1968 KELETEN ÉS NYUGATON – A MOZGALMI HULLÁM KETTŐSSÉGE

2021.12.06.

Kollektív emlékezetünkben az 1968-as év egy világméretű hullám csúcspontja, amely visszafordíthatatlanul átalakította a modern társadalmat. Ezt az átalakulást tekinthetjük felforgatásnak, de értékelhetjük felszabadulásnak is. Az igazság jelen esetben nem félúton keresendő, mert valójában ez a két ellentét egymást feltételezi.

A Varsói Szerződés tankjai Prágában [1]

Hajlamosak vagyunk ’68 eseményeit egy összefüggő láncolatként elkönyvelni, azon belül is csak a Prága–Párizs–USA háromszögre koncentrálni. Az ikonikus év történéseit korábban már többen is vizsgálták átfogóan, így ebben a cikkben csak a legfontosabb, egymásra ható és egymásra reflektáló mozgalmakat és történéseket igyekszem feltárni.

Ahhoz, hogy 1968 mozgatórugóit megértsük, képzeljünk el két egymásra merőleges tengelyt. Az első a fenti ellentétpár: felforgatás és felszabadulás. A második tengelyen az újbaloldali és a (polgári) liberális reformok mozgalma helyezkedik el. Az előbbi a rendpártiak és a hatvannyolcas mozgalmak ellentétének, az utóbbi pedig nagyjából a nyugati és keleti blokkban eltérő mozgalmi eszméknek feleltethető meg. Az egyik tengely az egyes társadalmakon belül mutatkozik meg, míg a másik államok, régiók között húzódik. Mégis mindkettő a transznacionális történetírás eszköztárával vizsgálandó.

Hannah Arendt már 1968 júniusában úgy ítélte, „a jövő évszázad gyermekei oly módon fognak tanulni 1968-ról, ahogy mi 1848-ról”.[1] Valóban kézenfekvő a népek tavasza és 1968 párhuzama. Elsősorban transznacionális jellegük okán, és mert mindkét évben keveredtek a közvetlenül és közvetetten – vagy egyáltalán nem – összefüggő események.[2] Párizs szerepe 1848-ban is kulcsfontosságú volt, pedig nem onnan indult el a forradalmi hullám, hanem még az év januárjában, a szicíliai Palermóból.[3] Hasonlóképpen az 1968-as párizsi diáklázadások májusát is hónapokkal megelőzte a prágai tavasz kezdete, a varsói diákmegmozdulások, a vietnami háború elleni tüntetések Amerikában, sőt a tokiói egyetemfoglalás is. Az eseménytörténet vizsgálható kronológiaszerűen, de következetes láncreakciót nem fogunk tudni felfedezni a megmozdulások felsorolásával. A szocialista blokk és a nyugati (illetve a nyugat felé elköteleződött) országok ’68-as eseményeinek szétválasztásával azonban fontos különbségekre világíthatunk rá, így elkerülhetővé válik a redukcionista, egy kalap alá vevő felfogás.

A Nyugat hatvannyolca

Az Egyesült Államokban egyre nagyobb tiltakozás bontakozik ki a vietnami háború 1965 óta tartó amerikai szerepvállalása ellen. 1968. január 30-án megindul az észak-vietnamiak nagy horderejű akciója, a Tet-offenzíva, amely során a háború a dzsungelből a városokba tevődik át. A televízió most már napi szinten szállítja az amerikai otthonokba a háború borzalmait. Április 4-én Memphisben meggyilkolják a fekete polgárjogi mozgalom vezéralakját, Martin Luther Kinget, ami után országszerte tömeges tüntetések kezdődnek, a rendőrökkel való összecsapás tucatnyi halálos áldozatot követel. Április 23-án a diákok elfoglalják a New York-i Columbia egyetemet. Június 5-én merénylet áldozata lesz az elnökjelöltségért kampányoló Robert F. Kennedy szenátor, JFK testvére. Augusztus végén véres összecsapásokkal végződik a demokrata nagygyűlés elleni tüntetés. November 5-én Richard Nixon megnyeri az elnökválasztást, a rend és a béke helyreállítását ígéri.[4]

Párizsban május elején zavargások kezdődnek. A kapitalizmus, a fogyasztói társadalom és az amerikai „imperializmus” ellen tiltakozó diákság elfoglalja az egyetem épületeit, a mozgalom ekkor elsöprő társadalmi támogatást élvez.[5] Május hatodika a tüntetők és a rendőrség összecsapása után a „véres hétfőként” vonul be a történelembe. A tüntetés leverése után további milliók mennek az utcára. A májusi események nagyban hozzájárulnak az immár több mint egy évtizede hivatalban lévő elnök támogatottságának végleges erodálódásához. Charles de Gaulle 1969 áprilisában lemond hivataláról, és ezzel a „Politique de Grandeur”, vagyis a francia nagyságot – a században utoljára – megvillantó korszak véget ér.

