„A hét, amely megváltoztatta a világot”

Az okok

Kínában 1949-re győzedelmeskedtek a Mao Ce-tung által vezetett kommunisták, a Csang Kaj-sek vezette nemzetiek Tajvan szigetére szorultak vissza. A polgárháború lezárultával a kommunisták hozzáláttak hatalmuk kiépítéséhez. Kína hivatalos képviselőjeként a Szovjetunió és csatlósai a Kínai Népköztársaságot, a nyugati hatalmak, köztük az Egyesült Államok pedig Tajvant ismerték el. Az ’50-es évek elején a népi Kína aktív külpolitikát folytatott az ázsiai kontinensen: önkénteseket küldött a koreai háborúba, emellett megszállta Tibetet és támogatta a Ho Si Minh[6] vezette vietnámi kommunistákat is. Sztálin halálát követően a kínai vezetés kapcsolata fokozatosan megromlott a Szovjetunióval. Mao Ce-tung ugyanis magának követelte a vezető szerepet a szocialista tömbben, ami viszont sértette a szovjet vezetőket. A két ország közötti kapcsolatok olyan mélyre jutottak, hogy a ’60-as évek végére napi szintűvé váltak a határ menti összecsapások, ezek tetőpontja az 1969. március 2-án Damanszkij szigeténél történt „csata” volt, melyben 31 szovjet határőr esett el.[7] A külső tényezők mellett a kínai belpolitika állandó vibrálásai: a „virágozzék száz virág, versengjen száz iskola!”, a nagy ugrás és a kulturális forradalom olyan események voltak, melyek károsan hatottak az ország megítélésére. Mindezek hatására a ’70-es évek elejére Kína teljesen elszigetelődött a nemzetközi politikában.

Az Egyesült Államok a második világháborút követően egyedüliként állt szemben a Szovjetunióval, míg a többi európai ország a háború következtében veszített befolyásából. Az amerikai pénzügyi segélynek köszönhetően viszonylag rövid idő alatt sikerült Nyugat-Európát és Japánt újjáépíteni, ezzel gátat szabva a további kommunista terjeszkedésnek. Az ’50-es és ’60-as években az Egyesült Államok aktívan beavatkozott a világ több pontján. Csapatai harcoltak a koreai háborúban, Fidel Castro hatalomra kerülését követően megpróbált beavatkozni Kubában, majd az 1962-es kubai rakétaválság következtében közel került egy nukleáris háborúhoz a Szovjetunióval. Az Indokínát feladó franciák helyére fokozatosan az amerikaiak léptek, ennek az lett a következménye, hogy a ’60-as évekre jelentős számú katonai erőt állomásoztattak Dél-Vietnámban. A Vietkong állandó támadásai érzékeny veszteséget okoztak az amerikai haderőnek, idővel egyre több és több amerikai fiatalt soroztak be. Ennek hatására jelentős társadalmi feszültségek törtek felszínre, és lángba borították az országot. A polgárjogi mozgalmak tüntetései mellett a politikai gyilkosságok szinte mindennaposak voltak. 1963-ban gyilkolták meg John F. Kennedy elnököt, majd az 1968-as választási kampány során öccsét, Robert Kennedyt, akárcsak Martin Luther King Jr. fekete polgárjogi aktivistát is. 1968-ra úgy tűnt, hogy az országot egy hajszál választja el a polgárháborútól. A választásokon végül a republikánusok jelölteje, Richard M. Nixon győzött, aki korábban Eisenhower alelnöke volt. A választók abban reménykedtek, hogy az új elnök mielőbb véget vet a vietnámi háborúnak, így végre helyreállhat az áhított társadalmi béke. A Szovjetunióval szembeni fegyverkezési hajsza jelentősen megterhelte a gazdaságot, ezért a Nixon-kormányzat külpolitikai lépéseinek a hátterében az is állt, hogy a nemzetközi egyezmények aláírásával csökkentsék a kialakult deficitet. Ez a gazdasági szükségszerűségből elinduló külpolitika vezetett el a ’70-es évek enyhülési (détente) politikájához a két szuperhatalom között.

