A szovjet Vörös Hadsereg a második világháború során a becslések szerint 700.000 embert hurcolt Magyarországról kényszermunkára a Szovjetunióba. Közülük több, mint 300.000-en civilek – ártatlan férfiak, nők és gyermekek – voltak, akiket 1944 szeptemberétől, a korabeli Magyarország megszállásától kezdődően deportáltak. Az esemény „málenkij robotként” rögzült a magyar kollektív emlékezetben, mert a foglyok megtévesztésének érdekében a szovjet katonák azt hazudták, hogy egy „kis munkára” – oroszul malenykaja rabota – viszik őket a közeli országokba. A valóságban azonban több évig tartó, embertelen körülmények között végzendő kényszermunkára hurcolták őket a Szovjetunió legkülönbözőbb területeire, ahonnan sokan soha többé nem tértek vissza. Jelen írás az ő tragédiájukat foglalja össze.
A Szovjetunió kényszermunkatábor-rendszerei
A javító-nevelő és koncentrációs táborok a szovjetrendszer lényegi elemét képezték. Az oroszországi bolsevik hatalomátvételt követően azonnal megkezdődött az „osztályellenség” fizikai megsemmisítése és koncentrációs táborokba zárása. A kényszermunkatáborok létrehozásának ötlete Lev Trockij nevéhez köthető, a rendszer kiépítésével pedig a Cseka vezetőjét, Feliksz Dzserzsinszkijt bízták meg. Az 1920-as évek végére már 107 tábor működött Szovjet-Oroszország területén.[1] Joszif Sztálin a táborrendszerre nemcsak büntetésvégrehajtási, hanem gazdasági eszközként is tekintett. A kollektivizálás és az első ötéves terv erőszakos iparosítása tömeges munkaerőt igényelt, aminek legolcsóbb formája a rabok kényszermunkája volt. A táborrendszer végleges formáját 1930-ban nyerte el, ettől kezdődően nevezték GULAG-nak (Javítómunka-Táborok Központi Igazgatósága – Glavnoje Upravlenyije Lagerej). A rendszer fontos szerepet töltött be nagyszabású ipari és infrastrukturális beruházásokban, mint például a Bajkál–Amúr-vasútvonal és a Fehér-tenger–Balti-csatorna építésében. Sztálin személyesen is „vonzódott” a GULAG-hoz, az 1936–1938-as nagy tisztogatások – amely során többmillió embert ítéltek halálra és GULAG-ra – egyik legfontosabb indoka az ingyenmunka iránti igény volt. A táborok a Szovjetunió éves GDP -jének mintegy 3%-át termelték meg (1,1 milliárd rubel).[2] Fennállása során a mintegy 30 000 táborban 50 millió ember fordult meg a GULAG-on, közülük legkevesebb 10 millióan veszítették életüket.[3] Lengyelország 1939-es megtámadását követően a rendszer hadifogolytáborokkal bővült, amelyeket a GUPVI gyűjtőfogalommal illettek (Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság – Glavnoje Upravlenyije po gyelam Vojennoplennih i Internyirovannih).[4] A GUPVI táborai a GULAG-hoz hasonlóan működtek, de míg előbbi bírósági ítélettel kerültek elítéltek, utóbbiban hadifoglyokat és internáltakat – köztük a magyarországi „málenkij robot” áldozatait – tartották fogva.
A Vorkutai GULAG tábor büntetőcellája | Kép forrása: Wikimedia Commons
Az elhurcolások politikai indoka
A múlt eseményeivel kapcsolatban a hogyan általában könnyebben megválaszolható, mint a miért, a „málenkij robot” esetében azonban egészen pontosan meghatározhatók Sztálin indokai. A szovjet vezetés a német nép mellett a magyart is felelősnek tartotta a háborúért, ezért vele szemben is alkalmazta a kollektív bűnösség elvét. Sztálin 1943. március 23-án Anthony Eden brit külügyminiszterrel folytatott beszélgetésén kijelentette, hogy „Magyarországot meg kell büntetni”, a szovjet külügyi népbiztos, Vjacseszlav Molotov pedig úgy fogalmazott, hogy „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, melyet Magyarország Németországnak nyújtott […] a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb, vagy nagyobb mértékben a magyar népnek is.”[5] A megtorláson túl a rideg gazdasági racionalitás is szerepet játszott a szovjet döntéshozók gondolkodásában, hiszen a 26-27 milliós emberveszteség súlyos problémát okozott a szovjet termelésnek. Az egyébként is kényszermunkára építő szovjet gazdaságtervezés számára kézenfekvőnek számított, hogy a veszteséget a megszállt területek ellenségnek nyilvánított népei közül pótolja. Ilyen előzményeket követően nem meglepő, hogy amikor a Vörös Hadsereg 1944 szeptemberében elérte Magyarország határait, azonnal elkezdte a civilek hadifogolyként történő deportálását.
