A 20. század ősbűne vagy tudattalan sodródás? Az első világháború felelősségének történeti vitája

„Fenyegető szituáció”. Karikatúra a háborút megelőző politikai helyzetről. Kép forrása: Wikimedia Commons.

 

Arra, hogy ennek az elsőre egyszerűnek tűnő kérdésnek a megválaszolása mennyire nem magától értetődő, kiváló példát nyújt a BBC News egy 2014-ben megjelent cikke, amelyben tíz nemzetközileg elismert történészt kérdeztek meg arról, hogy melyik állam tehető leginkább felelőssé az első világháború kirobbantásáért. A válaszadók hét, több helyen részben egyező, de alapvetően különböző választ adtak a kérdésre. A Nagy Háború kirobbantásának felelősségéről napjainkra több mint száz éves vita zajlik a történettudományban, amelynek bemutatása egyrészt segít megérteni a háború kitörésének komplexitását, valamint a történeti megismerés módszertani és etikai kihívásait, illetve korlátait.

 

Félmúlt: a háború megítélése 1939 előtt

Ritkán kezdődik úgy háború, hogy az agresszor nyilvánosan elismeri kezdeményező szerepét. Az esetek többségében a támadó felek megpróbálnak az erőszak valamilyen okból fakadó elkerülhetetlenségére hivatkozni, vagy egyenesen áldozati szerepbe burkolózni. Ezt tette többek között Lengyelország 1939-es felosztása során a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió is, amikor a németek eljátszottak egy lengyel határmenti provokációt, a szovjetek pedig az ukrán és fehérorosz kisebbségek „védelmének biztosítása” érdekében támadták meg nyugati szomszédjukat. Nem volt ez másképp az első világháború esetében sem, ahol a résztvevő felek már a hadüzenetet követően kiadták az ún. színes könyveiket (color books), amelyekben a háborús kormányok saját maguk által válogatott dokumentumgyűjteményekkel igyekeztek bizonyítani jogos önvédelmüket, illetve az ellenség kezdeményező szerepét.[1] A színes könyvek valójában propagandatermékek voltak, hiszen kizárólag az adott államot pozitív fényben bemutató forrásokat tartalmaztak, s ebből adódóan szerepük is az volt, hogy a társadalmat azonosulásra késztessék a kormány háborús céljaival. Hatásuknak köszönhetően már a háború során létrejöttek a háborúról alkotott nemzeti narratívák, amelyek maradandónak bizonyultak mindkét oldalon, lerakva az alapköveit a felelősségről alkotott elhúzódó vitáknak.

A színes könyvek. Kép forrása: dva-antikvari.cz.

 

Amikor kiderült, hogy a háború nem zárulhat kompromisszumos békével, és csak valamelyik fél feltétel nélküli megadásával érhet véget, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a háborúról alkotott későbbi hivatalos narratíva felállítása is a győztes fél joga lesz. A Németország által aláírt versailles-i békeszerződés 231. pontja kimondta, hogy a háború kirobbantásának felelőssége kizárólag Németországot és szövetségeseit terheli, ez pedig egyúttal kijelölte a kérdésről folytatott diskurzus későbbi kereteit is. Az így kialakult nyugat-európai konszenzus szerint az antanthatalmak igazságos védekező háborút vívtak az agresszor központi hatalmak ellen, ebből következően pedig az általuk kidolgozott béke is megkérdőjelezhetetlen. A német értelmiség éppen ezzel ellentétes irányból közelített: ha sikerül bebizonyítani, hogy Németország nem egyedüli felelőse a háborúnak, úgy megsemmisül a békeszerződés alapjául szolgáló legitimáció, és lehetőség nyílik a béke felülvizsgálatára.[2] A német történészek mindent megtettek, hogy megcáfolják hazájuk egyedüli bűnösségét. Óriási forrásfeldolgozó és forráskiadó munkába kezdtek, aminek eredményeként általánossá vált az az elsősorban Friedrich Thimme nevéhez köthető nézet, miszerint a háború kitörésének okait vissza lehet vezetni a Német Császárság 1871-es létrejöttéig, mert valójában az európai hatalmi status quo nem volt képes integrálni a centrális elhelyezkedésű egységes német államot. A háború tehát nem Németország agresszív külpolitikájának, hanem a nemzetközi diplomácia kollektív kudarcának eredményeként történt, s így valamennyi résztvevő állam felelős. A párizsi békerendszer egyre nyilvánvalóbb csődjének láttán a brit tudományos közeg az 1930-as években magáévá tette a német érvelést, ami egy évtizedekig tartó nemzetközi konszenzus létrejöttét eredményezte.[3]  Ezt támasztja alá a háborús brit miniszterelnök, David Lloyd George 1934-ben elhangzott értékelése, miszerint „a nemzetek az aggodalom vagy megdöbbenés legkisebb nyoma nélkül csúsztak át a peremen a háború forrongó üstjébe… senki sem akarta a háborút.”[4]

