Az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi összefüggései

A hidegháború történeti elemzése során kialakult gyakorlat elhidegülések és detente-nak nevezett átmeneti enyhülő időszakok ciklikus eseménysorozatának értékelte az 1945 és 1991 közötti éveket.[1] Egy másik értelmezés két periódusra osztja a hidegháborút: egy 1945-től 1953-ig tartó irracionális, és egy 1953-ban kezdődő racionális, folyamatosan enyhülő szakaszra. Az 1953-as esztendő két szempontból is korszakhatárt jelentett. Március 5-én meghalt a szovjet diktátor Joszif Sztálin, illetve az Egyesült Államok sikeresen tesztelte és kezdte gyártani az atombomba pusztító erejét többszörösen felülmúló hidrogénbombát.[2] A két szuperhatalom vezetése egyetértett abban, hogy egy hagyományos atomfegyverekkel megvívott háború még nem vonná magával mindkét fél, illetve az egész világ pusztulását. A „kölcsönös megsemmisülés elve” (Mutual Assured Destruction) csak a hidrogénbomba megjelenésével vált nyilvánvalóvá, amit viszont az erő látszatának fenntartása érdekében a nyilvánosság előtt egyik fél sem ismerhetett be. A világ elpusztításától való félelem elképzelhetővé tette a két világrendszer együttélését, s így az enyhülés folyamata is állandóvá vált. Ritkán említett jellegzetessége a hidegháborúnak, hogy a színfalak mögött egészen korán kialakult a két szuperhatalom informális diplomáciai érintkezése, biztosítva a kommunikációt a legkiélezetteb helyzetekben is. Ennek leghíresebb példája a kubai rakétaválság 1962-ben, amikor John F. Kennedy amerikai elnök ígéretet tett Nyikita Hruscsovnak, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkárának a törökországi amerikai rakéták kivonására, anélkül, hogy erről saját politikai-katonai szövetségeseit tájékoztatta volna. A kényszerű együttélés lehetőségének feltétele volt egymás érdekszférájának gyakorlati elismerése, ami egyúttal a hidegháborús válságok jellegét is meghatározta. Az érdekszférákon belüli válságok pszeudoválságoknak tekinthetők, mert a propagandajelszavakon túl nem veszélyeztették a két szuperhatalom közötti együttműködést, valamint forró háborús lehetőséget sem rejtettek magukban. Több esetben – és ilyen volt a magyar 1956 is – a válság inkább zavart okozott a kialakult együttműködésben, minthogy veszélyeztette volna azt.[3]

Az első termonukleáris atomteszt 1952-ben | Kép forrása: Wikimedia Commons

Az 1956-os forradalom és a nemzetközi keretek

Magyarország szovjet katonai megszállásából következően a Szovjetunió érdekszférájában, a vasfüggöny keleti oldalán találta magát a háborút követően. A demokratikus látszatok hátterében már 1945-ben elkezdődött a kommunista diktatúra kiépítése, ami 1949-re be is fejeződött. Megszűnt az ország külpolitikai mozgástere, érdekeit a Szovjetunió mindenkori politikájának kellett alárendelnie, és ettől kezdődően minden, ami 1989-ig Magyarországon történt, kizárólag a szovjet reláció figyelembevételével értelmezhető, ideértve az 1956-os forradalom és szabadságharc lefolyását is.

