A kötetet bemutatja Kovács Árpád.

 

 

 

 

 

 

 

Kisfaludy András filmrendezőt 1998 októberében ismertem meg. Személye korábban sem volt ismeretlen előttem, hiszen ö volt kamaszkorom kultikus zenekarának, a Kexnek a dobosa. Filmet akart forgatni egykori együtteséről és én a Történeti Hivatal elnökeként segítettem az anyaggyűjtésben. Az "Elszállt egy hajó a szélben" sikere után a "Radics Béla kapitány" következett. Időközben a politika jóvoltából elkerültem az állambiztonsági iratokat őrző intézményből, de kapcsolatom Andrással nem szakadt meg. 2004 őszén ismét megkeresett, mert egy újabb legendás zenekarról, a Scampoloról készített dokumentumfilmet. Örömmel vettem részt az anyaggyűjtésben, mert legalább volt okom rá, hogy több mint egy éves szünet után ismét átlépjem egykori munkahelyem kapuját, ahonnan korábban emelt fővel, de keserű szájízzel kellett távoznom.

 

Sajnos a Scampoloról közel sem készült annyi jelentés, mint a hatalom haragját kiváltó Kexről. "Belebotlottam" viszont a Scampolo és a többi, a hatvanas évek elején megalakult együttes törzsközönségét képező Kalef galeri elleni eljárás irataiba. A galeri tagjainak megfigyelése, majd a társaság felszámolása kapcsán összeállított dossziéból és több ügynök jelentéseiből rendkívül érzékletes képet alkothattam a hatvanas évek közepének nyomasztó, ugyanakkor mégis mozgalmas hétköznapjairól. Ezek a fiatalok nem akarták elfogadni a diktatúra ideológiáját, ahogy ők fogalmaztak: "ezt a kommunista maszlagot." Nem csak szüleik ellen, de az egész társadalom értékrendje ellen lázadtak, amikor galeribe tömörülve egy sajátos világot teremtettek maguknak. Öltözködésük, viselkedésük, zenéjük kihívás volt az egész társadalom számára. A hatalom persze jól tudta, hogy többről van szó, mint generációs ellentétről, ezért aztán keményen fellépett a galerik ellen. Az állambiztonsági szerveknek a Kalef elleni eljárását alapvetően az motiválta, hogy a galeri tagjai tanultabbak, műveltebbek és ezért politizálásra hajlamosabbak voltak a külvárosi, egyszerűen csak "balhézó" ifjúsági csoportosulásokhoz képest.

 

Először Koncz Zsuzsa közismert dalát akartam mottóul választani, amikor arról énekelt, hogy

 

 

De végül Hebi mellett döntöttem. Nem lehet megkerülni ugyanis a kérdést, hogy ezek a kezdetben ártatlan lelkű lázadók miért ragadtatták magukat rasszista, antiszemita megnyilvánulásokra, miért lett példaképük Hitler? Mentség nincs, csak magyarázat: az élet minden területén rájuk zúduló harsány kommunista ideológiával szemben csak egy másik, a kérdéseikre ugyanúgy leegyszerűsítő, csak ellenkező előjelű válaszokat kínáló szélsőséget tudtak szembeszegezni. Nem voltak ők a mai értelemben vett újfasiszták, de annyira utálták a hatvanas évek közepére egyre magabiztosabbá váló rendszert, annyira reménytelennek látták a helyzetüket, hogy gyűlöletük egy primitív lázadás formáját öltötte. Kortársaikhoz képest olvasottnak számítottak, de mégis csak 16-18 éves gyerekek voltak, kialakulatlan világnézettel. Azt hitték, mindaz elfogadható számukra, ami megtagadja a kommunizmust, szemben áll azzal. De az olvasó úgyis el tudja dönteni, hogy történelmileg mi volt veszélyesebb a társadalomra: egy megtévedt fiatalokból álló társaság, vagy a közéjük provokátorokat küldő állambiztonsági szolgálat.

 

A Kalef története egyben kiváló alkalom az állambiztonsági szervek módszereinek bemutatására. Ugyanakkor a történelmi feldolgozásokhoz képest talán sok az idézet,1 de úgy véltem, hogy az ügynökjelentések mindennél érzékletesebben adják vissza a korszak hangulatát, sajátos szóhasználatát. Mindeközben tudatosan tettem eleget a tudományos kutatás megkívánta formai elemeknek. Véleményem szerint a történelem nagyrészt a közemberek története és ez nem minden esetben azonos a politikusok, hadvezérek cselekedeteinek leírásával. Néhány tucat fiatalember meghurcoltatása legalább annyira jellemző a hatvanas évek Magyarországára, mint amennyi tanulságot például a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága üléseinek elemzéséből levonhatunk.

 

Tanulmányom összeállításában több közgyűjtemény munkatársai is segítségemre voltak. Közülük is kiemelném Takács Tibor és Sz. Kovács Éva szerepét az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából, Tasnádi Ákos ügybuzgalmát Budapest Főváros Levéltárában. Megnyugtató volt számomra megismerni Tojás, azaz Szervánszki Attila kedvező véleményét a kéziratról. Köszönöm Bauer Sándornak, hogy önzetlenül hozzájárult a Jácint eszpresszóról 1962-ben készített fényképfelvétele közreadásához.

 

Külön köszönettel tartozom Schmidt Máriának, hogy biztosította a XX. Század Intézet erkölcsi és anyagi támogatását a kötet megjelentetéséhez.

 

Markó György