A háborús felelősség vitájának két világháború közötti időszakában maradandó hatást gyakorolt a szovjet–orosz történetírás.  A bolsevik hatalomátvételt követően a pártvezetés fontosnak tartotta nyilvánosságra hozni a háború előtti cári diplomácia iratait, annak érdekében, hogy leleplezze az „imperializmus valódi arcát”, és eszmei síkon megágyazzon a kommunista világforradalom terjedésének. Ezzel párhuzamosan a háborús felelősséget is a cári kormányzatra igyekeztek hárítani, amiben élen járt a korszak legismertebb orosz történésze, Mihajil Pokrovszkij. Pokrovszkij azt állította, hogy Oroszország tudatosan törekedett egy nagy európai háború kirobbantására, hogy annak keretein belül megszerezze az Oszmán Birodalomtól a már régóta az orosz külpolitika célkeresztjében álló Boszporuszt és Dardanellákat.[5] Ez a felfogás ugyan nem vált általánossá a Nagy Háború kutatói körében, de Sean McMeekin, a Bard College oktatója a 2011-ben The Russian Origins of the First World War (Az első világháború orosz eredete) című könyvében ismét felvetette azt a lehetőséget, hogy Ferenc Ferdinánd Habsburg trónörökös szarajevói meggyilkolását követően az orosz külpolitika lehetőséget látott egy általános európai háború kiprovokálására. Érvelése szerint az orosz kormányzat a japánoktól 1905-ben elszenvedett megalázó vereséget követően nem merte egyedül megtámadni az Oszmán Birodalmat, mert tartott attól, hogy az magával vonná a német hadüzenetet, Oroszország pedig szövetséges nélkül maradna. Csak egy összeurópai konfliktuson keresztül érhette el Oroszország a hódító céljait, az 1914. július 25-én elrendelt részleges mozgósítás pedig éppen az eszkalációt szolgálta.[6]

 

William Orpen: A béke aláírása a tükörcsarnokban. Kép forrása: Wikimedia Commons.

 

Fritz Fischer és a német felelősség

A második világháború alatt jelent meg a napjainkban is a témával foglalkozó minden kutatónak alapműnek számító Le origini della guerra (A háború eredete) című monográfia Luigi Albertinitől. Albertini a háborúhoz vezető utat egy „gondatlanságból fakadó láncreakciónak” láttatta, amelyben valamennyi háborúzó felet terheli felelősség, de mintegy primus inter pares elsősorban a német vezetés döntései vezettek a világméretű katasztrófához.[7] A megkülönböztetett német felelősség elvét azonban sokáig nem tette magáévá a német történettudomány, a korszak egyik legismertebb német történésze Gerhard Ritter egy 1949-ben tartott konferencián úgy fogalmazott, hogy „világméretű sikert arattak a német tézisek” a háborús felelősség szempontjából.[8] Ebbe a diskurzusba robbant be 1961-ben Fritz Fischer két évvel korábban készült tanulmánya alapján megírt Griff nach der Weltmacht: die Kriegszielpolitik des Kaiserlichen Deutschland, 1914–18 (Törekvés a világuralomra: a császári Németország háborús politikája, 1914–1918) című könyve, amely alapjaiban forgatta fel mind az első világháború kezdetéről, mind az egységes német állam történetéről kialakult történettudományi véleményt. Fischer számos új forrás felhasználásával kijelentette, hogy a háború egyértelműen Németország terjeszkedési politikája miatt robbant ki, illetve folytonosság figyelhető meg a német hadicélokban az 1871 és 1945 közötti időszakban, azaz a nemzetiszocializmus nem a német történelem vakvágánya, hanem koherens része. A könyv megjelenését a 20. század legnagyobb történészvitája követte, amely a német nemzettudat és önazonosság értelmezéséről folyt. A Németország részleges felelősségét hangoztatók – köztük az imént említett Gerhard Ritter – a szakmai keretekből kilépve azzal támadták Fischert, hogy az egyébként is terhelt náci múlton felül bemocskolja hazájukat az egész világ előtt (Nestbeschmutzer).[9] Fischer és követői ezzel szemben azt hangoztatták, hogy a történelmi megismerés nem vehet figyelembe nemzeti szempontokat, még akkor sem, ha állításaiknak politikai következményei is lehetnek.

