A kíméletlen sors úgy hozta, hogy az ´56-os forradalom első sebesültjeit arra a klinikára vitték, - ahol e könyv szerzője volt az ügyeletes. Azon a pokoli éjszakán éjfélig 52 sebesültet hoztak a klinikára, azután összesen 378 magyar- és szovjet- sebesült életéért kellett küzdenünk az akna- és gránáttűzben álló épületben. Napjaink sebészeinek a közlekedési-, ipari- és robbantásos- gyakran tömeges baleseteinek borzalmasan sérült áldozatait kell megmenteniük. Ez semmiképp sem kisebb feladat, mint a háborús sebesültek ellátása volt.

„Nonumque praematur in annum˝ írta Horatius. Azaz kilenc esztendeig éretlen egy írás, egy könyv, ennyi ideig javítja, csiszolja művét az író. Amikor a magyar sebésszel elmúlt évszázadának történetén dolgoztam, évekig kutattam könyvtárakban, levél-tárakban, folyóiratokban, lapozgattam a megsárgult újságokat. Az összegyűlt, hatalmas anyagot könyvvé formálni komoly feladat volt. Miközben az anyagot válogattam, megértettem, mire gondolhatott Kossuth, amikor egyik levelében így írt: Nem volt időm rövidre vonni, mi szótengerben terüli előttem.˝ Magam is megtapasztaltam, hogy röviden, érthetően összefoglalni valamit sokkal több időbe kerül, mint egy terjengős változat elkészítése. A rövid szövegezés tőlem is csaknem nyolc évet igényelt. Írás közben a nem szakmabeli olvasókra is igyekeztem tekintettel lenni. Bizonyos, hogy számukra is hasznos, ha megismerik azokat a modern, kés nélküli sebészeti eljárásokat, amelyek egyre jobban elterjednek nálunk is. De az sem haszontalan, ha közösen végigpásztázunk azon az úton, amely idáig elvezetett.