Bekk Mária: Nagy szeretettel köszöntök mindenkit a Trianon utóélete című könyv bemutatóján. Ez a XX. Század Intézet kiadásában megjelenő, háromrészesre tervezett könyvsorozat, amelynek első részével már találkozhattak az elmúlt évben, most pedig végre kezünkbe foghatjuk a második kötetet is. E mindannyiunk által nagyon várt második kötet bemutatására ezennel tisztelettel felkérem a könyvet szerkesztő Szidiropulosz Archimédeszt, Fábián Gyula irodalomtörténészt, a Szabad Föld főszerkesztőjét, és a könyvet illusztráló Veszeli Lajos festőművészt.

Fábián Gyula: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Amikor baráti felkérésre kissé elfogódottan vállaltam a Trianon utóélete című összeállítás második kötetének ismertetését, azokban a napokban történt az a szimbolikus esemény, amikor is két határ menti magyar falu, Nagyszelmec és Kisszelmec egy szlovákiai és egy ukrajnai kisközség által emeltetett székelykapu ünnepélyes átadására került sor. A két fél kapu beszédes mementóként áll ezután, jól tükrözve a még a jelenben is kísértő XX. századi magyar múlt kézzelfogható tragédiáit. A kettészakított falut elválasztó szögesdróton még nem sikerült átívelni, az még a határ, amelynek megerősítése a második nagy háborút követően 1947-ben került ismét sor. Két békekötés, Trianon és Párizs. De miféle béke az, amelyben két idegen ország osztozik egy magyar falun? Válasz: a XX. század szörnyű jelképe, a szögesdrót. E felállított két fél kaput ezen a sok szomorúságot hordozó ünnepélyen mégis úgy emlegették: a jövő kapuja. A kapuba vésett felirat pedig a jövőbe vetett erős hittel így szól: Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő. Szelmenc határában az utolsó vasfüggöny állna Európában? Portugál, olasz, svéd újságírók adtak számot az eseményről, és valamennyien arról szóltak, tudósítók és ünneplők, hogy az érintett országok kormányainak megegyezése után mielőbb létre kell jönnie a határok jobb átjárhatóságát biztosító 50 km-es zónának az unióba felvételt nyert és az uniós tagságra várakozó országok között. Mi még nem döngethetünk kaput, falat, legfeljebb reménykedhetünk, ha nem is a Kárpátok alatt, de ebben a sokszor megtöretett hazában. Igaz, olykor a remény is mintha el-elszállna közelünkből, hiszen a kettős állampolgárság kérdése ismét csak reménység, és ebben vajdasági magyarjaink a jelenlegi magyar kormányt teszik felelőssé, tegyük hozzá: joggal. Trianon gyermekei vagytok - mondta egyszer édesapám, aki úgy nevelt, hogy pontosan tudjam, hol születtem, hová születtem. Az Arany Jánost is felnevelő Nagyszalonta városába, amely megindokolhatatlanul került Erdéllyel Romániához. Barátaimmal, pajtásaimmal együtt nevelkedésem legfogékonyabb korában kóstoltam bele az elfogadhatatlanba, mert szinte egyszerre tanultam, az "Este van, este van, ki-ki nyugalomban"-t, és egy régi térkép segítségével azt, hogy Szatmárnémeti, Nagykároly, Érmihályfalva, Nagyvárad, Nagyszalonta, Arad, Temesvár vasútvonalának kis piros csíkja a térképen hogyan is fut párhuzamosan egy széles, vastag fekete csíkkal, amit úgy hívunk, trianoni határ.
