Kalmár Melinda előadása


	RENDEZVÉNYEK


	Kalmár Melinda előadása

	A történeti tudat sokszínűsége Kádár víziója – a kádárizmus ideológiája A kádárizmus legtöbbünk számára közelmúlt, amelynek értékelését saját tapasztalataink, aktuális világértelmezésünk vagy érdekeink erősen befolyásolják, ezért általában skizofrén módon viszonyulunk hozzá. Értékelésünk függhet attól, hogy például civilként/személyként vagy szakemberként/történészként beszélünk róla. A jogi és a pszichológusi munkának is természetes velejárója a távolságtartás, azaz az eltérés a személyes vélemény/érzés és a legjobb tudás szerint megoldandó feladat között. A történésztől ezzel szemben sokan azt várják, hogy az irodalmi váteszek helyébe lépve morális igazságok szószólója legyen, és ne szakértelemmel, hanem szimpatikus magyarázatokkal álljon elő. A történetírás azonban professzionális kritériumokkal rendelkező szakma, amely nem ítélkezik, csak láttat, a távolságtartás ezért legalább olyan fontos eleme, mint az említett szakmáknak. A történelemtankönyvek is elsősorban a főbb trendeket érzékeltetik: civilizációk/népek megerősödését, felemelkedését, hanyatlásuk, olykor eltűnésük történetét, az átváltozások főbb okait, jellemzőit, és a vélt vagy valódi perspektívákat. Azzal szembesítenek, hogy a történetírás természeténél fogva nem ad lehetőséget az azonosulásra, csak az okulásra; nem szolgál közvetlen érzelmi vagy morális katarzissal, és csak nagyon ritkán jeleníti meg azt a mérhetetlen egyéni és társadalmi szenvedést, amely az emberi civilizáció útjait jellemezi. Utal ugyan az emberi sorsra, de leginkább analitikus értelmezésekben és modellekben; ezeken keresztül köti össze a múltat és a jövőt, és így ad halvány viszonyulási pontokat az időben és a térben. Láttatja, hogy a történelem csak részben egyének cselekedete, lényegét tekintve viszont mindig több erővonal eredője, azaz: mindennek egynél sokkal több oka van. Ha voltak Marxnak megfontolandó felvetései, akkor az elidegenedés hangsúlyozása – az ember teremtette folyamatok/struktúrák önállósodó-történelemformáló erejének kiemelése – biztosan azok közé tartozik. Az ember a történelemben kicsi, ha mégoly heroikus munkát végez is; minden történésznek van néhány pillanata, amikor ezt látja. A történész, ahogyan az ember általában, így skizofrén módon viszonyul: személyes és professzionális véleménye nem feltétlenül egybevágó, mert a kettő nem azonos struktúrájú/logikájú. Viszonya a közeli és a távoli tárgyakhoz egyaránt legalábbis skizofrén, de még inkább összetett: leképezi a társadalmi történeti emlékezet sokszínűségét. A szakértelemre törekvő professzionális történeti munkában a világlátás és a személyes érzelmek a nagyon távoli háttérben húzódnak, mert a legfőbb intenció a feltárás, és olyan összetett nézőpontú modellek alkotása, amelyek többet mutatnak az általánosan-evidensen látható valóságnál; a történész ezzel lehet leginkább hasznára embertársainak. A történeti tudat/emlékezet viszont, mintegy ennek kiegészítésére, nagyon is sokszínű: más módon is ki tudja fejezni a történelmi sorshoz való viszonyt. Legfontosabb a művészet, amely másként közelít az emberi létezés nehezen feltárható mélységeihez/összetettségéhez, és esélyt teremt az érzelmi azonosulásra is. Nem kevésbé fontosak a szűk vagy széles körű nyilvános viták/diskurzusok, amelyek világosan fogalmaznak meg egyértelmű morális állásfoglalást