Ha van olyan város, amelynek története szinte teljes egészében, napjainkig elválaszthatatlanul összefonódott a 20. századi totalitárius rendszerek működésével, valamint a szovjet diktatúra valamennyi végzetes jellegzetességével, akkor Karaganda joggal tarthat igényt erre a kétes címre. A ma mintegy félmillió lakosú kazah város fejlődése az erőltetett sztálini iparosítás, a kényszermunka, az erőszakos ki- és áttelepítések, illetve a Gulag-rendszer öröksége nyomán bontakozott ki, és a múlt árnyai máig meghatározzák a város utcaképét, műemlékeit és a benne élők történeti emlékezetét.
A bányászok dicsősége emlékmű, a város egyik jelképe. A szobrot a karagandai szénmedencében kitermelt kétmillió tonna szén elérésének emlékére emelték.
Karaganda neve az orosz nyelvben egybeforrt a világtól való elzártság és az „Isten háta mögötti” érzet kifejezésével. Nem véletlenül, hiszen sokáig a szovjet birodalom peremén fekvő Kazah Szocialista Tagköztársaságban sem volt egyszerű eljutni ide, a végtelennek tűnő, több magyarországnyi kiterjedésű sztyeppe közepére, távol a forgalomban lévő közlekedési útvonalaktól és vasúti hálózatoktól. 1930 előtt még igazi település sem létezett itt, a mai Karaganda helyén lévő pusztaságot csak távolra tévedt pásztorok használták. A szovjet rendszer kierőszakolt iparosítási és fejlődési törekvései azonban rövid időn belül mindent megváltoztattak: az 1920-as évek végén megkezdődött a karagandai szénmedence nagyszabású feltárása. A szén tette Karagandát és vonzáskörzetét fontos ipari centrummá, a vasút és utak célállomásává. Ennek azonban a környezeti és emberéletre gyakorolt hatások tekintetében súlyos ára volt. A város ipari „virágkorában” 26 mélységi és három felszíni szénbánya működött a térségben, valamint ehhez kapcsolódóan még gyárak, vaskohók és ipari létesítmények egész sora. Ezek jórészt már megszűntek, de Karaganda így is az egyik legszennyezettebb levegőjű városnak számít Kazahsztánban a szénerőművek miatt. A közeli Temirtau (a név kazahul ’vashegyet’ jelent), amelybe a mai napig működő acélműveket telepítették, még szomorúbb példát szolgáltat arra, hogy mit is jelent a túlhajtott iparosítás. A többnyire szeles sztyeppei városban 2018 telén a megszokottnál hosszabbra nyúló szélcsend és az állandó légszennyezés miatt fekete hó hullott, a statisztikák szerint Kazahsztánban itt a legmagasabb az öngyilkosságok és az AIDS-es fertőzések száma, de alkoholizmus tekintetében is az egyik legrosszabb helyezést tudhatja magáénak a település.
Temirtau, a háttérben a szennyező vasüzem kéményeivel |Kép forrása: Eurasianet
Ahhoz, hogy ilyen gigászi, disztópikus ipari létesítmények és munkásvárosok jöhessenek létre a „semmi közepén”, olcsó, nagyszámú munkaerőre volt szükség, amelyet a totalitárius rendszer nagyrészt a rá jellemző módszerekkel teremtett elő. A bányák beindításában és a városépítő munkálatokban kulcsszerepet kaptak a Szovjetunió legkülönbözőbb etnikumaihoz tartozó áttelepített vagy kényszermunkára ítélt deportáltak és politikai elítéltek, akik részben a sztálini tisztogatások áldozataként érkeztek a városba és környékére. Így kerültek Karagandába oroszok és kazahok mellett koreaiak, ujgurok, csecsenek, tatárok, belarusok, ukránok, később pedig nagyobb számban németek és lengyelek is.