Édesapám hosszan mesélte nekem gyermekségem idején a háborús élményeit. Ő, aki az olasz, sőt az orosz frontot is megjárta, a harcok során háromszor is megsebesült, Szolnoknál a románok előtt vörös parancsra le kellett tegye a fegyvert. Apám emlékeiben és sok visszaemlékező tanúsága szerint a román hadsereggel nem komoly katonai ellenfél érkezett magyar földre, hanem csak egy olyan szedett-vedett társaság, és nekünk mégis fel kellett adni a Tisza vonalát majd Budapestet is, mert Károlyi Mihály, Kun Béla és a többi hazaáruló így döntöttek. Máig érvényes tanulság: ahol nem akarnak katonát látni, az az ország elveszett. Hát ezért kellett volna a nagyszalontani óvodában nekem úgy szólítani az óvónénit, hogy: danna. Először és utoljára voltam aznap abban az óvodában. Később a református elemi népiskolában magyar nyelven kívül más beszéd nem volt. Trianon legnagyobb vesztesei apám szerint mi lettünk, mert mi hazát veszítettünk. Hosszú éveken keresztül abban nőttünk fel, hogy bár jogtalan minden, mégis meg kell próbálni nem belenyugodni, de mégis együttélni a helyzettel. Trianont aztán az 1947-es párizsi békeszerződés ismét megerősítette, de ami azután következett, az mindennél szomorúbb, mert bennünk az erőszakos, kényszerű elhallgattatás a legégetőbb sebeket ütötte. Egyetemi éveim a magyar fővárosban, Budapesten teltek, de azalatt az öt év alatt Trianonról mint történelmi tényről nem lehetett nyíltan beszélni, sőt jobb volt róla hallgatni. Trianon szörnyű igazságtalanságáról hosszú évtizedekig csak szűk családi körben lehetett beszélni. A gyermekeimnek sem mondhattam el a teljes igazságot, nehogy az iskolában felvilágosítsák társaikat, mert azzal őket hoztam volna nehéz helyzetbe. Nem tudom, van-e még ország Európában, ahol ilyen súlyos történelmi igazságtalanság tényét el kellett hallgatni, mert elhallgattattak mindenkit, aki ezekről megpróbált szólni. Számomra ezért jelentett korszakváltást Szidiropulosz Archimédesz nagy és méltó vállalkozása. Szidiropuloszt, aki messzebbről érkezett hozzánk, elkezdte nyugtalanítani ez a kérdés, és komoly felkészülés után belevágott, hogy összegyűjtse, feltárja és megmutassa nekünk a velünk történt igazságtalanságokat. Szidiropulosz, bár Hellász szülötte, úgy tanult meg magyarul kicsi gyermekkorában, hogy az anyanyelvét sem feledve kutató történészként beleásta magát ebbe az ismeretlen világba, és ennek az ismeretlen magyar világnak az elhallgatott múltjába. Kezdetben nehéz volt megértenie azt a hallgatást, ami a témát körbeölelte. Sok jóakarója figyelmeztette, vigyázzon, esetleg olyan területre téved, melyet sokan nem néznek majd jó szemmel. Túltette magát ezeken a figyelmeztetéseken, és elhivatott történészként először egy hatalmas gyűjteményre tett szert, minden pénzét erre áldozta akkor. Komoly anyagot gyűjtött össze az évek alatt, és kialakított egy gazdag otthoni könyvtárat a maga számára, hogy a forrásanyagokhoz, mikor csak ideje engedi, hozzájuthasson.
Akkor még nem tudta, nem tudhatta, hogy három kötetre is bővülhet az a páratlan ismeretanyag, melyet újra oda kell adni az új és újabb nemzedékek olvasóinak a kezébe. Sokuknak alig volt fogalmuk arról, hogy mi is történt 1920-ban Trianonban. Lehet, hogy egyikük-másikuk egy rejtett versidézetben, mondjuk Juhász Gyulánál találkozott ezzel a gondolattal: van-e még magyar szó Váradon? Jó esetben, akit nyugtalanított a vers, kérdezgetni kezdte az időseket, az öregeket, mit is jelent ez a költői kérdés. Én magam tudom a választ, hiszen 1920-ban Nagyszalonta városában megközelítően 18 ezer lakos élt, ebből 17.800-an vallották magukat magyarnak, a fennmaradó 200 személy tartozott csupán a többi nemzetiség, így a románság soraiba.
A 2002-es népszámláláskor a 21.000 főre nőtt Nagyszalonta népességének 6000 lelket meghaladó román nemzetiségű lakossága volt, és mindez 83 esztendő alatt következett be. Amelyből, - ahogyan a nagyenyediek emlegették nekem - négy év mégis magyar fennhatóság alatt telt el. Ez a négy év az 1940-45 közötti időszak, tehát a II. világháború cseppet sem nyugodt évei voltak.
A most megjelent kötet előszavában a szerkesztő - Szidiropulosz Archimédesz - a következőket írja: "Amikor az olvasó kezébe veszi kötetünket, abban nemcsak tudományos ismertetéseket, elemzéseket talál, hanem átfogó képet kaphat az egész kérdéskörről, ugyanakkor a tanulmányírók egyéni látásmódjával is megismerkedhet. Az elemzések átölelik az egész 20. századot, és segítenek tájékozódni a trianoni békediktátum szövevényes folyamatában és következményeiben."
Engedjék meg, hogy kiemeljem, hogy az aprólékos, mindenre kiterjedő munka, amivel Archimédesz barátom az anyagot összeszerkesztette, minden dicséretet megérdemel.