Sztálin halálát követően változások kezdődtek mind a Szovjetunió vezetésében, mind a Szovjetunió és a megszállt országok kapcsolatát illetően. Nyikita Hruscsov a változtatásokat desztalinizációnak nevezte, ugyanakkor azok végrehajtói és a párt vezetői Sztálin idején is magas rangú tisztségeket töltöttek be, illetve hatalmi módszereik sem tértek el markánsan a „Generalisszimuszétól”. Az új szovjet külpolitika legfontosabb Magyarországot is érintő döntései a szocialista tábor integrációjának erősítése, és tagjai mozgásterének növelése volt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a keleti blokk tagjai önálló, de a Szovjetunió érdekei mellett kiálló szereplőként léphettek fel a nemzetközi életben, emelve ezzel saját és a tábor elismertségét. A kétoldalú, esetleges és parancsszerű egyeztetések helyét át kellett vegyék a multilaterális és rendszeres vezetői találkozók.[4] Ilyen szerepet szánt a szovjet vezetés a Varsói Szerződésnek, amelyet 1955. május 14-én hoztak létre, egy nappal az osztrák államszerződés aláírása előtt. A dátum nem véletlen, hiszen Ausztria semlegességével megszűnt a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatásának jogalapja, de egy formális katonai szövetség létrehozása új legitimációt nyújthatott a szovjet hadsereg további jelenlétéhez.[5] Az SZKP vezetésében a kapitalista és a szocialista világrendszer elkerülhetetlen ellenségeskedésére épülő Andrej Zsdanov féle két tábor doktrínát felváltotta a két övezet elmélet, amelynek lényege a semleges országokkal fenntartott kapcsolatok javítása volt. Hruscsov pedig a háború elkerülhetetlenségének toposza helyett meghirdette a „békés egymás mellett élés” elvét. Mindez a gyarmati elnyomás alól éppen felszabaduló nemzetek megnyeréséért folytatott világpolitikai verseny kereteiben válik értelmezhetővé, ahol a Szovjetunió – saját érdekszférájával ellentétben – nem a katonai erejével, hanem ideológiai és gazdasági eszközökkel tett kísérletet a befolyásszerzésre.

A Varsói Szerződés címere| Kép forrása: Wikimedia Commons

A sztálini gyakorlathoz képest elsőre pozitívnak tűnő változtatások a szocialista blokkon belül éppen destabilizáló hatást váltottak ki. Berlinben és Poznańban már 1953-ban munkássztrájkok és felkelések robbantak ki, amiket a szovjetek kemény kézzel levertek. A reformokkal kiszabadított szellemet már Magyarországon sem lehetett visszazárni a palackba, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése, majd 1955-ös leváltása és a változtatások megakadályoztatása általános elégedetlenséget keltett. A magyar nemzet zúgolódásával a szovjet vezetés is tisztában volt, ezért Hruscsov, miközben a nyilvánosság előtt a szocialista országokkal fenntartott kapcsolatok új alapokra helyezését szorgalmazta, 1956 júliusában parancsot adott a szovjet hadsereg vezérkarának egy Volna (Hullám) elnevezésű Magyarország elleni hadműveleti terv kidolgozására, amit alig négy hónappal később csak le kellett emelni a polcról.
A régi reflexek léptek működésbe a magyarországi kommunista vezetésben is, amikor Gerő Ernő a pártvezetőkkel egyetértésben a szovjet hadsereg bevetését kérte a forradalom mielőbbi elfojtására. A kommunista szempontból végzetesnek bizonyuló döntést akkor és később is a Varsói Szerződésből levezetett jogkörökkel igyekeztek igazolni, de Gerő „segítségkérése” ellentétben állt a szervezet alapokmányában lefektetett szabályokkal. Eszerint a magyar kérelmet előbb a minisztertanácsnak kellett volna előterjesztenie Elnöki Tanács részére jóváhagyásra, ez azonban nem történt meg.[6] Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését követően a Magyar Dolgozók Pártjának tagsága a forradalom tárgyalásos, látszatkompromisszumokra épülő konszolidációja vagy fegyveres vérbe fojtása között ingadozott. A magyar nép külpolitikai követelései nehezen körvonalazhatók, ugyanakkor a szovjet csapatok kivonásának szükségességével (Ruszkik haza!) mindenki egyetértett, a forradalom előrehaladtával pedig az ország semlegessé nyilvánításának és a Varsói Szerződésből történő kilépése is követeléssé vált, ami szovjet részről mindvégig elfogadhatatlannak számított. Nagy Imre igyekezett középutat találni a forradalmi követelések és a szovjet álláspont között, amit az adott helyzetben szovjet hadsereg Magyarországról történő kivonásáról való tárgyalást jelentett.[7] Miután a magyar pártvezetés megpróbált az „események élére állni”, Hruscsov október 28-án hajlandónak mutatkozott befejezni a harcot Magyarországon: „Támogatni kell ezt a kormányt. Ki kell dolgoznunk a taktikát. Beszéljünk Kádárral és Naggyal – támogatjuk…Beszüntetjük a tüzet. Hajlandók vagyunk kivonni csapatainkat Budapestről. Feltételünk, hogy az ellenállási gócpontok szüntessék be a tüzet.”[8] Ennek hatására október 29-én valóban megkezdődött a szovjet hadsereg kivonása Budapestről (az országot valójában sohasem hagyták el), október 30-án pedig a szovjet kormány nyilatkozatot adott ki a szocialista államokkal való kapcsolatainak újragondolásáról, reflektálva a magyar forradalomra: „A szovjet kormány a magyar kormány kérésére hozzájárult ahhoz, hogy szovjet katonai alakulatok vonuljanak be Budapestre avégett, hogy a Magyar Néphadseregnek és a magyar karhatalmi szerveknek segítséget nyújtsanak a városban a rend helyreállításához. A szovjet kormány – szem előtt tartva, hogy a szovjet alakulatok további magyarországi tartózkodása ürügyül szolgálhat a helyzet fokozottabb kiélesedésére –, utasítást adott katonai parancsnokságának, hogy vonja ki a szovjet katonai alakulatokat Budapestről, mihelyt ezt a magyar kormány jónak látja. Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.”[9] A nyilatkozatban meghirdetett elvek voltak a maximális szovjet engedmények, amelyeket hajlandók lettek volna megtenni a forradalom konszolidálása érdekében. Egy nappal később, október 31-én Hruscsov mégis a forradalom fegyveres leverése mellett döntött, amelyben több tényező is motiválhatta, de pontos és kizárólagos magyarázatot még nem ismerünk. Valószínűleg szerepet játszott a döntésben a többpártrendszer bevezetése, az ÁVH feloszlatása, a párt dezintegrálódása, és ezekből a jelenségekből az SZKP vezetése arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon maga a szocialista rendszer került veszélybe.