A hadifogolyként elhurcolt civilek
A civilek elhurcolásának leggyakoribb formája a hadifogolylétszám-kiegészítés volt, ami történhetett legfelső szintű utasításból, vagy helyi szintű, spontán döntés hatására. A szovjet katonai vezetés hadifogolynak nyilvánított minden olyan magyar férfit, aki 1941 óta katonai szolgálatot teljesített, függetlenül attól, hogy harcolt-e a keleti fronton. A szovjetek által megszállt településeken felszólították a katonaviselt férfiakat, hogy jelenjenek meg a községházán egy megadott időpontban, ahonnan hadifogolyként gyűjtőtáborokba szállították őket. Mivel az ilyen módon elhurcoltak száma nem elégítette ki a szovjet hadvezetés munkaerő iránti igényét, sok helyen a 18 és 50 éves kor közötti férfiakat gyűjtötték össze, tekintet nélkül arra, hogy voltak-e valaha katonák vagy sem.[6] A Vörös Hadsereg tábornokai egy-egy hadművelet előtt kötelesek voltak tervszerűen jelenteni a hadvezetésnek, hogy az adott hadművelet során milyen méretű ellenséges haderővel néznek szembe, és ehhez mérten mennyi hadifoglyot fognak ejteni. A magyarországi hadszíntéren számos esetben megtörtént, hogy a tábornokok túlbecsülték a velük szemben álló német és magyar egységeket, ezért a hadifogolylétszám-tervek is bőven túlmutattak a realitásokon. A leghírhedtebb ilyen eset Budapest ostromához kötődik. Rogyion Malinovszkij, a 2. Ukrán Front parancsnoka Sztálinnak címzett jelentésében 180.000-200.000 fő nagyságúra becsülte a Budapestet védő hadseregeket, amelyek létszáma valójában csak 79.000 főt tett ki. Az ostromot követően Malinovszkij azt jelentette, hogy 138.000 hadifoglyot ejtettek, ami az említett 79.000-es létszám fényében teljes képtelenség. A valós és a lejelentett létszám közötti hatalmas különbség áthidalása érdekében a szovjetek 100.000 budapesti civilt fogtak el, és nyilvánítottak hadifogolynak. Az elhurcolások az ostrom után is folytatódtak, és olyan mértéket öltöttek, hogy Hátszeghi Ottó, a szovjet városparancsnok összekötő tisztje a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz intézett jelentésében kérte a Bizottság mielőbbi intézkedését: „4-5 nap óta Budapesten ismét tömegesen hurcolják el a férfilakosságot. Egyes épülettömböket körülzárnak és a férfiakat 18-50 évig – állítólag igazoltatás céljából – először a GPU-parancsnokságokra, majd ismeretlen helyre viszik. Az elhurcoltak közül csak kevesen térnek vissza otthonukba. Kérek sürgős intézkedést a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál.”[7]
A magyar civilek hadifogolyként történő elhurcolása nem korlátozódott a trianoni Magyarországra, hiszen az ország területe 1938 és 1941 között 172.000 km²-re nőtt, és lakossága is 14,7 millióra gyarapodott. Az először Észak-Erdély területét elérő Vörös Hadsereg 1944 szeptemberétől kezdődően 20.000 erdélyi magyar állampolgárt hurcolt el 12 különböző GUPVI táborba.[8] A Felvidékről a becslések szerint összesen 60.000-120.000 civilt vittek el a szovjetek, akik közül 12.000-15.000-re tehető a magyar és német nemzetiségű állampolgárok száma.[9] Kárpátalját Sztálin a kezdetektől a Szovjetunióhoz szerette volna csatolni, aminek gyorsabb lebonyolításához mielőbb meg akart szabadulni az ellenségnek bélyegzett magyar és német lakosságtól. A 4. Ukrán Front parancsnoksága 1944. november 12-én adta ki 0036-os parancsát, amely kötelezett minden 18 és 50 év közötti, magyar, illetve német nemzetiségű férfit megjelenni az adott település városházán, akiket ezt követően a Szovjetunió lágereibe hurcoltak. Közülük 10.000-en soha többé nem tértek haza.[10]