vagy akár aktuális politikai preferenciákat is, de plurális viszonyok között ritkán konszenzuálisak. A sokszínű történeti tudatot/emlékezetet így, együttesen, egymás mellett létezve, egymást kiegészítve alkotják a történetírói modellek és a személyes/csoportos önkifejezési formák, az alanyi költészettől a memoárokon, a vezércikkeken/publicisztikákon keresztül a köztéri szobrászatig és emlékművekig. A szakma másik problémája kétségtelenül a historikus értelmezésben rejlő legitimációs kihívás, azaz a történetírás mindenkori ideologizálhatósága. A történelem exegézisének ideológiai kisajátítása az emberi kultúra állandó jelensége; a feladat ezért nem ennek megállapítása, hanem a történeti-legitimációs eseti sajátosságok leírása, ezek biztos felismerése, a folytonos kritikai készenlét és alkalmasság az állítások, tények és a szándékok különválasztására. Ezzel összefüggésben fontos az ideológia kétarcúságának a tudatosítása, jó és rossz tulajdonságainak, előnyeinek és hátrányainak mérlegelése. A történeti értelmezést is körébe vonó ideológia ugyanis nem a priori ártója a társadalmaknak; lehetnek pozitív integráló/mozgósító funkciói, és kétségtelenül lehetnek, és mindenütt a világon vannak az indoktrinációnak az emberi szabadságot/méltóságot/integer létezést súlyosan korlátozó következményei, még olyankor is, amikor azok alig felismerhetők. Konszenzuális történeti tudat Mindebből következik, hogy a sokszínű történeti tudat aligha eredményezhet konszenzuális emlékezetet, legfeljebb közelítő pontokat. A megosztottságot ezért valószínűleg nem a kádárizmus vagy annak értelmezése okozza; tudjuk, hogy mélyebb gyökerei vannak. Még csak nem is sajátosan magyar jelenség: a nemzetközi demokratikus viszonyokat hasonló értelmezői/politikai divergálások jellemzik, nem véletlenül. Azok a több száz éves mozgások, amely a termelői/társadalmi súlypontokat fokozatosan az első (mezőgazdasági) szektor felől a második (ipari), majd a harmadik (szolgáltató) felé mozdítják, általában hasonló – mindenütt vitázó, egymásra reflektáló – értelmezői csoportokat termelnek ki, nem függetlenül az eltérő fejlettségi szintektől, a kulturális hagyományoktól és a nemzeti/nemzetközi érdekérvényesítési képességektől. Az irányzatok/társadalmi csoportok ezek mentén eltérően ítélik meg a kívánatos történeti utakat, módszereket, a szociális és politikai erőviszonyokat nem kevésbé. Mindegy, hogy ezeket konzervatívnak, republikánusnak, baloldalinak, demokratának, liberálisnak, más metszetekben urbánusnak vagy népinek nevezzük. A napi szintű feszültséget általában nem is az eltérő interpretációk/attitűdök okozzák, hanem ezek kezelése, értelmezésük módja, kultúrája. Alapvetően az, hogy a társadalom többsége valóban el tudja-e fogadni a különbözőségeket a demokratikus viszonyok lényegeként, illetve, hogy a nézeteltérések mennyire hatják át a mindennapokat, a mindennapi kapcsolatokat. Végül, de nem utolsó sorban, hogy a különböző csoportok mennyire nyitottak az eltérő interpretációk iránt, van-e az érdemi vitára megfelelő nyelvük, gesztusrendszerük, stratégiájuk, hogyan viselkednek, amikor azt tapasztalják, hogy más emberek mást gondolnak, mást akarnak, esetleg mások az érdekeik? A társadalmi működésben lehet konszenzuális pontokat keresni – a dinamikus fejlődéshez vagy éppen válsághelyzetek elkerülésére –, a történetírásban azonban legfeljebb minimális megegyezésre látok