Az első részben a diktatúrák nyelvpolitikájának általános jegyeit jártam körül a náci Németország és a kommunista Szovjetunió példáit bemutatva. A cikksorozat második része a magyarországi kommunista nyelvpolitika működését vizsgálja az 1954-es helyesírási szabályzat példáján keresztül – egy olyan dokumentumon, amely különösen élesen tükrözi a korszak hatalomgyakorlási logikáját és nyelvalakító törekvéseit. Ez a szabályzat messze túlmutatott a nyelvi normák puszta technikai rögzítésén: szerkezete, példaszókészlete és szemléletmódja egyaránt arról tanúskodik, miként kívánta a politikai hatalom a nyelv formálásán keresztül alakítani a gondolkodást, és hogyan vált maga a helyesírási szabályozás is az ideológiai rend fenntartásának egyik eszközévé.
A nyelv az ideológia szolgálatában
Nem véletlen tehát, hogy a kommunista hatalom különös figyelmet fordított a nyelvi és kommunikációs rendszerek átalakítására. Ezek ugyanis nem csupán a hétköznapi érintkezés eszközei, hanem a közösségi lét alapfeltételei: az információáramlás, a kulturális önazonosság és a társadalmi együttműködés hordozói. Ha ezeket a struktúrákat mesterségesen módosítják, az nem pusztán nyelvészeti kérdés, hanem a közösség egészének működését veszélyezteti.[1] Ezt a logikát a korszak döntéshozói is felismerték – nem véletlenül hangsúlyozza az 1954-es helyesírási szabályzat: „nyelv nélkül nincs társadalom, mert Lenin szavaival élve: »az emberi nyelv az érintkezés legfontosabb eszköze«”.
A második világháborút követően a magyar társadalom nyelvi viszonyait gyökeresen átalakította a kommunista hatalomátvétel, amely a kommunikáció centralizálására, a nyelvjárások felszámolására, a nyelvi homogenizálásra és az ideológiai fogalmi rendszer újradefiniálására törekedett. Az izoláció, a cenzúra és a fogalmi manipuláció révén a nyelv korábbi sokszínűsége jelentősen csökkent. Paradox helyzet állt elő, ugyanis míg a kommunista párt a standardizálást eszköznek tekintette a homogenizációhoz, addig a nyelvtudomány ugyanebben a folyamatban a nemzeti egység történeti kifejeződését látta.
Az 1954-es helyesírási szabályzat
A korszak nyelvi törekvéseit pontosan tükrözi a helyesírási szabályzat 10. kiadása, amelynek kidolgozása 1949-ben kezdődött, ám végleges formájában csak 1954-ben jelent meg – nagyrészt azért, mert az előző kiadáshoz képest jelentős változtatásokat hajtottak végre rajta. Már előszava is a kommunista nyelvpolitika hatását tükrözi, amikor hangsúlyozza: „Nyelvünk azonban az utóbbi évtizedek során nagy fejlődésen ment keresztül, s különösen meggyorsult változásának üteme a felszabadulás óta.” Ez az ideológiai hatás nem csupán az előszó szóhasználatában érhető tetten, hanem a szabályzat egészében is megnyilvánul. A példaszavak között ugyanis feltűnően nagy számban szerepelnek olyan kifejezések, amelyeket a kommunista rendszer vezetett be a magyar nyelvhasználatba. E szavak szerepeltetése nemcsak az aktuális politikai valóság leképzését szolgálták, egyben eszközei is voltak annak, hogy ezeket a kifejezéseket az alapszókincs részévé tegyék, ezáltal természetessé és mindennapossá váljon használatuk a köznyelvben.
Az egyik legtalálóbb példája a nyelvi normák ideológiai meghatározottságának a kis- és nagybetűk használatára vonatkozó részben található. A szabályzat ezt írja: „még a legmagasztosabb jelentésűeket is” kisbetűvel kell írni, példaként pedig a felszabadulást hozza. A szabályzatot magyarázó Helyesírásunk időszerű kérdései (1955) című tanulmánykötet egyik szerzője, Hexendorf Edit rámutat: a nagy kezdőbetűk használata – különösen a barokk korban és a 19. század elején – érzelmi vagy eszmei nyomatékot hordozott, s ez a funkció a közelmúltban ismét előtérbe került.[2] A tanulmány szerint a nagybetűs írásmód gyakran a megalázkodás jele volt az 1944-ben fennálló politikai rendszer felé, máskor a háborús propaganda hatását tükrözte. A megszemélyesített fogalmak, államfők vagy kitüntetések nagybetűs kiemelését a szerző a „hatáskeltés könnyen kezelhető eszközeként” értelmezi, amelyet azok használnak, „akik megfelelőbb eszközökkel bánni nem tudnak”.