Ő ebben a második kötetben úgy tudta egymás mellé illeszteni a tanulmányokat, hogy sehol nem fedezhető fel semmiféle egyoldalúság. Teljes képet igyekezett és tudott nyújtani a vitatott kérdéskör minden megnyilvánulásáról. Maga az a tény, hogy hozzá mert fogni ehhez a sokáig feledésre ítéltetett témához, dicséri és jól példázza bátorságát és elszántságát. Az ő munkájában találkozhatunk azokkal a kirívó, kifejezetten magyarellenes álláspontoknak az ismertetésével is, amelyek a cseh, román, szerb, nacionalista vezetők agyában megfogalmazódtak, hiszen közülük többen az egész történeti Magyarország teljes felszámolását tekintették céljuknak. Ha csak rajtuk múlik, még több szenvedést kellett volna elviselnünk. Azt, hogy a téma milyen időszerű, és mennyire fontos, a már említett és felidézett napok eseménye, Kis- és Nagyszelmec tragédiája világítja meg. E mind a mai napig élő problémának a megoldása csak egy elfogulatlan, új európai közösségben lesz elképzelhető, amelynek ma már valóban a kapujában állunk. A két fél székelykapu még nem ért össze, nem érhetett össze, közöttük mindmáig ott húzódik a szögesdrót. De ilyen szögesdrótok közé volt szorítva az egész Trianon-kérdés is, amelynek feloldásához Archimédesz nagy lépésekkel járult hozzá. Az első szó részünkről a köszöneté, mert hiszen, ahogy említettem, teljes szívvel felkészült és meggondolt következtetésekkel vitte végig ezt a hatalmas munkát, amit engedjék meg, hogy mindnyájunk nevében még egyszer megköszönjek neki.

Fábián Gyula: Az első kérdésem, amit megfogalmaztam ebben a bevezetőben, hogy hogyan is jutott neked eszedbe, hogy ebbe a hatalmas témába belevágjál?

Szidiropulosz Archimédesz: Említetted a bevezető előadásodban, hogy belevágni az ismeretlenbe, valóban ismeretlen világ volt, de én történelem szakon végeztem 1967-ben, ám magamat mégsem tartom történésznek. Ezt az egészet úgy kezdtem el, a XX. Század Intézet pályázatára jelentkeztem, hogy szociológiai megközelítéssel az én szempontjaim szerint próbálom Trianont kutatni és bemutatni. Tehát azt kell mondanom, hogy annak ellenére, hogy történelem szakosként végeztem az egyetemen, a 90-es évekig alig-alig tudtam a lényegéről valamit, mert nem nagyon lehetett róla beszélni. De ahhoz, hogy én egyáltalán eljussak Trianonhoz, ahhoz ugye az előző évtizedekben bizonyos feltételeknek kellett ugye bekövetkeznie. Először is az egyetemi éveim a hatvanas évekre estek, és ez meghatározó volt a számomra, hiszen a magyar folklórral és a népi tánccal is akkor ismerkedtem meg alaposabban. 16 évig voltam az Egyetemi Színpad táncegyüttesének a tagja, és hát itt most egy személyes dolgot mondok zárójelben, ne tekintsék ezt dicsekvésnek, de erre vagyok a legbüszkébb, hogy 1971-ben a keszthelyi főiskolai és egyetemi néptáncversenyt, pontosabban verbunkversenyt a magyarok előtt én nyertem meg. Jól emlékszem mekkora meglepetés volt amikor a Vásárhelyi Laci bácsi kihirdette, hogy a verbunkverseny győztese Szidiropulosz Archimédesz. Szóval ez volt az egyik. A másik, hogy belecsöppentem egy református miliőbe, egy református családba, a Kolczonay családba. A harmadik döntő tényezőnek pedig a szociológiai tanulmányaimat említeném, melyet 1981-ben fejeztem be. Mindez együtt inspirált arra, hogy ebbe a témába belevágjak. Nagyon sokat beszélgettem erről több emberrel, de különösen Toldi Miklóssal, akivel éjszakákon, sőt napokon át beszélgettünk, és amikor a XX. Század Intézet közzétette pályázatait az elsők között jelentkeztem. Minél jobban belemerültem ebbe a témába, annál érdekesebb lett, és egyre kevésbé tudtam volna ebből kikászálódni. Nem is akartam persze, mert egyre inkább szenvedélyemmé vált ez a kutatás hiszen valóban ez az esemény egy nemzetet úgy vágott földhöz, annyira tönkretette, hogy kíváncsi voltam, hogy milyen összetevők vezettek ide. Minél többet olvasok, egyre inkább azt érzem, hogy keveset tudok róla.

Fábián Gyula: Tehát a téma most már fogva tart?

Szidiropulosz Archimédesz: Most már egészen biztosan. Többé nem tudok tőle szabadulni.

Fábián Gyula: Eddigi munkádnak ékes és kézzelfogható bizonyítéka a most napvilágot látott második kötet, és ha jól tudom, készülőben van a harmadik is.

