Nukleáris világrend: Az atomfegyverek szerepe a nemzetközi politikában

Bár szerencsére az atomfegyvereket azóta sem alkalmazták újra harci körülmények között, a „bomba árnyéka” tovább vetül a történelemre. Napjainkig legalább 2056 tesztrobbantás zajlott le világszerte, kilenc további állam csatlakozott az atomhatalmak sorába, és máig több mint 12000 nukleáris robbanófej van ezen országok és szorosabb szövetségeseik birtokában. A hidegháború végével az atomháborúval záruló apokalipszis réme oszlani kezdett, de a békésnek tűnő helyzet mára érezhetően megváltozott: Oroszország többször is atomfegyverek bevetésével fenyegetőzött az ukrajnai háború kapcsán, Irán pedig atomprogramja miatt került a figyelem központjába. A szemünk előtt kibontakozó világpolitikai átalakulás újra napirendre tűzte a kérdéseket: mit jelent a nukleáris fenyegetés egy globálisan összekapcsolt, de politikailag fragmentált világban, és milyen szerepe volt, van és lehet az ember alkotta eddigi legpusztítóbb fegyvernek? Cikkünkben a nukleáris fegyverkezés történetének, szerepének és máig ható világpolitikai következményeinek járunk utána.

 

 

„Én vagyok a halál, világok pusztítója”

„Én vagyok a halál, világok pusztítója” – idézte Oppenheimer a Bhagavad-gíta sorait, amikor először szembesült az atombomba pusztító erejével 1945. július 16-án, a sikeres Trinity tesztet követően. Az atombombához vezető fontos tudományos felfedezések mindössze néhány évtizeddel korábban kezdődtek. A kutatásaikért 1903-ban Nobel-díjat elnyerő Marie Curie és Pierre Curie vizsgálták először módszeresen a radioaktivitás jelenségét, és ők vezették be a fogalmat a tudományos életbe. A következő évtizedekben a nagy energiákkal foglalkozó fizika az egyik leggyorsabban fejlődő tudományág lett, és a kutatás új távlatokat nyitott. Rutherford megalkotta a modern atommodellt, Einstein tömeg–energia ekvivalenciája jelezte a magenergia hatalmas potenciálját, majd Szilárd Leó elmélete, illetve Lisa Meitner és Otto Hahn kísérletei bizonyították, hogy a maghasadás láncreakciót indít el.

Az igazi áttörést azonban a második világháború hozta el. A náci Németország antiszemitizmusa és a totalitárius rendszerek elől számos tudós menekült az Egyesült Államokba, ahol munkájuk új lendületet kapott. 1939-ben Szilárd és Einstein levélben figyelmeztették Franklin D. Roosevelt elnököt, hogy a maghasadás elve nemcsak új energiaforrást, hanem egy „igen nagyerejű, új típusú bombát” eredményezhet.[2] Ez a figyelmeztetés indította el több kiemelkedő magyar fizikus (Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő) közreműködésével az amerikai atomprogram kezdeteit, amely a Pearl Harbor elleni japán támadás után a Manhattan terv életre hívásához, és rövidesen a hadviselés és a geopolitika gyökeres megváltozásához vezetett. A háborús fenyegetettség érzése, a nagyszámú tudós közös megfeszített munkája és a hatalmas költségvetés évtizedes előrelépést tett lehetővé néhány év alatt az Egyesült Államokban: 1945-re elkészült az „ezernyi nap ragyogásával” bíró bomba, hogy Hirosimában és Nagaszakiban bevetve kikényszerítse Japán kapitulációját, és ezáltal ereje és stratégiai jelentősége az egész világ számára egyértelművé váljon.