Ezzel az 1954-es szabályzat a kisbetűs írás kötelezővé tételével nemcsak nyelvhelyességi, hanem ideológiai állásfoglalást is kifejezett. Az 1955-ös tanulmány szerint ennek nem a tisztelet hiánya vagy tekintélyromboló szándék volt az alapja, hanem az a meggyőződés, hogy a tiszteletadás nyelvi külsőségei – például a nagy kezdőbetűk – önmagukban semmit sem érnek. Valójában azonban a szabályozás egyértelműen szakítani akart a korábbi rendszer nyelvi hagyományaival, és a helyesírás eszközével kívánta érvényre juttatni a szocialista ideológia elvárásait.
A szabályzat példaszókészletében a „felszabadulás” mellett megjelenik a „magyar–szovjet barátság hónapja”, az „ötéves terv” és a „békekölcsön”, melyek mind kis kezdőbetűs írásmódot kapnak, vagyis nem tulajdonnévként, hanem köznévi formában jelennek meg. A történelmi események között kisbetűvel jelenik meg a „fordulat éve”, a „párizsi kommün”, a „sztálingrádi csata”, de a „Nagy Honvédő Háború” és a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” a kivételek közé kerül, hiszen nagy kezdőbetűvel szerepel, melyet az orosz helyesírásra hivatkozva indokolnak a szerzők.[3] Ez a kettősség, ahogyan a tanulmány megjelenését követő vitán is felmerült, „alig magyarázható”, hiszen sem a magyar, sem az orosz rendszerrel nem állt teljes összhangban.[4] Még az is felmerült, hogy teljesen az orosz helyesírást kellene követni ebben az esetben, azonban ezt elvetették.[5] A későbbi viták ellenére a szabályzatban mégis külön elbírálás alá esett a „Nagy Honvédő Háború” és a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” – a két kivétel jól mutatja, hogyan írhatta felül az ideológiai megfontolás a nyelvészeti következetességet.
Az orosz nyelv kiemelt szerepét az is jelzi, hogy az 1954-es szabályzat három teljes oldalt szentel az orosz szavak és tulajdonnevek átírásának. Ez nem csupán nyelvészeti kérdésként jelent meg, hanem a szoros szovjet–magyar kapcsolat nyelvi leképződésének is tekinthető.
Az 1954-es szabályzat példamondatai közül több tipikus politikai szólamot rögzít, amelyek az állampolgári hűséget, a párthoz való lojalitást és a rendszer céljaival való azonosulást hivatottak kifejezni: „Mögöttünk áll a küzdelemben a hatalmas szovjet nép.”, „Mellettünk vannak szövetségeseink, a népi demokráciák.”, „A mi ügyünket segíti a győztes kínai forradalom.”, „…úgy őrizzük pártunk egységét, mint szemünk világát.” „Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem” – szól a Lenin-idézet. Ezek a mondatok nem csupán nyelvtani példák, hanem eszmei állítások, amelyek a kommunista gondolkodásmód szilárd sémáit közvetítik, ahol a párt egysége „szemünk világával” azonos értékű, és ahol a külső szövetségesek jelenléte örök és megkérdőjelezhetetlen.
Új szavak – új valóság
A korszakban alkotott összetett szavak – mint például munkásosztály, pártvezetőség, tervteljesítés, békeharc, munkaverseny-szerződés, élüzem, munkás-vállalatvezető, osztály-erőviszonyok, pártfőiskola, úttörővasút, népkönyvtár, tagkönyvcsere, tanácsháza, termelőszövetkezetek – nem pusztán új szókapcsolatokként jöttek létre, hanem új társadalmi valóságokat is alkottak. Ezek a szavak az ideológiai keretezés nyelvi eszközeiként működtek: a munkásosztály és a pártvezetőség például nemcsak társadalmi szerepeket jelöltek, hanem egy újfajta hierarchiát is kódoltak, ahol a „munkás” erkölcsi fölénybe került. Az olyan kifejezések, mint pártfőiskola, úttörővasút vagy népkönyvtár, a kommunista nevelés és tudatformálás intézményrendszerének részei voltak, míg a tagkönyvcsere vagy a tanácsháza az új adminisztratív rend lexikai leképzői lettek.
Az Úttörővasút harmadik szakaszának avatóünnepsége 1950. augusztus 19-én. Kép forrása: Fortepan / UVATERV
A nyelvhasználat ideológiai átformálása a korabeli szótárakban is tetten érhető. Az 1972-es Értelmező kéziszótár például a tanács szót kizárólag a szocialista igazgatási rendszer keretében definiálta, míg a polgármester esetében megjegyezte: „külföldön és 1950 előtt Mo.-on”.[6] A szótár nem csupán leírt egy intézményrendszert, hanem megerősítette a hivatalos világképet is: az új terminusokkal új társadalmi struktúrák és identitások születtek.
