Nyolcvan év telt el a második világháború vége óta, ám a háború következményei sok szempontból máig meghatározó erővel hatnak Európa politikai és kulturális életére. Németország – a náci rezsim által elkövetett emberiesség elleni bűnei miatt háborús és történelmi felelősséggel terhelve – a vereség után egy máig ható átalakuláson ment keresztül: a romokból újjáépített ország a nyugati integráció révén az Európai Unió egyik vezető hatalmává, sőt legerősebb gazdaságává vált. A németek példátlanul mély történelmi önvizsgálatba kezdtek, melynek során történelmi identitásuk középpontjába a múlttal való szembenézést, illetve az abból fakadó erkölcsi felelősséget állították. Egy sajátos „emlékezeti kultúra” (Erinnerungskultur) alakult ki, amely az 1990-es évektől kezdődően a német demokratikus identitás szerves részévé formálódott.
Ez az emlékezetpolitika ellentmondásai ellenére az egyik legkidolgozottabb emlékezeti modellé vált a nyugati világban, melynek kapcsán Timothy Garton Ash, brit történész Németországot a „múltfeldolgozás világbajnokának” is nevezte.[1]
Mindazonáltal az emlékezetpolitikai konszenzus napjainkra megbomlani látszik: a háború végétől számított közel nyolc évtized múltán a megváltozott nemzetközi erőtérben egy új korszak küszöbén állunk, amelyet a geopolitikai feszültségek és a belpolitikai törésvonalak is formálnak. Milyen folyamatokra vezethető vissza, és milyen tendenciák alakítják ma a német emlékezetpolitikát?
A német múltfeldolgozás történeti íve
A mai német emlékezetkultúra és a hozzá kapcsolódó múltfeldolgozás (Vergangenheitsbewältigung) egy hosszú, több évtizedet átfogó folyamat eredményeként alakult ki, és jelenlegi formáját csupán a rendszerváltoztatás után nyerte el.[2] A világháború utáni első két évtizedet gyakran nevezik a Schlussstrich-mentalitás (végső vonalat húzó hozzáállás) korszakának. A náci bűnök feldolgozása helyett a társadalom jelentős része az újjáépítésre és az újrakezdésre koncentrált a háború brutális pusztítása után, miközben a nemzetiszocialista bűnökkel való szembenézést elodázta. A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) 1949-es megalakulását követően az Adenauer-kormány a kényes nemzetközi és belpolitikai helyzetben reálpolitikai megfontolásokból ugyan elismerte a német állam felelősségét és jóvátételi kötelezettségeit, ám a múlttal való nyílt és szisztematikus elszámolást kerülte.[3] A korábbi nyugati megszállási övezetekben a szövetségesek kezdeti nácítlanítási célkitűzései ellenére az igazságszolgáltatás és a közigazgatás területén számos egykori náci tisztviselő maradhatott pozícióban, és a társadalmi közhangulat is inkább a háborús felelősség szűk körű elhatárolására, a „gonosztevők maroknyi csoportjának” elkülönítésére törekedett.[4] Az NSZK hivatalos politikai kultúrájában azonban az általános és történelmi felelősség kérdése már ekkor fontos szerepet kapott.[5] Ezzel szemben a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) antifasiszta legitimációs narratívája a fasizmust kizárólag a nyugati kapitalista rendszer produktumaként értelmezte, magát pedig a nácizmus ellen harcoló erők örökösének tekintette.[6] Ez a megközelítés az NDK-ban egészen a rendszerváltoztatásig meghatározó maradt.
