A rendhagyó kifejezés a szabályoktól, a megszokottól eltérőt, valami különlegest jelent. Juhász József legújabb tanulmánykötete ugyanakkor abból a szempontból is rendhagyónak számít, hogy valóban rendet hagy maga után az olvasóban Európa egyik legbonyolultabb és legnehezebben értelmezhető régiójának közelmúltbeli és jelenlegi történelmével kapcsolatban.
Juhász József, a hazai Balkán kutatás legismertebb képviselője már számos monográfiát írt a délszláv térség történelméről, legújabb könyvében – amely a L’Harmattan Kiadó Kelet-Európai Tanulmányok sorozatának részeként jelent meg – korábban különböző folyóiratokban már publikált, valamint újonnan megjelenő és a Balkán nyugati részének XX. századi történelmét feldolgozó tanulmányait gyűjtötte egy kötetbe. Annak ellenére, hogy tanulmánykötetről van szó, a tudatos kronológiai szerkesztésnek köszönhetően a könyv átfogó képet nyújt Jugoszlávia történelméről, illetve a posztjugoszláv nemzetállamokat jelenleg is foglalkoztató dilemmákról.
Jugoszlávia térkép. Kép forrása: Britannica
Az 1990-es évek délszláv háborúinak máig élénken jelen lévő emlékezete, illetve a térségbeli jelenlegi dezintegrációs politikai folyamatok (lásd Bosznia-Hercegovina) nehezen értelmezhetővé teszik Jugoszlávia mint a délszláv népek egységét hirdető államkoncepció nyolcvanéves történelmét. Ebből a szempontból Jugoszlávia tipikus 20. századi jelenség, amikoris úgy tűnt, hogy az elvont eszmék és ideológiák képesek felülírni, és tartósan megváltoztatni a nemzeti, gazdasági, illetve vallási realitásokat. Juhász József könyvében ugyanakkor többször is hangsúlyozza, hogy a délszláv állam nem tekinthető a „versailles-i békerendszer »mesterséges tákolmányának«” (17. o.), létrejöttében az antanthatalmak támogatása mellett fontos szerepet játszott a délszláv nemzetek azon pillanatnyi egyetértése, hogy mindannyiuknak érdekében áll egy közös állam megteremtése. Ez az egyetértés viszont nem vált nemzetek közötti konszenzussá, így a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszláv Királyság) politikai életét kezdetektől a centralista-monarchikus szerb és föderalista-republikánus horvát államkoncepciók közötti csatározások határozták meg. A nemzeti szembenállást nem tudta enyhíteni I. Sándor 1929-ben bevezetett királydiktatúrája sem, az 1939-ben megkötött szerb–horvát kiegyezéssel létrejött föderális berendezkedés eredményességének kipróbálására pedig már nem maradt idő. Az 1941 tavaszára reménytelen helyzetben lévő jugoszláv külpolitika nem tudta elkerülni a német támadást, ami egyúttal az első délszláv állam végét is jelentette.
Tito és a partizán vezetők. Kép forrása: Wikimedia Commons
Juhász a második világháború Balkán-félszigeti eseményeit röviden, a jugoszláv kommunista diktatúra kiépítésével egy tanulmány keretein belül tárgyalja. Jugoszlávia esetében valóban lehet a német megszállás alóli felszabadulásról beszélni, hiszen a Josip Broz Tito vezette Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) partizánmozgalma szövetséges támogatással, de önerőből volt képes legyőzni a megszállókat. Ebből viszont az következett, hogy a JKP érdemi ellenállás nélkül folytathatta a sztálini típusú kommunista diktatúra kiépítését, amit a visszafoglalt területeken már a háború alatt elkezdett. Az 1946-ban kikiáltott Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság hivatalosan öt nemzet hat köztársaságának a szocialista alapon szervezett föderációja volt, a gyakorlatban viszont a sztálini modellnek megfelelően a párt uralmán nyugvó központosított diktatúra jött létre. Jugoszlávia ugyanakkor a többi közép-európai államtól eltérően nem került szovjet megszállás alá, s amikor Sztálin a délszláv államot is megpróbálta belekényszeríteni a keleti blokkba, Tito és a pártvezetés az ellenállás mellett döntött. A szovjet–jugoszláv szakítás hosszútávú következményekkel járt mindkét fél számára. Juhász József szerint a legfontosabb, hogy a konfliktus maga alá temette a Kominformot, ami hatással volt a közép-európai megszállt országok szovjetizálására is. A jugoszláv pártvezetés pedig kénytelen volt újrahangszerelni bel- és külpolitikai legitimációját, illetve hatalmi berendezkedését. A Szovjetunióval való konfliktusra adott ideológiai választ az „önigazgató szocializmus” bevezetése jelentette, amely egy 1950-től 1974-ig tartó reformfolyamatot indított el a délszláv államban. Külpolitikai téren pedig előbb egy radikális nyugati nyitást, majd az el nem kötelezettek mozgalmában való egyre markánsabb részvételt eredményezett.