Életkép a forradalomból | Kép forrása: Virány László Fortepan

A második szovjet intervenció és Jugoszlávia     

A második szovjet intervenció előkészítése újabb nemzetközi perspektívát nyitott a forradalom történetében. Hruscsov attól tartott, hogy a szabadságharc leverése elronthatja a Szovjetunió kapcsolatát a szocialista, de blokkon kívüli Jugoszláviával, és ellenzést válthat ki a blokkon belüli szocialista államokból, ezért egyeztető körútra indult a közép-európai vezetőkhöz. Először november 1-én Bresztben tárgyalt Władysław Gomułkával, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkárával, aki ugyan kifejezte egyet nem értését a szovjet támadás tervével, megakadályozni nem tudta azt. November 2-án Bukarestben találkozott a román, bolgár és csehszlovák vezetéssel, amelyek elvi támogatásukon túl az intervencióban való részvételüket is felajánlották a szovjeteknek.[10] Hruscsov ezt követően utazott Jugoszláviába, az adriai Brioni-szigetére, ahol azzal a Josip Broz Titoval folytatott tárgyalásokat, akivel alig egy évvel korábban vette fel ismét a kapcsolatot a szocialista világrendszeren belüli szakadás felszámolása érdekében. Hruscsov megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Tito támogatja az intervenció tervét, és osztja azt a szovjet narratívát, hogy Magyarországon ellenforradalom van. A forradalom leverését követő rendezéssel kapcsolatban Hruscsov elővezette, hogy egy ellenkormányt terveznek az ország élére állítani, s ennek kormányfőjének Münnich Ferencet vagy Kádár Jánost szemelték ki. Hruscsov inkább Münnich felé húzott, akivel régi ismeretség kötötte össze, de Tito jelezte, hogy Kádár szerinte jobb választás, mert ő börtönben volt a szovjet–jugoszláv szakítás időszakában.[11] Ekkor, Brioni-szigetén dőlt el, hogy Kádár János lesz a „rendcsináló” és az országot vezető diktátor a következő évtizedekre. Az egyetértés ugyanakkor nem tartott sokáig Tito és Hruscsov között, mert a jugoszlávok ígéretet tettek Nagy Imre és bizonyos baloldali politikusok befogadására, és kormányról történő lemondatásukra. Erre Nagy azonban nem volt hajlandó, és Hruscsov megtiltotta, hogy Nagyék Jugoszláviába emigráljanak. Csak idő kérdése volt, hogy a miniszterelnöknek távoznia kell a nagykövetségről, és erre megfelelő formát csak Románia deportálási ajánlata nyújtott. Hruscsov nyomásgyakorlásképpen megvádolta a jugoszlávokat a forradalom előkészítésével, és a magyar belügyekbe való beavatkozással.  A Nagy Imre és társai körül kialakult diplomáciai ördöglakat újabb szovjet–jugoszláv elhidegülést indított, amely évekig meghatározta a három állam viszonyát.[12]

