Amióta az Amerikai Egyesült Államok és Izrael 2026. február 28-án hadműveletet indított Irán ellen, majd Izrael szárazföldi támadást kezdett Libanon ellen, a hazai és a nemzetközi sajtó szalagcímeit újra a Közel-Kelet dominálja. A magyar felnőttek kis túlzással élve már hozzászoktak a térségbeli konfliktusokhoz, de még a fiatalabbak első Közel-Kelettel kapcsolatos alapélményei is egészen a 2003-as iraki háborúhoz nyúlnak vissza. A Közel-Kelet erőszakspirálja azóta is mozgásban van, elég az arab tavaszra, a szíriai polgárháborúra, az Iszlám Állam megjelenésére vagy Izrael Hamász és Hezbollah elleni háborújára gondolni.
A 2010-es évek borzalmait látva a térség történelmével foglalkozó kutatók elkezdték keresni a szűnni nem akaró háborúk sorozatának okait, és hamar eljutottak az 1916-ban a Közel-Keletet birodalmi érdekszférákra osztó Sykes–Picot egyezményhez. Úgy tűnt, hogy a mesterségesen meghúzott határok és a színfalak mögött zajló titkos nagyhatalmi diplomácia kielégítő magyarázatként és bűnbakként szolgálhat a térség későbbi sorsát illetően. Ráerősítettek erre a kortárs politikai szereplők is. A Moszult éppen akkor elfoglaló Iszlám Állam 2014-ben „A Sykes–Picot vége” címmel videót tett közzé, amelyben a terrorszervezet a „gyarmati” határok eltörlését tűzte ki célként, a Hezbollah korabeli vezetője Hasszán Naszralláh pedig szintén a száz évvel korábban megkötött Sykes–Picot egyezménnyel magyarázta az általa is vívott háborúkat. Közkeletűvé vált az a nézet, hogy a vallási és etnikai határokkal nem törődő, gyarmatosító birodalmak az új közel-keleti határok meghúzásával ellehetetlenítették egy nagy arab nemzetiségű közel-keleti kalifátus létrejöttét, ami megágyazott a későbbi konfliktusoknak, és előre elrendelte a térség későbbi sorsát.[1] Jelen írás az első világháborút követő közel-keleti területrendezést mutatja be, és arra a kérdésre is választ keres, hogy tényleg kizárólag a Sykes–Picot egyezmény okolható-e a térség elmúlt száz évének konfliktusaiért.
Az első világháború és a Sykes–Picot egyezmény
A Közel-Kelet első világháború utáni sorsát valóban négy nemzetközi szerződés határozta meg: az 1916-ban megkötött Sykes-Picot egyezmény, az 1917-es Balfour-deklaráció, illetve a területi rendezés véglegesítése céljából 1920-ban összehívott San Remo-i találkozó és a sèvres-i béke.[2] A központi hatalmak oldalán történő hadba lépés végzetes hibának bizonyult a súlyos belső válságokkal küzdő Oszmán Birodalom számára. A soknemzetiségű és vallásilag sem egységes birodalom szétesése már a háború éveiben elkezdődött, a térségben befolyási igényekkel fellépő antanthatalmak pedig folyamatos támogatást nyújtottak a közel-keleti oszmánokkal szembenálló erőközpontoknak. Kiemelkedett közülük Huszein saríf mekkai emír, akivel Sir Henry McMahon, a Brit Birodalom egyiptomi főbiztosa 1915–1916 fordulóján élénk levélváltásba kezdett egy arábiai lázadás támogatásáról. Az oszmánokkal szembeni felkelésért cserébe a britek az anyagi támogatáson túl vállalták, hogy a háborút követően segíteni fogják egy önálló arab állam létrehozását a korábbi Oszmán Birodalom arabok lakta területein. A megállapodás értelmében 1916. június 5-én Husszein támadást indított az oszmánok ellen, és a háború végéig jelentős sikereket ért el, 1918 októberében a britekkel közösen Damszkuszt is elfoglalta.
