Az MSZMP és a forradalom emlékezete 1956-tól a rendszerváltoztatásig

Az elmúlt évtizedek szívós történettudományi munkájának köszönhetően a forradalom eseménytörténetét szinte óráról-órára sikerült rekonstruálni. Ismerjük a forradalmárok zömének élettörténetét és személyes tapasztalatait, a kommunista pártvezetés hatalomtechnikai dilemmáit, illetve reakciót, a szovjet vezetés forradalommal kapcsolatos döntéseit, a világ nagyhatalmainak forradalom alatti magatartását és a megtorlás brutalitását. A rengeteg ismeret az utóbbi években elkezdett egy nagy egységes, mindenki számára elfogadható és átélhető történetté formálódni, de korábban hosszú időn keresztül számos különböző narratíva és egymással összeegyeztethetetlennek bizonyuló forradalomkép létezett egymás mellett a magyar köztudatban. Ennek az ellentmondásnak létrejötte több okra is visszavezethető, de nagy szerepet játszott benne, hogy a Kádári diktatúra 33 éven keresztül egy összeesküvés-elméletet kényszerített a magyar társadalomra, amelynek középpontjában a történtek tudatos meghamisítása, illetve a valós események kitalációkkal történő felcserélése állt. Az évek során megcsontosodott összeesküvés-elméletet a nyilvános diskurzusban a tabusítás, a teljes elhallgatás egészítette ki, ami a forradalom valós és megélt történetét az egyéni és kollektív emlékezet láthatatlan tereibe száműzte, ahonnan csak a rendszerváltoztatás éveiben törhetett ki. Bemutatjuk, hogy milyen tényezők és hatalmi megfontolások befolyásolták az „ellenforradalmi” összeesküvés létrejöttét, hogyan vált több évtizeden keresztül tabuvá a forradalom, illetve hogyan próbálta meg az MSZMP a rendszerváltoztatás időszakában saját népszerűségének és hatalmának megmentésére felhasználni a forradalom emlékezetének meghamisítását.

 

A Kádár-kormány és a legitimitás kérdése

Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot leverő második szovjet intervenció november 4-i kezdetét követően a Kádár János vezette szovjet bábkormány nehéz helyzetben találta magát. A szabadságharc katonai pacifikálását ugyan elvégezte a szovjet hadsereg, a szélesebb magyar társadalom azonban sztrájkokkal, tüntetésekkel és passzív ellenállással jelezte, hogy elutasítja a szovjet szuronyok és harckocsik árnyékában érkező Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt. A forradalom alatt regnáló, majd a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre-kormány nem volt hajlandó formálisan lemondani az ország vezetéséről, ami lehetetlenné tette a Kádári vezetés legitimitásának megteremtését. A helyzet konszolidálásához Kádárnak először el kellett fogadtatnia saját párton belüli vezető szerepét, amit a szovjet athnamé[1] ellenére – vagy éppen annak hatására – saját elvtársai sem tekintettek evidensnek. Ezt követően nekifoghatott az ország irányítására képes párt megszervezéséhez, hiszen a Magyar Dolgozók Pártjának október 31-i feloszlatását követően létrehozott Magyar Szocialista Munkáspárt 1956 novemberében az általános társadalmi ellenszenven túl nem rendelkezett sem jelentős tagsággal, sem kiépült szervezettel. Maga a párt keletkezése is ellentmondásos volt, hiszen alapítását Nagy Imre jegyezte, és az új párt nem vállalt folytonosságot a feloszlatott MDP-vel. Az új irányvonal kialakítása azonban a pártkongresszus feladata lett volna, aminek összehívására az október 31-ét követő folyamatok értelemszerűen nem adtak lehetőséget. Kádár szempontjából nehezítette a helyzetet, hogy az új párt elnökeként november 1-i rádióbeszédében még „a nép dicsőséges felkelésének” nevezte a forradalmat, és hozzátette, hogy büszke a fegyveres felkelőkre, illetve támogatja a szovjet csapatok kivonását.[2] November 4. után magától értetődően tarthatatlan volt a forradalom „dicsőséges felkelésként” való értékelése, és az MSZMP megszilárdításának, illetve legitimitásának szempontjából elsődleges fontosságúvá vált az október 23-át követő időszak ellenforradalomi interpretációja.

