Amikor a Szovjetunió és a szovjet típusú diktatúra embertelen vonásaira gondolunk, legtöbbször a Gulág-táborok, a politikai és etnikai tisztogatások vagy a kelet-európai államszocialista rendszerek története jut eszünkbe. Kevésbé él a köztudatban, hogy a totalitárius rendszer egyik legnagyobb kísérleti terepévé Közép-Ázsia vált, ahol a hatalom a céljai érdekében az emberi közösségek erőszakos átformálása mellett a természet rendjét is semmibe vette.
Kazahsztán a szovjet birodalom környezetszennyező tevékenységének egyik legsúlyosabb örökségét hordozza, amelynek csak nagyon kis szeletét teszi ki a korábbi beszámolóban bemutatott karagandai szénmedence iparvárosainak és szennyező gyáróriásainak története. Cikksorozatunk következő részében a szovjet rendszer ökológiai katasztrófákat okozó politikájába kívánunk bepillantást adni, amelyhez a karagandai EcoMuseum szolgáltat bőséges forrásanyagot.
A kazahok nomád életmódjuk miatt évszázadokon keresztül a természethez alkalmazkodva, azzal összhangban éltek, de a 20. században a szovjet modernizáció ezt a viszonyt alapjaiban változtatta meg.
Karaganda és Temirtau mellett a szovjet iparosítási program Kazahsztán több térségét is a nehézipar központjává formálta. Zsezkazgan a rézbányászat szempontjából lett fontos, Pavlodarban és Öskemenben alumínium- és színesfémkohók épültek, míg Gurjev (a mai Atyrau) és a Mangisztau-félsziget az olajkitermelésben játszott fontos szerepet. A Szovjetunió számára Kazahsztán bőséges nyersanyagforrásai (többek között szén, réz, bauxit, urán, kőolaj és földgáz) stratégiai jelentőséggel bírtak, és a köztársaságot a helyi lakosság figyelmen kívül hagyásával lényegében a birodalmi gazdaság egyik nyersanyag-bázisává süllyesztették.
A Kazahsztánban kibányászott nyersanyagokkal megrakott vasúti kocsik korábban a Szovjetunió ipari és gazdasági szükségleteit szolgálták.
A kazah sztyeppék emellett másra is alkalmasnak bizonyultak. A második világháború végén, Hirosima és Nagaszaki bombázása után a szovjet vezetés számára sem maradt kétséges, hogy a nukleáris fegyverkezés a jövő háborúinak záloga lesz. A Szovjetunió Sztálin parancsára minden erőforrást mozgósított az atombomba kifejlesztésére, a program élére pedig Lavrentyij Berija, az állambiztonság rettegett vezetője került. Berija 1947-ben választotta ki a kísérleti robbantások helyszínéül a kazahsztáni sztyeppe egy több mint 18.000 km2-es, ötöd magyarországnyi területű vidékét. Bár a területet hivatalosan lakatlannak nyilvánították, valójában több kisebb közösség és állattartó pásztorok éltek itt, valamint a közeli Szemipalatyinszk városának százezres lakossága is közvetlen veszélyben volt a radioaktív sugárzás miatt. A fejlesztések és a kutatás központja az ekkoriban teljesen titkosan létesített Kurcsatov település lett, amelyet az atomkutatás tudományos vezetője, Igor Vasziljevics Kurcsatov, a „szovjet Oppenheimer” után neveztek el, a kísérleti zóna pedig a Poligon nevet kapta. Itt robbantották fel 1949. augusztus 29-én az első szovjet atombombát, amely nyitányként szolgált a hidegháborús fegyverkezési versenyhez.
A következő évtizedekben több mint 450 további nukleáris kísérletet hajtottak végre a térségben, amely Szemipalatyinszk térségét a világ legintenzívebben használt nukleáris kísérleti terepévé tette: az emberiség által végrehajtott összes atomteszt majdnem egynegyede zajlott le itt, a robbantások összesített ereje mintegy 2500-szorosa volt a Hirosimára ledobott atombombáénak. Az 1950-es évek légköri kísérletei, majd a föld alatti robbantások százai maradandó nyomot hagytak a kazah sztyeppén a máig kimutatható radioaktivitás formájában. Az egyik legnagyobb, 1965-ös robbantás egy hatalmas krátert is létrehozott, amely radioaktívvá váló vízzel megtelve azóta is „Atom-tóként” ismert. A kísérletek súlyosan érintették a környék lakóit, a robbantások után a légkörbe került sugárzó anyagokat egyes esetekben még Japánban is kimutattak, a helyi lakosság pedig többszörösen ki volt téve a sugárzásnak. Ennek következményei rákos megbetegedések, születési rendellenességek és generációkon át öröklődő egészségkárosodás formájában jelentkeztek, amelyet a diktatúra „tudományos céllal” végig nyomon követett, de a nyilvánosság és a helyi lakosság elől egészen a rendszerváltoztatásig eltitkolt. 1991. augusztus 29-én az immár független Kazahsztán elnöke, Nurszultan Nazarbajev hivatalosan is bezáratta a Szemipalatyinszk tesztterületet, 2009-ben pedig az ENSZ szimbolikusan ugyanezt a napot nyilvánította a nukleáris tesztek elleni nemzetközi napnak. Az itteni atomtesztek következményei azonban még nemzedékeken át érezhetőek maradnak.