François Georges-Picot. Kép forrása: Wikimedia Commons
A közel-keleti brit politikát korábban alapvetően India biztonságának garantálása és a Szuezi-csatorna feletti kontroll határozta meg, de az olaj szerepének 20. század eleji felértékelődése arra sarkallta a brit döntéshozókat, hogy befolyásukat az egész Perzsa-öbölre kiterjesszék. Franciaország elsősorban pénzügyileg és kulturálisan kötődött a térséghez. Az Oszmán Birodalom nemzetközi hiteleinek 60 százalékát a francia állam és bankrendszer folyósította, és a 19. század második felétől kezdődően Franciaország jelentős összegekkel támogatta a szíriai és libanoni keresztények vallási és kulturális életét. A francia vezetés úgy vélte, hogy szoros kapcsolataik a későbbiekben segíthetik birodalomépítő szándékaikat.[3] Annak érdekében, hogy elkerüljék a közel-keleti érdekütközésekből fakadó konfliktusokat, az antanthatalmak már 1915 végén tárgyalásokat kezdtek, amelyek eredményeit 1916 májusában ratifikálták. A történelemben Sir Mark Sykes angol és François Georges-Picot francia Közel-Kelet szakértők neveivel jelölt Sykes-Picot egyezmény közvetlen brit és francia fennhatóságú területekre, valamint ’A’ és ’B’ betűvel jelzett befolyási övezetekre osztotta a korban Szíriának és Mezopotámiának nevezett területet.[4] Az egyezmény értelmében közvetlen brit uralom alá került volna a Bagdadtól Kuvaitig tartó földsáv a Perzsa-öböl mentén, az ettől nyugatra eső mai Észak-Irak, Jordánia és a Negev-sivatag egészen a Sinai-félsziget keleti határáig pedig a britek ’B’ befolyási zónájává vált volna. Az egyezmény közvetlen francia igazgatás alá utalta Anatólia déli részével együtt Dél-Libanont és a Földközi-tenger partvidékének északkeleti részét. Az ’A’-val jelölt francia befolyási övezetbe került a mai Szíria egésze. Jeruzsálemet és Palesztinát kiemelkedő vallási szerepe miatt nemzetközi felügyelet alá helyezték.[5] Palesztina későbbi sorsára ugyanakkor nagyobb hatást gyakorolt az 1917. november 2-án nyilvánosságra hozott Balfour-deklarációként híressé vált brit kormánynyilatkozat, amely előirányozta egy zsidó nemzeti otthon létrehozását Palesztina területén.
A Sykes–Picot egyezmény térképen ábrázolva. Kép forrása: Wikimedia Commons
A történelem iróniája, hogy miközben a Sykes–Picot egyezmény a határokat birodalmi érdekek mentén önkényesen újrahúzó imperializmus szimbólumává nőtte ki magát az arab történelmi emlékezetben, és a nyugati sajtóban is sokszor a Közel-Kelet háborúinak elsődleges forrásaként prezentálják, addig a valóságos közel-keleti határok sosem követték az egyezmény rendelkezéseit. Miután 1917 novemberében a bolsevikok hatalomra jutottak Oroszországban, és kiléptek a háborúból, nyilvánosságra hozták a Sykes–Picot-egyezményt, ami amellett, hogy a maga kíméletlenségében mutatta meg a világnak az imperialista nagyhatalmak logikáját, a brit és francia döntéshozók úgy érezték, hogy az egyezmény nyilvánossága miatt az abban foglaltak nem kötik a kezüket a továbbiakban. A háború utáni területi rendezés újra nyitott kérdéssé vált az antanthatalmak között.[6]
A történelem iróniája, hogy miközben a Sykes–Picot egyezmény a határokat birodalmi érdekek mentén önkényesen újrahúzó imperializmus szimbólumává nőtte ki magát az arab történelmi emlékezetben, és a nyugati sajtóban is sokszor a Közel-Kelet háborúinak elsődleges forrásaként prezentálják, addig a valóságos közel-keleti határok sosem követték az egyezmény rendelkezéseit. Miután 1917 novemberében a bolsevikok hatalomra jutottak Oroszországban, és kiléptek a háborúból, nyilvánosságra hozták a Sykes–Picot-egyezményt, ami amellett, hogy a maga kíméletlenségében mutatta meg a világnak az imperialista nagyhatalmak logikáját, a brit és francia döntéshozók úgy érezték, hogy az egyezmény nyilvánossága miatt az abban foglaltak nem kötik a kezüket a továbbiakban. A háború utáni területi rendezés újra nyitott kérdéssé vált az antanthatalmak között.[7]
Esély a határok újragondolására
