A mindenkori hatalom nem csupán a politikai és gazdasági berendezkedést alakítja, hanem mély nyomot hagy a kultúrában és a nyelvben is. Egyetlen ideológia sem éri be pusztán a viselkedés szabályozásával – célja, hogy befolyásolja az emberek gondolkodását és a világ leírására használt nyelvet. Az önkényuralmi rendszerek különösen tudatosan használták a nyelvet: a propaganda nyelvhasználata, a politikailag „helyes” kifejezések előtérbe állítása és az eltérő gondolkodásmódot tükröző nyelvi formák háttérbe szorítása mind eszközei lettek a társadalmi tudat átalakításának. Kétrészes cikksorozatomban a nyelvi manipuláció e sajátos formájával foglalkozom. Az első részben a diktatúrák nyelvpolitikájának általános jegyeit járom körül a náci Németország és a kommunista Szovjetunió példáin keresztül, míg a második részben a magyarországi kommunista rendszer nyelvformáló törekvéseit, különösen az 1954-es helyesírási szabályzat ideológiai vonatkozásait elemzem.
A nyelv szerepe a gondolkodás alakításában
A diktatórikus rendszerek egyik legfontosabb törekvése a nyelv átalakítása. Az emberek gondolkodásának befolyásolására ugyanis ez az egyik leghatékonyabb eszköz. A nyelv nem csupán a világ leírására szolgál, hanem a világ értelmezését is keretezi: meghatározza, mit lehet kimondani és mit lehet egyáltalán gondolni.
Erre már George Orwell is rámutatott a diktatúrák természetével foglalkozó 1984 című regényében, amelyben az újbeszél nyelv célja kifejezetten az volt, hogy bizonyos szavak és fogalmak eltüntetésével ellehetetlenítse a rendszerkritikus gondolatokat. Minél kevesebb a szó, annál kevesebb a gondolat is – a hatalom nyelvi eszközökkel szabja meg a tudat határát. Az újbeszél ennek megfelelően úgy van megszerkesztve, hogy ne legyenek benne a lázadásra alkalmas szavak, ezzel idővel már a kritikus gondolat lehetősége is megszűnik.
„Az ifjúság a Führert szolgálja – minden tízévest a Hitlerjugendbe.” (1939) Kép forrása: Artexplorer / Alamy Stock Photo
Victor Klemperer A Harmadik Birodalom nyelve című művében nemcsak bemutatja a náci nyelv sajátosságait, hanem annak pszichológiai és társadalmi következményeit is elemzi. Véleménye szerint a nácik „a legerősebb hatást nem az egyes beszédekkel érték el, nem is a cikkekkel vagy a röpcédulákkal, sem a plakátokkal vagy a zászlókkal, semmi olyannal, ami tudatos gondolkodással vagy tudatos érzelmekkel felfogható.” Hanem azzal, hogy a „szavakon, a beszédfordulatokon, a mondatformákon keresztül fúrta be magát” az emberek gondolkodásába az ideológia, és ezek „milliószoros ismétléssel” beépültek a mindennapi nyelvhasználatba. A nyelv „irányítja az érzéseimet, kormányozza az egész szellemi lényemet” – írja –, különösen akkor, ha az ember „öntudatlanul hagyatkozik rá”.[1] Vagyis az elnyomás leghatékonyabb formája az, amikor a rendszer nem külső kényszerként nehezedik az egyénre, hanem a nyelv révén észrevétlenül hatol be a gondolkodásába – úgy formálja azt, hogy maga az érintett sem veszi észre.
A diktatúra nyelvi természetét Illyés Gyula is megragadta Egy mondat a zsarnokságról című versében, amelyben a nyelvi manipuláció hétköznapisága, már-már észrevétlensége válik hangsúlyossá. „Nemcsak a szögesdrótban, / nemcsak a könyvsorokban, / szögesdrótnál jobban / butító szólamokban” – írja, érzékeltetve, hogy a nyelvi sablonok és szólamok ugyanúgy eszközei a diktatúrának, mint a fizikai elnyomás. A zsarnokság alatt „képzeletedben / se vagy független”, és végül odáig hatol, hogy „eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe”: a nyelv itt már nemcsak gondolkodik helyettünk, hanem ki is zár minden más gondolkodásmódot. Ezek a példák arra világítanak rá, hogy a nyelv nem csupán leképezi a politikai rendszert, hanem aktívan részt vesz annak működtetésében.