Szidiropulosz Archimédesz: Igen, amikor a pályázatot elnyertem a XX. Század Intézettől, akkor gondolkodtunk Tellér Gyulával, aki a témafelelős volt itt akkor még, hogy milyen formában lehetne elkészíteni ezt a munkát. Mert kezdetben egy szociológiai vizsgálatot akartunk csinálni. Nemcsak a magyarországi képet akartuk feltárni, hanem a Kárpát-medencét, tehát az elszakított területeken élőket is belevonni ebbe, csak sajnos ez rengeteg pénz lett volna. Abban maradtunk, hogy három részre osztjuk, először egy történeti vizsgálatot csinálok, és a harmadik kötetben fogunk eljutni oda, hogy megnézzük, hogy milyen a mai Magyarország Trianon-képe. Ez lesz a harmadik kötet. Az első egy bibliográfia, amely azért készült el, hogy lássuk azt, hogy egyáltalán mi az, amit ma tudhat a magyar társadalom, a magyar ember. Csak a magyar nyelvű irodalmat dolgoztam fel, kíváncsi voltam, hogy mi az, ami hozzáférhető és megismerhető ma Trianonról, és szerencsére az 1990-es években már sok kiadvány jelent meg Trianonról. Persze, ha megnézzük, hogy a két háború között vagy a két békekötés között mennyi jelent meg, a mostani termés csak töredéke annak, de azért mégis csak jó, hogy most már megjelent Koréh Endrének A székely hadosztály és dandár története 1918- 1919 című munkája, amely igazi kuriózum, sokan azt sem tudták korábban, hogy ki is az a Koréh Endre.

Fábián Gyula: Meg azt sem, hogy mi volt az a székely hadosztály.

Szidiropulosz Archimédesz: A székely hadosztály az egyetlen erő volt, amely felvette a harcot a betolakodó románok ellen. Tehát ez volt az első kötet. A második kötet egy válogatás a bibliográfiából, főleg a két háború közötti szakirodalomból. Nem tudom, ha van még kérdésed, tedd fel kérlek, mert utána szeretném bemutatni a kötet szerzőit.

Fábián Gyula: Ezt szeretném én is kérni, ha már úgyis belementünk egy-egy tanulmányba, akkor tedd meg azt, hogy egy kicsit részletesebben mutasd be a második kötetet.

Szidiropulosz Archimédesz: Igen, aki már kézbe vette a könyvet, láthatta, hogy nyolc szerzője van a kötetnek. Néhányan itt is ülnek közülük, Major Zoltán, aki a Horváth Jenő kötetét elemezte, aztán Sipos Endre, Fábián Gyulát már ismerik, és Veszeli Lajos barátom, aki az illusztrációkat, a kitűnő illusztrációkat és ezt a fantasztikus festményt készítette. Akkor most röviden bemutatnám a szerzőket, illetve azokat az írásokat, recenziókat, amelyeket készítettek. Azzal szeretném kezdeni, hogy azt mondják a mai történészek, hogy a háború előtti történetírásban konzervatív túlsúly volt a két háború között. Amennyire ez igaz, annyira állíthatjuk azt, hogy a mai magyar uralkodó történetfelfogást viszont egy neoliberális történetszemléletként lehetne bemutatni. Ez van túlsúlyban mostanában. Akárkit említünk, akár azokat akiket a legnagyobbaknak tartanak ma, például Ormos Máriát vagy Romsics Ignácot, hát ők is, bár eltérő mértékben ugyan, de inkább a balliberális történetfelfogást képviselik. Természetesen van már egy új generáció, egy új történész generáció, akik között találunk olyanokat is, akik az ismert, nagy tudású történészkollégáktól teljesen eltérő véleményt képviselnek a magyar történelem sorsfordító kérdéseiről, így például a trianoni kérdésről is. Nagy előny a fiatalok szemléletbeli frissessége, az ügy iránti elkötelezettsége és nem utolsósorban az a közérthető stílus, melynek segítségével nehéz témákban is közérthetően tudtak fogalmazni, és nagymértékben járultak hozzá a trianoni kérdéskör megértéséhez. Kezdem az első recenziónak a szerzőjével, Kocsis Andrással, aki az új történész generációhoz tartozik, sajnos ígérte, hogy jön, de nem érkezett meg úgy látom.
Ő konzervatív értékeket képviselő fiatal történész, és aki majd elolvassa azt a három-négy recenziót, amit írt, meg fog bizonyosodni róla, hogy szakmailag kiválóan felkészült. A kötet bevezető tanulmányában gróf Apponyi Albert emlékiratait dolgozta fel. Ebben a könyvében a Monarchia keretei között folytatott nemzeti politikáról vall Apponyi. Az az Apponyi Albert aki meghatározó személyisége volt a XX. század első három évtizedének, ő volt például a magyar delegáció vezetője a trianoni béketárgyalásokon, tehát úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy megértsék a kort, ahhoz feltétlenül ismerni kell Apponyi Albertnek a személyes gondolatait is.