A háború végén megjelenő wilsoni elvek a népek és nemzetek önrendelkezésről nagy hatást gyakoroltak a térség lakosságára, hiszen lehetőséget teremtett számukra, hogy ne kizárólag idegen hatalmak eszközeiként jelenjenek meg nemzetközi politikában, hanem olyan autonóm szereplőkként, akiknek jogukban áll dönteni közösségeik sorsáról. A Szíria és Mezopotámia újrarajzolásáért indult küzdelem ezt követően három szereplőssé vált, és csak a fegyveres konfliktus lezárását jelentő mudroszi fegyverszünet aláírása után dőlhetett el, hogy ki lesz képes leginkább saját akarata szerint formálni a birodalom szétesését követő hatalmi vákuumot. Husszein saríf idősebb fia, Fajszál már 1919 januárjában memorandumot küldött a párizsi békekongresszus Főtanácsához, amelyben figyelmeztette az antanthatalmakat, hogy az arab nemzet célja egy önálló, független és egységes állam létrehozása, amelynek elősegítéséhez elfogadják a nagyhatalmak segítségét, de nem tűrik, hogy korlátozzák fegyverrel kivívott szabadságukat.[8] A világháború után nagy reményekkel induló amerikai diplomácia úgy érezte, hogy képes lesz közvetíteni a britek és a franciák között, valamint érvényesíteni a nemzetek önrendelkezésének elvét a Közel-Keleten is, ezért Wilson elnök 1919 júniusában Henry King egyetemi vezető és Charles Crane chicagói üzletember vezetésével szakértői bizottságot küldött Szíriába, hogy felmérje az ott élők és a helyi politikai elit elképzeléseit a térség jövőjéről, illetve kiderítsék, hogy mekkora a támogatottsága a brit és francia törekvéseknek. A bizottsághoz érkező helyi delegátusok a lehető legkülönbözőbb tervezeteket mutatták be az amerikaiaknak: a szíriai protestánsok önálló Palesztinát szerettek volna brit felügyelet alatt, a keresztény–muszlim bizottság egységes Szíriát vizionált brit mandátummal, de nem támogatta a cionista törekvéseket, a görögkatolikusok francia mandátumot kívántak, a különböző zsidó és cionista szervezetek a zsidó bevándorlás és együttélés szükségességét hangsúlyozták, a szíriai arabok delegációja pedig egységes, független, de amerikai mandátum alatt álló Nagy-Szíriát szeretett volna, amely biztosítja a demokráciát és a vallási szabadságot.[9] Az amerikai bizottság végül azzal a következtetéssel hagyta el a Közel-Keletet, hogy a helyi lakosság egyben tartaná Szíriát, és az Egyesült Államok, illetve a Népszövetség közös felügyelete alá helyezné a térséget.
Woodrow Wilson. Kép forrása: Wikimedia Commons
A végleges rendezés: San Remo és a sèvres-i béke
A nemes szándékok ellenére az amerikaiak nem tudták képviselni a térség lakosságának véleményét a Párizs környékén zajló béketárgyalásokon. Miközben odahaza belpolitikai kihívásokkal szembesült, Wilsont kiábrándította az európai nagyhatalmak hódítás és revans iránti vágya, ezért idejekorán elhagyta a kongresszust. Az 1919. június 28-án a Német Császársággal kötött versailles-i békeszerződés első része tartalmazta a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) alapító okiratát, amelynek 22. cikkelye kimondta, hogy azok a területek „amelyek azelőtt a Török Birodalomhoz tartoztak, a fejlettségnek oly fokát érték el, hogy független nemzetként ideiglenesen elismerhetők, azzal a feltétellel, hogy közigazgatásuk valamely Megbízott Hatalom tanácsadó és támogató vezetése alá helyeztessék addig az időpontig, amikor már önmaguk is tudják sorsukat intézni. A Megbízott Hatalom választásánál elsősorban ezeknek a közületeknek kívánságait kell tekintetbe venni.”[10]A napjainkban idegenszerű megfogalmazás valójában a mandátumrendszer bevezetését takarta, aminek gyakorlati megvalósítása ekkor még mindig képlékeny volt, és a mandátumok határai sem voltak lefektetve. Öt nappal később a Szíriai Általános Kongresszus kimondta Szíria egységét – tehát egyben maradását Palesztinával és Libanonnal –, teljes politikai függetlenségét, alkotmányos monarchiaként meghatározta az új állam államformáját, és Fajszált nevezte ki az ország élére. Emellett elutasította az egyezségokmány arabok fejletlenségére utaló megállapítását, és kimondta, hogy „a Szíria területén élő arabok semmivel sem kevésbé tehetségesek, mint más, előrébb tartó népek, s fejlettségük szintje nem marad el a bolgárok, szerbek, görögök és románok fejlettségétől függetlenségük kivívásakor”.[11] Franciaország számára a Kongresszus határozatai elfogadhatatlanok voltak, ezért Georges Clemenceau miniszterelnök tárgyalni hívta Fajszált, aki brit támogatás hiányában hajlandó volt lemondani Szíria egységéről, jóváhagyta Libanon leválasztását és a francia mandátumot. Az arabok válaszként 1920. március 8-án egy újabb szíriai kongresszuson kikiáltották a független Szíriai Arab Királyságot, amelynek királyává ismét Fajszált választották, annak fejében, hogy felmondja a Clemenceau-val kötött egyezményt. A proklamációt egy Aleppo központú általános franciaellenes arab felkelés követte, amire a franciák július 23-án végzetes vereséget mértek.