A totalitárius rendszerek közös nyelvformáló módszerei
A nyelv átalakítására alkalmazott alapvető eszközök feltűnően hasonlók a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra esetében. Ezek a rendszerek központosított módon, az egyéni nyelvi megoldásokat kizárva, felülről irányított nyelvpolitikát alakítottak ki, amelyek az egységesítés és ideológiai kontroll eszközeként működtek. Mindkét rendszer tudatosan törekedett a valóság eltorzítására: a nácik például az általuk ellopott vagyonra a „sichergestellt” (biztonságba helyezett) kifejezést használták, míg a kommunisták az általuk működtetett diktatórikus rendszert népi demokráciának nevezték.[2] A diktatúrák giccses, érzelmekre ható nyelvezetet is alkalmaztak: a náci „Jungen” (ifjak) és „Mädel” (leányok) kifejezések egyszerre voltak idealizáltak és propagandisztikusak, míg a kommunista retorikában a „munkás-paraszt hatalom”, „szocialista erkölcs” vagy a „dolgozó nép fia” típusú szófordulatok töltöttek be hasonló szerepet.[3] Ezek a közösségi összetartozás és a küldetéstudat érzetét erősítették. Mindkét rendszer bevonta a nyelvet az ellenségképek gyártásába is: a nácik dehumanizáló metaforákkal – például a zsidókat „férgeknek” nevezték –, míg a kommunisták megbélyegző kategóriákkal, mint a „kulák”, „imperialista”, igyekeztek az ellenfeleket nevetségesként, illetve veszélyesként feltüntetni. A cél minden esetben ugyanaz volt: a társadalom tudatának formálása és az ideológiai uralom nyelvi biztosítása.
„Az ellenséges hatalmak mögött: a zsidó.” Kép forrása: US Holocaust Memorial Museum
A Szovjetunió nyelvpolitikája
A Szovjetunió nyelvpolitikája meghatározó ideológiai és gyakorlati iránytűként szolgált a szocialista országok, köztük Magyarország nyelvpolitikájának kialakításában. 1917-et követően az orosz nyelv a cári önkényuralom szimbólumává vált, ezért eleinte tudatosan támogatták a nemzetiségi nyelveket. Lenin minden nyelvet egyenrangúnak tekintett, az orosz nyelv sem kapott kiemelt státuszt.[4]
A sztálini korszak azonban radikális fordulatot hozott: megjelent Nyikolaj Marr tudományosságot mellőző, osztályharcos szemléletű elmélete, a marrizmus, mely elutasította a hagyományos nyelvészetet. Marr szerint a jövő nyelve nem egyetlen domináns nyelv, hanem a nyelvek keveredéséből létrejövő, a szocialista fejlődést tükröző hibrid nyelv lesz, tehát a kétnyelvűség vagy nyelvcsere nem volt cél.[5] Így elkezdődött a sztálini russzifikáció, mely hatására a nemzetiségi nyelvek fokozatosan visszaszorultak, az orosz nyelv pedig nem csupán közvetítő nyelvvé (lingua franca) vált, hanem ideológiailag is hegemón státuszt nyert.[6] A második anyanyelv fogalma is megszületett, amellyel a nem-oroszok „önkéntes” orosznyelv-használatát a szeretet és tisztelet kifejeződéseként próbálták bizonygatni.