reményt, de ennél többet a magam részéről nem is igénylek. Mint ahogy nem igénylem történeti korszakok értelmezésének lezárását sem, mert számomra nem ez biztosítja a lelki békét, hanem, mondhatni, az ellenkezője: olyan modellek megtalálása, amelyek éppen hogy nyitott végűek, mélyre nyúlnak az időben, széles sávokat fognak be a térben, nemzetközi kitekintésük nem csak ornamens, logikájuk többdimenziós, kutatási bázisuk kiterjedt, következtetéseik meghosszabbíthatók a jövőbe, amennyire csak lehet. A Kádár-rendszernek mondott időszak vizsgálatát is ilyen nyitott végű kutatásnak tekintem, amelyet a nemzedékek most is, és később is folyamatosan újraértelmeznek. A megosztottság közvetlen okai A mai megosztottság közvetlen előzményei sem vezethetők vissza egyetlen okra/tényezőre. A szovjetrendszer és a holokauszt tapasztalata együttesen jelentenek eleven emléket, ösztönös/tudatos viszonyulási pontokat. Tudjuk, hogy a ma baloldalra szavazók nem lebecsülhető hányada nem éppen bolsevizmus-interpretációjában különbözik lényegesen a konzervatív irányzatoktól, hanem a szavazatok elnyeréséhez szükséges szélsőjobboldalt illető aggodalom mértékében. A megosztottságot vitathatatlanul táplálja a rendszerváltás kompromisszumos jellege is; ez a legtöbb rendszerváltó társadalom fájó pontja. A dél-afrikai rituális példán kívül ennek ellenére aligha tudunk felsorolni olyan század végi átmeneteket, ahol akárcsak hasonló mértékű vagy ennél komolyabb felelősségre vonás történt volna. A 20. század utolsó harmadában az ipari szakaszba lépett társadalmak a polgárháború elkerülését láthatóan mindenütt a legfontosabb politikai érdekek/értékek közé sorolták; a központosító rendszereket ezért békésen, de kétségtelenül súlyos kompromisszumok árán navigálták át a plurális viszonyok közé. A folytonos társadalmi involválódás ezzel végképp a század egyik legmeghatározóbb történelmi kényszerévé vált, amellyel a morális megközelítésű krónikaírás nehezen tud mit kezdeni. A kádárizmus történetírója Mindezeket figyelembe véve, hogyan viszonyulok a kádárizmushoz? Skizofrén módon, a történeti tudat sokszínűségével. Személyes emlékként tizenéves naiv optimizmusomra éppúgy emlékszem, mint a később elviselhetetlennek tűnő, nyomasztó korlátokra és főként a kilátástalanságra. Nem felejtem el, hogy diktatúra volt, nincsenek nosztalgiáim. Történészként viszont a korszak kontextuális értelmezését tartom elsődleges feladatnak. Annál is inkább, mert hiányérzetem nekem is van, de nem Kádár személyének megfejtetlen rétegei miatt. Sokkal inkább a szovjetrendszer egészére irányuló önismereti folyamat lassúsága frusztráló. Több mint másfél évtizeddel a rendszer összeomlása után, még mindig nem igazán értjük, miben is éltünk valójában. Mindannyiunk számára hiányoznak a valódi széles sávú „történeti elbeszélések”, amely mai nyelven/mai nézőpontból, egy ma lehetséges modellező-tudattal közelítik meg a korszakot, és sem nem elsősorban apológiák, sem nem elsősorban viktimológiák, világszemléletükben tehát integránsak, mérlegelik a korábbi megközelítéseket, de nem azokból indulnak ki, vagyis a kommunizmus történetének szigorú módszerességgel elvégzett dekonstrukcióját adják. Ennek gyakran ellene hatnak a különböző történeti iskolák, amelyek egymást nehezen tűrik, de a mindegyiküktől elhajlókat olykor még kevésbé. A „lemaradást” mégsem elsősorban a politikai/ideológiai hátráltatás és az iskolák