Esetemben elsősorban az egyetemi kurzusok vezettek ahhoz, hogy a jugoszláv–magyar diplomáciai kapcsolatok területére szűkítsem kutatásaimat. Szemesztereken átívelően foglalkoztunk a Balkán-félsziget történelmével a középkortól egészen a délszláv háborúig, így ez volt Magyarországon kívül az a térség, amelyről a legtöbb tudást szereztük, és amelyről a legtöbb szemináriumi előadást tartottuk. Szabó Ferdinánd írása.
A történészek sok esetben egész életüket teszik fel egy-egy tudományos kérdés megválaszolására vagy egy korszak rekonstruálására. Egy doktori disszertáció megírása ideális esetben rövidebb ideig tart, mint egy átlagos szakmai életút, de így is több évnyi kutatás szükséges hozzá. Nem meglepő tehát, hogy szerencsés esetben a történettudományos pályára készülők olyan kutatási témát választanak, amihez tudományos érdeklődésükön túl intellektuális vonzalmat éreznek. Ez az érdeklődés a legkülönbözőbb forrásokból táplálkozhat: lehet családi vagy szociokulturális környezetükből eredő, származhat olvasmány-, napjainkban egyre inkább filmélményeikből, vagy a korábbi egyetemi tanulmányokból.
Esetemben elsősorban az egyetemi kurzusok vezettek ahhoz, hogy a jugoszláv–magyar diplomáciai kapcsolatok területére szűkítsem kutatásaimat. Szemesztereken átívelően foglalkoztunk a Balkán-félsziget történelmével a középkortól egészen a délszláv háborúig, így ez volt Magyarországon kívül az a térség, amelyről a legtöbb tudást szereztük, és amelyről a legtöbb szemináriumi előadást tartottuk. Szakmai érdeklődésem korábban is elsősorban a 20. századi történelem felé húzott, azon belül is a politika-, diplomácia- és eszmetörténet irányába. Nem kérdéses, hogy a Balkán nyugati részének 20. századi történelme mindhárom szempontból egyedülálló.
A Jugoszláv Királyság 1929-ben. Kép forrása: Wikimedia Commons
Az első világháborút követően az Osztrák–Magyar Monarchiából kiváló Horvátország és Szlovénia, a Karađorđević-ház fémjelezte Szerbia és az 1878 óta független (!) montenegrói állam összeolvadásával létrejött az első délszláv állam (1918-tól 1929-ig Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, 1929-től 1941-ig Jugoszláv Királyság), amely már megalakulását követően az egyik legkülönlegesebb államalakulat volt a korabeli Európában. A pánszláv eszme függönye mögött a színpadon már a kezdetektől fogva a szerb–horvát politikai szembenállás határozta meg a délszláv állam belpolitikáját.
Az etnikai és vallási színezetet sem nélkülöző ellentét a centralizmus és a föderalizmus kérdése körül tematizálódott: míg a szerb politikai elit – élén az uralkodócsaláddal, a Karađorđevićekkel – a minél központosítottabb, egységes állami berendezkedés megszilárdításáért, addig a horvát politikusok a belpolitikai szempontból önálló tagállamokból álló föderális egységért harcoltak. A közéleti megosztottság már-már anarchikus állapotokat eredményezett, amit politikai merényletek és bűncselekmények sora tarkított, ezért I. Sándor király 1929. január 6-án eltörölte az ország alkotmányát, és saját személyes teljhatalmára épülő diktatórikus rendszert vezetett be.
I. Sándor. Kép forrása: Wikimedia Commons
I. Sándor lehetségesnek tartotta, hogy a jugoszláv nemzeteszme megfelelő uralkodói és állami ráhatással képes lesz kötőanyagként szolgálni a nemzetileg és vallási szempontból széttöredezett államban. Ennek a realitását, pontosabban annak hiányát kiválóan példázza Pál régensherceg egyik levele, amelyben úgy fogalmazott, hogy „jugoszláv nép nincs, vannak szerbek, horvátok és szlovének. Jugoszláv legfeljebb egyvalaki van, az én volnék, de én meg angolnak érzem magam”.
