Arcképek az Osztrák–Magyar Monarchiában: Liszt Ferenc és Magyarország

A Habsburg Történeti Intézet előadássorozatának májusi rendezvényén Liszt Ferenc, a korszak kiemelkedő zeneszerzője került a középpontba.

Dr. Domokos Zsuzsanna, a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont igazgatója „Mint magyar hazámnak hű fia” – Liszt kötődése Magyarországhoz címmel tartott előadást.

Domokos Zsuzsanna előadása elején rögtön két tévhitet cáfolt meg. Az egyik a zeneszerző életének utolsó éviben terjedt el és a művész magyarságát kérdőjelezi meg. A kutató ezt egy Liszt Ferenc barátjához, Augusz Antalhoz 1873-ban írt leveléből való idézettel cáfolta: „Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek megfelelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét”. A másik tévhit, melyet a kutató tisztázott Liszt magyarnyelv-ismeretére vonatkozott. Nem igaz ugyanis, hogy Liszt egyáltalán nem tudott magyarul: a zeneszerző egy Jókai Mórral való beszélgetés során vallotta meg, hogy ő olvas és ért is magyarul, de rosszul beszélni „restell”.

Domokos Zsuzsanna kiemelte Liszt életéből azt a fontos momentumot, amikor 1840-ben a zeneszerzőt jótékonysági hangversenyét követően díszkarddal övezték fel, hazafisága jelképeként. Akkor így köszönte meg az elismerést: „Drága Honfitársaim – mert itt lehetetlen pusztán közönséget látnom – a kardot (…) egész éltemben őrzeni fogom, mint a legbecsesb, szívem előtt legdrágább kincset”. De számos más adománnyal is kifejezték a kortársak, miként értékelték Liszt magyarságának érdemeit. Ezeknek egy jelentős részét, többek között a díszkardot, vagy a főváros számára ajándékozott aranykoszorúját és egyéb, a zeneszerző számára legértékesebb relikviákat a Magyar Nemzeti Múzeumnak adta azért, hogy azok mindig magyar tulajdonban maradhassanak. „Rendeltetésük bizonyságot tenni egyrészt a nemzet rokonszenvéről és nagylelkűségéről egy honfitársukkal szemben, aki büszke arra, hogy szerény művészi képességeit Magyarország szolgálatában használhatja; másrészt buzdítani a művészeket a haza iránti hűségre.” – fogalmazott Liszt Ferenc az adományozással kapcsolatban.

Az előadás során az igazgató számtalan példát hozott arra, Liszt miként szolgálta művészetével Magyarországot. Kiemelte a hazánknak szánt kompozícióit, mint például a rapszódiákat – melyek közül a leghíresebb, 15. magyar rapszódia, amely a korabeli magyarság számára a nemzeti összetartozás jelképévé vált –, a Magyar Történelmi Arcképek sorozatát vagy a Koronázási misét. Mindemellett mégis az egyik leghangsúlyosabb tettének 1875-ben a Magyar Királyi Zeneakadémia létrehozása tekinthető.

Liszt elhivatottságát a Zeneakadémia létrehozásában jól mutatja, hogy saját maga kívánta kiválasztani az intézmény hangszereit is, amikor is igyekezett a hazaiakat előnyben részesíteni. Nagy hangsúlyt fektetett továbbá az intézményen belül a magyar zene oktatására, melyre Ábrányi Kornélt kérte fel, aki megírta a Zeneakadémia első tankönyveit is.

Domokos Zsuzsanna arról is beszámolt, hogy Liszt Ferenc haláláig munkálkodott a Zeneakadémia fejlesztésén. Még halála előtt néhány hónappal is egy cimbalom osztály létrehozását szorgalmazta a kimondottan magyar hangszer népszerűsítésére. A kutató a következő Liszt-idézettel zárta előadását: „Álszerénység nélkül vallom, hogy honfitársaim és barátaim nagy jóindulata jóval túlértékeli csekély érdemeimet s mégsem lehet visszavonulnom a feladat elől, melyre a hála kötelez hazámmal szemben, melynek utolsó leheletemig s minden körülmények közt rendületlen híve maradok.”

Vissza