A világháborút követően a Szovjetunió hatalmas erővel pörgette fel saját, korábban gyerekcipőben járó nukleáris programját, és az ezzel párosuló kiterjedt technológiai kémkedésnek köszönhetően 1949-ben sikeres atomtesztet hajtott végre. 1952-re Nagy-Britannia is atombombát fejlesztett, hogy biztosítsa nagyhatalmi pozícióját és egyben mérsékelje kiszolgáltatottságát Washington felé, az USA pedig a fokozódó amerikai–szovjet ellentét és a szovjet atomfegyver ténye miatt Teller Ede vezetésével továbbfejlesztett fúziós hidrogénbombát tesztelt. 1954. március 1-jén a Bikini-atollnál felrobbantotta a Castle Bravot, amely már ezerszer nagyobb erejű volt a Japánra ledobott bombáknál, és a robbanás környékét a mai napig lakhatatlanná tette.

 

Nukleáris világrend

Az atombomba megjelenése a hadviselés technikai dimenziói mellett a katonai erőről és a nemzetközi politikáról alkotott alapvető elképzeléseket is átalakította. Bernard Brodie, amerikai háborús stratéga, akit az angolszász szakirodalom az atomstratégia atyjának tekint, már 1946-ban megfogalmazta paradigmaváltó felismerését: „Eddig a hadseregünk fő feladata a háborúk megnyerése volt. Mostantól fő feladata azok megelőzése kell, hogy legyen.”[3] Ez a gondolatmenet, miszerint a nukleáris fegyverek a háború megelőzésének kényszerítő tényezői, a hidegháborús diplomáciai-stratégiai gondolkodás egyik alappillére lett.

Az atomkorszak másik, kezdetben nem magától értetődő, ám fokozatosan kikristályosodó sajátossága, hogy éles különbséget tart fenn a konvencionális és a nukleáris fegyverek között. Harry Truman amerikai elnök eleinte határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy az atombomba civil ellenőrzés alatt maradjon, hangsúlyozva „hogy ez nem katonai fegyver. Ezt nők, gyerekek és fegyvertelen emberek elpusztítására használják, nem katonai célokra. Éppen ezért egészen másként kell kezelnünk, mint a […] szokványos fegyvereket.” [4] A katonai és politikai vezetők egy jelentős része keményvonalasabb álláspontot képviselt, az ország közvéleménye pedig a fegyvert nagyrészt legitim eszközként fogadta el, különösen a Szovjetunióval szembeni növekvő feszültségek, és egy újabb, emberáldozatokban mérhetetlenül költséges szárazföldi háború fenyegetésének fényében.[5] A koreai háború (1950–1953) kezdetén, amikor a Szovjetunió még csupán első kísérleti robbantásain volt túl, és a szovjet atomfegyver célba juttatásának technikai feltételei is erősen korlátozottak voltak, Washington mégis elvetette az atombomba bevetését.[6] A döntés mögött számos szempont mellett a nemzetközi közvélemény kedvezőtlen reakciója és Truman elnök morális megfontolásai húzódtak. Elkezdett formálódni az a máig ható nemzetközi norma, amely a nukleáris fegyverek tényleges alkalmazását a legvégső eshetőség szintjére korlátozta, még ha az államok a nukleáris elrettentés logikájának megfelelően erre mindig is késznek mutatkoztak. Truman utódja, Dwight D. Eisenhower nyilvánosan a nukleáris opció fenntartása mellett érvelt, és a „New Look” politika keretében kiemelt szerephez juttatta a hadseregben a nukleáris fegyvereket, olyan eszközként kezelve őket, amelyet korlátozott háborús helyzetekben is a hagyományos erőkhöz hasonlóan alkalmazhatónak tekintett.[7] Henry Kissinger „Nuclear Weapons and Foreign Policy” (1957) című művében szintén támogatta a bomba alkalmazását a szövetségi kötelezettségek hitelességének fenntartása érdekében, a szovjet vezetők pedig ugyancsak ragaszkodtak ahhoz, hogy háború esetén egyaránt bevetésre kerüljenek nukleáris és hagyományos eszközök. Mindezek ellenére 1945 után az atomfegyverek harci alkalmazására szerencsére többé nem került sor. Az 1950-es évek végére a morális és politikai megfontolások, a további bevetések hiánya, valamint a bipoláris rendszerben a nukleáris holokauszt rémével fenyegető arzenálok rohamos növekedése gátat szabott a fegyver akár csak taktikai felhasználásának. Sikerült elkerülni a legrosszabbat, és ez megerősítette a nukleáris eszközök elrettentő és önvédelemi szerepét. A bomba éles bevetése a közbeszédben tabuvá vált, amelyet tovább tápláltak az atomtesztek (például a Bikini-atoll) vártnál is nagyobb, rémisztő környezeti és biológiai hatásai, valamint a ’60-as évektől életbe lépő nemzetközi korlátozó rendelkezések (atomcsendről szóló egyezmény, atomsorompó-szerződés).[8]

