A gazdasági mechanizmus reformja – A magyar szocialista gazdaságirányítási modell

A reform gondolatáig

A második világháborút követően Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába került. Az államszocializmus kiépülésével párhuzamosan a szovjet tervutasításos gazdasági rendszer is átvételre került. Az 1945 és 1950 közötti időszakban a gazdaságpolitikának három prioritása volt: a pénzügyi stabilizáció megteremtése, a jóvátétel rendezése és az ország újjáépítése. A forint bevezetésével sikerült a pénzügyi rendszert stabilizálni, a Párizsban aláírt békeszerződés pedig rendezte a háborús jóvátétel kérdését is.[4] Az 1947-ben indult hároméves terv az ország újjáépítésének fontos lépcsőfoka volt, aminek köszönhetően a nemzeti jövedelem 1949-re meghaladta a háború előtti szintet.[5]

 

Nyers Rezső, az Új Gazdasági Mechanizmus egyik kidolgozója

 

1950. január 1-én indult el az első ötéves terv, amelyben prioritást élvezett a nehézipar fejlesztése. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti viszony megromlása (berlini válság, koreai háború) a gazdasági önellátásra való berendezkedés fokozódását eredményezte, és a jövőbeli háborúra való felkészülést helyezte előtérbe. Ennek következtében a beruházások többségét a nehéziparba irányították, amely nem rendelkezett megfelelő hazai nyersanyag bázissal, ezért függésünk a Szovjetuniótól növekedett.

Sztálin halálát követően kezdett megváltozni a Szovjetunió viszonya a közép-kelet-európai csatlós államokhoz. Az új moszkvai vezetés érezte, hogy a korábbi terror és gazdaságpolitika hosszútávon nem fenntartható, ezért utasították a szocialista államok vezetőit, hogy enyhítsenek a szorosan tartott gyeplőn. Ennek hatására 1953. június 16-án felkelés tört ki Kelet-Berlinben, melyet a szovjet csapatok bevetésével tudtak csak felszámolni. Magyarországon Rákosi Mátyást Nagy Imre követte miniszterelnökként a hatalomban, aki kísérletet tett gazdasági reformok bevezetésére. A meghozott intézkedések kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy lényeges változást eredményezzenek, a bekövetkezett politikai visszarendeződés miatt végül végrehajtásuk sem sikerült. Az SZKP XX. kongresszusát követő enyhülés lehetővé tette, hogy vita bontakozzon ki a gazdaság megreformálásának szükségességéről is. Fontos lépésnek számított Kornai János A túlzott centralizáció és az anyagi érdekeltség egyes problémái a könnyűiparban szerzett tapasztalatok alapján című kandidátusi értekezése kapcsán kialakult szakmai vita 1956 őszén.[6]

 

Reform

Az 1956-os forradalom leverését követően az új hatalom elsődleges feladata az ország újraindítása volt. Ehhez a Szovjetunió és Kína mellett a „testvéri” országoktól kapott segítséget. Decemberben létrehozták a Gazdasági Bizottságot, amely az MSZMP legmagasabb szintű gazdaságpolitikai testülete volt, és a magyar gazdaság működéséért felelt. A bizottságon belül létrehozták a Közgazdasági Bizottságot, melynek tagjai azt a feladatot kapták, hogy kidolgozzák egy gazdasági reform alapjait. Erre azért volt szükség, mert a második ötéves terv a forradalom kitörése miatt meghiúsult. 1957-ben a gazdasági helyzet normalizálódott, ami nagyrészt a külső erőforrásoknak volt köszönhető; a munkás-alkalmazotti reálbéreket 18 százalékkal, a paraszti reálfogyasztást pedig 5 százalékkal sikerült növelni. Viszont a nemzeti jövedelem csak 9 százalékkal növekedett, ami így nem érte el az 1955-ös szintet sem, illetve a külkereskedelemben jelentős passzívum alakult ki.[7]

A második hároméves terv (1958–1960) mellett 1958-ban vette kezdetét a földek államosításának második hulláma, amely 1961-re lezárult. A megalakult 271 állami és közel 4200 termelőszövetkezet birtokolta az ország szántóterületének 70 százalékát, a mezőgazdaságból élőknek pedig közel háromnegyede dolgozott bennük.[8] A Közgazdasági Bizottságban kidolgozott javaslatok nem jutottak túl a tervezőasztalon, de a megváltozott körülmények nem tették lehetővé a visszatérést a korábbi rendszerhez sem.