Kocsis András A Székely dilemma 1920-ben című másik recenziója Koréh Endrének az előbb említett kötetéről szól. Koréh nagyon sok katonával is beszélt, tehát a személyes élményeit is bevette ebbe a kötetbe, de bizonyos okok miatt, leginkább, hogy az antant cenzúrája nem engedte megjelenni 1919-ben, és csak majdnem tíz évvel később, 1928-ban tudott megjelenni a kötet. András nagyon fontosnak tartotta, hogy bekerüljön a kötetbe, ez az elemzés mert a székely hadsereg valóban dilemmában volt, hogy most mit tegyen. Üldözze a románokat? Mert ha kiveri a románokat, mögötte ott van a Vörös Hadsereg, és elfoglalja a felszabadított területeket. A tanácsköztársaságnak csúfolt vörös diktatúra ezt egyáltalán nem akarta, legalább annyira nem akarták, mint a román megszállást. Végül a székelyek is leteszik a fegyvert. Kocsis András harmadik tanulmánya Gratz Gusztávnak A forradalmak kora című kötetét mutatja be. Gratz e művéből a két forradalmat, az 1918-as és az 1919-es forradalmakat ismerhetjük meg. A Károlyi-kormány súlyos hibáiról is ír, amit sokan mind a mai napig nem akarnak elismerni és Károlyit a kor nagy humanistájának, demokratájának tartják, ami igaz, hogy ő valóban nagy demokrata volt, de az ő tevékenységét nem ezek alapján kell megítélnünk hogy ő mennyire nagy demokrata volt, hanem hogy milyen politikai lépései voltak. Márpedig a politikai lépései szerintem egyértelműen katasztrófába és tragédiába sodorták az országot. Erről persze beszélni kell és lehet rajta vitatkozni. Még két recenziója található Kocsis Andrásnak ebben a kötetben, az egyik az Igazságot Magyarországnak című kötet. Nem a Pesti Hírlap ünnepi számáról van szó, hanem egy tudományos tanulmánykötetről. Kitűnő neveket említhetek itt, akik írtak ebbe az Igazságot Magyarországnak című kötetbe mint Apponyi Albert, Eöttevényi Olivér, Fodor Ferenc, Horváth Jenő, Wlassics Gyula és mások, akik jól ismerték a trianoni szerződést, hiszen a magyar külügyi bizottságnak a tagjai voltak mindannyian. Végül az utolsó, amit a Kocsis András írt, ez A szerződés. Trianon - a békediktátum hiteles szövege. A szerződés hiteles szövege a 1920-ban jelent meg ezt én nagy nehezen megszereztem egy antikváriumban, és ennek alapján írta meg, elemezte a szöveget. Ez azért fontos, mert az emberek többsége nehezen tud egy jogi nyelven megfogalmazott szöveget olvasni, és ő nagyon alaposan elemzi a fejezeteket, és azért fontos, hogy az 1920-as első, eredeti szöveget veszi a kezébe, mert nagyon sok történész hivatkozik rosszul, a későbbi kiadások alapján ezekre a paragrafusokra.
A következő Sipos Endre, aki itt ül köztünk. Két tanulmányt is írt a kötetünk számára. Az egyik Galántai József, ő már az 1948-as utáni, tehát a kommunista évtizedekben írta meg ezt a kötetet A trianoni békekötés 1920. címmel. Azt a címet adtuk a recenziónak - mert minden recenziónak külön címet is adtunk - hogy Trianon- következmények nélkül? Ugyanis ez egy könnyedebb stílusú, olvasmányos történeti munka. Sipos Endre részletesen mutatja be és értelmezi a Galántai által megrajzolt Trianon-képet. Vitatkozik vele, és ugyanakkor el is veti ezt a képet, ugyanis a kötet konklúziója az, hogy a trianoni békekötés gyakorlatilag következmények nélkül marad. Ezt ebben a körben nem hiszem, hogy különösebben magyaráznom kéne, hogy ez mennyire történelmietlen és tarthatatlan. Sipos Endre másik recenziójának címe: "Az apák ették a keserű szőlőt s a fiak foga vásik beléje". Kicsit hosszú a cím, de nagyon találó és szemléletes. A 90-es években megjelent dokumentumkötetről szól ez a recenzió, mely A magyar békeküldöttség tevékenysége 1920-ban címmel jelent meg. Sipos Endre a béketárgyalás minden szakaszát bemutatja, a személyes emberi viszonylatokat is, és egy sor következtetést is levon, az identitászavarainkat, az önértékelésünk megzavarodottságát, a józanságunk és a fegyelmünknek a felborulását elemzi. Érzékletesen mutatja be, hogy milyen keserűség és reménytelenség lett úrrá az embereken.