 

 Atomellenes alkotás. Kép forrása: Bruce Conner – Bombhead

 

Új szereplők, új kihívások

Az atomfegyverek birtoklása kettőségük ellenére az elkövetkező évtizedekben komoly biztonságpolitikai, illetve stratégiai jelentőséggel bírt, és több ország is megkísérelte az atomtechnológia megszerzését. Mindeddig huszonnégy állam lépte át a nukleáris fegyverkezéshez vezető első küszöböt, közülük pedig tíz jutott el ténylegesen az atomfegyver megszerzéséig.[9] Scott Sagan mérföldkőnek számító tanulmánya a „Why Do States Build Nuclear Weapons? Three Models in Search of a Bomb” három egymást kiegészítő elméleti keretet (biztonsági, belpolitikai és norma modell) mutat be annak vizsgálatára, hogy miért dönt egy állam a nukleáris fegyverek kifejlesztése mellett. A legfontosabbnak tekintett biztonsági modell szerint az államok azért építenek nukleáris fegyvereket, hogy növeljék nemzetbiztonságukat külső fenyegetésekkel szemben.[10] A belpolitikai modell a belső érdekcsoportok – politikai elit, hadsereg vagy tudományos közösség – szerepét hangsúlyozza.[11] Végül a normák modellje a bomba szimbolikus jelentőségét emeli ki, amely presztízst, modernitást és nagyhatalmi státuszt fejezhet ki. Ezt tükrözi Charles de Gaulle kijelentése is, aki az amerikai nukleáris védernyő helyett saját európai haderő megteremtését szorgalmazva Franciaországot 1960-ra a nukleáris klub tagjai közé emelte: „Egy Franciaország, amely nem vállalja a világ iránti felelősségét, nem lehetne méltó önmagához, különösen a franciák szemében.”.[12] Sagan modelljeinek keretei láthatóvá teszik, hogy a nukleáris fegyverkezés okait nem lehet egyetlen dimenzióra visszavezetni, hanem különböző tényezők összetett hatásaként érthetők meg. Scott Curtice ezt egy kötélhúzáshoz hasonlítja: a biztonsági megfontolások, belpolitikai tényezők, normák és gátló tényezők egymásnak ellentartó erőként mozgatják az állami érdekeket, meghatározva annak nukleáris politikáját.[13]

A gyakorlatban mindez különböző fegyverkezési stratégiákban öltött testet. Az erősebb nagyhatalmak (az Egyesült Államok, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság, Franciaország és végül 1964-re Kína) kezdetben a „sprintelő” stratégiát követhették, vagyis gyorsan, viszonylag nyíltan és a külvilág beavatkozásától kevéssé tartva jutottak el a fegyverig, és az Atomsorompó-szerződésben is elismert atomhatalmakká váltak. Más országok, például Izrael vagy Pakisztán csak úgy tudtak előrehaladni az atomfegyver kifejlesztésében, hogy egy már nukleáris arzenállal rendelkező nagyhatalom saját politikai érdekei miatt elnézően vagy egy ideig támogatóan viszonyult hozzájuk. A rejtett, titkos fegyverkezés szintén fontos taktika volt: Dél-Afrika az 1980-as években sikerrel hajtotta végre a világ szeme elől elzárt programját, majd az apartheid rendszer bukása után az első, és máig egyetlen ország lett, amely önként szerelte le teljes atomarzenálját. Más államok, például Szíria és Irán kísérletei lelepleződtek. Ezzel párhuzamosan számos állam, például Japán, Dél-Korea, Szaúd-Arábia, Ausztrália, Svájc, Svédország a „biztosíték-keresés” stratégiáját követte, vagyis létrehozta a nukleáris fegyverhez szükséges technológiai alapokat, de a tényleges fegyver kifejlesztésére nem került sor az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok miatt.[14]