 

Kádár János a Csillebérci úttörőtáborban

 

A második világháborút követően a világgazdaság átalakuláson ment keresztül, melynek hatására kialakult a fogyasztói társadalom. Korábban a nehézipar volt a gazdaság húzóágazata, melyet ekkor már a fogyasztási javakat előállító iparágak megelőztek. Emellett a technológiai fejlesztések, melyek a hadiiparban jelentek meg elsőként, fokozatosan beszivárogtak a polgári gazdaságba. Ezzel szemben a Szovjetunióban nem történt technológiai transzfer – a hadiiparból a civilszférába –, aminek a későbbiekben súlyos következményei lettek. Az 1950 és 1980 közötti időszakban a nyugati „tőkés” országokban hihetetlen nagyságú gazdasági fejlődés ment végbe, amit legjobban a Német Szövetségi Köztársaság 1950 és 1973 közötti éves átlagos 5, 99 százalékos GDP növekedésével tudunk érzékeltetni.[9] A ’70-es évek mindezek ellenére a recesszió időszaka volt Nyugaton, a két olajárrobbanás (1973, 1979) pedig felgyorsította a technológiaigényes iparra való átállást, mint a válságból való kilépés egyetlen lehetőségét. A ’80-as évekre a szocialista országok ipara elavult technológiákon alapult, így az előállított termékek nem voltak versenyképesek a piacokon, ezért elkerülhetetlenné vált ezen országok gazdasági összeomlása.

Hruscsov[10] 1955-ben meghirdette a „békés egymás mellett élés” politikáját, mely abból a felismerésből fakadt, hogy a kommunista és a kapitalista rendszereknek hosszútávon egymás mellett kell létezniük. Ezzel lemondott mind a háború, mind a világforradalom lehetőségéről; helyette hosszan tartó gazdasági versenyre kívánt berendezkedni a tőkés világgal szemben. A korábbi önellátásra épülő gazdaságpolitika helyett az Egyesült Államok utolérését és lehagyását tűzte ki célul, ezért zöld utat adott a reformok kidolgozásának. A Szovjetunióban 1962-ben kezdődtek meg a gazdasági mechanizmussal kapcsolatos viták, melyről 1965-ben a Szovjetunió Kommunista Pártja határozatot fogadott el. Az NDK-ban 1963-ban Új Gazdasági Rendszer néven indították el az új reformot. Csehszlovákiában, Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában is elkezdtek foglalkozni a gazdaságirányítási mechanizmus reformjával.[11]

Magyarországon a második hároméves terv, majd az azt követő második ötéves terv (1961–1965) eredményeképpen ugyan a nemzeti jövedelem éves szinten 4,1 százalékkal növekedett, ahogy a lakosság életszínvonala is, de az eredmények elmaradtak a vártaktól.[12] A külkeresekedelem ez idő alatt is passzívumban volt, így az eladósodás – legfőképpen nyugati devizában – elkezdett növekedni. 1960 végén az ország 2.2 milliárd forintnyi devizaadóssággal rendelkezett, ami 1965-re 7 milliárdra emelkedett.[13] Az MSZMP vezetése érzékelve a problémát, nekilátott kiutat keresni a válságból, ezért az 1964. évi decemberi Központi Bizottság ülésén engedélyezték a mechanizmusreform kidolgozását. „A KB a VIII. kongresszus határozatának megfelelően szükségesnek tartja a jelenlegi gazdasági mechanizmus (beleértve a tervezési, pénzügyi, az ár- és anyagi érdekeltségi rendszert) átfogó, kritikai felülvizsgálatát és a helyzetnek megfelelő módosítását. A továbbfejlesztéssel elérendő cél: a népgazdaság össztermelőinek hatékonyabb felhasználása, a vállalati önállóság és felelősség növelése, valamint a bürokratizmus visszaszorítása.”[14]