A mindenki számára tarthatatlan megosztottságon végül az 1939-ben megkötött szerb–horvát kiegyezés (Sporazum) volt hivatott túllépni, ennek hatását viszont elhomályosították a külpolitikai veszélyek. A háború második évére a délszláv állam biztonságát garantáló szövetségi rendszerek (Kisantant, Balkán-paktum) érvényüket veszítették, ez pedig azt eredményezte, hogy az ország külpolitikai doktrínájának számító semlegességi politika tarthatatlanná vált.
Josip Broz Tito. Kép forrása: Wikimedia Commons
Az 1941 áprilisában meginduló német támadás szó szerint szétzúzta az államot, területén pedig etnikai tisztogatásokkal és brutális emberiesség elleni bűncselekményekkel teli háború kezdődött a megszálló erők, a kommunista partizánok és a királypárti csetnikek között. A harcokból győztesen kikerülő, Josip Broz Tito vezette AVNOJ (Jugoszlávia Népi Felszabadításának Antifasiszta Tanácsa) azonnal hozzálátott a kommunista diktatúra kiépítéséhez, amelynek eredményeként 1945-ben létrejött a mai Észak-Macedónia, Horvátország, Koszovó, Montenegró, Szerbia és Szlovénia területét magába foglaló Jugoszláv Föderatív Népköztársaság (1963-tól Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság).
A felszabadító háborúnak köszönhetően szovjet csapatok nem tartózkodtak huzamosabb ideig a délszláv területeken, a jugoszláv kommunista vezetés mégis feltélen híve volt Sztálinnak és a Szovjetuniónak, ezért egy ideig úgy tűnt, hogy felhőtlen lesz az együttműködés a két állam között. Sztálin ugyanakkor Jugoszláviát is szovjet csatlósállammá szerette volna lefokozni, amit a jelentős hazai támogatással rendelkező Jugoszláv Kommunisták Szövetsége nem volt hajlandó elfogadni, ezért vállalta a háború lehetőségét is magában rejtő szkizmát a Szovjetunióval. A Kominform konfliktussal, vagyis a szovjet–jugoszláv szakítással bekövetkező ideológiai törést új eszmei legitimációval volt kénytelen kiigazítani a jugoszláv párt, amelynek következményeként megszületett az „önigazgató szocializmus” elve.
Az ideológiai deficitnél még nagyobb fenyegetést jelentett a külpolitikai elszigetelődés réme, amit Tito ambiciózus külpolitikai vállalkozással, az el nem kötelezett országok tömörülésének megszervezésével próbált elkerülni. A külpolitikáját tekintve nyitottabb Jugoszlávia ugyan képes volt magasabb nemzetközi presztízst elérni, de a belpolitikában nem volt képes biztosítani a gazdasági prosperitást, illetve, ahogy az később kiderült, az etnikai ellentéteket sem tudta feloldani, sőt a tagállamok közötti egyre nyilvánvalóbb érdekellentétek csak tovább gerjesztették a nemzetiségi megosztottságot. A szovjet tömb felbomlását követően nem lehetett a szellemet a palackban tartani, így a szlovén és horvát elszakadási törekvések, illetve a szerb nacionalista terjeszkedési politika mentén kialakult a délszláv háborúnak nevezett konfliktussorozat, ami összességében közel egy évtizedes háborús helyzetet teremtett a Nyugat-Balkánon, olyan etnikai tisztogatásokat is magában hordozva, amelyekre csak a második világháború idején volt példa.
Jugoszlávia és a magyar–délszláv kapcsolatok 20. századi történetével több kiváló kutató is foglalkozott/foglalkozik. A trianoni békediktátumot követően értelemszerűen hűvös légkörben alakultak a két állam közötti hivatalos kapcsolatok, amiben változást csak az 1930-as évek második felének hatalmi átrendeződése hozott. A náci Németország nyomása alatt mindkét ország külpolitikai kényszerpályára került, amelynek kétségbeesett szövetségeskeresési eredményeként jött létre 1940 végén a magyar–jugoszláv örökbarátsági szerződés. Az „örökös” barátság ugyanakkor fél évig sem tartott, a délszláv állam szétesése napján a Magyar Királyi Honvédség megszállta a Délvidék bizonyos részeit.
