Gedényi Mihály: Egyszáztizenhét nap magánzárkában a Gyorskocsi utcában

Meseautó
rabomobil, zöldkocsi... Gyorskocsi (utca).

Szócikkek A régi Budapest a fattyúnyelvben című kisszótárból - Zolnay Vilmos (1913-1983) és Gedényi Mihály (1908-1988) huszonöt kötetes nagy művéből két évszázad magyar szlengjének százezernyi tételéből.

A máig kiadatlan nyelvtudomány-történeti unikum szerzői, Zolnay és Gedényi véletlenül - miként Márai Sándor Szabadulás című regényének alakjai - Budapest ostroma alatt találkoztak egy légópincében, ahol közös érdeklődésükre, az általuk fattyúnyelvnek elkereztelt argó, szleng kutatásának termékeny kiváncsiságára hamar fény derült. Elhatározták, hogy a háború után rendezik addigi gyűjtéseiket, és hogy a nyelv- és művelődés- történet sajátos tükreként, a páratlanul gazdag magyar szókincs eme víz alatti rétegének furcsa hordalékaiból megszerkesztik a teljességre törekvő Magyar fattyúnyelv nagyszótárát.

A munka elkészült, a kézirat (másolatban) ott is van már rég a nagyobb hazai könyvtárakban, azt azonban Gedényi Mihály sohasem gondolta volna, hogy tulajdon szócikkeivel majd a valóságban is találkozni fog.

Merthogy utazni fog bennük.

Nem sejthette, hogy a meseautó a rabomobil a zöldkocsi vagy épp a (még békebeli) káposztás kocsi ("lovaskocsi rabszálításra, - a káposzta tolvajnyelven futás menekülés"), egyszer őt is elviszi majd a Gyorskocsi utcába. Nem gondolhatta, hiszen a fattyúszótár "IV. Rendőrség, bíróság, börtön" fejezetében ezt írta: "Az alvilág élete négy fő motívum, a táplálkozás, a szerelem, a bűn és a pénz körül forog" - igen, a köztörvényes ("rendes rabló") és a politikai alvilágé egyaránt, dehát ő nem bűnöző, hanem polgár volt, íróember, fordító és tolmács. Sportdiplomata, majdaz ´56-os forradalom idején, a magára hagyott szabadságharc háborús heteiben a Magyar Vöröskereszt külügyi vezetője. ("Ha nem dolgozott volan a Vöröskeresztnél nem került volna ide" - mondta kihallgatótisztje a négyhónapos magánzárka után.) Gedényi Mihály tehetséges, ngy műveltségű, világlátott szorgalmas, segítő- és áldozakész ember és magyar polgár volt, az a kezdetben kiirtandó, végül pedig megtűrt emberfajta akit ugyan tehetsége szabad kibontakozásában, életműve kiteljesítésében minduntalan meggátoltak, de akinek tudására azért mindig igényt tartottak, ha másként nem hát többnyelvű tolmácsként fejhallgatóval a fülén.

Gedényit azonban a szócikkek mégis utolérték. Először közvetlenül a forradalom leverése után, amikor a szovjet fegyverek védelme alatt visszalopódzó állami terror, a hazug és bosszúszomjas kommunista vezetés a Nemzetközi Vöröskeresztet is világraszóló kémszervezetnek minősítette. Gedényit is "elővették", hogy aztán hősies helytállásáért jutalmul rövid úton háromszor is internálják. 1957-ben és 1958-ban összesen egy évet töltöttt Kistarcsán a Gyűjtőfogházban és Tökölön, majd pedig a ref. a rendőri felügyelet következett. Följegyzéseit az internálótáborban vécépapírra rótta a fogkeféjébe rejtett ceruzacsonkkal, ezek ugyancsak a Püski kiadónál jelentek meg 1999-ben, Tibeti kankalin című kötetében. Az itt következő visszaemlékezés ennek a folytatása, amint hogy 1961-es letartóztatása és 117 mapos törvénytelen fogvatartása is korábbi helytállásának következménye, ami a kommunista "jogrend" leglényegéből fakadt.

1961. október 15-án ugyanis a budai Feneketlen tónál, a Fadrusz utca sarkán hamisítatlan keletnémet kémfilmbe illő jelenetet láthatta a járókelők. Szabályos utcai emberrablást, csikorgó kerekekkel elhúzó Pobjedát, benne Gedényi doktorral a többit leírja ő maga.