tradíciói okozzák, hanem – tapasztalatom szerint – jórészt technikai nehézségek, a történetírói munka akkumulációs természete. A kelet-európai levéltárakban hatalmas anyag van, a világtörténelmi kontextus pedig igen bonyolult/sokrétű, ha komolyan figyelembe vesszük a gazdasági és egyéb civilizációs összefüggéseket is. Mindez szisztematikus feltárást, alapos filológiát, megfelelő dekódolási rutint, a kontextusok közel biztos kezelését feltételezi; s ez időigényes munka. A Kádár-rendszer A Kádár-rendszer tulajdonságainak/jellemzőinek meghatározása mindenképpen zavarba ejtő feladat. Mindjárt az elnevezés: névadója nyilvánvalóan meghatározta a működés tónusát, mondhatni, saját egyedi stílust adott a szovjetrendszernek, egyértelműbben, mint bármelyik más kelet-európai vagy magyar politikus. Valójában azonban nagyon kevés – a közhiedelemmel ellentétben elenyészően kevés – olyan lényegi jellemzője volt a magyar szisztémának, amely a többiekre ne lett volna érvényes valamilyen formában, s amelyet ne moszkvai intencióra honosítottak volna meg, legyen szó negatív vagy pozitív tendenciákról. Az előző elfogadása általában – érthetően – nem szokott gondot okozni, az utóbbiak vizsgálata viszont hozhat újdonságot, és okozhat meglepetéseket. A kádárizmusnak ebben az értelemben tehát csekély mértékű köze volt a névadójához. Ideológiája sem mutatott lényegi divergálást a szovjettől, s ez nemcsak az ismert etalonokra vonatkozott – amelyeket Kornai János a klasszikus rendszer-elemek közé sorol –, hanem a reformok elméleti/elvi kiindulópontjaira is. Kiemelendő ugyanakkor, hogy a szovjetrendszernek, így a kádárinak is – szintén a közvélekedéssel ellentétben – mindig is volt ideológiája, legfeljebb az nem volt a sajátja; a kelet-európai rendszerek, köztük a kádári is pontosan követték a szovjet elméleti és indoktrinációs elmozdulásokat, s a változtatásokat újra és újra gondosan összehangolták. Ami változott: a közös ideológia funkciója, struktúrája, más tudati szférákkal való érintkezési pontjai. Ezek folyton módosultak, tele voltak függő változókkal, és követték a világban végbemenő átrendeződéseket, mozgósítottak a mindenkori szovjet adaptációs célokra, amelyek maguk is skizofrén módon viszonyultak a környező világhoz. Az ideológia az állandó reformkényszer miatt folyton a keretek tágításán dolgozott, ugyanakkor a reformok okozta széttartó/fellazító hatások korlátozásán/lokalizálásán is. Az ingadozó kettősség a mindennapi életben is érzékelhető volt: az ember sosem tudhatta biztosan, egy-egy szónak, bármily csekély ellenállásnak is – éppen ott és akkor – mi lehet a következménye. Az egyértelműen mindvégig szovjet eredetű ideológia mellett Kádár szocializmus-víziója azonban hordozott némi sajátosságokat, s ez leginkább a közte és Brezsnyev között kialakult 1972-es konfliktusban vált világossá. A magyar vezetés egészen odáig igyekezett takarásban maradni, a forradalom után nem nagyon feltűnni. Ekkor azonban a felgyorsuló hazai reformok és a szovjet KGST-átalakítási törekvések ütköztek egymással; szokatlanul sokasodtak a nézetérések a két ország vezetői között. Az MSZMP gazdaságpolitikusai a KGST bukaresti tanácskozásán piaci reformjavaslatokkal álltak elő, vonakodtak hozzájárulni egyes közös terhekhez, például a hadseregfejlesztéshez vagy nyersanyag-kitermeléshez, akadékoskodtak a csereértékek megállapításakor is. Táplálták a szovjet