Civil foglyok a katonák között | Kép forrása: Rubicon Online
A német származás miatt internáltak
A magyar civilek „málenkij robotra” hurcolásának másik módja a német nemzetiségűek internálása volt. Sztálin már a háború során rányomta a kollektív bűnösség pecsétjét a teljes német népre, azaz a náci Németország határain kívül élő német nemzetiségűekre is. A civil német lakosság Szovjetunióbeli kényszermunkáját először Maxim Litvinov helyettes külügyi népbiztos vetette fel, utódja, Ivan Majszkij 1944. január 11-én készült jegyzékében pedig már több millió német 10 évig tartó kényszermunkájával számolt.[11] A gyakorlati kivitelezést a Vörös Hadsereg árnyékában érkező belügyi népbiztossági alakulatok kezdték a megszállt területek német lakosságának felmérésével és összeírásával. Ezt követően az Állami Védelmi Bizottság (a legfelső szovjet hadügyi vezetés) 1944. december 16-án kiadta 7161-es határozatát, amely kimondta, hogy „Minden a Vörös Hadsereg által felszabadított területen élő munka-képes német származású férfit 17 és 45 év között, illetve nőt 18 és 30 év között mobilizálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia területéről, hogy a Szovjetunióba internálják őket munkavégzés céljából. Megállapítandó, hogy az intézkedés alá tartoznak a birodalmi németek, és a magyar, román, jugoszláv, bolgár és csehszlovák állampolgárságú németek is.”[12] A határozatot a 2. és 3. Ukrán Front hajtotta végre az általuk kiadott 0060-as paranccsal, amiben már az is szerepelt, hogy „a mozgósítottak vigyenek magukkal: meleg felső ruhát, 2 pár hordható állapotban levő lábbelit, 3 rend fehérneműi, ágyneműt és takarót, evőedényt és 15 napi élelmet. Az egész össz súlya (sic!) ne haladja meg a 200 kg.-ot fejenként.”[13] A tartalék élelem és a meleg ruházat a későbbiekben életmentő lehetett, hiszen a deportálások a legtöbb esetben 1944 végén és 1945 elején zajlottak le, akár mínusz 10-20 fokos hidegben. A nem műveltségükről és nyelvismeretükről hírhedt megszálló szovjet egységek vezetői nehézségekbe ütköztek a parancs végrehajtásakor, mert sok esetben nem tudták eldönteni, hogy valójában ki német származású. Nem volt ritka, hogy az előzetesen megállapított kvóták teljesítése érdekében véletlenszerűen internáltak civileket, de olyan abszurd esetek is előfordultak, hogy azokat internálták egy magyarok lakta településen, akiknek r-re végződött a vezetékneve, mondván Hitler neve is r-re végződött.[14] Az internálások következetlenségére még a kommunista politikus Révai József is felhívta a figyelmet egy Rákosi Mátyásnak címzett levelében: „…az eredmény: pánik a magyarok közt is, még a tisztességes, hozzánk közel álló elemek is…, arról beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal stb. Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a családnevekből indultak ki és fix kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek olyanokat, akik egy szót sem tudnak németül, bebizonyítottan antifasiszták, ültek, internálva voltak, mindegy […] Most próbáljuk korrigálni, amit lehet. A kormány 10 tanácsadó megbízottat küldött az oroszokkal való megállapodás értelmében a helyszínre, akikkel együtt fogják megállapítani, kit kell németnek tekinteni, kit nem.”[15] A megnagyobodott Magyarország területéről összesen 80.000-105.000 állampolgárt hurcoltak el a német származás indokával.