[12] Fajszál ezután britek által ellenőrzött területre menekült, és később kinevezték Irak királyának. A britek 1917 és 1918 folyamán foglalták el Mezopotámia területét, és bár a Sykes–Picot egyezményben Moszult még francia fennhatóság alá utalták, az időközben feltárt olajlelőhelyek megszerzése érdekében a britek megszállva tartották a várost. A szíriai példa hatására 1920 késő tavaszán arab nemzeti felkelések kezdődtek Mezopotámiában is, amelyeket a britek a brutális kegyetlenkedések ellenére is csak őszre vertek le. A hadműveletek során a britek gyújtóbombákat és mérgesgázt is bevetettek, 500 brit katona mellett 6000 arab harcos veszítette életét.[13]
Arab felkelők Damaszkuszban. Kép forrása: Wikimedia Commons
I. Fajszál iraki király. Kép forrása: Wikimedia Commons
1920 áprilisában ült össze az antanthatalmak konferenciája San Remo-ban, ahol Szíriát francia, Mezopotámiát pedig véglegesen brit mandátum alá utalták. Palesztinát leválasztották Szíriáról és a zsidó állam ügyének előmozdítása érdekében szintén brit mandátum alá helyezték. Palesztinától keletre a britek létrehozták a mai Jordánia elődjét, a Transzjordán Emirátust, amelynek élére Fajszál testvérét, Abdullahot ültették.[14] A döntéseket az Oszmán Birodalmat feldaraboló, 1920 augusztusában aláírásra került sèvres-i béke is megerősítette. Ugyan a mandátumrendszer hivatalosan csak 1923-ban lépett életbe, a területi kontroll fegyveres kivívását követően Franciaország és Nagy-Britannia is elkezdte a nemzetállamépítést. A franciák megnagyobbították és végleg leválasztották Libanon területét Szíriáról. A britek a korábbi oszmán Bagdad, Bászra és Moszul tartományokból létrehozták Irakot, amelynek a határai a két világháború közötti időszakban képlékenyek maradtak. Az Arab-félszigeten még bő egy évtizeden keresztül folytak a harcok a különböző erőközpontok között, míg végül a britek által támogatott Ibn Szaúd képes volt egyesíteni a területet, és 1932-ben kikiáltotta Szaúd-Arábiát.[15]
A Közel-Kelet a sèvres-i békét követően. Kép forrása: Wikimedia Commons
A Sykes–Picot egyezmény aktualizálásának tanulságai
Az 1920-as évek elején meghúzott közel-keleti határok nem követték a valós etnikai vagy vallási határokat, így a nemzetépítés is csak nagyon nehezen haladt, ha egyáltalán volt ilyen. Ennek ellenére a két világháború közötti időszakban az európai nagyhatalmaknak még volt annyi erejük, hogy a félgyarmati befolyásukon keresztül stabilizálni tudják a régió határait. A térség függetlenedésére csak a második világháborút követően került sor. Az már e rövid áttekintésből is nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút követő nagyhatalmi rendezés nem egyezett a sokat kárhoztatott Sykes–Picot egyezményben rögzített határokkal. A brit háborús kabinet tagja, Lord Curzon már 1918 végén kijelentette, hogy az egyezmény „nemcsak elavult, hanem teljesen kivitelezhetetlen”, a később popkulturális ikonná vált T. E. „Arábiai” Lawrence pedig kiemelte, hogy a „Sykes–Picot abszurd volt a határait tekintve, de elismerte a szírek önkormányzati igényeit, és tízezerszer jobb volt, mint a végső rendezés.”[16] Félrevezető lehet az is, ha a Sykes–Picot egyezményen túl kizárólag a háború utáni területi rendezést okoljuk a későbbi közel-keleti konfliktusokért. Egyik társadalom sem annyira statikus – és erre Magyarország 20. századi történelme kiváló példa –, hogy százéves nagyhatalmi döntések mentén határozza meg önmagát, és döntsön a legfontosabb sorskérdéseiről. Ráadásul, amennyiben örökérvényű vallási és etnikai konfliktusok rabjaként tekintünk a térségre, úgy az ott élőket is megfosztjuk önálló cselekvési lehetőségeiktől.[2] Kijelenthető azonban, hogy a Közel-Kelet napjainkban is legalább olyan súlyos válságban van, mint az első világháborút követően. A szír polgárháború tönkretette Szíriát és Irakot, és egyelőre nem lehet megállapítani, hogy ezek az államok képesek lesznek-e regenerálódni, és ha igen, mikor. A palesztin–izraeli konfliktus minden eddiginél több áldozatot követelő háború formáját öltötte, az iráni háború pedig az Öböl-államokra is kiterjesztette az erőszakot, valamint a globális gazdaságban is súlyos válságot okoz. Ebben a helyzetben a történelmi analógiák bemutatása fontos, de nem szabad engedni, hogy a múlt árnyai túlzottan befolyásolják a jelenről és a lehetséges jövőbeli rendezésről alkotott képzeletünket.