A fasizmus áldozataira emlékező Nagygyűlés 1974-ben Kelet-Berlinben a Bebel téren. – Kép forrása: picture-alliance / akg-images
Az NSZK-ban a múlttal való érdemi szembenézés az 1960-as években vette kezdetét. A jeruzsálemi Eichmann-per (1961), a frankfurti Auschwitz-perek (1963–1965), valamint az 1968-as diákmozgalmak hatására az új generációk egyre kritikusabban viszonyultak a második világháborúban elkövetett borzalmakhoz és az idősebb generációk szerepéhez.[7] A múltfeldolgozás (Vergangenheitsbewältigung) első szakasza tehát az önreflexió és a kritikai történelemszemlélet térnyerésével vette kezdetét, amelyet a nemzetközi politikai légkör és a külpolitikai elvárások továbbra is jelentős mértékben befolyásoltak. A fiatalok többsége ekkor még azonban visszariadt attól, hogy teljes totalitásában szembenézzen a német felelősséggel, sőt az akkori radikális újbaloldal képviselői közül a fasizmus problémáját többen a kapitalizmus rendszerkritikájába ágyazták, a nemzetiszocialista bűnöket pedig az amerikai imperializmus és más gyarmati rendszerek bűneivel állították párhuzamba, ami gyakran anticionista és Izrael-ellenes retorikával párosult, különösen az 1967-es hatnapos háború után.[8]
Auschwitz-per Frankfurtban – Kép forrása: ullstein bild
A történeti múlt érdemi feldolgozását végül azok a társadalomtudósok, történészek és jogászok vitték előre, akik az Adolf Hitler hatalomra jutása előtti évtizedben született generációhoz tartoztak. Munkásságuk az 1970-es és 1980-as évektől kezdve széleskörű forrásfeltáráson és tudományos kutatáson alapult, lehetővé téve a nemzetiszocialista bűncselekmények feltárását, és az ezzel együtt járó társadalmi diskurzust, melynek következtében az 1980-as évekre a holokauszt emlékezete központi helyet kapott a nyugatnémet politikai kultúrában.[9] A formálódó német emlékezetkultúrát már a kezdetektől fogva kritika érte a konzervatív oldal részéről is, amely legélesebb formában az 1986–87-es történészvita (Historikerstreit) során bontakozott ki. Ebben a vitában elsősorban a CDU szellemi köréhez közel álló történészek a nemzetiszocialista múlt „normalizálására” tettek kísérletet: a náci bűnöket a sztálini terrorral, illetve más 20. századi diktatúrák bűntetteivel állították párhuzamba, melyet a liberális és baloldali történész- és értelmiségi körök határozott elutasítása követett.[10] A vita végül hozzájárult ahhoz, hogy megszilárduljon az az értelmezési keret, miszerint a holokauszt és a nemzetiszocializmus bűnei Németország viszonylatában példa nélküliek, és ezért a múlttal való szembenézés, illetve a történelmi felelősségvállalás elkerülhetetlen erkölcsi kötelesség, „morális imperatívusz” marad.[11] Ez a narratíva fokozatosan társadalmi konszenzussá formálódott, végül pedig a német identitáspolitika máig ható szerves részévé vált.