 

Varsótól Pekingig

Az első lépést a kiegyezéshez vezető úton Nixon tette meg, akinek tehetsége a külpolitikai kérdések irányába már alelnöksége idején megmutatkozott. 1967-ben a Foreign Affairs októberi számában fejtette ki gondolatait Kínával kapcsolatban. Az Ázsia Vietnám után[8] című cikkében a következő gondolatot fogalmazta meg: „Hosszútávon, egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy Kínát mindörökre kizárjuk a nemzetek családjából […]. Nincs hely ezen a kis bolygón arra, hogy egymilliárd ember dühös elszigeteltségben éljen.”[9] Választási győzelmét követően nemzetbiztonsági tanácsadójának nevezte ki a Harvardon végzett és ott oktató Henry Kissingert. Kettőjük munkája hozzájárult egy új világrend kialakulásához.

Mao és Nixon Pekingben, 1972. február 22.

Miközben az Egyesült Államok defenzívába szorult a világpolitikában, Brezsnyev vezetésével a Szovjetunió hatalmának zenitjére jutott. A világszerte megjelenő kommunista csoportok támogatása révén megvetették a lábukat több afrikai és latin-amerikai országban. Az 1968-as prágai tavasz leverésével a szovjet vezetés tudtára adta minden csatlós országnak, hogy a táborból nem lehet kilépni. A csehszlovák beavatkozás nyomán kialakult Brezsnyev-doktrína a ’80-as évek végéig hozzájárult a szocialista blokk „kohéziójához”. A kínaiakkal való szembenállás odáig fajult, hogy ekkoriban a szovjetek több csapatot állomásoztattak a közös határon, mint Kelet-Európában.

Nixonnak és Kissingernek ezért logikus lépésnek tűnt, hogy Kína felé nyissanak. Ekkor alakították ki azt a háromszög-diplomáciát, mely megfelelt az Egyesült Államok érdekeinek. A háromszög-diplomáciának az volt a lényege, hogy jó kapcsolatra törekednek mind Kínával, mind a Szovjetunióval, viszont egyik mellett sem köteleződnek el. Ahhoz, hogy ez a politika működjön, mindenféleképpen szükséges volt a kapcsolatfelvétel a kínaiakkal, melyre elég kalandos körülmények között került sor. Walter Stoessel[10] varsói amerikai nagykövet egy jugoszláv divatbemutatót követően az utcán szólította meg Kína Lengyelországba akkreditált ügyvivőjét, Lej Jangot, akinek a következőt mondta: „Nixon elnök komoly, konkrét beszélgetést szeretne a kínaiakkal.”[11] Az első megbeszélésre 1970. január 20-án került sor, melyen Stoessel a kínaiaknak felolvasott amerikai nyilatkozatban a következő meglepő kijelentést tette: „az Egyesült Államok készen áll fontolóra venni egy képviselőjének Pekingbe küldését közvetlen tárgyalások céljából az önök hivatalos személyiségeivel, vagy fogadni az önök kormányának képviselőjét Washingtonban bármely olyan téma mélyrehatóbb megvizsgálására, amit a mai felvetésemben megemlítettem, de akár más ügyek megtárgyalására is, amelyekben megegyezhetünk.”[12] Ezzel Nixon és Kissinger feldobta a labdát a kínaiaknak, akiktől a következő, február 20-ai varsói megbeszélésen vártak választ. Lej Jang ügyvivő pozitív választ adott a kérésre, a kínaiak elfogadták egy amerikai megbízott küldését Pekingbe. Ezzel kezdetét vette az a közel kétéves folyamat, melynek végeredménye Nixon kínai útja volt.