„Köszönjük neked, szeretett Sztálin, a boldog gyermekkorunkat!” (1936) Kép forrása: Viktor Govorkov
A sztálini nyelvpolitika híven tükrözte a diktátor mondatát, mely szerint „A nyelv a harc eszköze.”[7] Jellemzők voltak az értéktelített ellentétpárok, amelyek a társadalmi valóság minden elemét két táborra, a jónak tekintett szocializmusra és a rossznak tekintett kapitalizmusra osztották. Például a felderítő pozitív jelentésű, míg a kém negatív csengésű szó volt.[8] Az ilyen típusú szembeállítás a politikai diskurzust merev, fekete-fehér kategóriákba szorította, elmosva a bonyolultabb, árnyaltabb megközelítéseket. Sok jelszó hiányos mondatszerkezetű volt,
például: „Ifjúság a párttal” – ez a mondat azt sugallja, hogy az ifjúság mindig is a párttal volt, van és lesz, még ha ezt nem is állítja világosan. Az állítmány hiánya révén időtlenséget és elkerülhetetlenséget sugall. Gyakran él a metalepszis alakzatával, amely alapvetésként állít be ideológiai tételeket, ezzel ellehetetlenítve a nyílt ellenvéleményt. Például a „Lenini tézisek igazságossága” kifejezés axiómaként állítja, hogy Lenin tézisei igazak. Bizonyos kifejezések, amelyek a rendszer problémáira utaltak volna, hivatalosan nem is léteztek: a munkanélküli helyett eufemisztikusan „munkát kereső egyénekről” beszéltek, a válságot „átmeneti nehézségeknek” nevezték, míg a diktatúrát a rendszer nyelvhasználata „demokratikus centralizmusként” emlegette. A politika gyakran a fogalmak újradefiniálásával, jellemzően egy jelző hozzáadásával torzította azok eredeti jelentését: így vált a törvényességből „forradalmi törvényesség”, ahol az ítélet az osztályszármazástól függhetett; a demokráciából pedig a már említett „népi demokrácia” tautologikus kifejezést alkottak. A Sztálin-kultusz a nyelvhasználatban túlzó, már-már istenítő kifejezésekkel jelent meg, ahol Sztálint olyan címekkel illették, mint „a dolgozók nagy vezére”, „az emberiség legnagyobb zsenije” vagy „a gyermekek barátja”, miközben a „sztálini” jelző a kiválóság szinonimájává vált. Rengeteg rövidítés és betűszó keletkezett, melyek még inkább zárttá tették a nyelvet. A szovjet hivatalos nyelvet gyakran egyfajta fásult nyelvként emlegették, mivel túlzottan bürokratikus, merev és sablonos volt: hosszú, körülményes mondatokat használt, szókincse rendkívül szegényes volt – a sajtóban évtizedeken át mindössze mintegy 1500 szó forgott –, de ebben is túlsúlyban voltak a militarista terminológia szavai.[9]
A nyelv a diktatúrák egyik leghatékonyabb fegyverévé vált: nem csupán közvetített, hanem teremtett is – valóságot, tudatot, világképet. A náci és a sztálini rendszer példái jól tükrözik, hogyan lehet szavakon keresztül hatalmat gyakorolni az emberi gondolkodás fölött. A cikksorozat következő része a magyarországi kommunista rendszer gyakorlatára koncentrál, különös tekintettel arra, hogyan jelent meg ez a fajta logika a hazai nyelvpolitikában, miként alakította át az 1954-es helyesírási szabályzat a nyelvi normák mögötti szemléletet, és hogyan vált a szabályozás az ideológiai befolyás eszközévé.
Derzsi Kinga
Felhasznált irodalom:
Simon Crisp: Soviet Language Planning since 1917-1953. In: Language Planning in the Soviet Union. Ed. Michael Kirkwood. New York 1990. 23-45.
Victor Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve. Egy filológus feljegyzései. Bp. 2022.
[1] Victor Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve. Egy filológus feljegyzései. Bp. 2022. 19.
[2] Klemperer, V.: A Harmadik Birodalom i.m. 163.
[3] Klemperer, V.: A Harmadik Birodalom i.m. 278.
[4] Simon Crisp: Soviet Language Planning since 1917-1953. In: Language Planning in the Soviet Union. Ed. Michael Kirkwood. New York. 37.
[5] Crisp, S.: Soviet Language i.m. 29.
[6] Crisp, S.: Soviet Language i.m. 29.
[7] Wolf Moskovich: Planned Language Change in Russian since 1917. In: Language Planning in the Soviet Union. Ed. Michael Kirkwood. New York. 96.
[8] Moskovich, W.: Planned Language i.m. 90.
[9] Moskovich, W.: Planned Language i.m. 93.