A német emlékezetpolitika sajátosságai
A német újraegyesítés és az 1990-es évek máig érvényes korszakot nyitottak a német emlékezetpolitikában, amely egyre inkább nemzeti identitáskultúrává is vált az országban. Az újraegyesülést megelőzően számos nemzetközi politikai vezető fejezte ki aggodalmát, hogy a német egyesítés következményeként a régi és új Németország, mint „Új Német Birodalom”, eltörölheti a korábbi megbékélési és emlékezetpolitikát, és ezzel veszélyeztetheti Európa politikai stabilitását.[12] A valóságban azonban – részben a nemzetközi politikai környezet hatására is – ennek éppen az ellenkezője történt. A német egység megteremtésével párhuzamosan a múlttal való szembenézés immár az újraegyesített Németország közös nemzeti narratívájának alapját képezi, melyben az NSZK-ban kialakított reflexív emlékezetkultúra vált dominánssá: a múltfeldolgozás és az áldozatokkal való azonosulás intézményesülve a német nemzeti identitás részévé vált, identitásképző elem lett.[13] Ennek az identitáskultúrának fontos szimbóluma az 1990-es évek végén, majd a 2000-es évek elején megvalósított központi emlékművek és intézmények létrehozása. A legismertebb ezek közül a 2005-ben megnyitott berlini Holokauszt-emlékmű (Denkmal für die ermordeten Juden Europas), amely a német főváros központjában állít emléket az európai zsidóság elpusztításának. Az emlékezetpolitikai intézmények, valamint az oktatási célkitűzések és tantervek, a jogszabályok, de az Alaptörvény (Grundgesetz) is szorosan összefonódik Németország történelmi felelősségvállalásával: a múlt emlékezete az állampolgári nevelés és a demokratikus értékek átadásának és védelmének kulcsa, ezen túlmenően pedig az ország külpolitikai irányvonalát is formálja.[14]
A berlini Holokauszt-emlékmű – Kép forrása: Alexander Blum
Ezek alapján látható, hogy a holokauszt és a náci múlt a német állam egyfajta „negatív alapítási mítoszaként gyökerezett meg”.[15] Ez a német emlékezetkultúra külső szemmel könnyen túlzónak és depresszívnek tűnhet, ám megértéséhez elengedhetetlen felismerni, hogy ez az emlékezetpolitika szerves része a (nyugat)német identitásnak és demokráciafelfogásnak. A második világháború tragédiája a németek számára a társadalmi és politikai újjáépítés alapköve lett, valamint az ország nemzetközi kapcsolatait is alapjaiban meghatározza, hiszen „Németország az államok nemzetközi közösségébe […] a nemzetszocialista bűnökre és áldozatokra való visszaemlékezés által nyert bebocsátást”,[16] és erre vezethető vissza nemcsak a francia-német kapcsolatok javulása, de a békén alapuló európai integráció megteremtődése is. Napjainkban a német emlékezetpolitikai kurzus strukturálisan többszintű rendszerként írható le, amely kilépett a nemzeti keretek közül, és bekapcsolódott a nemzetközi diskurzusba, különösen az Európai Unió, Izrael és az Egyesült Államok kontextusában, amelyben Németország sokak szemében a holokausztra való emlékezés „globális etalonjává” vált.[17]
Az emlékezetpolitika kihívásai és problémái
Az emlékezetpolitika intézményesülése és meghatározó társadalmi szerepe ugyanakkor számos összetett kérdést és dilemmát is felszínre hoz, amelyek élesen mutatkoznak meg a politikai és a globális válságok tükrében. Magyar perspektívából különösen szembetűnő az a kelet- és nyugat-európai törésvonal, amely a német emlékezetpolitika immár nemzetközi szinten is meghatározóvá vált narratívájával szemben mutatkozik meg. A (nyugat)német kollektív emlékezet 1945. május 8-át (a második világháború vége Európában) a nyugat-európai politikai és gazdasági integráció felé vezető út nyitányaként értelmezi, míg Kelet-Közép-Európa államai számára ugyanez a dátum a szovjet megszállás és a totalitárius elnyomás hosszú évtizedeinek újabb kezdőpontját jelentette. Ez a tapasztalat alapvetően meghatározza a régió emlékezetkultúráját, amelyben a kommunista diktatúrák áldozatainak és az elnyomó rendszerekkel szembeszálló hősök emlékezete foglal el kiemelt helyet. Német értelmiségiek és politikai szereplők az 1990-es évektől kezdődően rendszeresen szorgalmazták, hogy a német múltfeldolgozás modellje mintaként szolgáljon Kelet-Közép-Európa számára is az európai integráció folyamatában, és a holokauszt emlékezetét egyfajta közös európai emlékezet alapjává, az európai identitás sarokkövévé tegyék.