 

A föld jelenlegi atomhatalmai az első sikeres tesztrobbantás évével. Kép forrása: Oeconomus – Csenger Ádám

 

Mire jó egy atombomba?

Napjainkra összesen kilenc állam rendelkezik nukleáris fegyverekkel, amelyek elsődlegesen biztonsági célokat szolgálnak a tömegpusztító potenciál elrettentő ereje révén növelve az országok védelmét, és egyfajta politikai súlyt is biztosítva. A hagyományos értelmezésben a nukleáris fegyverek az elrettentő erőn túl komoly diplomáciai kényszerítő erővel is bírnak, a gyakorlatban azonban erre csak nagyon korlátozottan alkalmasak. Todd Sechser és Matthew Fuhrmann „Nuclear Weapons and Coercive Diplomacy” című munkájában több tucat világpolitikai krízist elemzett, és konklúziójukban az atomfegyvereket „Monopoly pénzhez” hasonlították: „bizonyos körülmények között nagyon hasznosak lehetnek, de a legtöbb helyzetben alig van értékük”.[15] A történelmi tapasztalatok szerint a nukleáris fegyverek nem segítik abszolút garanciaként az államokat riválisaik közvetlen zsarolásában és céljaik elérésében, részben az atomfegyverek alkalmazásával szembeni erős nemzetközi elutasítás miatt. Az Egyesült Államok vonatkozásában például 1968-ban a nukleáris fenyegetése sem segítette elő, hogy Észak-Korea visszaadja az elfogott amerikai Pueblo nevű hadihajót. Hasonlóképpen kudarcot vallott az amerikai kényszerítő diplomácia az iráni túszválság (1979) idején, és 1990–91-ben Szaddám Huszein sem volt hajlandó kivonulni Kuvaitból az amerikai katonai fenyegetések hatására, jóllehet ő és tanácsadói komolyan számoltak azzal, hogy az Egyesült Államok akár nukleáris csapást is mérhet Irakra.[2] Washington nem tudta rákényszeríteni Észak-Koreát nukleáris programja feladására, Afganisztánt az Al-Kaida vezetőinek kiadására. Amikor az Egyesült Államok mégis érvényesíteni tudta akaratát, azt elsősorban hagyományos katonai fölényének és diplomáciai, gazdasági nyomásgyakorlásának köszönhette.[16]

A nukleáris technológia ugyanakkor a hidegháború kezdete óta a nemzetközi politika egyik meghatározó dimenziójává vált. A Közel-Kelet elmúlt évtizedekbeli nukleáris kutatási törekvéseit rendre azzal az érvvel bírálták, hogy azok potenciális zsarolópozíciót teremthetnek egy-egy állam számára. Ez a logika szolgált hivatkozási alapként a szíriai létesítmény ellen 2007-ben végrehajtott izraeli légicsapáshoz, illetve az idei Irán elleni támadások igazolásához is. A fenyegetettség érvét az Egyesült Államok is felhasználta az iraki tömegpusztító fegyverekre vonatkozó megalapozatlan vádakkal a Szaddám Huszein elleni háború indoklására és közel-keleti befolyásának kiterjesztésére. A legnagyobb veszély azonban nem a renegát államok közbeszédben gyakran emlegetett „zsarolási és kényszerítő potenciálban” rejlik (ennek valós lehetőségei, mint láthattuk korlátozottak), hanem abban a dominóhatásban, amelyet a nukleáris fegyverek terjedése elindíthat. Ha egy ország atomfegyverhez jut, az másokat is fegyverkezésre késztethet. Szaúd-Arábia például korábban kijelentette: ha Irán nukleáris fegyvert szerez, akkor nekik is szükségük lesz hasonló elrettentő erőre.