Az ellenforradalom kezdetének október 23-ra datálása ugyanakkor veszélyes buktatókat rejtett magában Kádár János szempontjából, hiszen korábban kormánytagként, október 25-től pedig pártfőtitkárként sem sikerült megállítania az „ellenforradalmat”, amihez az események logikájából fakadóan október 28. után látszólag ő maga is csatlakozott. Ha azonban nem nyilvánítják ellenforradalminak a Nagy Imre-kormányt, megfosztják az egyetlen hihetőnek vélt indokától a november 4-i szovjet támadást és az új kormány létrehozását. Ráadásul novemberben még a pártvezetés köreiben is többen úgy vélték, hogy tárgyalásokat kellene kezdeni a „Nagy Imre csoporttal”, ami még inkább veszélyeztette a Kádár-kormány egyébként is labilis helyzetét. Ezt a nyilvánvaló ellentmondást csak az erő pozíciójából lehetett feloldani, ezért létkérdés volt, hogy november második felére sikerült megszervezni az új karhatalmat, illetve a Nagybudapesti Központi Munkástanács is elfogadta tárgyalópartnerként a Kádár-kormányt. A kívülről érkező nyomás csökkenése lehetővé tette Kádár Jánosnak, hogy az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának (IKB) 1956. december 2. és 5. között tartott ülésén ráerőltesse a számára pillanatnyilag előnyösnek tartott forradalomértelmezését a pártvezetésre.

 

Az ellenforradalmi összeesküvés-elmélet

Az MSZMP IKB 1956. december 5. ülésén hozott párthatározat valójában egy jól átgondolt összeesküvés-elmélet volt, amely elsősorban a Kádár-kormány, illetve az MSZMP önlegitimálását, valamint hatalmi pozíciójának stabilizálását szolgálta. A Kádár János előadására épült párthatározat négy egymással kölcsönhatásban álló okra vezette vissza az „ellenforradalom” létrejöttét. Első helyen a Rákosi–Gerő-klikk befolyása állt, amely a „párt- és állami életben, valamint a gazdasági élet irányításában szektás és dogmatikus politikát, ellentmondást nem tűrő, parancsolgató és bürokratikus vezetési módszereket honosított meg” és megsértette „a szocialista törvényességet…a magyar nép nemzeti és hazafias érzéseit.”[3] Rákosiékat rögtön a második helyen Nagy Imre és Losonczy Géza „pártellenzéke” követte, amely 1956 tavaszától kezdődően „párton kívülre” vitte a kritikát, veszélyeztetve a párt tekintélyét. Nagy Imre „felbátorította a reakció erőit és jelentős mértékben hozzájárult az ellenforradalom kirobbantásához.” A párthoz kötődő erőkön túl részt vett az „ellenforradalom” előkészítésében a „Horthy-fasiszta és a kapitalista-földesúri” szervezkedés, amely elsősorban külföldről gerjesztette az indulatokat, és célja a „kapitalista-földesúri rendszer” visszaállítása volt. A határozat szerint őket aktívan segítette a „nemzetközi imperializmus” és annak legfontosabb magyarországi szócsövei: az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió. Az imperialisták felfegyverezték és kiképezték a második világháború után nyugatra menekült csendőröket, honvédeket és „Hitler-fasisztákat”, akiket 1956 októbere előtt „növekvő számban küldtek Magyarországra.”[4]

