|
|
 |
|
|
 |
Megtorlás
|
|
|
|
|
|
 Annyi év után, gyakran, még ma éjjel is arról álmodom, hogy megjelenik két karhatalmista és elkísérnek egy kis "beszélgetésre", ami azután 20 hónapra sikeredett. A szabadulásom 1958. október 23-ára esett, természetesen még rátettek 3 napot, és egy pár pofonnal és rúgással búcsúztattak el Pálhalmáról. Kedves volt a főhadnagyúr, mivel megvigasztalt, hogy nem lesz még egyszer október 23. Igaza lett, mert nem kellett fegyvert fogni, és ma szabadon emlékezünk dicsőséges forradalmunkra. Hosszú volt az út hazáig, magamba mélyedve és a jövőm kilátásai nem voltak rózsásak, erről meggyőzött a rendőrségen az a főhadnagy, aki engem fogadott, hogy mennyire ne reménykedjek, mindjárt be is mutatkozott, majd közölte, hogy arra ne számítsak, hogy a városban munkát kaphatok. Hadd ne írjam le, hogy milyen kálváriát jártam, hogy mit dolgoztam. Még 1963. októberben az elszenvedett kihallgatás miatt meg kellett operálni, majd rokkantsági nyugdíjba kerültem. De nézzük csak, hogy mikor és hogyan, kik voltak azok, akik a megtorlást vezették. Vissza kell mennünk október 23-áig. A városból éppen Pesten voltak a DISZ-bizottság (két) tagjai: Fazekas István és Cs. Dezső, valamint Sándor András író. Részt vettek a felvonuláson, ott voltak a Sztálin-szobor ledöntésénél, de eljutottak a Rádió ostromához is. Este itthon azután beszámoltak a látottakról. Sándor András részt vett a Bartóknál október 25-én megtartott nagygyűlésen. Megszervezte a Nemzeti Bizottság megválasztását, és utána elhagyta a várost, Budapesten az Írószövetségben tartózkodott. Mikor a városban elrendelték a mozgósítást, (ekkor) Cs. Dezső is, mint hadnagy bevonult és egy szakasz parancsnoka lesz. Ma már nem lehet megállapítani, hogy a szakasz kikből állt, csak azt tudjuk, hogy Cs. Dezső ÁVH-tiszt volt három évig, mielőtt a városba érkezett. Feltehetően azok lehettek a szakasz tagjai, akik már jelentkeztek a pártbizottságon a megalakítandó karhatalmi csapathoz. Ezt támasztotta alá az a tény, hogy Cs. Dezső már november 8-án pufajkában volt. A várost az oroszok november 7-én ember- és anyagveszteség nélkül foglalták el. November 8-9-én igen sokan, mintegy 150-160-an már beöltöztek a karhatalmisták egyenruhájába (pufajka), majd géppisztolyt kaptak és segédkeztek a volt bajtársaik letartóztatásában. Mikor november 6-án Pilter Pál, a vasmű akkori megbízott vezetője, és Horváth Ferenc üzemmérnök felkeresték Padost, és arra kérték, hogy harc nélkül adja át a várost az oroszoknak, nehogy úgy járjunk, mint a pestiek, ne okozzunk bajt és kellemetlenséget a város lakóinak. Pados elutasította a kérést. És Ő volt az, aki november 8-án a tanácsházhoz érkezett orosz őrnagyot a következő szavakkal fogadta: "De jó, hogy itt vannak az elvtársak, már vártuk magukat." November 7-én az orosz támadás napján a tisztek eltűntek, már előző este megtartott pezsgős vacsorán titokban átadták a város körül elhelyezett lövegek pontos térképét, és így történhetett meg, hogy a Baracson és Adonyban felállított nehéztüzérség pontosan meg tudta sorozni az állásainkat, amit azután a kezelőszemélyzet elhagyott. Nem voltak tisztek, a legtöbb löveg használhatatlan volt, mert megrongálták. Majd november 8-án Nagyéri és a tisztek jelentkeztek az orosz parancsnokságnál szolgálattételre. Megalakították a tiszti különítményt, székhelyük az irodaház földszintjén volt a mai hirdetőiroda helyén. Ellátták egyenruhával és fegyverrel a karhatalmistákat. Ők volta a pokolba vezető út első állomása. A letartóztatásokat általában a karhatalmisták végezték, mindig késő délután, ekkor a rendőrség nem vette át a foglyokat, azok általában egy éjszakát itt töltöttek. Ez csak tisztítótűz volt ahhoz képest, ami másnap a rendőrségen várt rájuk. Hogyan is bonyolódott le egy ilyen kihallgatás? Csak a sajátomat mondom el, de tudom, hogy másokkal is így történt (Kökényesi, Ilonkai). Egy rendőr bekísérte a delikvenst a kihallgatószobába, ahol a Cs. Hadnagy úr már várt, és bemutatkozott, mintha nem is ismernénk egymást, ezután kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót, ahol már bevetésre késen álltak azok az ÁVH-sok, akik a forradalom alatt elbújtak, és a szégyenfoltot most itt akarták a védtelen, kiszolgáltatott embereken lemosni. Gumibotot a kezükben tartva rontottak be a szobába, és üsd ahol éred! Közben arra mindig vigyáztak, hogy ne takarják el a hadnagy urat, aki az íróasztalnál kibiztosított és csőre töltött pisztollyal állt, hogy ha a delikvens védekezni mer, visszaüt, a fegyvert használja, hisz akkor az lett nem sokat ért, nem kellett elszámolni az áldozattal. Közben gáncsot vetettek, hogy a földre kerültem, itt már nemcsak a gumibot működött, hanem a láb is, a fogaim egy részét a kezembe vittem, mikor már orromon és számon dűlt a vér, akkor avval búcsúztak, ha nem vallok úgy, ahogy a hadnagy úr akarja, akkor visszajönnek. Vissza is jöttek, mert nem voltam hajlandó aláírni az általa diktált jegyzőkönyvet. Igazam volt: ez a tárgyalásomon kiderült. Nem végeztek ki, de a bíró, aki elítélt, maga is rab lett a börtönben, találkoztunk. Gyöngén ítélt. Hogy további sorsomat mondja, szerencsém volt, mert Asztalos Laci, a borbély a lépcsőházunkban lakott, és mikor meglátta, hogy milyen állapotban vagyok, szólt a feleségemnek, hogy hozzon be alsó- és felsőruhát, mert ami rajtam van, csupa vér. Ekkor Cs. Úr behívta a feleségem, és azt mondta neki, ha elválik tőlem, és megtagad, neki nem lesz semmi baja. A felségem ebbe nem ment bele, és bizony megszenvedte ezt. Több hónapig munka nélkül volt, mert minden új munkahelyen utánanyúltak és rögtön elbocsátották. Megviselték azok a hónapok, amíg arra várt, hogy mi lesz a sorsom. Kitartottunk jóban és rosszban egymás mellett. Az idén leszünk 55 éves házasok. Három unokám van, és most született a harmadik dédunokám. Ma, mikor átléptem a nyolcvanadik évembe, még dolgozom, hogy a gyógyszereket meg tudjam venni.
Zecher János
|
|
|
|
|
|
|