ellenérzéseket azzal, hogy nyilvánosságra hozták az 1971-es mérleget és a belső gazdasági viták főbb téziseit, világossá téve a problémákat és az addigi trendektől eltérő irányultságokat. Általában a magyar sajátosságok közé sorolhatjuk még a viszonylag szabad nyugati utazást, a keletnémethez hasonló fejlett szövetkezeti rendszert, a reformlendület elhúzódását, a makacs életszínvonal-politikát, a professzionális/szakértői elemek következetesebb bevonását a politikai stratégiaformálásba és a döntések előkészítésébe. Az évtizedfordulón az SZKP vezetése mindezeken túl kifogásolta az itteni életmódot és kultúrpolitikát, a jövedelemkülönbségeket, az eltérő fogyasztást és a szociális feszültéségeket, de még a magyar ifjak hosszú hajviseletét és szakállát is. Nézőpontjukból mindez elég okot adott a felszólításra. Az 1972-es főtitkári találkozón Kádár a magyar politika stílusbeli eltérését azzal magyarázta, hogy 1956 után az MSZMP stílusváltás nélkül nem konszolidálhatta volna a rendszert, és később ennek a politikának a helyessége számára igazolódott. A gazdasági-politikai gyakorlat védelmében az ország földrajzi és történeti adottságait hangsúlyozta. Nyomatékosította, hogy az energia- és nyersanyagforrásokban szegény gazdaság lényegi természete a nyitottság: a nemzeti jövedelem negyven százalékát a külső forgalom adja, egy százalékos növekedéshez két százalékos emelkedésére van szükség. Mindezzel összefüggésben három szempontra hívta fel Brezsnyev figyelmét. Arra, hogy a békekötések és a gazdasági kényszerpálya között nyilvánvaló összefüggések vannak, továbbá hogy éppen a sérülékeny gazdaság miatt a magyarok számára a Helsinki felé vezető – az európai status quóra, azaz a határok megerősítésére törekvő – moszkvai politika támogatása komoly történelmi lemondást jelent. S végül, hogy a sorsfordulók – Trianon, Magyarország a második világháborúban, a Tanácsköztársaság és az azt követő megtorlás, a személyi kultusz különösen durva megnyilvánulásai, majd 1956 megrázkódtatásai milyen társadalmi hatásokkal jártak. Kádár utalt a születési, halálozási, a házasságkötési és válási, az öngyilkossági statisztikákban látható negatív magyar „rekordokra”, és a kétszázezer emigránsra, akkori szóhasználattal disszidensre. Mindezekért cserébe gazdasági kérdésekben nagyvonalúságot várt a szovjet vezetéstől. A Trianonnal járó hátrányokat ecsetelve érzékeltette, hogy az MSZMP is nagyvonalú internacionalista, amikor ezeket nem forszírozza. Az 1972-es nézetletérés jelezte, hogy 1956 után a magyar pártvezetés lojalitása/azonosulási szándéka mérséklődött; már csak olyan szovjet politikát akart támogatni, amely nem veszélyeztette a stabilitást és a szerény növekedést. Ekkor világossá vált, hogy a történelemben nincs hiánytalan, hosszú távon működő, tökéletes fedésű kollaborálás. A vita másik tanulsága, hogy az MSZMP vezetése, és főként maga Kádár, először vetett számot azzal, hogy sem a szovjet politika miatt, sem saját hibás helyzetelemzése miatt a magyar párt nem akarhat ismét erőszakra kényszerülni. A brezsnyevi bírálatból ezért leszűrte, hogy ha nem veszi komolyan a külső figyelmeztetést, a rendszer elmozdulása a növekvő jövedelemkülönbségekkel kombinált önigazgató működés felé esetleg visszafordíthatatlan feszültségekhez, destabilizálódásához, a korábbihoz hasonló robbanáshoz vezet. A szovjetekkel szembeni vonakodásban és a visszaigazító korrekcióban egyaránt