Az azonban, hogy ártatlan már az első héten kiderült, hiába próbálták belekeverni az állítólagos bécsi CIA ügynök , Ábrányi Aurél elhíresült kémperébe. Hogy pontosan ki is volt ez az Ábrányi, voltaképpen mindegy, csak annyi bizonyos, hogy a háború utáni évek számos, igencsak furcsa, "kétes egzisztenciának" egyikeként ujságíróként működött Bécsben, ahol ugyancsak kétes információiért 1956 és 1961 között budapesti ismerőseinek nevére vette föl a dollárokat a CIA-tól. Miután pedig Gedényi Mihály is - aki közismert ember volt, kiterjedt művész- sport és nemzetközi kapcsolatrendszerre - futó ismerősei közé tartozott, őt is megtisztelte azzal, hogy fölvette budapesti ügynökeinek hamis listájára. Gedényi neve tehát a noteszében is szerepelt. Ezek után jött a Fadrusz utcai emberrablás, a zárka, a poloskák, a relytéjesnek szánt kihallgatások sorozata. 1961 októberétől 1962 februárjáig.

Mostanában már nemcsak a Történeti hivatal hozzáférhető III/III iratait, besúgóik róluk írott jelentéseit olvashatjuk, de lassanként napfényre jönnek 1956 titkos szovjet dokumentumai és a KGB egyes anyagai (a Motrohin archívum), sőt a sztálini terror korai évtizedeinek ediig ismeretlen, sötét bűncselekményei is, írók, költők megsemmisítésétől egyes főpapok elpusztításáig(Sentalinszkij: Feltámadott szó). Azt, hogy mi folyt a Birodalomban, már jóval a kommunizmus fekete könyve előtt is tudtuk, olvashattuk az észbontó rettenet, és jólszervezett kegyetlenségmindennapjait Szolzsenyicintől Salamovig, sőt a magyar emlékirat-irodalom is megtermette a magáét, nemcsak a gulágokról (Rózsás János) és Recskről, de a gazdag változatosságú hazai börtönvilág hosszú sötét évtizedeiről is - átadva nekünk minden tudhatót "az eltűn kivégzett nyomorékká vert édesapákról" (Ferdinandy György).

János jelenései és a többszörösen beteljesült poklok pokla után akkor tehát még mi újjal, mi szörnyűséggel, mi idegborzolóan izgalmas rettenetekkel szolgálhat nekünk Gedényi Mihály emlékirata? Van-e benne gúzsbakötés, veseverés, hereszurkálás, Bauer-féle körömhúzás és vízcsöpögtetés a fejre vagy bármi "érdekes", ami még nem volt (még ha volt is, bőven elég erről elolvasni Kiszely Gábor Az ÁVH. Egy terrorszervezet története című munkáját)?

Nincs, Gedényi Mihály emlékirata ilyesmikkel nem szolgálhat, ez nem A Válogatott Kegyetlenségek Könyve. Ami benn megtörténik az a kommunista "törvénytisztelet", a szocialista "méltányosság", akörmönfont ostobaság - és a gynúba kevert ártatlanok gátlástalan megaláztatásának, következmények nélküli meghurcoltatásának mindennapos szürke története, a jó Kádár János országlásának első évtizedében.

Mindennapos (?) történet, mégis csupán kevesen írták le a magukét a meghurcoltak közül. Gedényi Mihály leírta, mert kegyetlenül megszenvedte, akkor is ha az egyhangú, ám mégis kiszámíthatatlan beton szürke monotóniájában, a köszönést, a déli harangszót és az ébresztőt helyettesítő ajtórugdosás és a kihallgatások szertartásos rafiéniája ellenére, mindvégig megőrizte lassú sodrású nyugalmát, sőt humorérzékét is - igaz, már némi (367 napos) "előképzettsége birtokában. Nem a poloskák éjszakai rohamai és a hideg, hanem a bizonytalanság, nem az embertelenség, hanem az emberi hang, a szavak fizikai hiánya és a kezdetben mit sem sejtő család hogyléte foglalkoztatta, az "rvosi vizsgálatot" mégis a "bélféregkutatók előtti" "zárkasztriptízként", a tisztálkodását árgus szemekkel figyelő börtönőrt " vízirendőrként" emlegeti, kényszerű tétlenségének kínjait pedig a fattyúnyelvszótár lexikografikai szempontjainak tisztázásával enyhíti - fejben papír nélkül, hiszen a GYorskocsi utcai "üdülés" során nem volt kéznél papír- ceruza, még a szemüvegét is a cellaajtó külső oldalán tárolták, egy zacskóban fölakasztva. Emlékirata azonban nemcsak a személyes kálvária unokákra maradó megörökítése, nem csupán lélektani de történeti dokumentum is, a nemzetközi és a Magyar Vöröskereszt 19+-os működésének háttérrajzával, a segítség és a szolgálat, az életveszély és a helytállás tényszerű adalékaival- hiszen az igazat kétszer mondta el: egyszer önmagának, aztán a minden naptári bejegyzést, órát, utat, helyszínt, nevet ellenőrző kihallgató tisztnek (Kuglrnek a Kuglereiben...).