Josip Broz Tito és Nyikita Hruscsov 1963-ban. | Kép forrása: Wikimedia Commons

Az Egyesült Államok és Szuez

A magyar közvéleményben sokszor még napjainkban is elterjedt toposz, hogy az Egyesült Államok és a „nyugat” magára hagyta hazánkat 1956-ban, ezért érdemes részletesebben megvizsgálni a nyugati blokk hatalmainak lehetőségeit és magatartását a forradalom idején. Az 1953-ban hivatalba lépő Eisenhower kormányzat meghirdette a békés felszabadítás programját, amely túllépve a Truman féle feltartóztatási stratégián már a szovjetek által megszállt közép-európai területek békés úton történő felszabadítását szorgalmazta. Ennek jegyében komoly propagandakampány kezdődött a megszállt országok fellazítására, s az Egyesült Államok kormányzata a különböző közép-európai emigráns szervezeteket is nagyobb összegekkel kezdte támogatni.[13] A valóságban azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek a békés egymás mellett elve ellenére nem hajlandók tárgyalási alapnak tekinteni a közép-európai érdekszférájukat, amit az amerikaiak tudomásul is vettek, annak fejében, hogy az enyhülés tendenciáját fenntartsák. Az amerikai külpolitika tehát már 1956 októbere előtt felismerte, hogy bármilyen beavatkozás a szovjet érdekszférába a háború kockázatát rejti magában. Így történhetett, hogy a forradalom híre váratlanul és felkészületlenül érte a kormányzatot, és inkább zavart okozott az amerikai magatartásban, minthogy támogatásra érdemesnek találták volna. Foster Dulles, az amerikai külügyminiszter 1956. október 24-én felvetette, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának napirendjére kellene tűzni a forradalmat, de erről ekkor még nem született döntés. Az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács először és utoljára október 26-án foglalkozott a magyar forradalommal, ahol Harold H. Stassen nyújtotta be az egyetlen gyakorlati javaslatot, amely közölni kívánta a szovjetekkel, hogy amennyiben Magyarország semleges státuszú ország lesz, úgy az USA nem fogja buzdítani az országot a szovjetekkel való konfrontációra. Dulles ez alapján másnap egy ennél sokkal egyszerűbb és kiábrándítóbb üzenettel érkezett egy dallasi kampányrendezvényen, amelyen úgy fogalmazott, hogy „mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek.”[14] A külügyminiszter üzenete eredeti céljával ellentétben azt érte el, hogy a szovjetek úgy érezték szabad kezet kapnak az események intézésében. Súlyosbította a helyzetet, hogy nem sokkal később Henry Cabot Lodge megismételte Dulles kijelentéseit az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt, majd Eisenhower is idézte külügyminiszterét egy televíziós beszédében. Az elnök a második szovjet támadást követően tíz nappal már teljes nyíltsággal háríthatta el a felelősséget a korábbi politikájukkal kapcsolatban: „Az Egyesült Államok sem most, sem korábban nem támogatta egyetlen védtelen nép nyílt lázadását olyan erő ellen, amely felett várhatóan nem győzedelmeskedhet. […] soha nem sürgettük vagy javasoltuk az elmúlt években, amióta olyan problémákkal küszködünk, olyan fegyveres felkelés kirobbantását, amely csak katasztrófát hozhat barátainkra.”[15] Az Egyesült Államok döntéshozóit nem terheli felelősség a katonai segítségnyújtás elmaradásáért, hiszen az még csak elvi lehetőségként sem merült fel, de a korábban éveken keresztül folytatott felszabadítási propaganda meggondolatlan alkalmazása végzetes illúziókat keltett a forradalmárok lelkében.