A foglyok felügyeletére és irányítására alakult meg 1930-ban a „Karagandai Javító Munkatábor”, azaz a KarLag. Ez nem egyetlen tábor volt, hanem a Gulag-rendszer egyik legnagyobb komplexuma, területileg különálló, de összetartozó kényszermunkatáborok hálózatával, ahol százezrek, a táborok 1959-es megszűntetéséig pedig milliók raboskodtak. Alekszandr Szolzsenyicin nem véletlenül jellemezte Karagandát a Gulág szigetcsoport egyik fővárosaként. A KarLag felügyelői közvetlenül Moszkvának tartoztak felelősséggel, semmilyen helyi hatóság nem avatkozhatott bele működésükbe. A rabok feladatköre a szénbányákban való munkától kezdve utak, csatornák, épületek és ipari létesítmények építésén át a hadsereg egyenruháinak gyártásáig és a mezőgazdasági munkákig terjedt. Karaganda épületeinek, köztereinek és útjainak jelentős részét a rabok építették fel kényszermunkával, 1939-re már mintegy 100.000 ember élt a városban, és a település lakosságának mintegy fele foglyokból tevődött össze. Egyik helyi idegenvezetőnk elmesélte, hogy felmenői egyik részről betelepített deportáltak, másik részről pedig az őket vigyázó tábori felügyelők sorából származtak, de ez egyáltalán nem számít ritkaságnak itt Karagandában.
Karaganda egyik legszebb épülete, a Joseph Brenner által tervezett, és nagyrészt németek által felépített Bányászok Kultúrpalotája.
A második világháború is nagy hatást gyakorolt a város életére. 1941-ben, a náci Németország Szovjetunió elleni inváziója idején, Sztálin parancsára a Szovjetunióban élő több mint egy millió volgai németet kollektívan deportálták az Urálon túlra, és közülük a legtöbben Karaganda környékére kerültek, munkaerőt szolgáltatva az ország háborús termeléséhez. Karaganda lakossága az 1940-es évek közepére már elérte a 300 000 főt, és ekkoriban a legnépesebb közösséget a jogfosztott volgai németek alkották. Jelentőségüket őrzi a város számtalan épülete mellett annak egyik negyede is, amely a közbeszédben mai napig Berlin nevét viseli.
A második világháborút követően a városba és környékére nagy számban hadifoglyokat és málenkij robotra elhurcolt civileket is szállítottak Európa és a Távol-Kelet szinte minden szegletéből, sok magyar is ide került. Az erőszakos betelepítések és az itt dolgoztatott hadifoglyok jelenléte a mai napig megmutatkozik Karaganda demográfiai mutatóiban. A város lakossága a kazahok és oroszok mellett több mint 12 etnikumból és 8 vallási felekezetből tevődik össze, akiknek felmenői a táborok megszűnése után, hosszú évek robotját követően végül több esetben itt maradtak. De ahogy a környékbeli kohók tonnaszámra olvasztották a vasat, úgy vált Karaganda a Szovjetunió népeinek és a “felszabadított” országok lakóinak etnikai olvasztótégelyévé is, a városiak származása rendkívül kevert. Egy helyi lakos, akinek anyai őseit koreaiként Sztálin 1937-ben hurcoltatta Karagandába, apai ágról pedig német és ukrán származásúak, elmesélte, hogy az iskolában gyakran volt téma, hogy kinek a családjához milyen nemzetiségek és történetek kötődnek. Karagandában pedig ma is élnek bizonyos „örök igazságok”, például az a mondás, hogy a kazahnak kinéző, de orosz nevű emberek valójában koreaiak.
A panelnegyedek a város egészét uralják.
Az orosz és szovjet hatás kétségtelenül az egész várost meghatározza, több utcanév és szobor is az orosz kultúrkörhöz kapcsolódik, illetve számos épület falán találhatóak szovjet stílusú mozaikok és falfestmények, amelyek a bányászathoz, a szocialista munkához és a szovjet űrprogramhoz kötődnek. De van Lenin emlékmű és Lenin nevét viselő mozi is. A népesség gyors növekedése miatt az évtizedek alatt tömbházak és panelblokkok egész sora épült, a városkép ma is szinte kizárólag panelépületekből áll.
Karaganda egy szelet a múltból. Itt minden kőnek súlya van, minden épület és szinte minden itt élő mögött tragikus történet rejlik. Ez a város nem az a hely, ahová az ember kikapcsolódni, feltöltődni vagy a világ szépségeiben gyönyörködni jár. Itt, ha a csúnya, tömeggyártott ipari felszínt megkapargatjuk, a szemünk elé tárul valami sokkal sötétebb: a totalitárius diktatúra öröksége, egész generációk, emberek millióinak tengődése és méltatlan halála, valamint egy embertelen rendszer pusztító működése.
Reif Roland