Tudták róla, hogy nem bűnös, mégis fogva tartották, tekintve, hogy "van időnk nekünk is, magának is" Kádár János helyrartó malmai lassan őröltek, Gedényi azonban megmenekült a gépezet fogságából. 1962. február 9-én kelt szabadulási iratát Dr. Korom Mihály rendőr alezredes, a Belügyminisztérium vizsgálati osztályának vezetője írta alá. Az a Dr.(!) Korom Mihály, aki 1966 és 1978 között a Magyar Népköztársaság igazságügy.minisztere (!) volt, majd az MSZMP Központi Bizottságának titkára, 1980-tól 1985-ig a Politikai Bizottság tagja, közben majd tíz éven át 1989-is országgyűlési képvisellő, közben az Alkotmányjogi (!) Tanács elnöke... Az a Korom Mihály aki az MSZMP KB 1993-ban napvilágot látott még az 1956-os forradalmat és szabadságharcot népfelkelésnek minősítő Pozsgay-jelentés vitájában, 1989 is restaurációról, deklaszálódott elemekről és ellenforradalomról szónokolt mondván: "Én elvtársak, nem javaslom, kategorikusan ellene szavazok, hogy a Központi Bizottság ugyanakkor politikai bizalmáról biztosította Pozsgay elvtársat."

Igen a múló idő csodája: sem az SZKP főiskoláján végzett "mezőgazdasági munkás", sem az érettségi után asztalos inasnak álló llendő magyar-francia szakos tanár nem változott: Korom Mihály korának egyik kegyetlen, csökönyösen bornírt alakjaként végig elvtárs, Gedényi pedig mindhalálig úr maradt. A maga uraként élő, jókedélyű, elnyomottan is szabad alkotó.

Amikor végre kiengedték, megszólalt mellette egy emberi hang is az "ismerős" töpörödött rendőr: "Doktor úr kinnt menjen el az első templomba, mert itt kevesen lépnek ki az ajtón az életbe" Ő csak tudta hiszen 1962-ben, hat évvel a forradalom után még akasztottak a holdasban (holdas 1956 a fogház kivégző udvara - Hajnalban még holdvilágnál történtek a kivégzések)

Gedényi Mihály azonban a halál kapuján mégis csak kiléphetett az életbe, de nem azért, mert bűntelen volt, hanem mert "nem passzolt a képbe". Nem volt rá szükség, mert nem lehetett fölhasználni sem Ábrányi kémperében sem "konzervként" más ügyekhez. Kiengedték a kezükből, "megúszta" de nem bűntelensége, nem is a "szervek" személye vagy éppen a tudása iránti "tisztelete" okán, hanem mert egyszerűen csak szerencséje volt, a Gondviselés kegyéből.

Amikor kilépett a Fő utcai kapun, fölpillantott zárkájára: "... ott kínoztak.." Ha később erről kérdezték a családban és szűk baráti körben, haláláig állította, hogy nem kínozták. Nem azért mondta ezt mert megigértették vele, hogy nem beszél "kint" senkivel sem (mégis megírta), hanem mert nem akart fájdalmat okozni szeretteinek. Azóta tudjuk kegyes csalás volt ez, hiszen többször is megverték, csak hogy nem ez okozott neki igazi fájdalmat... De a naplóban elszólta magát...

Gedényi Mihály "tanulságát" az Olvasó maga vonja majd le. Lehet élni e nélkül is, hogyne lehetne, lehet élni emlékezet és tiszteletadás, a régebbi és a félmúlt ismerete, az elődök alakja és öröksége nélkül is, hogyne lehetne, láthatjuk mennyire lehet. Most kellene elátkoznom a gyáva feledékenységet, az oktatás és a közszellem amnéziáját és a tehetetlenségében is bűnhődő silány utókort, fölmagasztalva a hagyomány törmelékeinek becsületes megőrzőit, az átörökítők mégis-felelősségét mindaz iránt "mi mítosztalan már, de lelkiismeret még". Nem teszem. Csupán annyit mondok: sosem leszünk annyira gazdagok, hogy Gedényi Mihály és a hozzá hasonló magyarok fakó üvegekbe rejtett palackposta-üzeneteit visszadobjuk a semmibe.

Kelt Budán, a szomszédos Eszék utcában, Csapody Miklós

2001. február 9-én.