A rendszerváltoztatás után a szótárak visszatértek a történeti és stilisztikai megkülönböztetésekhez. A polgármester ismét az önkormányzatisághoz kapcsolódott, a tanács és tanácselnök meghatározása pedig már nyíltan a pártállami múltra utalt.[7] A tanácshatalom szócikk szimbolikus módon teljesen eltűnt. A fogalmi keretek gyors átrendeződése – például a polgármester szó háttérbe szorítása, majd rehabilitációja – jól mutatják a közösségi jelentésképzés politikai befolyásolhatóságát, egyúttal a nyelv és hatalom szoros összefonódását is.
A szabályzatba beemelt személynevek a rendszer által favorizált történelmi és ideológiai kánont tükrözik. A „Lenin körút”, a „Marx tér”, a „Gorkij fasor” vagy a „Lenin liget 15.” mind azt a törekvést mutatják, hogy a hatalom a közterületek elnevezésén keresztül is jelen legyen a mindennapokban, ezzel természetessé téve a rendszerrel való azonosulást. Az olyan példák, mint „Engels Frigyes”, „Marx Károly”, „Mao Ce-tung”, „Gheorghiu-Dej” vagy „Sztálin” a kommunista panteon tagjai, akiket nem csupán idézni kell, hanem követni is. Még a cikksorozat első részében már említett nyelvész, Marr neve is felbukkan, pedig a marrizmust 1950-ben maga Sztálin ítélte el nyilvánosan.[8]
A Lenin körút eltávolított utcanévtáblája az 1956-os forradalom alatt. Kép forrása: Fortepan / Lovrecz Éva
Érdekes példa a „Gáspár Gyula, a szocialista munka hőse” megfogalmazás: az elismerés nem katonai vagy politikai tett, hanem munkateljesítmény alapján jár. A nyelv itt is mintáz: a hősiesség új irányát jelöli ki, amely már nem a nemzet vagy a szabadság szolgálatában, hanem a szocialista gazdaság építésében mutatkozik meg.
„Mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye.”
Megjelennek azonban a nemzeti kultúra kisajátított alakjai is, akik életművébe a kommunista politika belemagyarázta saját ideológiáját. Ilyen volt többek között: Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila. A tőlük való idézés során nem a szerző szándéka számít, hanem a kiemelt rész beilleszthetősége az ideológiába: „De tart a harc…, a kard s az ágyú helyett most eszmék küzdenek.” (Petőfi Sándor), „Mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye.” (Ady Endre), „József Attila így buzdított a kapitalizmus elleni harcra: „Ej, döntsd a tőkét, ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz!”
Más idézetek szintén a mozgósítás eszközei: „Elvtársak, most minden erővel küzdenünk kell a békéért!”, „Elvtársak, mindenképp fokoznunk kell a termelést!”, „Öntudatos munkás, amíg él, nem tör soha sztrájkot.” Ezek a mondatok nem véleményt közölnek, hanem elvárt viselkedést rögzítenek – formájukban parancs, tartalmukban hitvallás. A „Világ proletárjai, egyesüljetek!” vagy a Sztálinnak tulajdonított „A munka becsület és dicsőség dolga” mondatok a nyelvi propaganda klasszikus példái, ahol az állítás dogmává merevedik, metalepszisként nem tűr ellentmondást vagy ellenvéleményt.
A rövidítések, mint „MSZMP”, „KISZ”, „MSZBT”, „tsz”, „tszcs” a zárt ideológiai rendszer terminusai. Aki érti és használja őket, a rendszer részévé válik. Aki nem, az kívülálló.
A fénykép a KISZ fogalomtételi ünnepségén, 1968. április 4-én készült az akkori Felvonulási téren. Kép forrása: Fortepan / Bojár Sándor
A példák többsége a politikai elköteleződés, a munkához való viszony, a forradalmi hagyomány, a nemzeti hősök kisajátítása, a párthűség és a nemzetközi szövetségek (elsősorban a Szovjetunió) iránti lojalitás nyelvi leképződése. A „felszabadulás”, 1954. VIII. 20. (mint az alkotmány ünnepe), „május 1., a munka ünnepe” típusú kifejezések már nem csupán eseményeket neveznek meg, hanem az új időszámítás részévé válnak. A „háború előtti” és „felszabadulás óta” kifejezések egyértelműen kijelölik a korszakhatárt: a múlt hibás, a jelen dicsőséges. Ezzel párhuzamosan történik a régi nyelvi világ visszaszorítása, és egy új, ideológiailag szabályozott nyelv megteremtése, ahol már nemcsak az számít, hogyan írunk le egy szót, hanem az is, hogy milyen valóságot hozunk létre vele.