Azért is volt szükséges a határozat bővebb ismertetése, mert tartalma rámutat a kádári vezetés forradalom utáni legfontosabb prioritásaira. Az összeesküvés-elmélet első két szereplője párton belülről készítette elő az „eseményeket”, ami Kádár szempontjából azt a célt szolgálta, hogy az éppen szervezés alatt álló MSZMP-n belül egyértelmű legyen az elhatárolódás a korábbi „sztálinista”, illetve a kritikában túl messze jutó „jobboldali elhajlókkal” szemben. Ez utóbbi megteremtette az elvi lehetőségét a Nagy Imrével és társaival történő későbbi leszámolásnak is, amiről ekkor még nem született végleges döntés. A két párton belüli ellenségkép felmutatása alkalmas volt a párt új irányvonalának egyértelműsítésére, ami látszólag megfelelt a Nyikita Hruscsov által meghirdetett „desztalinizációnak” is. A politikai gyakorlatban a megtorlás során azonban éppen a Rákosi-korszakból ismert módszereket használta az új vezetés: koholt vádak, koncepciós perek, erőszakos kihallgatások, politikai gyilkosságok.[5]

Az ellenforradalmi összeesküvés-elmélet axiómává emelése a diktatúra tágabb jellegzetességére is rávilágít. A szűkebb értelemben vett pártvezetésen belül megkonstruált narratívát a hatalom kizárólagossá tette, a társadalmi és médianyilvánosságban 1956 decemberét követően 1989-ig csak ebben a keretben lehetett megnyilvánulni. A párt kialakította a hatalom „áldozataira” való megemlékezés hivatalos liturgiáját, a megtorlás megfélemlítő hatása pedig tett róla, hogy ne térjen el tőle senki.[6] A fiatalabb generációk indoktrinálása érdekében az „ellenforradalmi összeesküvés” kötelező tananyaggá vált mind az általános, mind a középiskolákban.[7] A hatalom még arra is tekintettel volt, hogy az ellenforradalom túlzott hangoztatása rendszerkockázatot rejtett magában, hiszen a forradalom céljaival a társadalom széles rétegei egyetértettek, és sokan, különböző módokon részt is vettek benne. A megoldást a téma tabusítása jelentette, 1956-ot ezt követően félelemmel és indulatokkal teli csend övezte, ami alól kivételt csak a párt „áldozatainak” emlékezete jelentett.[8] 1957 októberében még a pártvezetés legmagasabb szintjének részvételével tartottak megemlékezéseket több százezer résztvevővel, egy évvel később már csak október 30-án volt kisebb gyászszertartás jellegű összejövetelt, november 4-én pedig egy vezércikk ünnepelte a Kádár-kormány két évvel azelőtti megalakulását. A tizedik évfordulón néhány sajtóban megjelent cikken kívül nem volt nyoma a nyilvános emlékezetben a forradalomnak, a tudatos teljes társadalmi amnézia úgy tűnt, hogy sikerrel jár.[9]

 

Kádár János 1958 május 1. | Kép forrása: Fortepan

 

„Nemzeti tragédia” és „népfelkelés”

A hallgatáson túl az 1980-as évek végéig kizárólag az MSZMP tematizálta 1956-ot. Az ország pacifikálása és gazdasági konszolidálását követően Kádár János lehetőséget látott az ellenforradalommal kapcsolatos fogalomkészlet bővítésére, ezért egy 1972-es beszédében „nemzeti tragédiaként” hivatkozott 1956-ra: „1956-ban súlyos, kritikus helyzet állt elő, amelynek tudományosan az ellenforradalom a megnevezése. Mi tudjuk, hogy annak, ami 1956-ban történt, ez a tudományos meghatározása. De van más fogalom is, amit mindnyájan elfogadunk: az egy nemzeti tragédia volt. Tragédia a párt számára és az egyes emberek számára is. Úttévesztés történt, és ebből tragédiajött létre.” Ahogy az idézetben is olvasható, az ellenforradalmi összeesküvés narratívájától nem történt tartalmi elmozdulás, a tragédia kifejezés ugyanakkor már nem 1956 előzményeire, tartalmára, „felelőseire”, hanem annak társadalmi következményeire koncentrál a kádári hatalomgyakorlás 16 éves távlatából.[10]