Nixon és felesége a Kínai nagyfalon

Mivel a varsói megbeszélések titokban zajlottak, úgymond ellenséges területen, Kissingerék szükségesnek találták azt, hogy közvetlen, de legalábbis az ellenőrzésük alatt álló csatornán kommunikálhassanak a kínaiakkal. A három lehetséges alternatíva közül – franciák, románok és pakisztániak – végül az Egyesült Államok egyik legmegbízhatóbb ázsiai szövetségesén, Pakisztánon keresztül építették ki a kommunikációs csatornát. Jahja Kahn,[13] az akkori pakisztáni elnök oroszlánrészt vállalt az amerikai–kínai kapcsolatok kiépítésében. Az amerikaiak még ebben az évben több gesztust tettek a kínaiaknak a kereskedelemi és utazási korlátozások tekintetében, de Kambodzsa áprilisi megtámadását követően a két fél közötti érintkezés megszűnt. A kínaiak is tettek gesztusokat az amerikaiak irányába, de ezek nem voltak annyira konkrétak. Mao meghívta magához régi barátját, Edgar Snow[14] újságírót, aki terjedelmes interjút készített vele, melyben megerősítette a korábban elhangzott meghívást.

Az 1971-es év áttörést eredményezett az amerikai és kínai kapcsolatokban. Kína a kulturális forradalom lezárulása után elkezdte rendezni diplomáciai kapcsolatait a világ országaival. Ennek kapcsán küldte el pingpong válogatottját Japánba, hogy részt vegyen a 31. Asztalitenisz Világbajnokságon, melyen az Egyesült Államok is részt vett. A világbajnokság egyik napján a kínaiak a következő kérdést tették fel az amerikai csapat vezetőjének: „Az amerikaiak elfogadnának egy hetes meghívást Kínába, minden költséget fizetve?”[15] A meghívást – gyors washingtoni üzenetváltást követően – az amerikai válogatott elfogadta. Csou En-laj miniszterelnök Pekingben az Országos Népi Gyűlés Csarnokában fogadta az amerikai válogatott tagjait, akikhez a következő szavakat intézte: „Megnyitottunk egy új fejezetet a kínai és amerikai nép közötti kapcsolatokban.”[16] Az április 11. és 17. között Kínában tartózkodó amerikai válogatott tagjai több meccset játszottak, megtekintették a Nyári Palotát és a Nagy Falat, illetve több balettelőadást. A látogatást követően az amerikaiak térfelén pattogott a labda, ezért Nixon kérésére felszámoltak egyes, Kínával szembeni még érvényben lévő korlátozást. A pakisztáni csatornán keresztül pedig kezdetét vette az egyeztetés Kissinger titkos Pekingi útjának az előkészítéséről.

Nixon és Csou En-laj Pekingben

Az első találkozóra 1971. július 9. és 11. között került sor, ekkor Kissinger gyomorrontást színlelve pár napra Pakisztánban eltűnt a nyilvánosság szeme elől. Mialatt a közvélemény úgy tudta, hogy a pakisztáni elnök egyik rezidenciáján kezelik, titokban Pekingbe repült. Két napos látogatása alatt személyesen tárgyalt Csou En-lajjal. A két politikus közötti tárgyalásokon többek között érintették Tajvan és Vietnám kérdését, illetve az elnök kínai útjának részleteit egyeztették. Kissinger az utazásról készült jelentésében előrevetítette a találkozó jelentőségét: „Lefektettük az alapját annak, hogy ön és Mao új fejezetet nyithatnak a történelemben.”[17] A kapcsolatfelvételt az egész világ meglepetésére maga az elnök jelentette be július 15-én. „Washingtoni politikai körökben érdeklődéssel és meglepetéssel fogadták a bejelentést: a röviddel korábban beharangozott elnöki televíziós beszéd témáját utolsó pillanatig titokban tartották, (…) Tajvan nagykövetét csak 28 perccel előbb tájékoztatták.”[18] Ezután Kissinger még egy alkalommal, már hivatalosan, október 20-26. között látogatott Pekingbe. Ekkor véglegesítették Nixon utazását és az azt követően megjelenő közös nyilatkozatot. Mialatt Kissinger Pekingben tárgyalt, sor került Kína felvételére az ENSZ-be. Ez azt jelentette, hogy a Tajvanon létező Kínai Köztársaságot kizárták az ENSZ összes szervezetéből, a helyét Peking vette át. A felvételt lehetővé tevő albán javaslatot 76 szavazattal 35 ellenében és 17 tartózkodás mellett fogadta el közgyűlés.[19] Ezen előzmények után került sor Nixon kínai utazására 1972 februárjában.