[18] Ezek a törekvések azonban figyelmen kívül hagyják a kelet-közép-európai társadalmak eltérő történelmi tapasztalatait, valamint az ezekből fakadó emlékezetpolitikai igényeket, továbbá rávilágítanak a német emlékezetpolitika énközpontúságára. Ezt erősíti a nyugati antitotalitárius narratíva szelektív alkalmazása, amely a nemzetiszocializmus bűneit elsődlegesen kezeli, az államszocializmus tapasztalatait viszont kevéssé integrálja. Ezt a megosztottságot nevezi Aleida Assmann „Európa hasadt emlékezetének” [19], amelyet a közös megemlékezés intézményesítésére irányuló lépések (pl. augusztus 23.) [20] is csak részben tudtak enyhíteni. Nyugat-Európában Auschwitz továbbra is a totalitárius terror szimbóluma maradt, míg az államszocializmus bűneinek hangsúlyosabb bevonását még mindig sokan a holokauszt relativizálásának veszélyével azonosítják. Mindez Németországon belül is kihívásokat teremt: a náci múlt feldolgozása szilárdan beágyazódott a politikai kultúrába, míg az NDK diktatúrájának emlékezete továbbra is vitatott és megosztó, a kommunizmus bukása nem bír olyan alapvető identitásképző erővel, valamint társadalmi elsajátítása is elmaradt, ami a kelet-nyugati ellentéteket is erősíti az országon belül.[21] Ezek a különbségek éles kontúrokkal rajzolódtak ki a legutóbbi Bundestag-választás eredményében is, amely egyértelműen tükrözi az egykori NSZK és NDK közötti belső határvonalat.
2025-ös német szövetségi választás eredménye – Kép forrása: ARA
Az emlékezetpolitika és annak értelmezési keretei ezzel összefüggésben az aktuálpolitikában is fontos fegyverré váltak: egyik oldalról nézve a hagyományos pártok a nemzetiszocializmus történeti tapasztalataira hivatkozva marginalizálják és démonizálják a jobboldali és szélsőjobboldali aktorokat (különösen az Alternatíva Németországnak pártot) gyakran „nácinak” bélyegezve őket, míg az emlékezetpolitika kritikáját az AfD is felhasználja a maga politikai retorikájában, és az emlékezetkultúra kapcsán is egy „alternatívát” igyekszik a közéletbe behozni. Az elmúlt években az AfD szószólói következetesen bírálták az általuk „bűntudatkultúrának” (Schuldkult) nevezett német emlékezetpolitikát, és nyíltan szorgalmazzák a „180 fokos fordulatot”, amelyben a hangsúly a német történelem pozitív aspektusaira kerülne át, hogy a németek „ismét büszkék lehessenek nemzeti identitásukra”.[22] Az AfD politikai vezetői, köztük Alice Weidel és Alexander Gauland, egyértelműen támogatják az emlékezetpolitikai paradigmaváltást: Gauland egyik beszédében például a nemzetiszocialista korszakot „madárürüléknek” nevezte a több mint „ezeréves sikeres német történelem egészében”[23], Weidel pedig nem ment el a háború lezárását ünneplő fogadásra, mivel „a saját országát ért vereség ünneplésében”[24] nem kívánt részt venni. A párt szószólói kritikával illetik a központi német emlékhelyeket is, egyik legismertebb álláspontjuk a berlini Holokauszt-emlékmű kapcsán, hogy „a német az egyetlen nép, amely a szégyen emlékművét ültetette fővárosának szívébe.”[25]
