgott, és a legtöbben nyugat címszó alatt mindössze Ausztriáig jutottak.[19] A Vakáción a Mézga család elkészülésének évében mintegy 5 millió alkalommal utaztak ki magyar állampolgárok külföldre (viszonyításképpen ez a szám 2024-ben 21,94 millió volt), ebből azonban csak 355 ezer alkalommal nem szocialista országokba. Az Európán kívüli utazások az összes kiutazás 1%-át sem érték el.[20] Az összes regisztrált kiutazás száma a 80-as évek végéig 5-6 millió között maradt, de a rendszerváltoztatáshoz közeledve 1988-ban elérte a 10 millió, ’89-ben pedig a 14 millió alkalmat, amelyért a külföldi utazások korlátozásának enyhülése mellett a meginduló nagyszámú Ausztria irányú kiutazás és a „Gorenje-turizmus” (bevásárlóturizmus) a felelős.
1989. szeptember 10-én éjfélkor Magyarország végül hivatalosan is megnyitotta Ausztriával közös határát a nyugatra távozni szándékozó keletnémet állampolgárok előtt, az országgyűlés szeptember 26-ai ülésén elfogadott XXVIII. törvény első cikkelye pedig a külföldre utazáshoz, a hazautazáshoz és az útlevélhez való jogot alapvető állampolgári jognak minősítette. Az útlevélhez és az utazáshoz kapcsolódó korábbi adminisztratív és anyagi akadályok hosszú időn át a szabad mozgás korlátozásának hatékony eszközei voltak a diktatúra kezében, amely saját állampolgárait évtizedeken keresztül fogolyként igyekezett bezárva tartani. A rendszerváltoztatással ezek az akadályok fokozatosan eltűntek, és velük együtt az a félelem is, amely a határátlépés és a határellenőrzés gondolatát kísérte. E félelem megszűnése pedig nem csupán az egyéni utazás szabadságát, hanem egy egész korszak lezárását és egy új időszámítás kezdetét is jelentette.
Reif Roland
[1] Faludy György: Emigráció
[2] Bencsik Péter – Nagy György: A magyar úti okmányok története 1945–1989. Tipico Design Kft., Budapest, 2005. 13. o.
[3] Bencsik Péter: Úti okmányok és határátkelés a cseh, szlovák és magyar területeken, 1939-1953. In: Ünnepi tanulmányok Gáspár László 65. születésnapja tiszteletére. Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, Budapest, 2015. 26. o.
[4] Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában, In: Rendészet és Emberi jogok 2011/1. 58. o.
[5] Sallai János: Egy idejét múlt korszak lenyomata. A vasfüggöny története. Hans Seidel Alapítvány, Budapest, 2012. 54. o.
[6] Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon. 60-61. o.
[7] Slachta Krisztina: A „magyar vircsaft” – A Kádár-kori idegenforgalom sajátosságai. In: Metszetek. 2014/2. 95-96. o.
[8] Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa. 61. o.
[9] Lénárt András: Express druzsba: Utazás az Express Ifjúsági és Diák Utazási Irodával az 1970-es években. In: Regio, 2008/3. 50. o.
[10] MOL 288. f. 5/370. – Jegyzőkönyv a PB 1965. július 20-án megtartott üléséről
[11] Bencsik Péter – Nagy György: A magyar útiokmányok története. 29. o.
[12] Magyar Statisztikai Évkönyv, 1975 (Budapest, 1976) XIV. Idegenforgalom – Szállodák – Üdülők. 375. o.
[13] Bencsik Péter – Nagy György: A magyar úti okmányok története. 74. o.
[14] Bencsik Péter: Útiokmányok, utazási lehetőségek és határforgalom a 20. századi Magyarországon. In: Regio, 2002/2. 49. o.
[15] Lénárt András: Express druzsba. 53-54. o.
[16] Slachta Krisztina: A „magyar vircsaft”. 94-95. o.
[17] Bencsik Péter – Nagy György: A magyar úti okmányok története. 73. o
[18] Bencsik Péter – Nagy György: A magyar úti okmányok története. 79. o.
[19] Magyar Statisztikai Évkönyv 1990 (Budapest, 1991)
[20] Magyar Statisztikai Évkönyv 1990 (Budapest, 1991)
Felhasznált irodalom:
Bencsik Péter – Nagy György A magyar úti okmányok története 1945–1989. Tipico Design Kft., Budapest, 2005.
Bencsik Péter: Úti okmányok és határátkelés a cseh, szlovák és magyar területeken, 1939-1953. In: Ünnepi tanulmányok Gáspár László 65. születésnapja tiszteletére. Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, Budapest, 2015. 19-30. o.
Bencsik Péter: Útiokmányok, utazási lehetőségek és határforgalom a 20. századi Magyarországon. In: Regio, 2002/2. 31-50. o.
Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában, In: Rendészet és Emberi jogok 2011/1. 33-64. o.
Lénárt András: Express druzsba: Utazás az Express Ifjúsági és Diák Utazási Irodával az 1970-es években. In: Regio, 2008/3. 48-72. o.
Sallai János Egy idejét múlt korszak lenyomata A vasfüggöny története. Hans Seidel Alapítvány, Budapest, 2012.
Slachta Krisztina: A „magyar vircsaft” – A Kádár-kori idegenforgalom sajátosságai. In: Metszetek. 2014/2. 93-109. o.