 

„Csak Nixon tudott elmenni Kínába”

Az elnök 1972. február 17-én búcsúzott el a Fehér Házban összegyűlt kongresszusi képviselőktől, majd helikopterén elindult a Marylandben található Andrews légibázisra, ahonnan az Air Force One fedélzetén elindult Kínába.[20] Az utazás során megálltak Hawaii szigetén, Guamon, illetve Sanghajban. Végül február 21-én a déli órákban érkezett meg az elnöki gép Pekingbe. A megérkezés pillanata annyira meg volt tervezve, mintha a holdra szállás történelmi pillanatait élné át az ember. Nixon a számára készített feljegyzésekből megtudta, Csou En-lajt nagyon bántotta, hogy a korábbi amerikai külügyminiszter, Dulles[21] 1954-ben nem volt hajlandó vele kezet fogni. Nixon mindenféleképpen ki akarta köszörülni a csorbát, ezért eldöntötte, hogy mikor sor kerül a kézfogásra, más politikus ne legyen a közelében. A terv kivitelezéséhez Nixon kabinetfőnöke, Haldeman[22] egy testes segítőt is bevetett, hogy az Air Force One széksorai között eltorlaszolja az utat, így adva lehetőséget az elnöknek arra, hogy a történelmi kézfogás alkalmával feleségén kívül más ne tartózkodjon környezetében.[23] Miután a küldöttséget elszállásolták a Tiltott Városban, Csou En-laj hamarosan magához hívatta Kissingert, majd közölte vele, hogy Mao látni kívánja az elnököt.

Kissinger és Csou En-laj Pekingben 1971 júliusában

A találkozó, mely közel egy órán keresztül tartott, jó hangulatban zajlott le. Mao Nixon üdvözlése közben a következőt mondta: „Közös öreg barátunk, Csang Kaj-sek generalisszimusz bizonyára nem adná áldását erre”[24] Ezután mindkét kezét megfogva szívélyesen üdvözölte a kamerák előtt. A találkozón több témát is érintettek, de Mao minden alkalommal kitért a konkrét válaszok megfogalmazása elől. Mindamellett több alkalommal is értésére adta az amerikai félnek, hogy tiszteletben tartja érdekszféráját. „Mi sem fenyegetjük sem Japánt, sem Dél-Koreát.”[25] Mao a nemzetközi térben a Szovjetuniót jelölte meg legnagyobb ellenfelének: „Jelen pillanatban viszonylag csekély egy agresszív lépés eshetősége az Egyesült Államok vagy Kína részéről… Önök vissza akarják vonni csapataik egy részét a saját földjükre, a mi seregeink nem is mennek külföldre.”[26] Ezt követően a későbbiekben nem került sor újabb találkozóra a két vezető között. Az elnök további hat tárgyalást folytatott Csou En-laj miniszterelnökkel, ezeken a megbeszéléseken négy nagy témát tárgyaltak meg: Pakisztán, India, Tajvan és a két ország közötti kereskedelmi kérdéséket. A tárgyalásokon kívül az amerikai delegáció részt vett több tiszteletükre adott fogadáson, városnézésen, kórházlátogatáson, megtekintett egy forradalmi balettot, és ellátogatott a kínai Nagy Falhoz. Az utazást végül a február 28-án kiadott sanghaji nyilatkozat zárta le, mely a közös álláspontokat tartalmazó rész mellett rögzítette a két fél eltérő meglátásait is. A kommünikében a kíniak leszögezték, hogy Tajvan Kína egy tartománya, és az Egyesült Államoknak minden katonai egységét fel kell számolnia a szigeten. Az amerikaiak pedig elismerték, hogy Tajvan Kína része, és egy későbbi időpontban kivonulnak a szigetről.[27]

