A manipuláció művészete – plakátok a Rákosi-rendszerben

„Minden művészet propaganda. Ámde nem minden propaganda művészet.” – írja George Orwell 1940-ben megjelent esszéjében. Magyarországon 1948 és 1956 között, a Rákosi-rendszer nyolc éve alatt a plakátművészetet is teljes mértékben a pártállam szolgálatába állították, mindenhonnan a szocialista gazdaság felépítése, a tervgazdálkodás, a beszolgáltatások, a termelésre való buzdítás harsogott. De vajon születtek-e remekművek a magyar művészettörténet legpropagandisztikusabb éveiben is?

A sokszorosan megigazult Semmelweis Ignác

Mit adott Semmelweis a világnak? És mit adott a világ Semmelweisnek? Az első kérdésre azért nem egyszerű válaszolni, mert szinte lehetetlen felmérni, hány gyermekágyas anyát mentett meg felfedezése. Saját kora mostohán és méltatlanul bánt vele, ezt már több mint száz éve tudjuk. A halála utáni évtizedekben a tudományos közösség megkövette őt, és az orvostudomány nagyjai közé emelte, de a történelmi emlékezet fordulatosabb utat szánt Semmelweisnek. Hosszú idő telt el, míg az anyák megmentője a bécsi elmegyógyintézetből a Nemzeti Panteonig jutott.

A magyar tudós, aki előre látta a hidegháborút

Szinte mindenben forradalmit alkotott, amihez hozzányúlt. Borotválkozás közben papírra vetett gondolataiért az amerikai hadsereg komoly pénzeket fizetett, és miután Oppenheimer hívására Los Alamosba érkezett, huszonnégy órán belül megoldotta a plutóniumbomba sarkalatos problémáját. Neumann János az Egyesült Államokba emigrált magyar „marslakók” csoportjának talán legélesebb elméje volt, aki a tudomány elefántcsonttornya és a politikai tettek mezeje között mindenféle korlát nélkül tudott mozogni.

Rádiós rejtjelek a Monarchia és a Tanácsköztársaság szolgálatában

A széles nyilvánosságban kevésbé ismert tény, hogy az első világháború idején az Osztrák–Magyar Monarchia kiemelkedett a rádiós rejtjelezés és kódfeltörés területén, amelynek fejlett infrastruktúráját aztán Kun Béla is élvezte a Tanácsköztársaság 133 napja alatt.

Karagandai napló – akiket a világ feledésre ítélt

Egy hónapos programunk utolsó szakaszára meglehetősen összesűrűsödtek az események és a kulturális benyomások. Egy koncerttel kezdődött, amin a Kazah Nemzeti Hangszerek Zenekara többek között Verdit játszott dombrán és kobuzon, majd egy indonéz plébános által celebrált pünkösdi misével folytatódott a majkoduki templomban, amit egy kárpátaljai magyar püspök alapított.

Karagandai napló – lovasok, űrhajósok, betonbarokk

Karaganda műemléki tájképe legalább annyira sokszínű, mint lakossága. A városkép első körben moszkvai építészek tervei alapján 1934 és 1938 között alakult ki, mellyel párhuzamosan a kitelepítettek és száműzöttek vályogházai is sorra épültek. A Kazah főváros emlékműveinek formálódásában éppúgy szerepet játszott a helyben működő ipari széntermelés, mint az, hogy Karaganda megye sztyeppéin landoltak a szovjet űrközpontról, Bajkonurról kilőtt űrhajósok. A városban szétszórtan megtalálható kazah lovas figurák pedig tökéletesen ellenpontozzák mindezt.