Jean-Paul Sartre beszédet mond a Sorbonne elfoglalt dísztermében [2]

Habár nem tartozott a fejlett nyugati demokráciákhoz, Mexikó hatvannyolca is a nyugathoz kapcsolódott. A Mexikóban 1929 óta megszakítás nélkül kormányzó és az USA által támogatott PRI párt ellen júliusban diákmozgalom (Movimiento Estudiantil) szerveződik, amely a politikai elnyomás és az olimpiai játékok hatalmas költségvetése ellen tüntet. Október másodikán Mexikóvárosban, az azték Tlatelolco romjainál a kormányerők szétlövik a tömeget, a halálesetek száma valószínűsíthetően több százra rúg.[6]

1968-ban Japánban is nagy diákmegmozdulások kezdődnek, ezek több ponton is hasonlítanak a nyugati diáklázadásokhoz. Márciusban a diákok elfoglalják a tokiói egyetem épületét. Ideológiai forrásaikban is jelentős az átfedés: sokan megismerkedtek Mao Ce-tungon kívül Marcuse[7] munkáival is. Japán biztonságát az USA garantálta, és az USA segítségével is indult meg az ország szédületes gazdasági fejlődése. A fogyasztói társadalom, a tömegtársadalom, és annak betegségei tehát a szigetországban is kialakultak, amellyel szemben az amerikai diáksághoz hasonlóan a japán tiltakozó diákság is meghatározta magát. A vietnami háborúba Japán is bevonódott, vagyis az utcákon nem csak szolidaritásból tüntettek az amerikai szerepvállalás ellen, mint ahogy az NSZK-ban tették.[8]

Nyugat-Németországban a tüntetéshullám 1967-ben hatalmasodik el, miután az iráni sah látogatása elleni tiltakozáson a rendőrség agyonlőtt egy tüntetőt. Részben a párizsi események hírére 1968 májusában a német egyetemisták is nagy számban vonulnak utcára. Míg az NDK-ban az állampártot adták, a kommunisták itt félillegalitásban működtek. A szélsőbaloldali aktivisták közül ebben az időben vált ki egy erőszakos ág, belőlük több kommunista terrorcsoport is megalakult, köztük a híres, Andreas Baader és Ulrike Meinhof által vezetett Vörös Hadsereg Frakció, ami pokolgépes merényletekben utazott.

Hatvannyolc a vasfüggöny mögött

A kommunista Kína nem tartozott a keleti blokkhoz, Mao Ce-tung ugyanis egy harmadik tömböt kívánt létrehozni, amelybe a harmadik világ országait hívta meg. Kínában a hatvannyolcas mozgalom egyik változata sem játszódott le, ellenben ez a totális diktatúra éppenséggel a Nyugatnak kínálta a legfrissebb szellemi muníciót. A tisztogatások és a terror nem jutott el a nyugati értelmiséghez, csak az a „nagyszerű tett”, hogy a kommunizmussal meghasonlott Szovjetunióval szemben Mao Kínája visszatért az eredeti forradalmi útra, amellyel új kommunista „felvilágosodás” kezdődött. A maoizmus lett a nyugati újbaloldal vezéreszméje.

Mexikói katonák egy tüntető ellen. Tlatelolco, Mexikóváros [3]

A Szovjetunióval fenntartott, papíron baráti, de távolságtartó viszony Mao kulturális forradalmának idejére mélypontra került. Moszkva a maoizmust zászlajára tűző újbaloldalt nem fogadta kitörő lelkesedéssel – sőt, saját befolyási övezetén belül üldözte –, de azért sajtótermékeiben beszámolt a kapitalizmus válságáról, és ilyen értelemben természetesen üdvözölte a nyugat-európai és amerikai tüntetéseket.[9]