 

Utóélet

Miután Nixon hazatért az Egyesült Államokba, az addig ismert világ többé már nem volt ugyanaz. A kínaiak úgy vélték, hogy sikerült szövetségest szerezniük a Szovjetunió ellen, és hosszú távon számukra kedvezően rendezhetik Tajvan sorsát. Kissingerék viszont a háromszög-diplomácia logikája mentén nem kívántak egyik fél irányába sem elköteleződni. A következő jelentős lépésre 1972 májusában került sor, mikor Moszkvában aláírták a SALT-I megállapodást. A szerződés korlátozta a rakétaelhárító rendszerek telepítését mindkét szuperhatalom számára. Az 1973-ban megkötött párizsi békeszerződés pedig végleg lezárta az amerikaiak vietnámi kalandját. Ezek a szerződések fontos momentumai voltak az enyhülési folyamatnak, melynek csúcsa az 1975-ös helsinki értekezlet záróokmányának az aláírása volt. A szerződések révén felszabaduló pénzügyi eszközök lehetővé tették, hogy az amerikai gazdaság képes legyen végrehajtani azt a szerkezetváltást, mely lehetővé tette a ’80-as évek gazdasági fejlődését, melynek fontos szerepe volt a Szovjetunió térdre kényszerítésében.

Nixon útját követően a diplomáciai kapcsolatok rendezése lassan haladt annak ellenére, hogy 1975 decemberében Gerald Ford elnök is elutazott Pekingbe, ahol találkozott a beteg Mao Ce-tunggal. A mindig fáradhatatlan Csou En-laj 1976 januárjában meghalt, az utódjának tartott Teng Hsziao-pinget a „négyek bandája”[28] pedig félreállította. Még ugyanezen év szeptemberében a „nagy kormányos”, Mao Ce-tung is elhunyt. A halálát követő hatalmi harcból 1978-ra végül Teng Hsziao-ping[29] került ki győztesen, aki aztán 1979-ben ellátogatott az Egyesült Államokba. A Teng által meghirdetett „nyitás és reform”[30] politikája megnyitotta az utat Kína modernizálása előtt. A sikeres modernizációt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2008-ban Kína nyári olimpiát rendezett. A kínaiak úgy gondolják, hogy ezzel maguk mögött hagyták azt a 150 éves sötét korszakot, mely az ópiumháború óta tartott hazájukban. Tajvan kérdésében a mai napig érvényben van a sanghaji kommüniké irányelve, mely Pekinget tekinti Kína hivatalos képviselőjének. Ezt a legutóbbi, 2024 januárjában tartott tajvani választások után Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke megerősítette.[31] A sziget kérdése Kína számára olyannyira fontos, hogy törvényben rögzítette azt, hogy függetlenségének egyoldalú kikiáltása esetén háborúval is érvényt szerez jogainak. Tajvan státusza viszont az Egyesült Államok számára is kiemelt jelentőséggel bír, hiszen a szigetország a világ legnagyobb mikrochip gyártója, amiért a világgazdaság számára rendkívüli jelentőséggel bír. Ezért az amerikaiak továbbra is juttatnak katonai segélyeket a szigetre.[32]

Mikor Nixon és Mao Pekingben találkozott, megbeszélésükön országaik aktuális érdekeit tartották szem előtt. Közös ellenségükkel, a Szovjetunióval szemben kívántak olyan kapcsolatot kiépíteni egymással, ami végső soron elvezetett egy új világrend megszületéséhez. Az Egyesült Államokat Ronald Reagan kivezette a ’70-es évek gazdasági recessziójából, a társadalom maga mögött hagyta a „Watergate-botrányt” és a „Vietnám-szindrómát”, így képessé vált a ’80-as évek végére a Szovjetunió legyőzésére és a hidegháború befejezésére. Ezért válhatott az Egyesült Államok a ’90-es évekre a világ egyedüli vezetőjévé. Kína ennek a fejlődésnek a farvizén sikeresen modernizálta gazdaságát, mára egyedüli kihívója lett az Egyesült Államoknak a világpolitika színpadán. Mindezek alapján kijelenthető, hogy Nixon kínai útja valóban megváltoztatta a világot.