Karagandai napló – a karlag téglái

Egy hét után már otthonosan mozogtunk a vasútvonallal kettészelt és hosszú sugárutakkal tagolt egykori bányavárosban. Egyik fő célállomásunk, a Karagandától 45 kilométerre fekvő Dolinka, a számos tábort magába foglaló, óriási kiterjedésű KarLag központja volt, ahová az 1930-as évektől kezdve tömegesen érkeztek a különböző nemzetiségű deportáltak és politikai elítéltek. Az épület ma a Politikai Elnyomás Áldozatainak Emlékmúzeumának ad otthont, amit a Terror Háza Múzeum megnyitása előtt kereken egy évvel, 2001. február 24-én alapítottak.

Karagandai napló – érkezés „Thanks to Mr. Stalin…”

Már annyi országot címkéztek fel valamelyik két égtáj „kapujaként”, „imbolygó kompországaként”, vagy „köztes államaként”, hogy felmerülhet a kérdés: nem erőltetett már ez egy kicsit? Kazahsztánba érve azonban rövidesen beláttam, hogy ez itt a legkevésbé sem közhely. Igaz, bármi kapujának nevezni egy szubkontinensnyi méretű földet kissé aránytalanul hangzik.

Rendszerváltoztatás a szimbolikus térben (9.rész) – „Birodalmi misztika” Salazar Portugáliájában

2006-ban a portugál köztévé szavazást rendezett, hogy kiderüljön, kit tartanak az emberek a valaha élt legnagyobb portugálnak. Ezzel párhuzamosan egy másik tévécsatorna is elindított egy szavazást „A legrosszabb portugálok” címen. A huszadik századi diktátor, António de Oliveira Salazar mindkettőt fölényesen megnyerte. A legnagyobb portugálok versenyén a 15. században élt Tengerész Henrik herceg csak a hetedik helyen kullogott Salazar után, pedig a diktatúra hivatalos emlékezetpolitikája szerint még ő volt a portugál világcivilizáló szellem legfőbb jelképe, és mindmáig ő az egyik legismertebb portugál történelmi személyiség.

Rendszerváltoztatás a szimbolikus térben (7.rész) – Az Elesettek Völgye és a kettéhasadt spanyol emlékezet

Sokan úgy vélik, hogy egy traumatikus időszak után legalább annyi időnek kell eltelnie, hogy az általa okozott sebek begyógyuljanak, mint ahány évig maga az időszak tartott. A harminchat évig fennálló Franco-korszak a diktátor halálával lassan fél évszázada véget ért, a spanyol társadalmon belül mégis mély árok húzódik a huszadik század emlékezetével kapcsolatban. Az árok alján pedig ott fekszik az 1936–39-es polgárháború többszázezer halottja.

Rendszerváltoztatás a szimbolikus térben cikksorozat (4.rész) – Sztálin-nosztalgia a diktátor szülőföldjén

Az önállósult utódállamok emlékezetpolitikája a számos helyi jellegzetességen felül megegyezett abban, hogy a kormányok a szovjet emlékműveket többnyire eltávolították a közterekről, a kommunista vezetőkről és emléknapokról elnevezett utcákat átnevezték, és általánosságban a nemzeti történelem szimbolikája érvényesült az újjá formálódó emlékezeti térben. De mi történik akkor, ha a szovjet múlt első számú szimbóluma a nemzet valaha született leghíresebb fia is egyben?

Rendszerváltoztatás a szimbolikus térben cikksorozat (1.rész) – Szovjet örökség a Kaukázusban

A szovjet utódállamok egy sor súlyos gazdasági és társadalmi problémát, de még ennél is több Lenin-szobrot és utcanevet örököltek meg az összeomlott kommunista birodalomtól. 1991-ben a „népek hegyeként” ismert Kaukázus térségében három független állam alakult meg, melyeknek szintén kezdeniük kellett valamit a Moszkvából szállított szobrokkal és emlékekkel. Ezeket részben összetörték, kidobták, részben integrálódtak az új államiságban és az emlékezeti közösségben.