Az 1981-es 25. évfordulón a külső politikai nyomás addigi elhallgató politikájának megváltoztatására kényszerítette az MSZMP-t. A Szolidaritás Szakszervezet sikeres lengyelországi ellenállása egyre több analógiát mutatott a 25 évvel korábbi eseményekkel, amikor az elégedetlenség és a politikai cselekvés példája Lengyelországból került Magyarországra, illetve a lengyel magatartás megteremtette a magyarországi ellenzéki cselekvés csíráit is, ami új jelenség volt az MSZMP számára. Ezzel párhuzamosan a nyugati emigráció is nagyobb hangsúlyt készült fektetni a 25. évfordulóra, amit a Szabad Európa Rádió tematikus adásai érzékeltettek a magyar társadalommal. Ezen túlmenően Magyarországon is felnőtt egy generáció, amelynek már nem volt alapélménye a forradalom, és az esetleges iskolai történelemoktatáson túl mélyebb ismeretekkel sem rendelkezett az eseményekről.[11] E tényezők hatására a párt visszaemlékezésekre épülő propaganda offenzívát kezdeményezett, amelynek tartalma ugyan még mindig az ellenforradalmi összeesküvés-elmélet téziseit volt hivatott alátámasztani, de megnyitotta annak lehetőségét is, hogy nyilvánosan is vissza lehessen emlékezni a forradalom valós, ténylegesen megélt történetére. Hasonló propaganda offenzívára került sor öt évvel később a harmincadik évfordulón is. Talán ez volt az utolsó alkalom, amikor az MSZMP-nek még sikerült megerősítenie viszonyát 1956-hoz, ugyanis a nemzetközi körülmények és a belső ellenzék egyre hatásosabb cselekvése miatt az állampárt egyre inkább defenzívába szorult.

Az 1980-as évtized utolsó két évének pluralizálódó közélete több szempontból is politikájának újragondolására kényszerítette az MSZMP-t, aminek részét képezte a párt forradalomhoz fűződő viszonya is. A pártfőtitkári pozícióban Kádár Jánost követő Grósz Károly ugyan elzárkózott az érdemi politikai reformoktól, és elképzelhetetlennek tartotta az „ellenforradalmi” értelmezés újragondolását, de a párton belül polarizációs folyamatok indultak, amelyek érintették 1956 kérdését is. Az MSZMP 1988. májusi pártkongresszusát követően Pozsgay Imre irányításával megalakult az MSZMP múltjával és a párt új legitimitásával foglalkozó Történelmi Albizottság. Pozsgay Imre az albizottság értékelésére hivatkozva 1989. január 28-án egy rádióinterjúban népfelkelésnek nevezte az 1956-os forradalom és szabadságharcot: „a bizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarhisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.”[12] Pozsgay a „népfelkelés” kifejezéssel visszatért a korábban már említett 1956. október 28-i értelmezéshez, ami alapjaiban rengette meg az akkorra már közel 33 éve regnáló ellenforradalmi összeesküvés-elméletet. Pozsgay interjúja heves reakciókat váltott ki a párttagságból, de a január 31-re rögtönözve összehívott Politikai Bizottsági ülést követően a pártvezetés már a cselekvés útjait kereste. Az MSZMP Központi Bizottsága 1989. február 10-én tartott ülésén a pártvezetés a többpártrendszer kontrollált bevezetése mellett elfogadta a „népfelkelés” terminológiát is, mert azt remélte, hogy így átvehetik a kezdeményezést az 1956 tematikáját zászlajukra tűző ellenzéki pártoktól.[13] A Központi Bizottsági ülésről készített

közlemény ugyanakkor megjegyzi, hogy a népfelkelésben fontos szerepet játszottak a „demokratikus szocializmus erői”, de a „kezdetektől fogva, elkülöníthetetlenül jelen voltak a restaurációra törekvő erők, a deklasszálódott és lumpen elemek, és október végétől felerősödtek az ellenforradalmi cselekmények.” Ez a kitétel arra utal, hogy az MSZMP (maradék) népszerűsége érdekében fogadta el a „népfelkelés” kifejezést, annak tartalmával azonban nem teljes mértékben azonosult.[14]