A második világháború utáni időszakban a háborús szerepekből következő narratíváknak köszönhetően – Magyarország, mint a Harmadik Birodalom utolsó csatlósa, Jugoszlávia pedig az önmagát felszabadító kommunista állam – ugyan nem egyenrangú felek között, de mégis megindult kapcsolatfelvétel folyamata. A Kominform-konfliktus viszont radikális változást eredményezett ebben a folyamatban, a kibontakozó hatalmi és ideológiai ellentét hevessége alapján a nyílt fegyveres háborút sem lehetett kizárni a két ország között. Sztálin halálát követően lassú normalizálódás vette kezdetét, de az 1956-os forradalom és szabadságharc, majd Nagy Imre kivégzése újabb, ám a korábbihoz képest kezelhetőbb konfliktust eredményezett.
Kádár János és Tito. Kép forrása: Vigovszky Ferenc MEK OSZK
Az 1957 és 1980 közötti állam- és pártközi kapcsolatok monografikus feldolgozására eddig még nem került sor sem a magyar, sem a jugoszláv utódállamok történettudományában, ezért bízom abban, hogy kutatásom hiánypótló lehet, valamint hozzájárulhat a nemzeteink közötti kölcsönös megértés elmélyítéséhez. A kutatás elsősorban levéltári forrásokra épül, de értékesek a sajtóban, illetve nyomtatásban megjelent iratok is. A szocialista időszak külpolitikájának vizsgálata abból a szempontból egyedi, hogy az adott kommunista országok állampártjai közötti kapcsolatok legalább olyan súlyúak, sőt sok esetben fontosabbak, mint az államköziek. Ebből adódóan a kutatás során az erre vonatkozó források megismerése is elengedhetetlen. A forrásokon túl ismerni kell a téma hazai, és nemzetközi szakirodalmi beágyazottságát, különös tekintettel a bosnyák, horvát, macedón, montenegrói, szerb és szlovén szerzők műveire. Emellett a korszak magyar–jugoszláv viszonyának rekonstruálásához végig figyelemmel kell kísérni a szovjet–jugoszláv, illetve a magyar–szovjet kapcsolatok alakulását is, hiszen a szocialista blokk tagállamainak diplomáciai mozgásterét mindvégig a Szovjetunió külpolitikája alakította.
Érdeklődésem a Balkán világa felé nem kizárólag történettudományi jellegű. Magyarország hét másik országgal határos, ezek közül ötben valamilyen szláv nyelvet beszélnek, kettőben cirill betűvel írnak, ezen országok állampolgárainak száma együttesen eléri az 55 millió főt. Hazánk lakossága körében mégis elenyésző azok száma, akik bírnak valamilyen szláv nyelvismerettel, és még kisebbé válik ez a kör, ha figyelmen kívül hagyjuk a több, mint negyven éven keresztül kötelező tantárgyként oktatott oroszt. Ennek a jelenségnek megvannak az érthető okai: a magyarság Kárpát-medencei történelme során elsősorban a nyugati kultúrkörhöz tartozónak határozta meg magát, napjainkban pedig családi, munkajellegű vagy személyes kulturális kapcsolataink is Nyugat-Európa felé kötődnek. Ennek ellenére Magyarország gazdasági és geopolitikai helyzete sokkal közelebb áll a közép-európai, illetve balkáni államokhoz, mint Európa centrumországaihoz, azt is mondhatnánk, hogy a Kárpát-medencében és annak szomszédságában élő nemzetek egy csónakban eveznek.
Kár volna tagadni, hogy a 19. és 20. században számos véres és emberi tragédiákkal teli konfliktus terhelte a térség államainak kapcsolatait, amelyek sebei sokszor még napjainkban sem gyógyultak be teljesen. Ennek ellenére a 21. század politikai, társadalmi és gazdasági kihívásai megkövetelik ezektől a kisebb országoktól a magasabb szintű együttműködést, ehhez viszont elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk egymás nemzeti érdekeivel, valamint ismerjük egymás nyelvét, kultúráját és történelmét.
Szabó Ferdinánd