A 0060-as parancs | Kép forrása: Magyar Napló Írott Szó Alapítvány Budapest 2017
A deportáltak sorsa
A civilek deportálásának első lépéseként mind a hadifogolyként elhurcoltakat, mind a németként internáltakat az ország területén létrehozott gyűjtőtáborokba vitték. Ezt a sokszor több tíz, akár több száz kilométeres utat szovjet katonák gyűrűjében, gyalogmenetben, mínusz 10 fok alatti hidegben és szűkös élelemellátással kellett erőltetett menetben megtenniük. Az éjszakákat szinte mindig a szabad ég alatt töltötték, így nem meglepő, hogy reggelre többen megfagytak.[16] Az emberpróbáló menetet követően a gyűjtőtáborok még nagyobb borzalmakat tartogattak. A korabeli Magyarország területén 70 hadifogolygyűjtőtábor működött, amelyekben összesen 700.000 embert tartottak átmenetileg fogva, és ezeket kiegészítette 15 internálótábor 40.000-60.000 közötti fogolylétszámmal. A (hadi)foglyok átlagosan 2-3 hónapot töltöttek a gyűjtőtáborokban, az internáltak pedig legfeljebb két hetet.[17] Míg ez utóbbiakban az átlagos fogolylétszám 2000-5000 fő volt, a hadifogolygyűjtőtáborok hihetetlenül túlzsúfoltak voltak: a sopronkőhidai tábort eredetileg maximum 800 fő befogadására tervezték, 1945 májusában viszont 30.000 embert tartottak itt fogva; a 600 fős befogadóképességű szegedi Csillagbörtönben 12.000 foglyot zsúfoltak össze.[18] A gyűjtőtáborok élelmezése a környező települések feladata lett volna, de a tél és a frontátvonulás miatt a polgári lakosság ellátása is szűkös volt. Az élelemhiány és túlzsúfoltság miatt hamar romlani kezdett a foglyok egészségi állapota, elterjedtek a tetvek és a különböző betegségek. A folyamatos éhezés és a túlélési ösztön a rabokat is egymás ellen fordította, általánossá vált a lopás és a zabrálás, amit súlyosbított az őrök állandó kegyetlenkedése is.
Élet a kényszermunkatáborokban
A foglyokat 40-60 ember befogadására képes marhavagonokba tuszkolva szállították a Szovjetunióba, minimális élelemmel és alapvető higiéniai berendezések nélkül. A transzportok kísértetiesen hasonlítottak a kevesebb, mint egy évvel korábban látottakra, amikor a németek a magyar közigazgatás segítségével haláltáborokba deportálták a teljes magyar vidéki zsidóságot. Ezt a hasonlóságot egy túlélő így fogalmazta meg később: „ahogy mentünk, akkor eszembe jutott: íme itt van az a vagon, amelyet 1944-ben láttam a felsőzsolcai vasútállomáson ugyanilyen vétlen emberekkel, ugyanilyen berendezéssel…hetvenen bezsúfolva, csak azokra fekete ruhás fegyveresek vigyáztak, miránk meg szürke ruhások.”[19] A szerelvények úticéljuktól függően 4-6 hétig voltak úton. A magyar foglyokat szinte az egész Szovjetunió területén szórta szét az NKVD. Kerültek magyarok Azerbajdzsánba, a Baltikumba, Belső-Ázsiába, a Kaukázusba, Moszkva és Leningrád környékére, Szibériába és az Urálba. A németként internáltak közül a legtöbb foglyot a Donbász szénbányáiba vitték. A foglyok túlélési esélyei elsősorban a munkatábor földrajzi elhelyezkedésétől függtek, a Kaukázus enyhébb éghajlata elviselhetőbbé tette még a kényszermunkát is a szibériai és uráli viszonyokhoz képest. A táborok a legtöbb esetben egyszerű fabarakkokból álltak, amelyekben egyenként 400-500 foglyot is őriztek, de arra is akadt példa, hogy elhagyatott téglaépületekből, laktanyákból vagy kolostorokból hoztak létre lágereket. A több hétig tartó kíméletlen vasúti szállítást követően a foglyokat fertőtlenítették, és néhány napig vagy hétig pihentették, hogy ezt követően hatékonyabban kezdhessenek neki a kemény fizikai munkának. A rabokat egészségügyi állapotuk szerint osztották be a különböző munkákra, a „legjobb” fizikumban lévőket bánya, illetve felszíni bányamunkára, a többieket pedig láger vagy mezőgazdasági munkára. Az őrök a foglyokat nem a nevükön, hanem a megérkezést követően kapott számon szólították, ami lelkileg is nagyon megviselte őket, hiszen ezzel személyiségüktől és emberi mivoltuktól is megfosztották őket. A táborok élelmezése borzalmas volt, a foglyok éppen annyi élelmet kaptak, amennyi az életbenmaradáshoz és a munkavégzéshez elegendő. A napi menü egyhangú volt, általában káposztaleves, valamilyen kása és rossz minőségű