 

A rendszerváltoztatás és a „nemzeti megbékélés” koncepciója

Az „ellenforradalom” népfelkeléssé keresztelését követően az MSZMP lehetőséget látott a Kádár-rendszer másik nagy tabujának, Nagy Imre és társai újremetésének hatalomtechnikai felhasználásához. Hegedüs András korábbi miniszterelnök már 1987-ben felvetette az újratemetés időszerűségét, a párt pedig 1988 végén kezdett el behatóbban foglalkozni az üggyel. Az MSZMP szempontjából azonban félő volt, hogy Nagy Imréék rehabilitálása magával vonhatja a pártvezetők felelősségre vonásának társadalmi követelését, ami végzetes következményekkel járt volna a párt számára. E veszély elhárítása érdekében dolgozta ki az MSZMP azt a koncepciót, amely Nagy Imre újratemetését a nemzeti megbékélés szimbólumává tette volna.[5]A május 26-án tartott Politikai Bizottsági ülésen egyetértés alakult ki azzal kapcsolatban, hogy az újratemetés nem válhat a „nemzetet újólag megosztó drámai eseménnyé, hanem a nemzeti megbékélést” kell szolgálnia, ezt pedig a nem sokkal később kiadott kormánynyilatkozat is megerősítette.[16] A megbékélés jelszava az MSZMP részéről valójában egy gesztusnak álcázott kommunikációs trükk volt: túllépés a sérelmeken –  megbocsátás nélkül. A párt egyenlőségjelet tett a forradalom és a megtorlás áldozatai és a forradalom során a párt hatalma védelmében meggyilkoltak közé, így szempontjuk szerint ők nyújthattak békejobbot az áldozatait gyászoló nemzetnek. Szemléletes példája ennek a gondolkodásnak Hollán Zsuzsa felszólalása az MSZMP Központi Bizottsága előtt: „Tóth Ilonáért ugyanúgy kioltottak egy fáklyát, mint Nagy Imréért, és azzal a jelszóval, hogy köztünk maradsz, velünk vagy. Azért a Tóth Ilonáért, aki benzinnel, intravénásan gyilkolt, vagy éppen a sebészkésével. […] Ez nem a nemzeti megbékélés ügyét szolgálja. A nemzeti megbékélés ügyét csak egy igazságos, tehát minden oldalnak minden fájdalmát, minden szörnyűségét tekintetbe vevő egyezség szolgálhatja.”[17] Hasonló hangnemben kezdődött a temetés előkommunikációja a Népszabadság hasábjain. Mező Imréné, a köztársaság téri atrocitások egyik legismertebb halottjának özvegye kijelentette, hogy 1956-ban a kommunisták oldalán küzdők közül is „sokan tiszta szándékokkal, a népért, a nemzetért kívántak cselekedni” és egyetért azokkal, akik „Nagy Imre és sorstársai temetésének napját a gyász, a megemlékezés és ezáltal a nemzeti megbékélés napjaként kívánják megélni”, Vásárhelyi Miklós pedig bűnmegvallás és bűnbánat nélküli megbocsátásra szólította fel az olvasókat.[18] Mindeközben annak érdekében, hogy az esemény az MSZMP narratívájának megfelelő légkörben bonyolódjon, a Belügyminisztérium létrehozta az Állambiztonsági Operatív Bizottságot, amelynek intézkedési tervében szerepelt a temetéssel kapcsolatos lehető legszélesebb körű információszerzés, a „kegyeleti forgatókönyv” erősítése, a temetés előkészítésében és rendezésében résztvevő nem állampárti személyek befolyásolása és a sajtó ellenőrzése. A „nemzeti megbékélés” jelszavának hamisságát bizonyítja, hogy Nagy Imre újratemetésén több, mint 500 civilnek álcázott hivatásos belügyi ügynök volt jelen, és rajtuk kívül csak Budapesten 1400 rendőrtiszt és tiszthelyettes, a honvédség három-három százada és mintegy 1500 munkásőr volt készenlétben.[19] Az 1989. június 16-án a Hősök terén megrendezett újratemetésen végül kétszázezren rótták le kegyeletüket, a párt és az állambiztonság pedig keserűen nyugtázta, hogy az esemény nem előzetes terveik szerint alakult. Az internáltak nevében felszólaló Zimányi Tibor az összes áldozat rehabilitálása mellett távozásra szólított minden olyan közéleti szereplőt, aki részt vett a törvénysértésekben, vagy egyetértett velük. Rácz Sándor a szovjet csapatok jelenléte mellett az MSZMP-t nevezte a szabad Magyarország kibontakozásának legnagyobb akadályának, Orbán Viktor pedig követelte a szovjet csapatok kivonását, és kifejezte felháborodását azzal kapcsolatban, hogy akik addig részt vettek a forradalom emlékezetének meghamisításában, most „szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.”[20]