Miért volt szükség a reformra? A magyar gazdaság a ’60-as évek elejére elérte extenzív fejlődésének a határait. A kollektivizálás lezárulásával megszűnt annak a lehetősége, hogy jelentős számú új munkaerő áramoljon át az iparba. A termelés növelésének pedig már nem az volt az útja, hogy még egy gyárat, kohót vagy olvasztókemencét állítanak üzembe, hanem az eddigiek modernizálására és hatékony kihasználására lett volna szükség. Az előállított termékek többsége nem érte el azt a színvonalat, amelyre a piacokon (leginkább a Nyugat irányába) fizetőképes kereslet mutatkozott volna, ezért a külkereskedelem a tárgyalt időszakban passzívumot mutatott. A reform kidolgozói úgy vélték, ha sikerül a tőkés piaci viszonyokat beilleszteni a szocialista gazdaságba, akkor a vállalatok képesek lesznek olyan termékeket előállítani, melyek eladhatók lesznek a nyugati piacokon.

A reformot megelőzően, 1962 és 1964 között történt meg a vállalati átszervezés, aminek eredményeképpen egy új nagyvállalati rendszer jött létre. A gyakorlatban mindez azt jelentette, hogy egyes iparágakban monopóliumok jöttek létre, ami a termelés centralizálását eredményezte. Ez nem kedvezett a gazdaság modernizációjának, mivel amellett, hogy kizárta a verseny lehetőségét, a technológiai újítások bevezetését is csökkentette. Azonban innentől kezdve a vállalat volt a felelős az ellátás kielégítésért, szemben a korábbi rendszerrel, amikor kizárólag a tervek végrehajtása volt a feladatuk. Az 1965. november 18–20-án tartott KB ülésen vitatták meg a gazdaságirányítási rendszer hibáit, és egyben bemutatták azokat az irányelveket, amelyekben változást szükséges végrehajtani. Kilenc ilyen pontot neveztek meg: 1. a gazdasági tervezést tudományosan kell megalapozni, 2. az állami vállalatok önállóságának növelése a hatékonyság érdekében, 3. egységes árrendszer kialakítása, 4. a vállalatok anyagi érdekeltségének megteremtése, 5. a beruházások hatékonyságának javítása, 6. a kereskedelem mechanizmusának javítása, 7. a mezőgazdasági szövetkezetek önálló gazdálkodásának megteremtése, 8. a tanácsok gazdasági jellegű tevékenységének fejlesztése és 9. pontként érvényesíteni kívánták az igazgatók felelősségét és a dolgozók kollektív részvételének elvét a vállalati döntések meghozatalában.

 

Fock Jenő, a Minisztertanács elnöke a Parlamentben

 