A Jugoszláv Néphadsereg harckocsija Eszéken. Kép forrása: Hrvatska enciklopedija
Juhász József a szocialista Jugoszlávia történetének bemutatásán túl kitér azokra a legfontosabb csomópontokra, amelyek szerepet játszottak az államalakulat dezintegrációjában, sőt Paradigmák és narratívák a jugoszláv dezintegráció szakirodalmában című tanulmánya a téma délszláv és nyugat-európai szakirodalmát is ismerteti. A gazdasági és közigazgatási reformok növelték a köztársasági önállóságot, ami egyúttal a föderáción belüli gazdasági és szociális különbségeket is hatványozta. A növekvő köztársasági önállóság gerjesztő hatással volt a titói időszakban lefojtott, de végig jelenlévő nacionalizmusokra is. A gazdaságilag és társadalmilag polgárosultabb köztársaságok – Szlovénia és Horvátország – a reformok és a szövetség konföderatív átalakítása mellett szállt síkra, míg a kisebb jövedelmekkel rendelkező köztársaságok a centralizáció pártján álltak. Beszédes adat, hogy 1988-ban Szlovénia GDP-je elérte a Jugoszláv szövetségi GDP 207 százalékát, míg Koszovó csak 27 százalékon állt. Juhász József szerint Jugoszlávia ugyanakkor nem volt menthetetlen, ahogy az etnikai színezetű háború sem volt elkerülhetetlen. Hogy mégis fegyveres konfliktus vetett véget a délszláv államnak, arra a szerző hat körülményt sorol fel: a délszláv népek területi keveredése; a szerb erőfölény hamis tudata; Slobodan Milošević machiavellizmusa; a hadsereg ragaszkodása a 23 milliós egységállamhoz; a szerb nacionalizmusra adott nacionalista válaszok; a nyugati hatalmak ellentmondásos válaszai. A magyar nyelvben délszláv háborúként ismert tíz évig tartó konfliktussorozat valójában négy rövidebb, egymástól elkülöníthető, de időben részben egymást fedő háborúból állt – szlovéniai tíznapos háború, horvátországi háború, boszniai háború, koszovói háború, macedóniai háború –, és közös bennük, hogy mindegyiket a Jugoszláviától történő függetlenedésért, illetve az adott köztársaság területi integritásáért vívták.
A Nyugat-Balkán történetének bemutatásán túl Juhász József olyan tanulmányokat is belecsempészett a kötetbe, amelyek egy-egy vitatott vagy a szélesebb nyilvánosság előtt kevésbé ismert témát járnak körbe. Ezek közül kiemelendő a Balkán fogalmának, illetve annak pejoratív jellegének változásait vizsgáló „A Balkántól a Nyugat-Balkánig” című írás, amely megmagyarázza, hogy hogyan vált le az alapvetően földrajzi értelmű Balkán kifejezésről az 1990-es évek NATO szakzsargonjában keletkezett és a posztjugoszláv államok térségére érvényes Nyugat-Balkán kifejezés. Külön tanulmány foglalkozik a napjainkig ellentétes megítélésű 1999-es NATO „humanitárius intervencióval”, mert – ahogy azt a szerző is kiemeli – a légicsapások legitimálására felhozott érvek alapvetően megkérdőjelezik a nemzetközi kapcsolatok többszáz éves szabályait. Míg egyes szakértők pusztán amerikai nagyhatalmi erőfitogtatást látnak Szerbia NATO-bombázásában, addig mások szerint az etnikai tisztogatások és emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények automatikusan kiváltják a külső beavatkozás szükségességét. Hasonlóan vitatott kérdéskör volt sokáig a délszláv háborúkat követő hágai ENSZ-törvényszék (ICTY) bíráskodása a humanitárius jogot súlyosan megsértő személyek ügyében. Több a témában megszólaló elemző szerbellenesnek és elfogultnak bélyegezte az ICTY-t a szerb elítéltek magas arányára, valamint a szerb elítéltekre kiszabott súlyosabb büntetésekre hivatkozva. Ezzel szemben sokan védelmükbe vették a törvényszéket, sőt többen a szerbek iránti elfogultságra utaltak abból az adatból kiindulva, hogy a bűntettek legalább 80 százalékát szerb nemzetiségűek követték el, miközben az elítélteknek csak 70 százaléka volt szerb.