Az 1970-es évekre végül Fischer álláspontja vált általánosan elfogadottá a német és a nemzetközi diskurzusban egyaránt, ami lehetővé tette, hogy új kérdésfelvetések kapjanak teret a Nagy Háborúval kapcsolatban. Ebben az időszakban zajlott a történeti megismerés új formáinak megjelenése: a társadalmi, kulturális, gazdasági kérdések előtérbe kerülése a hagyományos diplomácia- és politikatörténettel szemben, valamint a különböző posztmodern irányzatok, köztük a dekonstrukció elterjedése. A kulturális fordulat (cultural turn) hatása érezhetővé vált a háborús felelősség témakörében is. Wolfgang J. Mommsen a francia történetírói iskolát követve a háború lehetőségét mint konfliktusrendező elvet kezdte vizsgálni a német döntéshozók tárgyalásairól fennmaradt iratokban. Mommsen arra a következtetésre jutott, hogy a német vezetés a Császárság nemzetközi rendben betöltött szerepéből, illetve földrajzi helyzetéből adódóan egyre pesszimistábban látta az ország jövőjét. A francia–orosz szövetség a bekerítettség érzetét keltette a döntéshozókban, megteremtve az „elkerülhetetlen háború toposzát”, amelyből most vagy soha alapon csak egy preventív háborúval lehetett kitörni. Mommsen értelmezésében tehát a német háborús törekvés sokkal inkább defenzív jellegű, szemben Fischer tudatos expanzionizmusával.[10]

 

Új kérdések és új irányok

A történészek sok esetben saját korukra reflektálva tesznek fel a múltra vonatkozó kérdéseket. A hidegháború békés lezárulta felvetette, hogy amennyiben két ideológiai és politikai szempontból egymással végletesen szembenálló szuperhatalom negyvenéves rivalizálása nem vezetett háborúhoz, úgy valóban kódolva volt-e a háború az 1914 előtti szövetségi rendszerek DNS-ébe. Holger Afflerbach és Freidrich Kießling 2004-ben kimutatták, hogy a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet előtt az Osztrák–Magyar Monarchia vezetése nem tervezett háborút Szerbia ellen, ahogy a nemzetközi gazdasági elit sem számított fegyveres konfliktusra a szarajevói események után.[11] Ez utóbbi érvelést Niall Ferguson is megerősítette a 2008-ban magyarul is megjelent A világ háborúja című könyvében, amelyben az angol pénzügyi elit levelezését, sajtóját, illetve a tőzsdei mozgásokat felhasználva mutatta be, hogy mennyire sokkolóan érte még a legbefolyásosabb réteget is a háború.[12] Verena Steller német történész 2011-ben egy egészen új megközelítéssel állt elő a háború kitörésével kapcsolatban. Steller szerint a napóleoni háborúkat követően a nagyhatalmak a „béke védelmezőiként” tekintettek magukra, s a béke megőrzésének zálogai a nagyhatalmak közötti politikai szerződések voltak, amelyeket az uralkodó jóváhagyásával diplomaták kötöttek. A 19. század végén ugyanakkor megjelentek a különböző békeaktivisták és nemzetközi szervezetek által szervezett konferenciák mint alternatív nemzetközi szabályozó és konfliktuskezelő intézmények (pl. Hága – 1907). Ebből következett, hogy a nemzetközi politika egyre inkább a nemzetközi jog, mintsem a közvetlen nagyhatalmi politizálás szabályrendszere hatása alá került, ellehetetlenítve a korábban bevált uralkodói és az őket képviselő diplomaták közötti személyes konfliktusrendezést. Steller kimutatta, hogy e körülmények között a birodalmi vezetések saját hatalmuk aláásásának eszközeként kezdték értékelni a nemzetközi konferenciákat, ami magyarázatot nyújt a Monarchia elutasító magatartására a brit közvetítő javaslatokkal szemben.[13] A háború kitörésének centenáriumához közeledve a háború eredetéről szóló tudományos diskurzus nagyon hasonlóvá vált a két világháború közötti német eredetű narratívához, még akkor is, ha egészen más módszertan és forrásbázis felhasználásával jutottak el ideáig a történészek. Előtérbe kerültek a nem állami szereplők – mint például bankok, tőzsdék, sajtó- és iparmágnások, illetve átlagemberek – iratanyagai, amelyek megerősítették azt a feltételezést, hogy nem egy adott állam hatalmi törekvéseinek, hanem feltételezések, helyzetértékelések és elsősorban téves döntések pillanatnyi egyirányba tartásának köszönhetően zuhant bele Európa a háború poklába.