Ez a retorika egy tágabb metapolitikai stratégia részeként értelmezhető, amelynek célja a társadalmi emlékezet átstrukturálása és a politikai célok előkészítése. Az AfD politikai narratívája nagymértékben épít az osztrák szélsőjobboldali gondolkodó, Martin Sellner munkásságára, aki az elmúlt években több írásában fogalmazta meg nézeteit az emlékezetpolitika és a nemzeti identitás összefüggéseiről.[26] Sellner központi tézise, hogy a nemzetiszocializmus bűneinek túlreprezentáltsága a német emlékezetkultúrában ellehetetleníti a jobboldali politikai erők térnyerését és a német nemzeti identitás megerősödését. Nézete szerint a történelmi felelősség hangsúlyozása hosszú távon a német „etnikai identitás” feloldódásához vezet, amelyet csak a migrációs politika radikális átalakítása (az úgynevezett „remigráció”), és az uralkodó emlékezetpolitikai paradigmák lebontása akadályozhat meg.[27]
A korábbi német jellemzők figyelembevételével érthető, hogy miért is számítanak ezek az elképzelések a német politikai diskurzusban és társadalmi konszenzusban radikálisnak, hiszen az elmúlt évtizedek egész fejlődését és lényegében az egész mai német identitást támadják. A fontos német emlékhelyeken egy látványos látogatószám emelkedés is tapasztalható az utóbbi években, amelyek egyfajta „csak azért is” érdeklődésnek tekinthetők (Jetzt-erst-recht-Besuche) az AfD retorikájára válaszul.[28]
Alice Weidel, az AfD frakcióvezetője – Kép forrása: NDR
A német emlékezetpolitikát azonban nemcsak a belpolitika, de ezzel összefüggésben az elmúlt évek nemzetközi eseményei is nehéz helyzet elé állítják például a Közel-Kelet vonatkozásában. A holokauszt-emlékezet Németország külpolitikájában legitimációs eszközként funkcionál, Izrael biztonsága az állami érdek része, ez azonban a radikális baloldali álláspont szerint megnehezíti az izraeli–palesztin konfliktus „objektív” kezelését, és háttérbe szorítja a gyarmati múlt kritikus feldolgozását.[29] A jelenlegi emlékezetpolitika liberálisabb kritikusai szerint ez mesterséges határvonalakat húz a németek és a bevándorlók közé, valamint más történelmi bűnöket, például a német gyarmati múltat vagy a strukturális rasszizmust kevésbé hangsúlyozza.[30] Ebben a narratívában az angolszász akadémiai diskurzusok hatása is érezhető, de a folyamat beleillik a korábban tárgyalt német emlékezetpolitikai tendenciákba is. Peter Kuras szerint „míg a 80-as években a jobboldali történész körök próbálták relativizálni a holokausztot, ma a baloldali akadémikusok teszik azt.”[31] Olaf Scholz korábbi kancellár 2024-ben óvatos kísérletet tett a német emlékezetpolitika finomhangolására a német koloniális múlt atrocitásainak beemelésével, ez azonban nagy vitát kavart, jelezve az emlékezetpolitikai konszenzus megingásával járó feszültségeket.
Emlékezetpolitika a változó nemzetközi erőtérben
A német emlékezetpolitika egyik legnagyobb kihívását napjainkban kétségkívül az orosz–ukrán háború és az annak nyomán kibontakozó világpolitikai átrendeződés jelenti. Ezt az átalakulást a német közbeszédben gyakran a „Zeitenwende” fogalmával írják le, amely egy új korszak kezdetét és a nemzetközi rend alapvető átrendeződését jelzi. A háború következtében felerősödő emlékezetpolitikai dilemmák egyfelől a német történelmi felelősségvállalásra épülő emlékezetkultúrából erednek, amelyek a megváltozott geopolitikai realitások között egyre nehezebben illeszkednek a korábbi értelmezési keretbe. A történelmi múlt feldolgozása kapcsán kialakult túlfeszített emlékezetkultúra veszélyeire világít rá John Torpey is: „Miközben a múlt okozta károk feldolgozásával vagyunk elfoglalva, figyelnünk kell arra is, hogy a történelempolitika ne nyomja el és ne helyettesítse vízióinkat […] a jövőről.”[32] A német kollektív emlékezetben mint láthattuk a holokauszt maradt a háborús bűnök és a második világháború borzalmainak legfőbb szimbóluma. Az ukrajnai háborúval kapcsolatban a német társadalomban megjelenő kezdeti tétovázás és bizonytalanság részben annak a hosszú távú emlékezetpolitikai diskurzusnak volt az eredménye, miszerint a „Soha többé Auschwitz!” imperatívusza az 1980-as évektől szoros kapcsolatba került a baloldali pacifizmus meghatározó „Soha többé háborút!” jelszavával.