Apor Attila

 

Irodalomjegyzék:

1969. december 4. titkos jelentés. Az Egyesült Államok lengyelországi nagykövetének beszélgetése a kínai ügyvezetővel. Nixon Foundation, 2015. július 7.
https://issuu.com/richardnixonfoundation/docs/us_ambassador_to_poland_conversatio/1

Nixon-Mao 1972 = Richard Nixon, Mao Ce-tung: Emlékeztető a beszélgetésről. Mao elnök rezidenciáján, Peking. 1972. február 21. Richard Nixon Presidental Library. https://cdn.nixonlibrary.org/01/wp-content/uploads/2017/01/19110359/February-21-Nixon-Mao.pdf

Sanghaji kommüniké 1972 = Sanghaji kommüniké 1972. február 28. Kínai Népköztársaság, Sanghaj. Richard Nixon Presidental Library.
https://cdn.nixonlibrary.org/01/wp-content/uploads/2017/01/19110408/Joint-Communique.pdf

Nixon in China (the film). Richard Nixon Presidential Library, 2012. https://www.youtube.com/watch?v=4cfsI4ZjTbU

The Ping Heard Round the World. Time Magazin 97 (1971/17) 25-39 https://time.com/vault/issue/1971-04-26/page/27/

Nixon, Richard: Asia after Viet Nam. Foreign Affairs 46 (1967/1) 111-125 https://www.jstor.org/stable/20039285

A Nixon utazás bejelentésének fogadtatása. Népszabadság 1971. július 17. https://adt.arcanum.com/hu/view/Nepszabadsag_1971_07/?pg=193&layout=s

Félmúlt 2023.02.28. = Félmúlt: Kína felemelkedése. A XX. Század Intézet beszélgetéssorozata, 2023. február 28.
https://www.youtube.com/watch?v=h6IfBZIZdQ0

Mandiner 2024. január 13. = Biden: Az Egyesült Államok nem támogatja Tajvan függetlenségét. Mandiner, 2024. január 13.
https://mandiner.hu/kulfold/2024/01/biden-az-egyesult-allamok-nem-tamogatja-tajvan-fuggetlenseget

Kínában változtatták meg a történelem menetét. Index, 2023.04.21.
https://index.hu/kulfold/2023/04/21/henry-kissinger-vilagrend-diplomacia-usa-kina-oroszorszag-politika/?token=0b2b7939b9d8327274a4cabc9ceea5a2 

A 100 éves Kissinger a világ jövőjének kulcskérdésére figyelmeztet. Index, 2023.05.27.
https://index.hu/kulfold/2023/05/27/henry-kissinger-geopolitika-usa-kina-oroszorszag-eletrajz-konyvajanlo/?token=01c9e5f1b1d1abb3103a73c1b5627196

Jordán 1999 = Jordán Gyula: Kína története. Aula Kiadó Kft, 1999.

Kissinger II. = Henry Kissinger: Fehér házi éveim. 2. Fordította Magyarics Péter. Antall József Tudásközpont, 2019.

Kissinger III. = Henry Kissinger: Fehér házi éveim. 3. Fordította Bojtár Péter. Antall József Tudásközpont, 2019.