Dwight D. Eisenhower | Kép forrása: Wikimedia Commons

Az amerikai és nyugati magatartást, de részben a szovjetet is nagy mértékben befolyásolta a szuezi válság. Gamal-Abden Nasszer egyiptomi elnök 1956 nyarán az angol érdekeltségben lévő szuezi csatorna államosítása mellett döntött, ami azonnal kiváltotta a nyugati blokk – elsősorban a gyarmatokkal rendelkező államok – ellenkezését. Nagy-Britannia és Franciaország ezt követően katonai agresszióra készült Egyiptommal szemben, amibe helyi szövetségesként Izraelt is bevonták. Az előkészületek már hónapokkal korábban megkezdődtek, a végső simítások a svájci Sevres-ben kerültek tisztázásra Ben Gurion miniszterelnök, Guy Mollet francia külügyminiszter és Selwyn Lloyd brit külügyminiszter között. Az október 22-től 24-ig tartó tárgyalásokon a résztvevő felek már 22-én megegyeztek, hogy amilyen gyorsan lehet megindítják a támadást. A magyar forradalom híre érdemben nem befolyásolta a résztvevőket – Ben Gurion fel sem jegyezte naplójába –, de utóbb maguk a résztvevő felek is úgy érezték, hogy a magyarországi forradalom a legmegfelelőbb pillanatban érkezett, hiszen megosztotta a világ közvéleményének figyelmét.[16] Az egyetlen színtér, ahol a nyugati hatalmak nyomást gyakorolhattak volna a Szovjetunióra az Egyesült Nemzetek Szervezete lett volna, de a szuezi események körüli amerikai–brit–francia taktikázás ellehetetlenítette a közös, érdemi fellépést. A magyar forradalom ügyét egy nappal a Szuez elleni támadás előtt utalták az amerikaiak az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé, de a szovjeteket elítélő határozat – a Biztonsági Tanácsbeli vétójognak köszönhetően – nem született. Az amerikaiak annak érdekében, hogy ne merüljön fel velük szemben a kettős mérce, a britekkel és franciákkal szemben sokkal keményebben léptek fel, mint a szovjetek ellen, s már október 31-én határozatot fogadtattak el az Egyiptom elleni támadás leállítására. A britek viszont mindent megtettek, hogy a magyar ügy lekerüljön a Biztonsági Tanács napirendjéről, és átkerüljön a Közgyűlés elé, ahol együtt tárgyalhatták a szuezi intervencióval, megosztva a britekre és franciákra irányuló nemzetközi figyelmet. Az amerikaiak tudtukon kívül végre is hajtották ezt a tervet azzal, hogy a november 4-i második szovjet intervenció hírére a áttették Közgyűlés elé a magyar ügyet, ahol el is fogadták az elítélő határozatot, felszólítva a szovjeteket a kivonulásra.[17] A nyugati hatalmak közötti egyet nem értés éppen a legfontosabb időszakban, november 1. és 3. között tette cselekvőképtelenné az ENSZ-t, de ehhez az is hozzátartozik, hogy a forradalom leveréséről hozott szovjet döntést egy eredményesebb ENSZ-en belüli politikával sem lehetett volna megváltoztatni. A szuezi támadás megnehezítette az amerikaiaknak a szovjet intervenció elítélését, hiszen saját szövetségeseik nagyon hasonló lépéseket tettek Egyiptommal szemben. A szovjeteknek is éppen jókor kezdődött a szuezi válság, hiszen elterelődött a figyelem a szabadságharc leveréséről, valamint részben megőrizhették nemzetközi presztízsüket annak a látszatnak a fenntartásával, hogy szembeszállnak az „imperialisták” agresszív törekvéseivel. November 5-én Nyikolaj Bulganyin, a szovjet minisztertanács elnöke levelet nyújtott át a brit és francia követségeknek, amelyekben katonai csapással fenyegette meg őket, és önkéntes alakulatok küldését helyezte kilátásba. Az erőfitogtatással vegyülő blöffölés kifizetődőnek bizonyult a szovjetek számára, ugyanis a britek és a franciák november 8-án megkezdték az erőkivonást Szuezből.[18]

Izraeli katonák kivonása Egyiptomból a szuezi válság idején | Kép forrása: Wikimedia Commons

Összességében megállapítható, hogy a szuezi támadás időpontja már október 23. előtt eldőlt, de maga a támadás nagy hatással volt a magyarországi folyamatokra, amit az ENSZ-ben lezajlott események szemléltetnek legjobban. Az is kijelenthető, hogy a szuezi válság hatására a szovjetek ugyan egyrészről nagyobb döntéshozatali szabadságot nyertek, de másfelől ez be is szűkítette cselekvési horizontjukat, hiszen felrémlett annak a lehetősége, hogy saját birodalmukon belül, illetve a harmadik világban is vereséget szenvedhetnek. Ennek tudható be Hruscsov október 31-i kijelentése, amely megpecsételte a magyar szabadságharc sorsát: „Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel és támadásba lendülnének. [A kivonulással] pozícióink gyengeségét demonstrálnánk, pártunk ez esetben nem értene meg bennünket. Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is.”