 

Nagy Imre újratemetése | Kép forrása: Fortepan

 

Az újratemetés „kudarcát” követően 1989. október 23-án nyílt lehetősége utoljára az MSZMP-nek arra, hogy eszmei síkon számára kedvezően, a „nemzeti megbékélés” jegyében befolyásolja a rendszerváltoztatást. Az október 23-i teendőket rögtön a június 16-ról levont következtetések után elkezdte tárgyalni az MSZMP Politikai, illetve Központi Bizottsága. A vezető testületekben egyetértés uralkodott a „nemzeti megbékélés” jelszavának további hangsúlyozásáról, az október 23. és november 4. közötti időszak gyakorlati gesztusaival kapcsolatban pedig számos különböző elképzelés felmerült: ünnepélyes fogadalom az erőszak alkalmazásáról történő lemondásról, közös emlékmű „a két szembenálló politikai oldal” áldozataiért, október 23. mint a nemzeti megbékélés ünnepnapjának deklarálása.[21] A sok ötletből végül semmi nem vált valóra, hiszen a párt vezetése is felismerte, hogy az új politikai környezetben az MSZMP legfeljebb egy hivatalos közleményt adhat ki saját elképzeléseiről, de nem léphet fel döntési jogkörrel rendelkező hatalmi tényezőként. Mindeközben a legnagyobb ellenzéki pártok és társadalmi szervezetek létrehozták az Október 23-a Bizottságot, azzal a céllal, hogy október 23-át közösen, több napon át tartó, békés rendezvénysorozattal ünnepeljék. Az MSZMP megpróbált tárgyalni a Bizottsággal, hogy valamilyen módon őket is részesévé tegyék az ünnepségnek, de ettől a Bizottság elzárkózott, és követelte október 23. piros betűs ünneppé nyilvánítását, illetve hangsúlyozták, hogy a „nemzeti megbékélés” politikája csak az MSZMP hatalomátmentési kísérletének elkendőzésére szolgál.[22] Október 7-én az MSZMP utolsó, XIV. kongresszusán a résztvevők többsége az MSZMP jogutódjaként létrehozta a Magyar Szocialista Pártot. Az MSZP a „nemzeti megbékéléssel” kapcsolatos állásfoglalásában elhatárolódott az 1956. októberi és novemberi szovjet támadástól, de nem említette az MSZMP szerepét a szabadságharc leverésében, a megtorlásban, illetve egy szót sem szólt az ezekben résztvevő vezetők felelősségre vonásáról.[23] Az Október 23-a Bizottság elutasította, hogy az utódpártot felvegyék az alapítószervezetek mellé, ezért az MSZP vezetésének új szimbolikus politikai cselekedetet kellett keresnie, amit az új Magyar Köztársaság kikiáltásában talált meg. Az Országgyűlés 1989. október 18-án törvényerőre emelte az 1949-ben kiadott Alkotmány módosítását, amelynek szövegezésében az is szerepelt, hogy Magyarország köztársaság. Az ezt követő kormányülésen Glatz Ferenc művelődési miniszter indítványozta, hogy a köztársaság kikiáltása napjává október 23-át válasszák, amit a testület el is fogadott. A kormány azonban nem támogatta október 23. nemzeti ünneppé nyilvánítását, ezért Németh Miklós csak nemzeti emléknapként és a köztársaság kikiáltása napjaként hivatkozott az Országgyűlés előtt tartott beszédében a jeles napra.[24] Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke végül a Parlament épületének azon ablakából kiáltotta ki a Magyar Köztársaságot, ahonnan 33 évvel azelőtt Nagy Imre próbálta meg lecsendesíteni az elégedetlen tömeget. Az alkotmányozás befejezésével és a köztársaság kikiáltásával az MSZP a rendszerváltoztatás folyamatának szimbolikus lezárására tett kísérletet, de a valódi rendszerváltó és demokratikus eseménysorozat csak ekkor kezdődött a „négyigenes” népszavazással és a szabad országgyűlési választások kampányával.[25]