A keleti blokk ’68-as mozgalmának szimbóluma Prága. Az 1968-as „tavasz” itt már januárban elkezdődött: a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága január 5-én Alexander Dubčeket választotta meg első titkárának. A reformhónapok célkitűzései a nyugati újbaloldali mozgalmakkal ellentétben a polgári liberalizmus felé mutattak, szabadversenyt és piacosítást, szabadságjogokat, demokráciát ígértek.[10] Ez a különbség politikai értelemben szinte hermetikusan elzárja egymástól a kelet-európai és a nyugati mozgalmat. Milan Kundera a fő különbséget az emberi, társadalmi hozzáállásában, a két mozgalom eltérő klímájában ragadja meg. A párizsi május pszichés alapja a „forradalmi lelkesedés”, míg a prágai tavaszé „a szkepticizmus éleslátása”. Vagyis Kundera szerint Nyugaton olyasmiért lelkesedtek, amiből ekkor már egész Kelet-Európa kiábrándult, a közös nevező pedig egyszerűen a nonkonformitás volt.[11] A tüntetéseket végül augusztusban a Varsói Szerződés csapatai verik le. A prágai tavasz vérbe fojtása szolidaritási hullámot indít el nem csak Nyugaton, hanem a vasfüggöny mögött is.

Lengyelországban 1968 márciusában kezdődnek el a diákmegmozdulások, ám ezeket a hatalom rövidesen felszámolja. A varsói egyetemisták határozottan a cseh diákságról vesznek példát. Az eseményekben részt vevő Irena Lasota szerint a lengyel ’68-nak semmi köze nem volt nyugati párjához: „néhány kivételen kívül senki sem azonosította magát a nyugati anarchistákkal” és eszükbe sem jutott volna Lenin és Mao transzparensekkel felvonulni.[12] Említésre méltó különbség még az a tény, hogy a lengyel megmozdulások során relatív kisebb szerepet játszott az egyetemi diákság, többségében fiatal munkások és középiskolások vonultak utcára.[13]

A magyar társadalom nagy része 1968-ban passzív volt, ’56 árnyéka még rávetült a potenciális kezdeményezésekre. Januárban lépett életbe az Új Gazdasági Mechanizmus, de csak véletlenül esett éppen erre az évre, és politikai változást sem hozott magával.[14] A fentiekhez hasonlítható tömeges megmozdulásra Magyarországon nem került sor. A csehszlovák intervenció ellen tiltakoztak a Lukács-iskola tagjai,[15] továbbá megalakult egy tiszavirág-életű „maoista” egyetemista csoport, amelynek tagjait államellenes izgatás vádjával börtönbe is zárták. A Magyar Néphadsereg csehszlovákiai bevonulása a társadalom többi rétegében is ellenállást váltott ki és esetenként már az egész rendszert bíráló, sőt antikommunista gondolatok is megfogalmazódtak. Az ennek hangot adóknak a hatalom bosszújával kellett szembenézniük.[16]

Egyedül Jugoszláviában, elsősorban Belgrádban voltak viszonylag nagy diákmegmozdulások, amelyek a nyugati mozgalmakkal párhuzamba állíthatóak. Eszméit, követeléseit és a tiltakozás formáit tekintve a vasfüggönyön innen csak a jugoszláv mozgalom volt hasonlítható a párizsi és nyugat-berlini történésekhez.[17] Gondolataikat nem egy az egyben a nyugati újbaloldaltól kölcsönözték, a marxizmust ténylegesen és radikálisan megvalósítani akaró attitűd önmagában is megállt a különutas Jugoszláviában. A hatalom reakciója is atipikus volt többi államszocializmushoz képest: Tito nem verte szét a mozgalmat, hanem békülékenyen fordult a forrongó diáksághoz. Végül azonban átható reformok itt sem születtek, a mozgalom elhalt. Jugoszlávia persze számos más szempontból sem illik bele teljesen a keleti–nyugati blokk felosztásba. Ahogy nem tartozik ide Mao Kínája és a magát harmadik civilizációs tömbként meghatározni akaró harmadik világ sem.

Az eddig felsoroltak még közel sem adják ki a hatvannyolcas hullám teljes tablóját. A mozgalmak két fő ágát a fenti összevetések híven szemléltetik, ugyanakkor Bangkok, Addisz-Abeba, Kairó, Isztambul, Görögország vagy Madrid is mind fontos helyszínei voltak ennek a turbulens eseménysorozatnak. Különösen a fiatal, gyarmati uralom alól felszabaduló országok, vagyis az éppen öntudatra ébredő harmadik világ szerepe árnyalhatja tovább a képet. Annyi azonban biztos, hogy ezt a kiemelkedő történelmi évet kár lenne oly módon leegyszerűsíteni, hogy az egyik oldalon minden mögött a KGB felforgató tevékenységét, míg a másik oldalon a CIA összeesküvéseit lássuk az események izgalmas komplexitása helyett.