Schmidt 2023 = Schmidt Mária: Jégkorszak. latoszogblog.hu, 2023. április 25. https://latoszogblog.hu/aktualis/jegkorszak/

 

Képek:

1. kép: Mao és Nixon Pekingben, 1972. február 22.
Forrás: AFP

2. kép: Nixon és felesége a Kínai nagyfalon
Forrás: AP

3. kép: Nixon és Csou En-laj Pekingben
Forrás: AFP

4. kép: Kissinger és Csou En-laj Pekingben 1971 júliusában
Forrás: AFP

 

Lábjegyzetek:

[1] Schmidt 2023.

[2] We came in peace for all mankind. Az Apollo-11 fedélzetén található plaketten lévő felirat.

[3] Csou En-laj (1898–1976): 1949-től haláláig a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke, 1949 és 1958 között külügyminiszter is volt. Mao legközelebbi híve és munkatársa volt, népszerűsége Maóval vetekedett.

[4] Henry Kissinger (1923–2023): Nobel-békedíjas amerikai diplomata. Nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter a Nixon adminisztrációban. A Watergate-botrány után a Ford kormányban is megtartotta tisztségét.

[5] Ho Si Minh (1890–1969): vietnámi kommunista politikus. 1954 és 1969 között a Vietnámi Demokratikus Köztársaság elnöke és miniszterelnöke.

[6] Jordán 1999. 370.

[7] Nixon 1967. 111-125.

[8] Uo. 121.

[9] Walter J. Stoessel Jr. (1920–1986): 1968 és 1972 között az Egyesült Államok nagykövete volt Lengyelországban, 1974 és 1976 között a Szovjetunióban képviselte hazáját, majd 1976-tól 1980-ig az NSZK-ban. Ronald Reagan külügyminiszter-helyettesnek nevezte ki.

[10] 1969. december 4. titkos jelentés. Az Egyesült Államok lengyelországi nagykövetének beszélgetése a kínai ügyvezetővel.

[11] Kissinger II. 810.

[12] Jahja Kahn (1927–1980): pakisztáni katonatiszt, aki 1969 és 1971 között az ország elnöke volt.

[13] Edgar Snow (1905–1972): amerikai újságíró, aki elsőként tudósított a Kínai Kommunista Pártról, szemtanúja volt a „hosszú menetelésnek”. Első nyugati újságíróként készített interjút több kínai vezetővel, köztük Maóval. Legismertebb könyve a „Vörös csillag Kína felett” (1937) címmel jelent meg, melyben számba veszi a kínai kommunista mozgalom történetét a kezdetektől a ’30-as évek végéig.

[14] Time Magazin 1971. 26.

[15]Uo. 25.

[16] Kissinger II. 887.

[17] Népszabadság, 1971. július 17. 2.

[18] Jordán 1999. 374.

[19] Star Trek: Az ismeretlen tartomány című filmben hangzott el.

[20] John Foster Dulles (1888–1959): az Egyesült Államok külügyminisztere volt 1953 és 1959 között.

[21] H. R. Haldeman (1926–1993): Nixon elnöksége alatt a Fehér Ház kabinetfőnöke volt. Az általa bevezetett reformok alapján működik ma is az elnöki adminisztráció. Később bebörtönözték a Watergate-botrányban betöltött szerepe miatt.

[22] Kissinger III. 1243.

[23] Nixon-Mao 1972. 2.

[24] Uo. 8.

[25] Uo. 1972. 6-7.

[26] Sanghaji kommüniké 1972. 3.

[27] Négyek bandája: a kulturális forradalom radikális híveinek egy csoportja, melynek tagja volt Csiang Csing, Mao Ce-tung felesége. Mao halála után megpróbálták átvenni a hatalmat, de kísérletük elbukott, és letartoztatták őket.

[28] Teng Hsziao-ping (1904-1997): kínai politikus, 1976 és 1989 között a Kínai Népköztársaság vezetője. A nevéhez fűződő gazdasági reformok révén Kína, sikeresen felzárkózott a világ vezető országai közé.

[29] Félmúlt 2023.02.28.

[30] Mandiner 2024. január 13.

[31] Schmidt 2023.