 

Szűrös Mátyás kikiáltja a Magyar Köztársaságot | Kép forrása: MTI/Manek Attila

 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc (át)értékelésének folyamata nem ért véget a rendszerváltoztatással, sőt az események professzionális történettudományi feldolgozása csak ekkor vette kezdetét, ami megágyazott a forradalom későbbi emlékezetpolitikai felhasználásának. 1989 után az állampárt, illetve annak utódpártja elveszítette a forradalom értelmezésének monopóliumát, megindulhatott a szélesebb társadalomra kiterjedő múlt- és traumafeldolgozás, a fiatalabb generációk pedig már objektívebb nézőponton keresztül ismerhették meg a forradalom történetét. Az 1990-es évek emlékezetkultúrája, a történelmi igazságtétel és a vétkesek elszámoltatásának hiánya, valamint az MSZP múltjával való őszinte szembenézésének elmaradása súlyos történeti, politikai és morális vitákat szült a korabeli nyilvánosságban, aminek hatásait még napjaink diskurzusában is érzékelhetjük.

 

Szabó Ferdinánd

Felhasznált források és irodalom:

A magyar szocialista munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1956-1962. Szerk.: Vass Henrik-Ságvári Ágnes. Kossuth Kiadó, Budapest, 1964.

Botyánszki Alexandra: A „nemzeti megbékélés” koncepciója és a rendszerváltás. Aetas 28. évf. 4. sz. (2013)

Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel? Szerk.: Horváth Miklós. Argumentum Kiadó, Budapest, 2024.

Gyarmati György: Végjáték és nyitány. Nagy Imre temetése és az állambiztonság. Betekintő 2. sz. (2014)

Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában. Pillanatképek a kommunista emlékezetpolitika valóságából. Szerk.: Szekér Nóra-Nagymihály Zoltán. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2015.

Jónás Róbert: Népfelkelés – Pozsgay Imre rádióinterjúja. RETÖRKI Kronológia. https://kronologia-archivum.retorki.hu/kronologia/nepfelkeles-pozsgay-imre-radiointerjuja

Jónás Róbert: Vég és kezdet – az MSZMP kongresszusa 1989-ben. RETÖRKI Kronológia. https://retorki.hu/olvasoszoba/veg-es-kezdet-az-mszmp-kongresszusa-1989-ben#_ftn11

Reif Roland: Ahogy ’56-ot Kádárék tanították. XX. Század Intézet. https://www.xxszazadintezet.hu/ahogy-56-ot-kadarek-tanitottak/

 

 

Ripp Zoltán: 1956 emlékezete és az MSZMP. Múltunk 47. évf. 1. sz. (2002)

Schmidt Mária: Országból hazát. Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020.