kenyér. A foglyokat csak tíznaponta vagy kéthetente engedték fürdeni, az egészségügyi viszonyok – főleg az első egy-két évben – a gyűjtőtáborokhoz hasonlóan nagyon rosszak voltak. Állandó volt a képzett szakember- és gyógyszerhiány, a súlyosabb sérüléseket és betegségeket nem tudták ellátni, ezért a halál kezdetektől átjárta a lágerélet mindennapjait. Az elhunytakat ritka kivételektől eltekintve ravatalozás és végtisztesség nélkül, egy lepelbe csavarva temették el a fogolytársak. A halálozások száma a fogolytáborokba történő megérkezést követően és az első években tetőzött, ekkor több tíz, vagy akár több száz magyar civil hunyhatott el táboronként naponta. A halál jelenléte és a folyamatos megpróbáltatások számos foglyot fordított az Istenbe vetett hit felé. A vallásgyakorlás tiltott volt az ateista Szovjetunió kényszermunkatáboraiban, a foglyok mégis találtak lehetőséget a közös imára, s ahol pap vagy lelkész is volt a fogvatartottak között, ott titokban tartott misékre és istentiszteletekre is sor kerülhetett. A vallás megtartó ereje a túlélést jelentette sokak számára. [20]
Hazajutás
Miután az elhurcolások 1944 és 1945 fordulóján 700.000 magyar embert érintettek, a hadifoglyok és internáltak sorsa a háború utáni közélet egyik legfontosabb témájává vált. Tildy Zoltán kisgazdapárti miniszterelnök ugyan 1945. november 30-án a kormány „egyik legfontosabb feladatának” nevezte a (hadi)foglyok hazahozatalát, a Magyar Kommunista Párt (MKP) már 1945 szeptemberében monopolizálta a fogolyügyet azzal, hogy a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság a kommunista kézben lévő Népjóléti Minisztérium hatósága alá utalta a szovjet fogságban lévők ügyét. A magyar kormány a párizsi békeszerződés aláírását követően 1947. március 17-én kötött hadifogoly-egyezményt a Szovjetunióval, amely kimondta, hogy az év végéig haza kell szállítani valamennyi fogvatartottat, amit a szovjet fél természetesen nem tartott be. Sztálin a kezdetektől a politikai helyzettől tette függővé a foglyok hazaszállítását. Az 1945-ös választások előtt 150.000 elhurcoltat engedett szabadon, annak érdekében, hogy növelje az MKP választási esélyeit. Két évvel később, a hírhedt „kékcédulás” választás évében Vjacseszlav Molotov azt kérdezte Rákosi Mátyástól, hogy „Nyernek vagy vesztenek a hadifoglyok kérdésén?”, amire a kommunista pártvezér azt válaszolta, hogy „A hadifoglyok előbb vagy utóbb így is, úgy is hazatérnek. De jobb, ha előbb térnek haza, és a kommunisták kezdeményezésére.”[21] 1947-ben a szovjetek 102.000 embert szállítottak haza, nagyjából 80.000-el többet, mint egy évvel korábban. Az utolsó év, amikor tömegesen érkeztek hadifoglyok Magyarországra 1948 volt (84.000 fő), a kommunista hatalomátvételt követően az immár Magyar Dolgozók Pártjának nevezett párt lemondott a még fogságban sínylődő magyarokról. A következő években évente mindössze 5000-10.000 embert szállítottak haza, mígnem 1953-ban végleg befejeződött a GUPVI táboraiban fogvatartottak szabadon engedése.
Hadifoglyok hazaérkezése a Nyugati Pályaudvarra | Kép forrása: MAFIRT Cserna György | hirado.hu
Hallgatásra ítélve
A hazaérkező magyarok vagy egy éppen kiépülő vagy 1948-at követően egy már megvalósult kommunista diktatúrába érkeztek. A kommunista vezetés Magyarországon is meghonosította a szovjetrendszer „kultúráját”, ami a hazugságra és az emberek közötti bizalmatlanságra épült. A hatalom számára komoly veszélyt jelentett volna, ha a hazatérők százezrei elbeszélik a Szovjetunióban tapasztalt borzalmakat, ezért hallgatásra kötelezték őket. Életrajzukba például csak annyit tüntethettek fel, hogy „1944-1949 között a Szovjetunióban építettem a szocializmust”[23] – eufemisztikus megfogalmazása az öt évig tartó kényszermunkának. Azonban így is ők voltak a szerencsésebbek. A háború során elhurcolt több, mint egymillió magyar ember közül összesen 300.000-en veszítették életüket a gyűjtőtáborokban, a Szovjetunióba történő deportálás, illetve a GUPVI táboraiban végzett kényszermunka során. E számok tükrében joggal nevezhetjük a „málenkij robotot” a 20. századi magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának.
