A XX. Század Intézet FÉLMÚLT című beszélgetéssorozatának legújabb adása ezúttal egy magyar szemszögből ritkán vizsgált országba, Kazahsztánba kalauzolja a nézőket. A műsor apropóját intézetünk és a Terror Háza Múzeum történészeinek egy hónapos karagandai kutatóútja adta, amelyre a KKETTK Alapítvány és a Karagandai Buketov Állami Egyetem között fennálló partnerkapcsolatnak köszönhetően nyílt lehetőség. A szakmai utazás során munkatársaink olyan magyar sorsokhoz is kapcsolódó helyszíneket járhattak be, amelyek a 20. század egyik legbrutálisabb totalitárius rendszerének máig ható örökségéről tanúskodnak. Hogyan él tovább a kommunista elnyomás és a Szovjetunió emlékezete a mai kazah társadalomban? Mi köti össze Magyarországot és Kazahsztánt? Milyen személyes történetek húzódnak meg a térség magyar vonatkozásai mögött? A beszélgetés résztvevői Balogh Gábor, a Terror Háza Múzeum vezető történésze és Reif Roland, a XX. Század Intézet történésze voltak.
A beszélgetés első felében a résztvevők személyes tapasztalataikat felidézve kiemelték Kazahsztán meghatározó jellemvonásait, legfontosabb benyomásaikat, és azt az élményt, hogy az országban az utazót magyarként egészen különleges szeretettel és örömmel fogadják a helyiek, a kazah társadalomban a mai napig „ég a testvéri szeretet fáklyája”. Balogh Gábor elmondta, hogy a karagandai egyetem rektora, Nurlan Dulatbekov már az első találkozáskor egy kazah mondát idézett fel, amely a Hunor-Magor történethez hasonlóan a kazah és magyar törzsek közös eredetmítoszát szemlélteti. A magyar–kazah kapcsolatok vonatkozásában Balogh Gábor kiemelte, hogy ugyan a két országot több ezer kilométer választja el egymástól, „de van egy nagyon fontos tapasztalatunk a diktatúráról, és ez egy közös nyelvet ad nekünk, egy közös nyelvet, amellyel el tudjuk mondani a történelmünket.”
A beszélgetés súlypontja ezt követően a partnerkapcsolat helyszínéül szolgáló Karaganda város bemutatására és a totalitárius szovjet rendszer kazahsztáni lenyomataira terelődött. Reif Roland kiemelte, hogy a város az erőltetett iparosítás, a betelepítések és deportálások következtében „fokozottan ki volt téve a totalitárius diktatúra minden mechanizmusának és pusztításának”. Balogh Gábor emlékeztetett rá, hogy a térség a Szovjetunió egyik legnagyobb kényszermunkatábor-hálózatának, a Karlag központja volt, amely területe megközelítette Magyarország negyedét. A táborba számos elhurcolt magyar is került a második világháborút követően, köztük Galgóczi Árpád, aki később sikeres orosz fordítóvá vált, és visszaemlékezéseiben dolgozta fel a Gulágon szerzett tapasztalatait. Reif Roland kiemelte továbbá Csira Sándor görögkatolikus püspök szerepét, aki Karagandába kerülve titokban szervezte a katolikus közösségi életet, és alapvető szerepet játszott a ma is működő karagandai egyházmegye megalapításában.
A műsor második felében a kazahsztáni kutatási témák kerültek fókuszba. Reif Roland a kazah tankönyvekben vizsgálta a Szovjetunió és a szovjet időszak örökségének interpretációját, és kiemelte, hogy a történelemoktatás és a közbeszéd egy máig élő „kettős perspektívát” hordoz. Az oktatási anyagokban egyszerre maradtak meg bizonyos marxista nézőpontok, például a második világháború kommunista történetírásból örökölt értelmezései, miközben már megjelenik a szovjet múlt kritikusabb, szakmaibb feltárása is, a nemzeti identitás kialakítása továbbra is folyamatban van. Balogh Gábor a szovjet környezetrombolás kazahsztáni következményeit vizsgálta, és rámutatott arra, hogy a környezetvédelem a függetlenné válás után a kazah reformfolyamatok egyik kulcstémájává vált, ami jól mutatja, hogy „a környezetvédelem egy kommunista diktatúrában sokkal többet jelent, mint a természeti környezet megőrzése, vagy a már elrontott állapot valamilyen szintű helyreállítása”.
A beszélgetésből még számos további érdekesség ismerhető meg Kazahsztánról, a magyar–kazah kapcsolatok történeti gyökereiről, a szovjet múlt helyi lenyomatairól, valamint társadalmi és környezeti hatásairól.