Szekér Nóra: Záróakkord – nyitószólam 1989. október 23. a Köztársaság kikiáltásának napja az MSZMP perspektívájából. Rendszerváltó archívum 1. évf. 1. sz. (2016)

Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása. Szerk.: Házi Balázs et al. RETÖRKI, Budapest, 2021.

[1] Szekér Nóra: Záróakkord – nyitószólam 1989. október 23. a Köztársaság kikiáltásának napja az MSZMP perspektívájából. Rendszerváltó archívum 1. évf. 1. sz. (2016) 20-24. o.

[2] Botyánszki: A „nemzeti megbékélés” i. m. 57. o.

[3] Jónás Róbert: Vég és kezdet – az MSZMP kongresszusa 1989-ben. RETÖRKI Kronológia. https://retorki.hu/olvasoszoba/veg-es-kezdet-az-mszmp-kongresszusa-1989-ben#_ftn11

[4] Szekér: Záróakkord i. m. 24-25. o.

[5] Botyánszki: A „nemzeti megbékélés” i. m. 59. o.

[6] Gyarmati György: Végjáték és nyitány. Nagy Imre temetése és az állambiztonság. Betekintő 2. sz. (2014) 6. o.

[7] Botyánszki: A „nemzeti megbékéls” i. m. 53. o.

[8] Botyánszki: A „nemzeti megbékélés” i. m. 49. o.

[9] Uo. 49. o.

[10] Szekér: Az 1956-os i. m. 130. o.

[11] Schmidt Mária: Országból hazát. Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020. 72-73. o.

[12] Szekér: Az 1956-os i. m. 127. o.

[13] Jónás Róbert: Népfelkelés – Pozsgay Imre rádióinterjúja. RETÖRKI Kronológia. https://kronologia-archivum.retorki.hu/kronologia/nepfelkeles-pozsgay-imre-radiointerjuja

[14] Botyánszki Alexandra: A „nemzeti megbékélés” koncepciója és a rendszerváltás. Aetas 28. évf. 4. sz. (2013) 45-46. o.

[15] Ripp: 1956 emlékezete i. m. 241-242. o.

[16] Szekér: Az 1956-os i. m. 122. o.

[17] Ripp Zoltán: 1956 emlékezete és az MSZMP. Múltunk 47. évf. 1. sz. (2002) 234. o.

[18] Reif Roland: Ahogy ’56-ot Kádárék tanították. XX. Század Intézet. https://www.xxszazadintezet.hu/ahogy-56-ot-kadarek-tanitottak/

[19] Szekér Nóra: Az 1956-os forradalom újraértékelése a nemzeti megbékélés jelszavával. In: Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában. Pillanatképek a kommunista emlékezetpolitika valóságából. Szerk.: Szekér Nóra-Nagymihály Zoltán. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2015. 121. o.

[20] Ripp: 1956 emlékezete i. m. 238-239. o.

[21] A megtorlás gyakorlatáról részletesebben lásd: Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel? Szerk.: Horváth Miklós. Argumentum Kiadó, Budapest, 2024.

[22] A magyar szocialista munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1956-1962. Szerk.: Vass Henrik-Ságvári Ágnes. Kossuth Kiadó, Budapest, 1964. 15-16. o.

[23] A magyar szocialista i. m. 17-18. o.

[24] A szultán ünnepélyes oklevele, mellyel megerősítette az erdélyi fejedelmek választását. Magyar Katolikus Lexikon.

[25] Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása. Szerk.: Házi Balázs et al. RETÖRKI, Budapest, 2021. 44. o. Kádár János nem sokkal később máig tisztázatlan körülmények között Moszkvába távozott, ahol a szovjet vezetés közölte vele a szabadságharc vérbe fojtását és a számára kiosztott „rendcsináló” szerepet.