 

Christopher Clark. Kép forrása: Wikimedia Commons.

Ezt az eredményt öntötte egy több, mint 800 oldalas könyv formájába 2012-ben az ausztrál származású történész Christopher Clark Alvajárók című művével. Clark célja nem az volt, hogy megválaszolja miért tört ki az első világháború, hanem hogy átfogóan bemutassa hogyan sodródtak a hadüzenet felé a kor döntéshozói. A szerző szakított a korábban sokat használt célokra és irányelvekre épülő megközelítéssel – ami már önmagában tartalmazta annak a feltételezését, hogy a háború visszavezethető egy bizonyos okra –, és helyette a „keretezés” módszertanát alkalmazta, amelynek lényege az adott helyzetekben meghozott döntések komplex hátterének vizsgálata: milyen információkkal rendelkeztek a döntéshozók, milyen képük volt az ellenfél politikájáról, mennyiben számítottak számukra belpolitikai feltételek stb.[14] Az így megkapott képben a birodalmak vezetői – innen származik a kötet címadása is – valóban alvajáróknak tűnnek, akik részleges ismeretekkel, közvetlen információcsere hiányában, saját maguknak felépített, nemzeti érdeknek tartott, képlékeny illúziókkal tántorognak a szakadék felé. Clark másik revizionista módszere, hogy a háborúhoz vezető folyamat geopolitikai fókuszát a Balkánra, az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia között húzódó törésvonalra helyezte, szakítva a német–brit, német–francia központú megközelítéssel.

Érvelésében Szerbia egy afféle „gengszterállam”, aki Oroszország támogatásának tudatával igyekszik kirobbantani egy háborút északi szomszédjával szemben a további területi növekedésnek érdekében. Ennek ellenére közvetlen bizonyítékot ő sem tudott felmutatni arra vonatkozólag, hogy a szerb kormány részese lett volna a Ferenc Ferdinánd elleni merényletnek, ezért legtöbb kritikusa is ezen a ponton támadta.[15] Clark a felelősség kérdéskörét érintve valamennyi résztvevő állam kormányzatával kapcsolatban felvillantott téves helyzetértékeléseket. II. Vilmos a Monarchia kormányzatával egyetértésben rosszul számított, mikor azt gondolta, hogy a Monarchiának nyújtott támogatásával lokalizálni lehet a balkáni konfliktust. Az antanton belüli tárgyalásokat új fénybe helyezte, kiemelve, hogy Raymond Poincaré francia elnök azért biztosította az Orosz Birodalmat fegyveres támogatásáról, mert jobban félt a szövetség szétesésétől, mint egy esetleges háborútól. Az orosz vezetés pedig megkockáztathatónak ítélt egy összeurópai háborút is, annak érdekében – és itt Clark gondolatmenete részben találkozik McMeekinével –, hogy a Balkánt biztosítsa a Dardanellák megszerzésének tervéhez.[16] Az Alvajárók összességében rendkívül pozitív kritikákat kapott a szakma képviselőitől, és a szélesebb olvasóközönség is nagy elismeréssel adózott a kötet iránt, csak Németországban több mint 350.000 példányban kelt el.

Felelősök és áldozatok

Clark könyve valószínűleg évtizedekig lezárta az első világháború kitörése körüli diskurzust. Végeredményben a felelősség kérdéskörét illető jelenlegi következtetés nagyon hasonló ahhoz, ami már néhány évvel a háború után elkezdett teret nyerni, miszerint a háború kirobbantásában mindegyik hatalom részleges felelősséggel rendelkezett. Az Osztrák–Magyar Monarchia túlságosan is meg akarta büntetni Szerbiát, Németország túlzó módon támogatta a Monarchiát, amivel kockáztatta a konfliktus kiterebélyesedését, Szerbia túl nagy önbizalommal rendelkezett az orosz támogatás tudatában, Oroszország Szerbia bátorításával és elhamarkodott mozgósításával eszkalálta az eseményeket, Franciaország támogatása nélkül Oroszország nem lett volna ennyire magabiztos, Nagy-Britannia pedig képtelen volt kezelni Németország jogos bekerítettségi érzését.

A verduni csata temetője. Kép forrása: Wikimedia Commons.