jelen volt a Kádár világképét alapvetően meghatározó 1956-szindróma. A forradalom tanulságaként a rendet és stabilitást tekintette legfőbb politikai értéknek, és hitte, hogy az ő dolga ennek biztosítása a belső és a külső veszélyeztetőkkel szemben egyaránt; a rend, a dolgok „megrázkódtatások nélküli” menete visszatérő eleme volt érveléseinek. Határozott küldetéstudattal politizált: úgy érezte, ő az az ember, aki vállalta az erőszakot a rendért, de feladata az is, hogy a további vérontást mindenáron elhárítsa. A kétfrontos harcnak – a reformok támogatásának, majd átmeneti visszafogásának is – számára ez volt a legmélyebb tartalma, és nem gondolta, hogy mindennek megvalósítására nála bárki is alkalmasabb. Kádárnak erős legitimitástudata volt, amit Brezsnyev előtt visszatérően fel is emlegetett. Furcsa módon ezt éppen a társadalom ‘56-os tudatára építette, arra, hogy a többség biztosan el akarja kerülni a vérontást. A társadalom és közte így kialakult virtuális konszenzus szerkezetét ezért nem annyira a sokat emlegetett hatalmi-társadalmi alku adta, amelyben az előbbi eleve korlátozó, az utóbbiak pedig jóléti megfontolások alapján még az önkorlátozást is vállalják. A közös nevező valójában 1956 megrázkódtatása volt, amely az elnyomókat és elnyomottakat egyaránt a vérontás elkerülésére ösztönözte a rendszer felbomlásának utolsó pillanatáig, a tárgyalásos rendszerváltásig. A hetvenes évek közepéig a forradalom tanulságai és a hruscsovi politika elvei így együttesen határozták meg Kádár politikai stratégiáját, amely egyáltalán nem nélkülözte a szocializmus vízióját. Volt elképzelése a jövőről, ha is nem elméleti-analitikus vagy éppen filozofikus, hanem inkább ösztönös-tagolatlan autodidakta: stabil politikai rendszerű, s amennyire lehet, jóléti szocializmus lebegett a szeme előtt, amelynek jövedelmi-kulturális-szociális viszonyai kevéssé szétszakadók, nem túlságosan differenciáltak. Gyakorlati lépéseit ehhez a képhez igazította, és úgy vélte, legitimitásának alapja, hogy a társadalom azonosulni tud ezzel a szocializmus-képpel. Vele szemben a reformerek és az apparátus egy része már a hatvanas évek közepétől valóban pragmatista volt: a végcélon általában nem sokat töprengtek, különösen, mert az átalakítások következetes ideológiai végiggondolása messze vivő következtetésekre vezetett volna; inkább kerülték az ilyesmit. Az irányra és a hatékonysági együtthatóra figyeltek, és közben kis lépésekkel araszolgattak kifelé a szovjetrendszerből. A hetvenes évek második felétől vált a Kádár-rendszer minden rétegében pragmatikussá/prakticistává. Ekkor már alig volt szó eszméről/vízióról: tudatosan lavíroztak a Szovjetunió teremtette kényszerek, a beindult gazdasági/társadalmi önmozgások és a rohamosan romló hazai gazdaság erős késztetései között. Kádár is megadta magát a szoros konstellációkövetésnek. A brezsnyevi intés után felmérte az ország lehetőségeit, összevetette saját elképzeléseivel, majd nagy cikcakkokban valósította meg azt a pragmatista politikát, amelyet rá – visszavetítve is – általában jellemzőnek tartanak. A rendszer innentől fogva növekvő skizofrenitással viszonyult a világhoz és önmagához: a reformokat támogatta is, korlátozta is, a Nyugathoz vonzódott is, aggódott is emiatt. Ezt a skizofrenitást hagyta ránk örökül. vissza

Fejlesztette a
CENTER.HU Kft.
mail.terrorhaza.hu 1@mail.terrorhaza.hu

Impresszum | Adatkezelés