A következő Kosaras Béla, aki nincs jelen, ő is olyan témákat tár elénk recenzióiban amelyek nagyon fontosak. Csak neveket mondok. Ő írt Tőkéczki Lászlónak Tisza Istvánról szóló monográfiájáról. Vagy itt van Henri Pozzinak a Századunk bűnösei... című könyve, amely szerencsére megjelent azóta reprint kiadásban is, de Kosaras mutatja be Francesco Nittinek, az olasz békeküldöttség vezetőjének gyors egymásutánban 1920-ban majd 1921-ben megjelent két könyvét: "Nincs béke Európában" valamint "Európa hanyatlása" címmel. Nitti valóban feltárja azokat az okokat, amelyek elvezettek a háborúhoz, és kijelenti, hogy nem volt méltó Európához a béke. Fejtő Ferenc írja a Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című könyvében, hogy Európa elfelejtette a békekötés művészetét. A vesztfáliai béke volt az utolsó igazi, lovagias békekötés, ahol legalábbis látszólag egyenrangú partnerekként kezelték a legyőzötteket is, és méltósággal, egymás iránti tisztelettel ültek asztalhoz a győztesek is meg a vesztesek is. Azóta Európa elfeledkezett erről és csak követelt és diktált, és a mai napig is tanúi vagyunk ennek a diktátumnak. Kosaras Béla mutatja be Olay Ferencnek A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken című kötetét is. Két kötete is megjelent Olay Ferencnek. Nagyon sokan nem ismerik Olay Ferenc műveit. Azt állítja ebben a könyvében Olay Ferenc, hogy a legfőbb probléma és a legnagyobb tragédia az értelmiség válsága volt a kulturális vesztegzár miatt. Tehát olyan területeken érte érzékeny veszteség az új határokon kívülre rekedt magyarságot mint a jogvédelem teljes hiánya, a közigazgatás átszervezése, a magyar közoktatás lezüllesztése, az iskolahálózat veszteségei, a kulturális intézetek, alapítványok, múzeumok, színházak, egyesületek feloszlatása és bezárása, szoborrombolások, melyek sajnos, jól láthatóan, ma is folytatódnak. Olay könyvét kell olvasnunk ahhoz, hogy megértsük a mai elszakított területeket beolvasztani próbáló, magukat még mindig nemzetállamokként definiáló országok vezetőinek gondolkodásmódját. Olay munkája alapmű abból a szempontból is, ha meg akarjuk érteni az új határokon kívül került ottani magyarság helyzetét. Kosaras Béla negyedik tanulmánya Raffay Ernőnek a Magyar tragédia- Trianon 75 éve című kötetét dolgozza fel és mutatja be. A 90-es évek közepén nagy vitát kavart ez a könyv, sőt, van egy kötete a vitáról is Raffaynak, tehát nagy visszhangot váltott ki ez a könyv, hiszen olyan kérdésekről tett említést, mint a határkérdés, az azóta összeomlott trianoni rendszer, a mai magyar közvélemény véleménye Trianonról, a nemzetközi helyzet lehetőségei, egyáltalán vannak-e ilyenek, és hát bizonyos eseményeknek a jellemzése. Major Zoltánnak ebben a kötetben egy recenziója van, egy nagyon nagy ívű tanulmány, nagyon komoly munka, szerintem önállóan is megjelenhetne bármelyik tudományos folyóiratban. Major Zoltán korábban több munkát is megjelentetett, az Országos Széchenyi Könyvtár tudományos főmunkatársa és kutató történész. Most a kötetben a méltatlanul elfeledett Horváth Jenőnek A magyar kérdés a XX. században című könyvét ismerteti. A könyv témája: felelősség a világháborúért és a békeszerződésért, valamint a trianoni békeszerződés megalkotása és a revízió útja. Ez egy nagyon alapos munka és a recenzió is méltó hozzá, úgy gondolom.
Lukáts János író most nincs a körünkben, egyébként több könyve látott már napvilágot, jelenleg az Országos Rádió és Televízió Testület könyvtárosa, két igen érdekes és fontos recenziót írt a kötetbe. Az egyik Andrássy Gyula Diplomácia és világháború című könyve, amely a háború előtti diplomáciai viszonyokat tárgyalja, a másik pedig Pethő Sándor Világostól Trianonig című munkáját dolgozza fel. Ez utóbbi is egy nagy ívű munka, a túlerő által legyőzött szabadságharcot szimbolizáló 1849-es világosi fegyverletételtől egészen Trianonig tárgyalja és vizsgálja a magyarság helyzetét és szerepét a Kárpát-medencében. A szerző igazi szándéka a nemzeti tisztánlátás és a felelősségérzet felkeltése volt. Úgy gondolom, hogy a Pethő Sándor által felvetett témák aktuális problémák még ma is.
A most megjelent kötetben bemutatásra kerülnek az elmúlt évtizedekben született, marxista terminológiát használó könyvek is, melyek természetesen magukon viselik a marxista történetszemlélet vonásait. Ezeknek a recenzióknak az elkészítésére Dobos Ágnes és ifj. Lator László vállalkozott, melyért most szeretnék külön is köszönetet mondani. Dobos Ágnes Soós Katalinnak a Burgenlandról szóló könyvét elemezte. Valóban megkerülhetetlen ez a könyv, hiszen nagyon kevés mű született Burgenlandról. Erdélyről nagyon sok jelent meg, szintén több Kárpátaljáról és Felvidékről, de Burgenlandról kevesen és keveset írtak. A másik, amiről Dobos Ágnes írt a Romsics Ignác által szerkesztett Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században című kötet.