terjedése fenyegetést, vagy legalábbis szerepvesztést jelent a jelenlegi atomhatalmaknak, különösen a hagyományos nagyhatalmaknak. A „klub új tagjai” ugyanis az elrettentés révén jobban megvédhetik magukat a katonai nyomással szemben, így kivonhatják magukat a nagyhatalmi erő-diplomácia közvetlen hatása alól, és csökkentik egy nagyhatalom regionális befolyását. A legnagyobb általános kockázatot azonban a katonai elemzők nem is a fegyverek birtoklásában látják, hanem a kiforratlan parancsnoki és irányítási rendszerekben (Command and Control Systems).[17] A jelenlegi atomhatalmak évtizedek alatt dolgozták ki azt a struktúrát, amely minimalizálja a balesetek és váratlan helyzetek katasztrofális következményeit. Új szereplők esetében viszont ezek a rendszerek gyakran kezdetlegesek, kidolgozatlanok, hajlamosabbak a hibákra és pontatlanságokra, s ez fokozza annak veszélyét, hogy egy világpolitikai krízis, belső instabilitás vagy rendszerváltás beláthatatlan következményekkel járjon.

 

Atomarzenálok mérete 2025-ben. Kép forrása: SIPRI Yearbook, 2025

 

A rettenet békéje?

A nukleáris fegyverek szerepe a 20. századi nemzetközi kapcsolatok történetében a kezdetektől fogva kettős értelmezés tárgyát képezték. A közvélekedésben és a politikai retorikában az atomfegyverek elsősorban mint a tömeges pusztítás apokaliptikus eszközei jelennek meg, melyek megítélése érthető módon rendkívül kedvezőtlen. Ugyanakkor a történettudomány és a politikatudomány neorealistának nevezett irányzata már a második világháborút követően felhívta a figyelmet arra a jelenségre, hogy a nukleáris korszak fegyverkezési dinamikája és a kölcsönösen biztosított megsemmisítés éppen a fegyveres konfliktusok elkerülésének egyik fontos garanciájává válhatott. John Lewis Gaddis, a hidegháborút kutató elismert történész szerint a hidegháborús konfliktus „hosszú békéjét” többek között az atomfegyverek által létrehozott, átlátható erőegyensúly biztosította, mivel a totális pusztítás realitása a fegyveres konfliktusok eszkalációjának egyik hatékonya fékje volt.[18] Az atomfegyverek hatása szempontjából a legoptimistább  szakértőnek Kenneth Waltz tekinthető, aki a „The Spread of Nuclear Weapons: More May Be Better” (1981) és későbbi „The Spread of Nuclear Weapons: A Debate Renewed” (1995) című műveivel éles vitákat kiváltva a nukleáris fegyverek birtoklását a nemzetközi rendszer stabilitásának előfeltételeként értelmezte. Waltz érvelése szerint a kölcsönös elrettentés logikája a nukleáris fegyverrel rendelkező állam ellen indított konvencionális háború költségét és kimenetelét oly mértékben kiszámíthatatlanná és potenciálisan katasztrofálissá teszi, hogy a felek óvakodnak a közvetlen katonai konfrontációtól. Bár a kisebb intenzitású konfliktusok elkerülhetetlenek maradnak, a totális háború valószínűsége jelentősen csökken, és így – Waltz logikája szerint – a nukleáris fegyverek terjedése akár egy biztonságosabb világrend alapját is képezheti.[19]