A gazdasági reform végleges elfogadására az MSZMP KB 1966. május 25. és 27. között megtartott ülésein került sor. A nyilvánosság számára kiadott határozatban a következőképpen indokolták a mechanizmusreform szükségességét: „A reformot közgazdasági és politikai okok indokolják. Közgazdasági szükségessége végső fokon abban gyökerezik, hogy a gazdasági növekedés korábbi fontos forrásai, tartalékai erősen kimerülőben vannak, s a jövőbeni gyors növekedés csakis a gazdasági tartalékainak intenzívebb feltárása, a műszaki fejlődés meggyorsítása révén lehetséges. A reform politikai fontossága mindenekelőtt abban rejlik, hogy a tömegek életszínvonalának jövőbeni gyorsabb emelését hívatott biztosítani…”[15] A gazdasági mechanizmus reformja több jelentős változást vezette be. Az egyik legfontosabb az volt, hogy megszüntette a tervek vállalatokra és szövetkezetekre való lebontását, az állam szerepe a nagyberuházások megvalósításánál maradt meg. A decentralizálásnak köszönhetően a vállalatok önállóan dönthettek azokról a beruházásokról, melyek a nyereséges működésükhöz szükséges. A gazdasági szabályozók megváltoztatásával anyagi érdekeltséget kívántak teremteni, a megtermelt nyereséget részesedési és fejlesztési alapra kellett felosztani. A részesedési alapban összegyűlt pénzt a dolgozók béren felüli ösztönzésére lehetett felhasználni, a fejlesztési alapból pedig a beruházásokat lehetett finanszírozni. A központi bérekre vonatkozó előírások megszűntek, helyére az átlagbér-szabályozás lépett, ami a teljes foglalkoztatottság körülményei között megfelelő volt, de nem adott lehetőséget jelentős anyagi motiváció bevezetésére a bérezésben, így a termelékenység továbbra is alacsony szinten maradt. A nemzetközi kereskedelemben bevezették a devizaszorzót, amit azért hoztak létre, hogy közelítsék a belföldi és külföldi árakat. Egy dollárt 60 forintért, míg egy rubelt 40 forintért váltottak át. A későbbiekben ezek az összegek módosításra kerültek. A reform egyik legfontosabb eredménye az árrendszer átalakítása volt. Három árformát hoztak létre: az első csoport a rögzített hatósági árak voltak, ide tartoztak az alapvető fogyasztási cikkek, egyes nyersanyagok és mezőgazdasági termékek. A második csoportba a mozgó, megállapodásos áras termékek, szolgáltatások tartoztak, ide sorolhatók az építőipari tevékenységek, egyes nyersanyagok és a fogyasztási cikkek nagy része. A harmadik csoportba a szabad áron forgalmazható termékek kerültek, mint a gépi beruházási javak, kooperációs javak és egyes fogyasztási cikkek. A létrejött árrendszer a támogatások vagy éppen büntetések (áfaemelés) miatt továbbra is zavaros maradt.[16] Az átállásra az 1966-os és 1967-es gazdasági évben kellett felkészülni, ekkor kellett végrehajtani a szükséges árkorrekciókat.

 

Összegzés

Az új gazdasági mechanizmus bevezetését követően a magyar gazdaság az 1970-es évek végéig jelentős növekedésre volt képes, annak ellenére, hogy mindinkább lemaradt a nyugat- és dél-európai országok gazdaságai mögött. A reform hatására kialakult – ha még felemásan is – a „szocialista piacgazdaság”. A Kádár által kialakított rendszer fontos eleme volt, hogy az embereket az anyagi szféra felé irányították. Ezzel azt kívánta elérni, hogy az emberek a közügyek, vagyis a politika világa helyett a javak gyűjtésében teljesedjenek ki. Egy lakás, személygépkocsi vagy nyaraló megszerzésének a lehetősége sokak számára vált elérendő céllá. Ezért a gazdaságpolitika középpontjában az egész korszakban az életszínvonal emelése, ezen belüli is a fogyasztási javak előállításának növelése állt, ennek rendeltek alá mindent. Az új gazdasági mechanizmus megalkotása, majd bevezetése ennek a politikának volt a terméke.

A reform nem váltotta be teljesen a kitűzött gazdaságpolitikai célokat. A különböző szabályozók kialakulása és későbbi módosításai miatt felértékelődtek azok a vállalati érdekcsoportok, melyek politikai befolyással rendelkeztek. Később ezeknek a csoportoknak köszönhetően indult meg a visszarendeződés a gazdaságpolitikában. Az 1970-es évek külgazdasági változása tovább növelte az ország eladósodásának mértékét. A kívánt technológiai innovációt sem sikerült végrehajtani, ezért a magyar gazdaság továbbra is nehezen eladható termékeket állított elő. A reform továbbvitelére Brezsnyev és a szovjet vezetés nyomására nem került sor. A folytatásra a ’80-as évek elején kezdődtek próbálkozások, amikor a gazdasági és pénzügyi bajok miatt napokon múlt az ország csődbe jutása.

Apor Attila

Irodalomjegyzék:

• Barát Mária (szerk.): A magyar gazdaság vargabetűje. Aula Kiadó, Budapest, 1994.
• Földes György: Az eladósodás politikatörténete 1957–1989. Maecenas Kiadó, Budapest, 1995.
• Gerő András: 1984: Szekrénysor, Lada, víkendház. Beszélő, 1999, 4, 57–64.
• Hoós János: 1968 és a magyar gazdaságpolitikai alternatívák. Gondolatok az új magyar gazdasági mechanizmus bevezetésének 40. évfordulóján. In Dimenziók éve – 1968. Szerkesztette Schmidt Mária. XX. Század Intézet, Budapest, 2018, 275–326.
• Kornai János: A gazdasági vezetés túlzott központosítása. In Böröczfy Ferenc: A magyar gazdaságirányításáról I. kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983, 113–157.
• Pető Iván: A gazdaságirányítási mechanizmus és a reform megítélésének változásai a hatvanas évek közepén. Medvetánc, 1986, 4 – 1987, 1, 63–100.
• Stark Tamás: A szocializmus „aranykora”. A hatvanas-hetvenes évek. In Dimenziók éve – 1968. Szerkesztette Schmidt Mária. XX. Század Intézet, Budapest, 2018, 269–274.
• Tomka Béla: Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség. Magyarország nemzetközi összehasonlításban az első világháborútól napjainkig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011,
• Varga Zsuzsanna: Az Új Gazdasági Mechanizmus elfeledett sikertörténete: a termelőszövetkezeti szektor. Betekintő, 2018, 2, 1–11.
• Vass Henrik (Szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1963–1966. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968.

 

Lábjegyzetek:

[1] Hoós János: 1968 és a magyar gazdaságpolitikai alternatívák. Gondolatok az új magyar gazdasági mechanizmus bevezetésének 40. évfordulóján. In Schmidt Mária: Dimenziók éve – 1968. XX. Század Intézet, Budapest, 2018, 299.
[2] Stark Tamás: A szocializmus „aranykora”. A hatvanas-hetvenes évek. In Schmidt Mária: Dimenziók éve – 1968. XX. Század Intézet, Budapest, 2018, 269.
[3] Gerő András: 1984: Szekrénysor, Lada, víkendház. Beszélő, 1999. 4. sz. 57.
[4] 1947. február 10-én írták alá Magyarország képviselői a második világháborút lezáró párizsi békét, melyet az 1947. évi XVIII. törvényben hirdettek ki.
[5] Hoós 2018, 284.
[6] Kornai János: A gazdasági vezetés túlzott központosítása. In Böröczfy Ferenc: A magyar gazdaságirányításáról I. kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983, 113–157.
[7] A gazdaság strukturális átrendeződése 1957–1967. In Barát Mária: A magyar gazdaság vargabetűje. Aula Kiadó, Budapest, 1994, 92.
[8] Varga Zsuzsanna: Az Új Gazdasági Mechanizmus elfeledett sikertörténete: a termelőszövetkezeti szektor. Betekintő, 2018. 2. sz. 1.
[9] Tomka Béla: Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség. Magyarország nemzetközi összehasonlításban az első világháborútól napjainkig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 71.
[10] Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894–1971): a Szovjetunió első titkára volt 1953 és 1964 között. Az SZKP XX. kongresszusán elmondott beszédében lerántotta a leplet a Sztálin által elkövetett bűnökről. 1964-ben az általa korábban támogatott Leonyid Brezsnyev fosztotta meg hatalmától.
[11] Pető Iván: A gazdaságirányítási mechanizmus és a reform megítélésének változásai a hatvanas évek közepén. Medvetánc, 1986.4–1987.1. sz. 64.
[12] Barát 1994, 93.
[13] Földes György: Az eladósodás politikatörténete 1957–1986. Maecenas Kiadó, Budapest, 1995, 39–40.
[14] Tájékoztató az MSZMP Központi Bizottságának 1964. december 10-i határozatáról. In Vass Henrik: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1963–1966. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968, 107.
[15] Vass 1968, 451–452.
[16] Barát 1994, 96–97.

 

Képek:

1. kép:
Nyers Rezső, az Új Gazdasági Mechanizmus egyik kidolgozója
Kép forrása: Fortepan/Urbán Tamás
https://fortepan.hu/hu/photos/?q=nyers%20rezső

2. kép:
Kádár János a Csillebérci úttörőtáborban
Kép forrása: Fortepan/Urbán Tamás
https://fortepan.hu/hu/photos/?q=Kádár%20János,%20csillebérc

3. kép:
Fock Jenő, a Minisztertanács elnöke a Parlamentben
Kép forrása: Fortepan/Bojár Sándor
https://fortepan.hu/hu/photos/?q=fock%20jenő,%20parlament