Szabó Ferdinánd
Felhasznált irodalom
A century on: Why Arabs resent Sykes-Picot. Al Jazeera. 2016. https://interactive.aljazeera.com/aje/2016/sykes-picot-100-years-middle-east-map/index.html
Dodge, Toby: The Danger of Analogical Myths: Explaining the Power and Consequences of the Sykes-Picot DelusionSymposium on the Many Lives and Legacies of Sykes-Picot. International and Comparative Law Journal. (2016) Vol. 110.
Kamrava, Mehran: The Modern Middle East. A Political History since the First World War. University of California Press, Berkeley–Los Angeles–London, 2013.
Kramer, Martin: Repairing Sykes–Picot. In: The Lines that Bind. 100 Years of Sykes–Picot. Ed. Andrew J. Tabler. The Washington Institute for Near-East Policy, Washington, 2016.
Pre-State Israel: The San Remo Conference. Jewish Virtual Library. https://jewishvirtuallibrary.org/the-san-remo-conference
Rostoványi Zsolt: Sykes–Picot-egyezmény. Közép-Európai Közlemények. (2020) 13. évf., 48. sz.
Wyrtzen, Jonathan: Worldmaking in the Long Great War: How Local and Colonial Struggles Shaped the Modern Middle East. Columbia University Press, New York, 2022.
- évi XXXIII. törvénycikk. https://njt.hu/jogszabaly/1921-33-00-00
[1] Dodge, Toby: The Danger of Analogical Myths: Explaining the Power and Consequences of the Sykes-Picot DelusionSymposium on the Many Lives and Legacies of Sykes-Picot. International and Comparative Law Journal, Vol. 110. 2016. 132. o.
[2] Kamrava, Mehran: The Modern Middle East. A Political History since the First World War. University of California Press, Berkeley–Los Angeles–London, 2013. 39. o.
[3] Kamrava: The Modern i. m. 38. o.
[4] Rostoványi Zsolt: Sykes – Picot-egyezmény. Közép-Európai Közlemények. (2020) 13. évf., 48. sz.
[5] A century on: Why Arabs resent Sykes-Picot. Al Jazeera. 2016.
[6] Rostoványi: Sykes–Picot-egyezmény.
[7] Uo. 215. o.
[8] UoWyrtzen, Jonathan: Worldmaking in the Long Great War: How Local and Colonial Struggles Shaped the Modern Middle East. Columbia University Press, New York, 2022. 92-93. o.
[9] 1921. évi XXXIII. törvénycikk. https://njt.hu/jogszabaly/1921-33-00-00
[10] Rostoványi: Sykes–Picot-egyezmény. 217. o.
[11] RoWyrtzen: Worldmaking i. m. 115. o.
[12] Uo. 115-118. o.
[13] Pre-State Israel: The San Remo Conference. Jewish Virtual Library. https://jewishvirtuallibrary.org/the-san-remo-conference
[14] Kamrava: The Modern i. m. 63. o.
[15] Kramer, Martin: Repairing Sykes–Picot. In: The Lines that Bind. 100 Years of Sykes–Picot. Ed. Andrew J. Tabler. The Washington Institute for Near-East Policy, Washington, 2016. 80. o.
[16] Dodge: The Danger i. m. 134-135. o.