Ezek az optimista értelmezések azonban egy letűnt nemzetközi struktúrából, a bipoláris világrendből kiindulva igyekezték értelmezni a nemzetközi folyamatokat. A hidegháborús stabilitás feltételei közé nem csupán a nukleáris fegyverek kölcsönös birtoklása tartozott, hanem sokkal inkább a második világháború pusztításának kollektív tapasztalatai, a megszilárdult szövetségi rendszerek konzerváló hatása, valamint a két szuperhatalom saját világrendjének győzelmébe vetett hite is.  A nukleáris fegyverek hozzájárulása a 20. század második felének stabilitásához valójában akár csekélyebb is, mint korábban gondoltuk. Az atombomba leginkább egy látható totális „pusztítási szimbólumot” adott a hidegháborúnak, mintsem valódi garanciát a békére. Kenneth Waltz fő kritikusai és a nukleáris optimizmus ellenzői további veszélyekre is figyelmeztetnek: Scott Sagan a hadseregek és állami bürokráciák szervezeti működésének hibáira, és az akár eltérő kulturális hátterű országok közötti diplomáciai félreértések történelmi tapasztalataira épít, John Mearsheimer szerint pedig a nukleáris elrettentés csak bizonyos feltételek között működőképes.[20]

Az atomfegyverek visszatartó ereje az elmúlt évtizedekben csökkenteni tudta a nukleáris hatalmak közötti kiterjedt háború esélyét, de ez nem biztosítja az állandó stabilitást. A balesetek, hibatényezők, válsághelyzetek, világ- és belpolitikai átalakulások súlyos következményekkel járhatnak. Jelenleg nem kell egy atomháború fenyegetése miatt álmatlanul forgolódnunk, de a 21. század multipoláris, átalakuló világában a korábbi biztosító tényezők közül több hiányzik, vagy átalakulóban van. Oroszország széleskörűbben alkalmazhatóvá tette nukleáris doktrínáját, Kína néhány év alatt feltehetően mintegy 100 robbanófejjel növelte arzenálját. Amerikai részről emiatt mind erősebben jelenik meg az igény az elrettentő képességek fokozására, miközben Peking arra hivatkozik, hogy az Egyesült Államok precíziós fegyverei és sokkalta nagyobb nukleáris arzenálja veszélyeztetik másodlagos csapásmérő (elrettentő) képességét. A globális robbanófej-készletek közel 90%-át továbbra is az Egyesült Államok és Oroszország birtokolja, de valamennyi atomhatalom erősítette nukleáris képességeit. A katonai kiadások az elmúlt tíz évben folyamatosan nőttek, a kétoldalú fegyverleszerelési és ellenőrzési megegyezések megszűntek, és az Egyesült Államok nemzetközi szerepének változása, valamint a kiéleződő konfliktusok új országokat ösztönözhetnek arra, hogy biztonságérzetük növelése érdekében atomfegyverre tegyenek szert.[2] Eközben Oroszország a Roszatom révén ma a világ atomerőmű-exportjának mintegy hetven százalékát uralja, és a nukleáris együttműködésen keresztül igyekszik erősíteni geopolitikai befolyását és támogatottságát a fejlődő országokban.^[21]

A bizonytalanság, a nukleáris hatalmak lehetséges további bővülése, a taktikai atomfegyverek alkalmazásának esetleges fellazulása, valamint a nagyhatalmak azon törekvése, hogy riválisaikat megelőzve semlegesítsék a nukleáris megtorlás lehetőségét, és technológiai előnyt szerezzenek, a jövőben is magában hordozza az eszkaláció veszélyét, még ha erre a jól kikristályosodott parancsnoki és irányítási rendszereknek köszönhetően jelenleg kevés esély is van. Az atomfegyverek az elkövetkező évtizedekben is biztosan velünk maradnak, és csak remélni lehet, hogy alkalmazásuk és szerepük kapcsán nem történik lényeges változás.

Reif Roland

 

Felhasznált irodalom:

David C. Foley: Command and Control in New Nuclear States: Implications for Stability. Monerey, California, 1994.

Fred Kaplan: The Bomb: Presidents, Generals, and the Secret History of Nuclear War. Simon and Schuster, 2020.

