Tavaly novemberben rendezett Csurka 90 – Idő és sors címmel konferenciát a XX. Század Intézet, annak reményében, hogy hosszú hallgatást követően sikerül visszahelyezni Csurka Istvánt a magyar közéleti diskurzusba. Az azóta eltelt időszakban ugyanakkor továbbra is kevés szó esett róla, a konferenciával kapcsolatban megjelent újságcikkek pedig továbbra is inkább kritikus hangot ütöttek meg Csurka István személyével szemben. Éppen ezért legújabb, két részes FÉLMÚLT adásunk témája Csurka István írói és politikai arcéle, illetve az őt ért vádak és kritikák voltak. Az adásban Baczoni Dorottya, a XX. Század Intézet igazgatója beszélgetett Balogh Gáborral, a Terror Háza Múzeum vezető történészével.
A beszélgetés kezdetén Balogh Gábor elismerte, hogy az intézet konferenciáját követően valóban nem folytatódott Csurka István életművének beemelése a közbeszédbe, holott erre nagy szükség volna, már csak azért is, mert Csurka a Kádár-korszak egyik legkiemelkedőbb politikai és szépirodalmi elemzője volt. Életműve és szellemi hagyatéka mellett nem szabad némán elsétálni, szépirodalmi műveit fontos lenne újra kiadni. A fiatalabb generációk úgy nőnek fel, hogy nem is találkoznak Csurka István nevével, pedig nélküle nehéz megérteni a magyarországi rendszerváltoztatás történetét – tette hozzá Baczoni Dorottya.
CSALÓDÁSA MOTIVÁCIÓJÁVÁ VÁLT
Balogh Gábor szerint Csurka István életének egyik legmeghatározóbb élménye több szempontból is az 1956-os forradalom és szabadságharc volt. Színművészeti egyetemi hallgatóként már október 23. előtt felszólalt az egyetem sztálinista vezetése ellen, a forradalomban vállalt aktív szerepéért pedig egy évre internálták. Mélyen megrendítette, hogy a magyar társadalom látszólag már 1957-re továbblépett, saját szavaival élve úgy viselkedett, mintha „nem is lett volna forradalom.” Baczoni Dorottya kiemelte, hogy Csurka később 1956-ból próbálta levezetni a magyar társadalom rendszerváltoztatás korabeli problémáit. Ezt példázza az 1985-ös monori találkozó, ahol a kádári hatalom és a magyar társadalom között megköttetett dicstelen alkut kárhoztatta, de szót emelt az alkoholizmus káros hatásai ellen is. Minden beszédével fel akarta rázni a társadalmat abból az apatikus állapotból, amibe a kádári konszolidáció juttatta, és amelynek alapját az 1956 körüli hallgatás adta.
CSURKA IGAZA A SZEMÜNK LÁTTÁRA BIZONYOSODIK BE
Esszéin keresztül sokkal látványosabban világított rá a társadalom problémáira, mint ahogy arra például a szociológusok képesek, folytatta a beszélgetést Balogh Gábor. Csurka István egy vátesz volt, aki rendszerektől függetlenül volt képes kritizálni az általa negatívnak tartott folyamatokat: a Kádár-korszak idején a diktatúrát kritizálta, az 1990-es évek első felében már a rendszerváltoztatás megvalósult formájával szemben emelte fel hangját, illetve MDF-tagként fogalmazott meg kritikát az MDF programjával szemben. Személyes sorsából fakadóan kiállt a történelmi igazságtétel mellett is, amely annak ellenére vallott kudarcot az Alkotmánybíróság döntései következtében, hogy az erről szóló törvényt az Országgyűlés kétszer is megszavazta. Csurka váteszi képességét bizonyítja, hogy az 1990-es években született közéleti írásai napjainkban válnak egyre időszerűbbé, miközben saját korukban nehezen illeszkedtek a fősodor narratívájába – tette hozzá Baczoni Dorottya. Arra is kitért, mai szemmel olvasva ezeket a szövegeket megdöbbentő azok nyelvi színvonala, és nem nélkülözték a napjaink közéletéből teljesen hiányzó humort sem. Az önreflexióval vegyített humort ügyesen használta politikai vitákban is, tudta, hogy az adott szituációban mely eszközökhöz érdemes nyúlnia.