A hidegháború kulturális csataterei

Egymásnak szegezett atomfegyverek, Szojuz az Apollo ellen, ügynökök és hírszerzők, Korea, Vietnám, Afganisztán, a Disznó-öböl. A hidegháborús arzenál és konfliktusok számbavételekor szokásos elemek. Bár ma már könyvtárnyi anyag szól róla, a kulturális hadszíntér jelentőségéről azonban néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Egyesek szerint ugyanis a hidegháborút az Egyesült Államok nem is gazdasági vagy katonai teljesítményével nyerte meg, hanem az ellenállhatatlan kulturális erejével. Schmidt Mária szavaival élve a szoft politika „lazította fel a szovjet tábort”.  Azt, hogy milyen arányban járult hozzá a Szovjetunió bukásához a jazz vagy Hollywood a fegyverkezési- és az űrversenyhez képest, lehetetlen pontosan megállapítani, már csak azért is, mert az előbbiek végső soron a fejekben és a lélekben hatnak. A hadszíntér azonban feltérképezhető, és elmondhatjuk róla, hogy a két szuperhatalom a kultúra minden területét igyekezett hidegháborús érdekeik mentén felhasználni.

Az atomsorompótól a budapesti Memorandumig

A Szovjetunió felbomlása után, 1994-ben Magyarországon rendezték Ukrajna helyzetét. A budapesti tanácskozáson arról egyeztek meg, hogy Ukrajna területi integritásáért és biztonságáért cserébe feladja atomfegyvereit. Ez a döntés ahhoz a fél évszázados globális folyamathoz kapcsolódott, amit a nukleáris fenyegetettség hívott életre.

A harmadik világ – a harmadik tömb?

A hidegháborús tömbök és nagyhatalmak mellett az éppen felszabaduló gyarmatok sérülékeny, kevés érdekérvényesítő képességgel rendelkező államokként kezdték meg szuverén államiságukat. Ezt a közös gyengeséget ismerte fel a harmadik világ számos országának vezetője: tanácskozásokat szerveztek, hogy önálló, egymást segítő mozgalmat hozzanak létre.

1968 Keleten és Nyugaton – a mozgalmi hullám kettőssége

Kollektív emlékezetünkben az 1968-as év egy világméretű hullám csúcspontja, amely visszafordíthatatlanul átalakította a modern társadalmat. Ezt az átalakulást tekinthetjük felforgatásnak, de értékelhetjük felszabadulásnak is. Az igazság jelen esetben nem félúton keresendő, mert valójában ez a két ellentét egymást feltételezi.

Rendőrterror a lehetőségek hazájában

Az 1968-as chicagói tüntetések a kamerák előtt és a kamerák mögött

„Amerikában 1969-ben egyik napról a másikra le lehet rombolni egy régi, megkövült mítoszt a televízió hatalma révén. Egy haldokló társadalomban a televízió forradalmi eszközzé válik.”[1]

1968 augusztusában Chicagóban rendezték meg a Demokrata Párt négy napos nagygyűlését, ahol Eugene McCarthy szenátor küzdött meg az elnökjelöltségért Lyndon B. Johnson alelnökével, Hubert Humphreyval. Ezekben a napokban az egész világ Chicagóra figyelt. A városra, de nem a nagygyűlésre, ugyanis a történelmi jelentőségű események odakint, Chicago parkjaiban és utcáin zajlottak. A hosszú évek óta tartó vietnami háború és a sorozások ellen tüntető – szélsőségesen vegyes összetételű – tömeg és a kivezényelt rendőrség több helyszínen is összecsapott egymással. Bár ebben az évben tucatnyi százezres nagyságrendű zavargás és tüntetés zajlott le az Egyesült Államokban, melyek közül több is véres összecsapásba torkollt, mégsem ezek lettek 1968 kiemelkedő emlékezeti helyei. A döntő különbséget a tömegmédia szerepében kell keresnünk: az augusztusi chicagói eseményeket az addigiaktól eltérően a világ tévékamerái premier plánban közvetítették.