Ez 1995-ben jelent meg. A könyvet olvasgatva megismerkedhetünk egy amerikai történész, Graydon A. Tunstall tolmácsolásában a németek Mitteleuropa koncepciójával. Taraszovics Sándornak a dolgozata inkább az amerikai békeelőkészítő tervekről szól, míg a Dunai Államszövetségre vonatkozó angol és amerikai elképzelésekről Jeszenszky Géza értekezik ugyanebben a kötetben. Hajdú Tibor tanulmányában azt az álláspontot próbálja bizonyítani, szerintem sikertelenül, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felosztása már az első világháború előtt céljai közé tartozott a szövetségeseknek. Azon kívül, hogy nagyon sok történész cáfolja, hogy ez így lett volna, elég ha kézbe vesszük Masaryk vagy Benes írásait e témában. Ezek szerint még 1918-ban sem voltak olyan elképzelései a szövetségeseknek, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát el kell tüntetni a térképről. Akkor még föderalizációról beszéltek, és csak 1918 tavaszán jutottak el a feloszlatásig. Masaryk akkor fellélegzett, és azt mondta: na, akkor most már nyert ügyünk van, és hát azért harcolt ez az "európai humanista" Masaryk, hogy minél tovább tartson a háború, mert ezalatt meg tudja győzni a nagyhatalmakat arról, hogy neki van igaza és a gaz magyarokat példásan meg kell büntetni, mert ők tehetnek mindenről. Tehát Masaryk, a "nagy humanista", és Benes, a másik "humanista" azért harcolt, hogy minél több ember essen el még a frontokon, hogy az ő javaslata kerüljön az asztalra, és az ő tervei valósulhassanak meg.
Lator László Juhász Gyulának Magyarország két háború közötti külpolitikájáról írott művét elemzi a kötetben. Nagyon röviden szeretnék idézni Juhász Gyulától, mert nagyon fontosnak tartom a megállapításait: "A békeszerződés aláírása után, 1920. július 19-én a magyar nagybirtokos osztály, a hagyományos politikai vezető réteg képviselője, gróf Teleki Pál alakított kormányt. Ezzel a kormány összetételében is megkezdődött a konzervatív- reakciós úri réteg fokozott térhódítása, és egyúttal az áttérés az ellenforradalmi terror "legális" keretek közé szorítására, ami azonban 1923-ig nem haladt előre jelentősen." Jól láthatják önök is, hogy miféle terminológiával készült ez a könyv, azt hiszem semmiféle kommentár nem kell ehhez. A másik fontos kötet, amivel foglalkozott Lator László, Ormos Máriának a Padovától Trianonig című kötete. Valóban nagyon gazdag forrásanyaggal készült, mesteri elemzést ad erről a korszakról, de én úgy gondolom, hogy bizonyos dolgokkal igenis vitatkoznom kell, és nyilván nincs jogom a szerzők írásait felülbírálni, de a saját véleményemet meg kellett fogalmaznom az előszóban. Szerintem egyes események értékmentes elemzése hiányzik a tanulmányból. Lator László a Sorsdöntések című és a Trianon felé című dokumentumköteteket is elemezte a könyvünkben. A kötet záró írása Fábián Gyula irodalomtörténésznek a címadó munkája. Házból- hazából kirekesztett, ez az alcíme a kötetnek is. Fábián Gyula esszéjében Wass Albert írásait elemzi mesteri módon. Annak a Wass Albertnek az írásait, akit a mai napig sem akarnak elfogadni, és a mai napig az iskolákban nem tanítják. Sokszor kérdezik tőlem, hogy milyen kötetet kellene olvastatni a gyerekekkel. Hát mondom, nem egy van, több van. Föl kell sorolni, nagyon sok van. Néhány sort szeretnék, mert muszáj vagyok felolvasni az esszéből: "Ötvenhárom keserves esztendőt kellett száműzetésben töltenie, s az anyaország késlekedett állampolgárságot, befogadást adni hűséges fiának, aki minden szavával, minden sorával, a költészet zengő verseinek képeivel, a próza színekkel átszőtt mondataival egyet bizonyít, kiált vagy elcsukló sírásba fúlva ejt: magyar vagyok."
Fábián Gyula olyan írásokat elemez ebben az esszében, mint az Adjátok vissza a hegyeimet, Csaba, Örökségünk, A hagyaték, Tizenhárom almafa, Jönnek, Elvész a nyom és ráadásként néhány gyönyörű verset. Akármelyiket lehetne ajánlani iskoláknak ezek közül. Tehát ez az izgalmas, szívhez szóló, azt mondom, hogy a 20. század egyik legnagyobb író óriásáról szóló értekezést mindenképpen a figyelmükbe ajánlom. Olvassák és ajánlják ismerőseiknek is Wass Albert műveit!
Utoljára hagytam a két írásomat, nagyon röviden szólnék ezekről is. Jómagam Masaryknak A világforradalom című könyvéről írtam. Döbbenetes és elkeserítő hogy Európának ezt a nagy humanistáját mennyire egyoldalúan értékelik a hazai és a külföldi történészek egyaránt. Feltehetjük a kérdést, hogy valóban humanistához méltóan gondolkodott és viselkedett Masaryk ebben az időszakban? Ha elolvassuk a visszaemlékezéseit a saját szavaival megfogalmazott gondolatai alapján, egyértelműen és határozottan nemmel kell válaszolnunk erre.