[1] Applebaum, Anne: A Gulag története I. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 57-60. o.
[2] Applebaum: A Gulag i. m. 211. o.
[3] Schmidt Mária: Rabszolgasorsra kényszerítve. In: A második világháború időszakában szovjet (hadi)fogságba vetett magyar állampolgárok – katonák és civilek – létszáma, összetétele és embervesztesége a magyar és a szovjet források tükrében. In: GUPVI, GULAG magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20 A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága VIII. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete. Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága Miskolc, 2021. 19. o.
[4] Bognár Zalán: 1 milliónál több vagy kevesebb? A második világháború időszakában szovjet (hadi)fogságba vetett magyar állampolgárok – katonák és civilek – létszáma, összetétele és embervesztesége a magyar és a szovjet források tükrében. In: GUPVI, GULAG magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20 A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága VIII. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete. Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága Miskolc, 2021. 33. o.
[5] Bognár: 1 milliónál i. m. 41. o.
[6] Bognár Zalán: Gulag, Gupvi, „málenkij robot”. Magyarok a szovjet lágerbirodalom. Magyar Napló–Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2017. 92-94. o.
[7] Bognár: Gulag i. m. 78. o.
[8] Murádin János Kristóf: „Ha a Jóisten hazasegít, nehezen fognak megismerni.” Erdélyi magyarok és németek a GUPVI lágervilágában és hazatérésük körülménye. In: GUPVI, GULAG. Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20 A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága VIII. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete. Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága Miskolc, 2021. 89. o.
[9] Köteles László: A „málenkij robotra” elhurcolt szlovákiai magyar lakosság, 1944-1953. In: GUPVI, GULAG. Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20 A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága VIII. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete. Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága Miskolc, 2021. 172. o.
[10] Molnár D. Erzsébet: Túlélve a túlélhetetlent. „Málenkij robotra” hurcoltak visszatérése Kárpátaljára. In: GUPVI, GULAG. Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20 A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága VIII. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete. Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága Miskolc, 2021.
[11] Márkus Beáta: „Csak egy csepp német vér”. A német származású civilek Szovjetunióba deportálása Magyarországról 1944/1945. Kronosz Kiadó, Pécs, 2020. 56. o.
[12] Márkus Beáta: „Csak egy csepp német vér” i. m. 62. o.
[13] Bognár: Gulag i. m. 117. o.
[14] Uo. 119. o.
[15] Márkus Beáta: „Csak egy csepp német vér” i. m. 342. o.
[16] Bognár: Gulag i. m. 81. o.
[17] Bank Barbara – Bognár Zalán – Tóth Gábor: Magyarok szovjet fogságban. Történeti szemelvénygyűjtemény a hadifogolyként, internáltként vagy politikai rabként elhurcoltakról. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2016. 39. o.
[18] Bognár Zalán: Málenkij robot – A Magyarországról ítélet nélkül szovjetúnióbeli kényszermunkára elhurcolt civilek története. Kairosz Könyvkiadó Kft. 2018. 296-297. o.
[19] Bognár: Málenkij i. m. 449-450. o.
[20] A lágerbeli életet részletesen, idézetekkel alátámasztva bemutatja: Uo. 480-595. o.
[21] Bank – Bognár – Tóth: Magyarok i. m. 225. o.
[22] A foglyok hazatérését részletesen összefoglalja Uo. 215-231. o.
[23] Bognár: Málenkij i. m. 753. o.
Felhasznált irodalom
Applebaum, Anne: A Gulag története I. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005.
Bognár Zalán: Gulag, Gupvi, „málenkij robot”. Magyarok a szovjet lágerbirodalom. Magyar Napló–Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2017.
Bognár Zalán: Málenkij robot – A Magyarországról ítélet nélkül szovjetúnióbeli kényszermunkára elhurcolt civilek története. Kairosz Könyvkiadó Kft. 2018.
Bank Barbara – Bognár Zalán – Tóth Gábor: Magyarok szovjet fogságban. Történeti szemelvénygyűjtemény a hadifogolyként, internáltként vagy politikai rabként elhurcoltakról. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2016.
GUPVI, GULAG magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20 A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága VIII. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete. Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága Miskolc, 2021.
Márkus Beáta: „Csak egy csepp német vér”. A német származású civilek Szovjetunióba deportálása Magyarországról 1944/1945. Kronosz Kiadó, Pécs, 2020.