Szabó Ferdinánd

 

Felhasznált források és irodalom

A szuezi válság és Magyarország – 1956. Tanulmányok. Szerk. Ujváry Gábor. VERITAS Történetkutató Intézet – Magyar Napló, Budapest, 2017.

Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, Budapest, 2006.

Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika 1944–1991. Osiris Kiadó. Budapest. 2019.

Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 41. o. A szovjet kormány nyilatkozata. 1956. október 30. http://www.rev.hu/sulinet56/online/szerviz/dokument/sunyils.htm

Fischer Ferenc: A kétpólusú világ – 1945-1989. Dialóg Campus, Budapest, 2014.

Horváth Miklós: Az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásai. Hadtudomány, 26. évf. 3-4. sz. (2016)

Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer. Osiris Kiadó, Budapest, 2014.

Nagy András: Halálos együttérzés. A „magyar ügy” és az ENSZ 1956–1963. Kossuth Kiadó, Budapest, 2020.

Ripp Zoltán: Belgrád és Moszkva között. A jugoszláv kapcsolat és a Nagy Imre-kérdés (1956. november- 1959. február). Politikatörténeti Alapítvány, Budapest, 1994.

Sokcsevits Dénes: Magyarország és Jugoszlávia 1956-ban. Tito és a jugoszlávok szerepe az 1956-os magyar forradalomban. https://rubiconintezet.hu/2020/12/01/dr-sokcsevits-denes-magyarorszag-es-jugoszlavia-1956-ban-tito-es-a-jugoszlavok-szerepe-a-magyar-forradalomban/

 

[1] Lásd Fischer Ferenc: A kétpólusú világ – 1945-1989. Dialóg Campus, Budapest, 2014.

[2] Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika 1944–1991. Osiris Kiadó. Budapest. 2019. 77. o.

[3] Békés: Enyhülés i. m. 82-83. o.

[4] Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer. Osiris Kiadó, Budapest, 2014. 99. o.

[5] Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, Budapest, 2006. 40. o.

[6] Horváth Miklós: Az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásai. Hadtudomány, 26. évf. 3-4. sz. (2016) 117-118. o.

[7] Békés: Enyhülés i. m. 108-109. o.

[8] Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 41. o.

[9] A szovjet kormány nyilatkozata. 1956. október 30. http://www.rev.hu/sulinet56/online/szerviz/dokument/sunyils.htm

[10] Horváth: Az 1956-os i. m. 124-125. o.

[11] Sokcsevits Dénes: Magyarország és Jugoszlávia 1956-ban. Tito és a jugoszlávok szerepe az 1956-os magyar forradalomban. https://rubiconintezet.hu/2020/12/01/dr-sokcsevits-denes-magyarorszag-es-jugoszlavia-1956-ban-tito-es-a-jugoszlavok-szerepe-a-magyar-forradalomban/

[12] DA Nagy Imre-per és a Jugoszláv kapcsolatok közötti összefüggésekhez részletesebben lásd: Ripp Zoltán: Belgrád és Moszkva között. A jugoszláv kapcsolat és a Nagy Imre-kérdés (1956. november- 1959. február). Politikatörténeti Alapítvány, Budapest, 1994.

[13] Békés: Az 1956-os i. m. 56. o.

[14] Horváth: az 1956-os i. m. 122. o.

[15] Horváth: az 1956-os i. m. 123. o.

[16] Kecskés D. Gusztáv: Az „ikerválság”: Szuez és Budapest, 1956. In: A szuezi válság és Magyarország – 1956. Tanulmányok. Szerk. Ujváry Gábor. VERITAS Történetkutató Intézet – Magyar Napló, Budapest, 2017. 40-43. o.

[17] Békés: Az 1956-os i. m. 109-11. o.; az ENSZ és a magyar forradalom közötti összefüggésekhez részletesebben lásd: Nagy András: Halálos együttérzés. A „magyar ügy” és az ENSZ 1956–1963. Kossuth Kiadó, Budapest, 2020. 20-45. o.

[18] J. Nagy László: Birodalmak válsága: Szuez – Budapest 1956. In: A szuezi válság és Magyarország – 1956. Tanulmányok. Szerk. Ujváry Gábor. VERITAS Történetkutató Intézet – Magyar Napló, Budapest, 2017. 56. o.