 

Egy háborús felelősségről szóló írást ugyanakkor a háború áldozataival kell zárni. A korábban említett 28 millió emberen túl valójában a teljes európai és gyarmati lakosság áldozatává vált a négy évig tartó öldöklésnek, hiszen áldozat az a katona is, aki súlyos lelki sérülésekkel tért vissza a harcmezőről, a hősi halottak családtagjai, akik elveszítették valamelyik szeretettjüket, azok, akik a háborút követő spanyolnáthajárványban veszítették életüket, és azok a generációk, akik éppen a Nagy Háború alatt vagy közvetlenül utána születtek, és végig éltek egy még nagyobb világégést. Ebből a perspektívából Ernest Hemingway gondolata már 1946-ban lezárta a háborús felelősségről szóló vitát: „Sose hidd azt, hogy a háború – bármilyen szükséges vagy indokolt is az, – nem bűn.”

 

Szabó Ferdinánd

 

[1] Showalter, Dennis: The Great War and Its Historiography. The Historian (2006) 68. évf. 4. sz. 713. o.

[2] Mulligan, William: The Historiography of the Origins of the First World War. International Encyclopedia of the First World War 1914-1918. https://encyclopedia.1914-1918-online.net/article/the-historiography-of-the-origins-of-the-first-world-war/

[3] Cornelissen, Christoph – Weinrich, Arndt: German Historiography on World War I, 1914-2019. In: Writing the great War The Historiography of World War I from 1918 to the Present. Ed. Cornelissen, Christoph–Weinrich, Arndt. Berghahn Books. New York-Oxford. 2021. 155-157. o.

[4] Kramer, Allan: Recent Historiography of the First World War (Part I). Journal of Modern European History / Zeitschrift für moderne europäische Geschichte / Revue d’histoire européenne contemporaine. 12. évf. 1. sz. (2014) 11. o.

[5] Kolonitskii, Boris: Russia and the World War I. In: Writing the great War The Historiography of World War I from 1918 to the Present. Ed. Cornelissen, Christoph–Weinrich, Arndt. Berghahn Books. New York-Oxford. 2021. 233-236. o.

[6] Mulligan, William: The Trial Continues: New Directions in the Study of the Origins of the First World War. The English Historical Review. 129. évf. 538. sz. (2014) 655-658. o.

[7] Mulligan: The Historiography i. m.

[8] Corneliisen – Weinrich: German i. m. 161. o.

[9] Mombauer, Annika: Guilt or Responsibility? The Hundred-Year Debate on the Origins of World War I. Central European History. 48. évf. 4. sz. (2015) 543. o.

[10] Corneliisen – Weinrich: German i. m. 166. o.

[11] Book Review – Afflerbach – Improbable war. Szerző nélkül. https://www.nwwfa.org.uk/index.php/book-reviews/afflerbach-an-improbable-war

[12] Ferguson, Niall: A világ háborúja. A gyűlölet évszázadának története. Scolar Kiadó. Budapest. 2006. 82-87. o.

[13] Mulligan: The Trial i. m. 651-653. o.

[14] Uo. 659. o.

[15] Kramer: Recent 10. o.

[16] Mulligan i. m. 662-663. o.

 

Felhasznált irodalom:

Book Review – Afflerbach – Improbable war. Szerző nélkül. https://www.nwwfa.org.uk/index.php/book-reviews/afflerbach-an-improbable-war

Ferguson, Niall: A világ háborúja. A gyűlölet évszázadának története. Scolar Kiadó. Budapest. 2006.

Kramer, Allan: Recent Historiography of the First World War (Part I). Journal of Modern European History / Zeitschrift für moderne europäische Geschichte / Revue d’histoire européenne contemporaine. 12. évf. 1. sz. (2014)

Mombauer, Annika: Guilt or Responsibility? The Hundred-Year Debate on the Origins of World War I. Central European History. 48. évf. 4. sz. (2015)

Mulligan, William: The Historiography of the Origins of the First World War. International Encyclopedia of the First World War 1914-1918. https://encyclopedia.1914-1918-online.net/article/the-historiography-of-the-origins-of-the-first-world-war/

Mulligan, William: The Trial Continues: New Directions in the Study of the Origins of the First World War. The English Historical Review. 129. évf. 538. sz. (2014)

Showalter, Dennis: The Great War and Its Historiography. The Historian. 68. évf. 4. sz. (2006)

Writing the great War The Historiography of World War I from 1918 to the Present. Ed. Cornelissen,–Weinrich, Arndt. Berghahn Books. New York-Oxford. 2021.