[33] Ez a kettős morális irányelv hosszú időn át meghatározta Németország külpolitikai mozgásterét, különösen katonai kérdésekben. Bár már a délszláv háborúk idején is felmerült ennek a megközelítésnek a problematikája, ennek ellenére továbbra is az a nézet uralkodott, hogy Németországnak történelmi múltja miatt különös tartózkodással kell viszonyulnia a katonai akciókhoz, és egy széleskörű társadalmi konszenzus alakult ki a háborúk elutasításával kapcsolatban.[34] Ez az egységes emlékezetpolitikai szintézis az ukrajnai háborúval végleg megbomlott: a hagyományosan pacifista álláspontok nem voltak összeegyeztethetők azzal a geopolitikai helyzettel, amelyben az áldozatok védelme és a demokratikus értékek megőrzése került előtérbe. A bucsai mészárlás nyilvánosságra kerülése ilyen tekintetben is fordulópontot jelentett, és jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a német társadalomban szélesebb körben támogassák Ukrajna katonai segélyezését.
Ukránpárti szimpátiatüntetés a Brandenburgi kapu előtt 2022-ben – Kép forrása: The Pioneer
Ezzel párhuzamosan egyre hangsúlyosabbá vált Németország haderőfejlesztésének szükségessége, amelyet a jelenlegi világpolitikai helyzet, valamint Donald Trump politikai retorikája is tovább erősített. A német védelmi politika átalakításának kényszere azonban emlékezetpolitikai dimenziója mellett rámutatott a Bundeswehr hosszú ideje fennálló mély strukturális problémáira. Az évtizedes költségvetési megszorítások következtében a német haderő harckészültsége súlyosan alacsony szinten áll, jelenleg egyes becslések szerint az ukrajnai fegyvertámogatások után mindössze 50%-os.[35] Egy 2024-es reprezentatív felmérés szerint a német lakosság csupán 10%-a bízik abban, hogy a Bundeswehr képes lenne megvédeni az országot egy katonai fenyegetéssel szemben.[36] A költségvetési krízis, valamint részben a pacifizmus öröksége miatt a hadsereg állományában is komoly problémák állnak fent, a katonák átlagéletkora jelenleg 34 év, és több ezer a betöltetlen pozíciók száma.[37] A német emlékezetpolitika jelen helyzetben egyfajta kényszerpályára került: a történelmi tapasztalatból adódó tartózkodás helyett egyfajta „európai felelősségvállalás” szükségessége lép előtérbe, amelyet azonban az új játékszabályok között a korábbi német emlékezetpolitikai sajátosságok inkább akadályoznak és elbizonytalanítanak. Történelmi fordulatnak tekinthető, hogy 2025 januárjában a Bundestag elfogadta az ún. „Zeitenwende törvényt” (Zeitwende Gesetz), amely a Bundeswehr gyors és átfogó modernizációját célozza, és még a sorkatonaság bizonyos szintű újbóli bevezetése is szóba került.[38] A jogszabály jelentős pénzügyi forrásokat biztosít új fegyverrendszerek és technológiák beszerzésére és a harckészültség javítására, megerősítve Németország szerepét a NATO kollektív védelmi rendszerében: az ország immár nemcsak gazdasági, hanem katonai szereplőként is pozícionálja magát a régióban. Ennek ellenére kérdéses, hogy az évtizedes lemaradásokat milyen gyorsan lehet ledolgozni, különösen az egyéb belpolitikai kihívásokkal is terhelt helyzetben. A korábbi német külpolitikai doktrína megkérdőjelezése, a katonai szerepvállalás fokozódása, valamint a fegyverszállítások azonban mindenképpen egy új korszak kezdetét jelzik. A múltbéli külpolitikai tartózkodás helyét egy proaktívabb, akár katonai eszközökkel is operáló Németország veheti át, amely néhány évvel ezelőtt még teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Ez az új német katonai aktivizmus természetesen nem mentes a kérdőjelektől. A fegyverkezési verseny, amelyet a globális eseményekre adott válaszként látunk kibontakozni, aggasztó világpolitikai trendeket erősít fel, és a német emlékezetpolitikát is további kihívások elé állítja.