A nyelv tehát ebben a rendszerben nem passzív hordozója a jelentésnek, hanem aktív szereplője az ideológia-gyártásnak. A példaszavak nem csupán illusztrálnak, hanem utat mutatnak, nevelnek és fegyelmeznek – beillesztik a beszélőt egy olyan világrendbe, ahol a szóalak nem választás, hanem lojalitás kérdése.
A diktatúra enyhülése – különösen a Kádár-korszak konszolidációs időszakában – a nyelvpolitika szintjén is érzékelhetővé vált. Az 1954-es helyesírási szabályzat még bővelkedett ideológiai töltetű példaszavakban, politikai jelszavakban és pártvezetők neveiben. Ezzel szemben az 1984-es, 11. kiadás már jóval visszafogottabb: a példaszókészletből teljesen eltűnik például Sztálin neve, amely a korábbi szabályzatban többször is szerepelt. Ez a változás a desztalinizáció és az ideológiai nyomás fokozatos gyengülésének nyelvi lenyomatának tekinthető. A helyesírás ezáltal nemcsak nyelvi, hanem hatalmi tükröt is kínál.
Mindezek fényében világossá válik, hogy a nyelv nem csupán a gondolatok kifejezésének eszköze, hanem maga is a hatalmi irányítás színtere – szabályozható, korlátozható, és átformálható. A diktatórikus rendszerek pontosan ezt ismerték fel, amikor a nyelv átalakításával kívánták átírni a valóságérzékelést. A nácizmus és a sztálinizmus példái, valamint a magyarországi kommunista nyelvpolitika gyakorlata azt mutatja: az ideológia nem csupán tematizálja, hanem újra is rendezi a nyelvi világot. A szóhasználat, a helyesírás, a példamondatok, a szótári definíciók, sőt még a mondatszerkezetek is egy olyan rendszerek részévé váltak, amely a valóságot nem leírni, hanem alakítani kívánták.
Ez a cikksorozat annak bemutatására vállalkozott, hogyan válhat a nyelv – amely a gondolat szabadságának és az emberi közösségteremtésnek az egyik legszebb formája – az elnyomás kifinomult és hatékony eszközévé. A példák alapján világos: ahol a nyelvet diktatórikus rendszerek központilag szabályozzák, ott a gondolkodás szabadsága is veszélybe kerül. A nyelvi normák ilyen típusú átpolitizálása figyelmeztetésként szolgálhat a jelen számára is – hogy ne tévesszük szem elől: a nyelv feletti kontroll mindig a tudat feletti kontroll lehetőségét rejti magában.
Derzsi Kinga
Felhasznált irodalom:
A magyar nyelv jelene és jövője. Szerk. Tolcsvai Nagy Gábor. Bp. 2017.
Fábián Pál: A magyar helyesírás sorsfordulói. In: Hagyomány és újítás a helyesírásban. Szerk. Bozsik Gabriella, Eőry Vilma, V. Raisz Rózsa. Eger 2007. 11–22.
Hexendorf Edit: A kis és a nagy kezdőbetűk. In: Helyesírásunk időszerű kérdései. Nyelvtudományi értekezések 4. Szerk. Benkő Lóránd. Bp. 1955. 56-62.
Simon Crisp: Soviet Language Planning since 1917-1953. In: Language Planning in the Soviet Union. Ed. Michael Kirkwood. New York 1990. 23-45.
Temesi Mihály vitaindító előadása. In: A „helyesírásunk időszerű kérdései” vitája. Nyelvtudományi értekezések 9. Szerk. Fábián Pál. Bp. 1955.
[1] A magyar nyelv jelene és jövője. Szerk. Tolcsvai Nagy Gábor. Bp. 2017. 139.
[1] Hexendorf Edit: A kis és a nagy kezdőbetűk. In: Helyesírásunk időszerű kérdései. Nyelvtudományi értekezések 4. Szerk. Benkő Lóránd. Bp. 1955. 57.
[1] Hexendorf Edit: A kis és i.m. 59.
[1] Temesi Miháy vitaindító előadása. In: A „helyesírásunk időszerű kérdései” vitája. Nyelvtudományi értekezések 9. Szerk. Fábián Pál. Bp. 1955. 12.
[1] Hexendorf Edit: A kis és i.m. 59.
[1] A magyar nyelv jelene i.m. 144.
[1] A magyar nyelv jelene i.m. 145.
[1] Simon Crisp: Soviet Language Planning since 1917-1953. In: Language Planning in the Soviet Union. Ed. Michael Kirkwood. New York. 1990. 30.