A karagandai EcoMuseum-ban kiállított térkép, amely a Szemipalatyinszk tesztterület nukleáris szennyezettségét mutatja.
A szovjet rendszer egy másik ambiciózus, ám hosszú távon kudarcot valló és komoly környezeti problémákat eredményező vállalkozása a szűzföld-program volt. Ezt 1954-ben indította útjára Nyikita Hruscsov azzal a céllal, hogy a gabonatermelés radikális növelésével enyhítse az élelmiszerellátás zavarait. A program során több mint húszmillió hektárnyi földet törtek fel döntően Észak- és Kelet-Kazahsztánban, kisebb részben Nyugat-Szibériában és a Volga–Urál térségben. Rövid távon látványos eredmények születtek, azonban a kezdeményezés figyelmen kívül hagyta a természeti adottságokat. A kontinentális éghajlat, a csapadékhiány és a humuszréteg sekélysége miatt a frissen feltört sztyeppei földek néhány év alatt kimerültek, sok esetben teljesen elsivatagosodtak. A talajerózió és a porviharok következtében több millió hektár vált művelhetetlenné, a projekt hosszabb távon csak rontotta a Szovjetunió élelmezési helyzetét, illetve a mai Kazahsztán tájképét és mezőgazdaságát is negatívan befolyásolta.
A szovjet iparosítás és agrárpolitika egyik legismertebb, máig ható ökológiai tragédiája az Aral-tó sorsa. A valaha a világ negyedik legnagyobb tavaként ismert, a Balatonnál eredetileg több mint 110-szer nagyobb víztömeg a hatvanas évektől kezdve drámai zsugorodásnak indult, amikor a központi tervek a környező folyók vizét a gyapottermesztés és más öntözéses mezőgazdasági programok szolgálatába állították. A „fehér aranyként” emlegetett gyapot a szovjet gazdaságban stratégiai szerepet játszott, ám a folyók vizének mértéktelen felhasználása a tó és környezetének ökológiai katasztrófájához vezetett. Az Aral-tó területének több mint 90 százalékát elveszítette, a valaha halban gazdag vizek helyén mára sós, porzó sivatag maradt. A halászat összeomlása egész közösségeket taszított nyomorba, a toxikus, sós por a mezőgazdaságot is tönkretette, valamint a légzőszervi megbetegedések, a rák és a születési rendellenességek arányát is drámaian megemelte a környéken. Az Aral-tónál, Vozrozhgyenyije-szigeten a szovjet kormány még titkos katonai bázist is létrehozott, ahol biológiai fegyvereket teszteltek állatokon. 1971-ben az egyik közeli település néhány lakója meg is betegedett, de a fertőzést sikerült karantén alatt tartani. A vegyi fegyvereket ennek ellenére egészen 1990-ig a szigeten tárolták – ez mindössze egy volt a kazahsztáni titkos katonai kutatólaboratóriumok és fegyvertesztelő állomások közül.
A kiszáradt Aral-tó a szovjet időszak környezetpusztító tevékenységének űrből is jól látható, egyik legszomorúbb példája. Kép forrása: NASA
Az iparosítás gigantikus bányái, gyárai és üzemei, az átgondolatlan agrárpolitika évtizedei, az atomkísérletek és a fegyverprogramok, valamint az Aral-tó pusztulását előidéző vízgazdálkodási beavatkozások mind arról tanúskodnak, hogy a „szocialista fejlődés” logikája az ember és környezet teljes alárendelését követelte. Kelet-Közép-Európa és Közép-Ázsia a szovjet rendszer számára bizonyos tekintetben eltérő, de mégis rokon laboratóriumok voltak. Nálunk a „társadalmi kísérletezés” politikai és kulturális formái kerültek előtérbe, Kazahsztánban viszont a diktatúrának való hosszabb kitettség és a földrajzi adottságok miatt ezek gazdasági és katonai kísérletek tucatjaival is társultak, amelyek generációkon átívelő sebeket hagytak hátra. A diktatúrának való kiszolgáltatottság mégis teljesen közös: a totalitárius rendszer működése közben az ember és a természet egyaránt egy alakítható, másodlagosnak tekintett eszközzé silányult.
Reif Roland