Német katonák „Marder” típusú páncélozott járműveket rakodnak fel egy vonatra a dél-németországi Grafenwöhrben. – Kép forrása: Armin Weigel/AFP
Az emlékezetkultúra vége?
Németország emlékezetpolitikája évtizedeken át mintaként szolgált Nyugat-Európában. A múlttal való szembenézés, illetve a történelmi felelősségvállalás olyan politikai és társadalmi konszenzust teremtett, amely elősegítette az ország nyugati integrációját, a demokratikus értékek kialakulását és hozzájárult az európai megbékélés folyamatához. Az emlékezeti kultúra jelenlegi keretei ugyanakkor egyre nagyobb nyomás alá kerülnek: a belpolitikai, illetve nemzetközi átrendeződés és a globális folyamatok mind az eddig kialakult, anakronisztikussá váló emlékezetpolitikai konszenzus újragondolását sürgetik, amely egy újabb jele a rendszerváltoztatás óta érvényben lévő világrend átalakulásának. A jelenlegi emlékezetkultúra fordulóponthoz érkezett, repedések jelentek meg az eddig viszonylag stabil narratíván, és egyre inkább egymással párhuzamosan létező, gyakran egymással is konfliktusban álló értelmezések formálódnak. Ezek nemcsak a német emlékezetpolitika jövőbeni irányát teszik bizonytalanná, hanem tágabb értelemben is felvetik a kérdést, hogy az európai integrációt és a német identitást meghatározó történelmi önértelmezés milyen irányba fejlődhet tovább. A változás következményeit és hosszú távú hatásait még aligha mérhetjük fel pontosan.
Reif Roland
Felhasznált irodalom:
Alexander Gauland beszéde az AfD ifjúsági szervezete, a Junge Alternative országos kongresszusán a türingiai Seebachban, 2018. június 2-án: https://afdbundestag.de/vollstaendige-rede-dr-alexander-gaulands-vom-02-juni-2018/
ARD Sommerinterview Alice Weidellel 2023. szeptember 10-én: https://www.tagesschau.de/multimedia/video/video-1246692.html
Ash, Timothy Garton, Vier Wege zur Wahrheit. Eine Zwischenbilanz, Die Zeit, 3. Oktober 1997, 44. o.
Assman, Aleide: Das neue Unbehagen an der Erinnerungskultur. Eine Intervention. München, C.H. Beck Verlag. 2013.
Assmann, Aleida: Rossz közérzet az emlékezet kultúrában. Budapest, Múlt és Jövő alapítvány. 2006
Berta József: Az emlékezés vége. In: Élet és Irodalom, 2010. 54. évf. 33. sz. 19‒22. o.
Björn Höcke beszéde 2017. január 17-én a drezdai Ballhaus Watzkéban, a „Drezdner Gespräche” rendezvénysorozat keretében: https://www.youtube.com/watch?v=sti51c8abaw
Bongen, Robert; Feldmann, Julian, Hennig, Philipp; Jolmes, Johannes: Holocaust: Wie die AfD die Schuld beenden will. ARD-Panorama. 2018.03.22. https://www.ndr.de/fernsehen/sendungen/panorama/archiv/2018/Holocaust-Wie-die-AfD-die-Schuld-beenden-will,erinnerungskultur106.html
Brosch, Matthias (Hg.): Exklusive Solidarität. Linker Antisemitismus in Deutschland. Vom Idealismus zur Antiglobalisierungsbewegung. Berlin 2007.