Nyugat-Balkán és az Európai Unió. Kép forrása: European Western Balkans
A kötet utolsó része a nyugat-balkáni államok Európai Uniós integrációját, valamint a magyar külpolitika nyugat-balkáni tevékenységét mutatja be. A háború sújtotta nyugat-balkáni államoknak korábban az Európai Unióba történő mielőbbi belépés nyújtotta azt a nemzeti célt, amely képes volt stabilizálni és kisebb-nagyobb különbségekkel növekvő pályára állítani őket. Ebben élen a Jugoszlávián belül is a gazdaságilag legfejlettebbnek számító Szlovénia és Horvátország jártak, akik az Unióba történő felvételüket követően Juhász József szavaival élve maguk mögött hagyhatták a „nyugat-balkáni jelzőt.” (206. o.) Ennek ellenére nem mindegyik térségbeli országnak ennyire egyenes az útja az Európai Unióba, és az utóbbi időben több esetben egyre nehézkesebbnek és távolibbnak tűnik az integráció. Erre a legtökéletesebb példa Bosznia-Hercegovina, ami már 2008-ban közel járt a társulási és stabilizációs megállapodás aláírásához, azonban erre végül csak 2016-ban került sor. Az integrációs eljárás továbbra is csak vontatottan haladt, a hivatalos tagjelölti tárgyalások csak 2024 márciusában kezdődtek. Eközben a széleskörű társadalmi támogatottság eltűnt a csatlakozás mögül, Bosznia pedig korábban nem tapasztalt alkotmányos válságba süllyedt. Juhász József ugyanakkor kiemeli, hogy a prosperitás és a stabilitás érdekében a nyugat-balkáni államoknak továbbra is érdekében áll az Uniós csatlakozás, ahogy az Európai Unió érdekei is azt diktálják a geopolitikai versenyfutás közepette, hogy minél hamarabb felvegyék a posztjugoszláv államokat és Albániát az Európai Unióba. A rendszerváltoztatást követően a magyar külpolitika ambivalens magatartást tanúsított a szomszédos régió felé, ami abból adódott, hogy a magyar vezetés egyértelmű célja a mielőbbi euroatlanti integráció volt. A magyar külpolitikai vonalvezetés tehát igyekezett az Európai Közösség és Németország álláspontjához igazodni, de eközben olyan manőverek is belefértek a kormány mozgásterébe, mint a Horvátországnak eladott kalasnyikovok ügye, aminek pontos körülményei máig tisztázatlanok. A nyugati álláspont követése később sem változott, Magyarország a NATO rendelkezésére bocsátotta légterét, illetve a taszári repülőteret az 1999-es intervenció idején. A háborúk lezárását követően a magyar külpolitika kormányoktól függetlenül azon az állásponton volt, hogy az országnak érdeke a térség mielőbbi Uniós integrációja, a szoros gazdasági kapcsolatok kiépítése, a múltbéli sérelmek meghaladása és közös feldolgozása, valamint nem utolsósorban a magyar kisebbség támogatása, életlehetőségeinek biztosítása ott, ahol ez szükséges.
A közelmúlt szerencsés folyamatainak köszönhetően már nem érvényes a nyugat-balkáni régióra az „Európa puskaporos hordója” közhellyé vált szófordulata, de az utóbbi évek egyes folyamatai – például Bosznia-Hercegovinában vagy Koszovóban – mégis azt a benyomást keltik, hogy a jelenlegi status quo nem végleges rendezés a térségben. Ennek ellenére a Nyugat-Balkán jelenleg is Európa egyik legszínesebb és legérdekesebb része, ami számunkra már csak földrajzi közelsége miatt sem lehet közömbös. Juhász József kötete pedig a legrészletesebb magyar nyelvű ismeretterjesztő összefoglaló a Nyugat-Balkán 20. századi történelméről és jelenlegi kihívásairól.
Szabó Ferdinánd