Dudás Bertalan

————————-

Lábjegyzetek

[1] Lotte Kohler – Hans Saner (szerk.): Hannah Arendt and Karl Jaspers, Correspondence 1926–1969. New York, 1992.
[2] Philipp Gassert: Atlantic alliancesCross-cultural communication and the 1960s student revolution. In: Jessica C. E. – Gienow-Hecht: Culture and International History. Berghahn Books, New York, 2003. 135.
[3] Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789-1914. Európa és az Európán kívüli országok. Osiris, Budapest, 2011. 43–44.
[4] https://cds.library.brown.edu/projects/1968/reference/timeline.html
[5] E. J. Hobsbawm: May 1968. In: uő.: Revolutionaries. Contemporary essays. Phoenix, London, 1994 [1973] 236.
[6] Carole Fink – Philipp Gassert – Detlef Junker (szerk.): 1968: The World Transformed. Cambridge University Press, 1998. 311.
[7] Herbert Marcuse (1898–1979) német filozófust az újbaloldali mozgalom szellemi atyjának tekintették. Legnagyobb hatású műve Az egydimenziós ember (1964).
[8] Szerdahelyi István: Diáklázadások Japánban 1968–69-ben. In: Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.): 1968: Kelet-Európa és a világ. L’Harmattan, Budapest, 2009. 104–110.
[9] Maruzsa Zoltán: 1968 és hatása a keleti blokk országaira. In: Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.): i.m. 62.
[10] Kovács András: Volt-e magyar ’68? In: Schmidt Mária (szerk.): Dimenziók éve – 1968. XX. Század Intézet, Budapest, 2008. 203.
[11] Milan Kundera: 1968: Prague, Paris and Josef Škvorecký. In: World Literature Today 54/4. (1980) 558–560.
[12] Irena Lasota: 1968 Lengyelországban. In: Schmidt Mária (szerk.): i.m. 65–66.
[13] Mitrovits Miklós: 1968 – a lengyel ellenzéki mozgalom fordulópontja. In: Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.): i.m. 95.
[14] Kovács András: i.m. 205.
[15] A Lukács György köré csoportosult marxista értelmiségiek, filozófusok. A jugoszláv újbaloldallal együtt kiadták a Csehszlovákia megszállását elítélő Korčulai Nyilatkozatot. A nyilatkozat aláírói a Lukács-tanítványok közül Heller Ágnes, Márkus Mária, Márkus György, Sós Vilmos és Tordai Zádor voltak.
[16] Máthé Áron: Holló a hollónak? Magyarország és az 1968-as csehszlovákiai bevonulás. https://mandiner.hu/cikk/20180821_mathe_aron_hollo_a_hollonak_magyarorszag_es_1968_as_csehszlovakiai_bevonulas
[17] Juhász József: 1968 Jugoszláviában és Csehszlovákiában. In: Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.): 1968: Kelet-Európa és a világ. L’Harmattan, Budapest, 2009. 79.

————————-

Felhasznált irodalom

Carole Fink – Philipp Gassert – Detlef Junker (szerk.): 1968: The World Transformed. Cambridge University Press, 1998.
E. J. Hobsbawm: Revolutionaries. Contemporary essays. Phoenix, London, 1994.
Lotte Kohler – Hans Saner (szerk.): Hannah Arendt and Karl Jaspers, Correspondence 1926–1969. New York, 1992.
Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.): 1968: Kelet-Európa és a világ. L’Harmattan, Budapest, 2009.
Máthé Áron: Holló a hollónak? Magyarország és az 1968-as csehszlovákiai bevonulás. https://mandiner.hu/cikk/20180821_mathe_aron_hollo_a_hollonak_magyarorszag_es_1968_as_csehszlovakiai_bevonulas
Milan Kundera: 1968: Prague, Paris and Josef Škvorecký. In: World Literature Today 54/4. (1980) 558–560.
Mark Kurlansky: 1968. Egy év, amely felrázta a világot. HVG, Budapest, 2006.
Philipp Gassert: Atlantic alliances: Cross-cultural communication and the 1960s student revolution. In: Jessica C. E. – Gienow-Hecht: Culture and International History. Berghahn Books, New York, 2003. 135–156.
Schmidt Mária (szerk.): Dimenziók éve – 1968. XX. Század Intézet, Budapest, 2008.
Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789-1914. Európa és az Európán kívüli országok. Osiris, Budapest, 2011. 43–44.

————————-

Képek forrása

[1] A Varsói Szerződés tankjai Prágában
[2] Jean-Paul Sartre beszédet mond a Sorbonne elfoglalt dísztermében
[3] Mexikói katonák egy tüntető ellen. Tlatelolco, Mexikóváros