Faulenbach, Bernd: Die Erinnerungskultur Deutschlands in: Urbane Erinnerungskulturen im Dialog: Berlin und Buenos Aires. Metropol Verlag, Berlin, 2009. 37–46. o.
Fulbrook, Mary: A német nemzeti identitás a holokauszt után. Budapest, Helikon, 2001
Harnisch, Sebastian: Erinnerungskultur und Außenpolitik: Wie deutsche Geschichte(n) die internationale Politik prägen. In: Beitrag für das Internationale Symposium: Die Konstruktion und Entwicklung der deutschen Erinnerungskultur nach dem Zweiten Weltkrieg, Universität Heidelberg. 2019.
Horváth István-Németh István: …és a falak leomlanak. Magyarország és a német egység (1945-1990). Budapest, Magvető Kiadó. 1999
Kovács András: Németország és a háború emlékezete – makacs múltak In: Magyar Narancs, 23. évf. 18. sz.
Krawatzek, Félix. Erinnerung und Streit um den Zweiten Weltkrieg. Dekoder. 2024.12.02. https://war.dekoder.org/de/kontext/erinnerung-und-streit-um-den-zweiten-weltkrieg
Kuras, Peter: Germany’s Holocaust Remembrance Is Turning Upside Down. Foreign Policy 2021.02.20 https://foreignpolicy.com/2021/02/20/germanys-holocaust-remembrance-is-turning-upside-down/
Melcher, Angelika: Die Probleme der Wehrpflicht-Debatte. Wirtschaftswoche. 2024.11.06. https://www.wiwo.de/politik/deutschland/bundeswehr-diese-5-grafiken-zeigen-die-probleme-der-wehrpflicht-debatte/29846276.html
Möller, Hörst: Erinnerung(en), Geschichte, Identität. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. 2001 (28). 8-14. o.
Scholz, Stephan: Erinnerungskultur in der „Zeitenwende“. Die deutsche Weltkriegserinnerung und der Ukrainekrieg, in: Geschichte der Gegenwart, 01.06.2022
Sellner, Martin: Regime Change von rechts: eine strategische Skizze / Schnellroda : Verlag Antaios 2023
Siebold, Sabine: ‘50% Battle-Ready’: Germany Misses Military Targets. Reuters. 2015.02.15. https://www.realcleardefense.com/2025/02/15/50_battle-ready_germany_misses_military_targets_1091726.html
Sipos Gréta: „Emlékezetpolitika és felelősség”. In: Magyar Rendészet 15(2). 2015. 137-150. o.
Stuchnik, Stephan: Eine ernüchtende Bilanz. Tagesschau. 2025.03.11. https://www.tagesschau.de/inland/innenpolitik/wehrbericht-2024-100.html
Teschendorf, Peer: Daddeln in Uniform? IPG-Journal. 2025.03.11. https://www.ipg-journal.de/rubriken/demokratie-und-gesellschaft/artikel/daddeln-in-uniform-8158/
Torpey, John: Politics and the Past: On Repairing Historical Injustices., MD: Rowman & Littlefield Publishers, 2003. 26. o.
Ullrich, Peter: Linke, Nahostkonflikt, Antisemitismus. Wegweiser durch eine Debatte. Eine kommentierte Bibliografie. 3. Aufl. Berlin 2014.
Wolfrum, Edgar: Geschichte der Erinnerungskultur in der DDR und BRD. http://www.bpb.de/themen/DXG8F0,1,0,Geschichte_der_Erinnerungskultur_in_…