João Paulo Nicolini Gabriel: Russian Nuclear Diplomacy in the Global South, and How to Respond to It. In: IAI Commentaries 24(13), 2024.

John Lewis Gaddis: The Long Peace: Inquiries Into the History of the Cold War, Oxford University Press, 1989.

John Mearsheimer: Conventional Deterrence, Cornell University Press, 1985.

Kenneth Waltz: The Spread of Nuclear Weapons: More May Be Better. The Adelphi Papers, 21(171), 1981.

Marlene Da Cruz: Why Do States Acquire Nuclear Weapons? A Theoretical Framework in Assessing Nuclear Proliferation in Israel, Iran and Saudi Arabia. In: Political Analysis Volume 21 (2020)

Matthew Fuhrmann, Todd S. Sechser: Nuclear Weapons and Coercive Diplomacy, Cambridge University Press, 2017.

Sagan Scott D. “Why Do States Build Nuclear Weapons? Three Models in Search of a Bomb. International Security 21, no. 3 (Winter 1996–1997). 54–86. o.

Scott Curtis: Why Do States Build Nuclear Weapons? Profileration Models as Concurrent Pressures on a State. Air University Press, Alabama, 2021.

Scott Sagan, Kenneth Waltz: The Spread of Nuclear Weapons: A Debate Renewed. W. W. Norton & Company. New York, 1995.

SIPRI Yearbook – 2025: Armaments, Disarmament and International Security

Viping Naran: Seeking the Bomb – Strategies of Nuclear Proliferation. Princeton University Press, 2020.

 

Lábjegyzetek:

[1] Fritz Bilfinger Telegram from Hiroshima, ICRC Archives, 1945.08.30.

[2] Einstein–Szilárd-levél, 1939

[3] Bernard Brodie: The Absolute Weapon, 1946

[4] Fred Kaplan: The Bomb: Presidents, Generals, and the Secret History of Nuclear War. Simon and Schuster, 2020. 10. o.

[5] Kaplan: The Bomb, 11. o.

[6] John Lewis Gaddis: The Long Peace: Inquiries Into the History of the Cold War, Oxford University Press, 1989. 241. o.

[7] Kaplan: The Bomb, 17. o.

[8] Gaddis: The Long Peace, 241-242. o.

[9] Why Do States Build Nuclear Weapons? Proliferation Models as Concurrent Pressures on a State. 3. o.

[10] Sagan Scott: Why Do States Build Nuclear Weapons? Three Models in Search of a Bomb. International Security 21, no. 3 (Winter 1996–1997).  57. o.

[11] Sagan: Three Models in Search of a Bomb. 63-65. o.

[12] Sagan: Three Models in Search of a Bomb. 79. o.

[13] Scott Curtis: Why Do States Build Nuclear Weapons? Profileration Models as Concurrent Pressures on a State. Air University Press, Alabama, 2021. 2-3. o.

[14] Viping Naran: Seeking the Bomb – Strategies of Nuclear Proliferation. Princeton University Press, 2020. 338-340. o.

[15]Matthew Fuhrmann, Todd S. Sechser: Nuclear Weapons and Coercive Diplomacy, Cambridge University Press, 2017. 239. o.

[16] Fuhrmann, Sechser: Nuclear Weapons and Coercive Diplomacy. 240-241. o.

[17] Fuhrmann, Sechser: Nuclear Weapons and Coercive Diplomacy. 241. o.

[18] Marlene Da Cruz: Why Do States Acquire Nuclear Weapons? A Theoretical Framework in Assessing Nuclear Proliferation in Israel, Iran and Saudi Arabia. In: Political Analysis Volume 21 (2020). 14-15. o.

[19] David C. Foley: Command and Control in New Nuclear States: Implications for Stability. Monerey, California, 1994. 55-56. o.

[20]Gaddis: The Long Peace, 244. o.

^[21] Scott Sagan, Kenneth Waltz: The Spread of Nuclear Weapons: A Debate Renewed. W. W. Norton & Company. New York, 1995. 45. o.