A másik dolgozatomban Teleki Pál országgyűlési beszédeit elemzem, akit szintén nem a megfelelő helyre tett a magyar történetírás, bár szerencsére egyre több és egyre használhatóbb történeti munka jelenik, jelenhet meg róla. Ha egy politikus erkölcsi tartását akarjuk méltóképpen bizonyítani, akkor Teleki Pál személyét lehet példaként említeni. Teleki szerint az erkölcsi értékekkel összekapcsolódó műveltség fontosabb, erősebb dolog, mint a gazdagság, "mert ha egy lelkileg és erkölcsileg erős és művelt nemzet hátrányba jut vagy elbukik, mindig visszaszerezheti ezt, mert ez el nem múló érték. Anyagi értékeket el lehet veszteni; elveszett anyagi értékekkel erkölcsi értékeket visszaszerezni nem lehet." Úgy gondolom, hogy ennél aktuálisabb és fontosabb mondatot nem is idézhettünk volna.
Most az utolsó gondolataimat szeretném megosztani Önökkel és utána én befejezem, átadom a szót utána Sipos Endrének, aki Veszeli Lajosnak az illusztrációiról mond majd néhány jó szót. Trianonban, 1920. június 4-én tudjuk, hogy nagyon nagy sebet ejtettek a megcsonkított országon, és a mai napig nem tudott begyógyulni ez a fájó seb. Ezt a fájdalmat Veszeli Lajos festőművész megrendítően és érzékletesen tudta kifejezni a Tragédia című képével, amelyet most Önök is megtekinthetnek. Egyszerűen megindító ez a festmény, és Veszeli Lajos képeiben is ott van ez a fájdalom, amely képessé tett véleményem szerint a nemzetet nemcsak a fennmaradásra, hanem a továbblépésre, sőt, a sikerességre is. Rendkívül érzékletesen fogalmazta ezt meg Ravasz László. A magyar bánat című kis írásában a következőt írja Ravasz László, idézem őt: "Ha testünk nem érezne fájdalmat, belesétálnánk a halál tüzes kemencéjébe... De mivel fáj és éget sorsunk tüzes kemencéjébe, mást, jobbat, különbet akarunk. A magyar fájdalom: életösztönünk riadója! A magyar bánat nem lemondó." Ezt mondja Ravasz László, és talán ennek is tudható be, hogy a közép-európai nemzetek közül Magyarországot az elsők között fogadja majd vissza Európa. Sokan felteszik a kérdést, hogy minek bolygatni itt Trianont, csak kárunk származik belőle, mondják. Hát több érvet is lehet felsorolni ez ellen, én csak egyet említek: nincs olyan békeszerződés, amely örök időkre szólna. Persze aki akarja, félremagyarázhatja ezt a mondatomat. Evvel kapcsolatban befejezésképpen Deák Ferencet szeretném idézni, az 1861. évi második föliratában írja ezt Deák: "Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem olyan sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk. Hitünkre bízta a nemzet annak hű megőrzését, és mi felelősek vagyunk a haza és önlelkiismeretünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől örökölt. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint őseitől tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait. Mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt, és bízva ügyének igazságában, mert ezt tesszük ma is." Köszönöm szépen.

Sipos Endre: Jószerencsére úgy gondolom nekünk és az utánunk jövő nemzedékeknek is nagy szükségünk lesz.
A könyvbemutató mellett egy kiállítást is megtekinthetnek a kedves résztvevők, és engedjék meg, hogy egypár szót szóljak a falakon látható Veszeli Lajos illusztrációiról. Vizuális nyelvvel nagyon nehéz elvont gondolatokat közölni, de az is lehet, hogy vizuális nyelven, képi nyelven sokszor sűríteni lehet olyan gondolatokat is, amit a szavak nyelvén nagyon nehezen tudnánk formába önteni. Tehát a néma költészet nyelvén sok mindent lehet mondani, és azért érdemes végignézni ezeken a rajzokon, mert egytől -egyig hihetetlenül elgondolkodtatóak. A könyvet díszítő rajzokon megjelennek a jellegzetes attribútumok, maga az egyenruhás katona, megjelenik a koronás címer az angyalokkal, megjelenik a lövészárok, a szögesdrót, és akkor fokozatosan, ahogy a kompozícióban ezeket az alakzatokat elhelyezi, lebegteti, egy különös érzés kerít hatalmába bennünket. Tehát érdemes végignézni ezt az eredeti grafikai sort, ami nem pusztán illusztráció, hanem magas színvonalú és művészi azaz autentikus grafikákról van szó. A gondolat ismert. Nekem legalábbis Ligeti Miklósnak a Városligetben található Anonymus szobra jutott eszembe. A méltóságosan ülő titokzatos alaknak nem látjuk az arcát, de valami nagy bölcsességet rejt mégis magában ez az Anonymus szobor. Ezt a képet nézve nagyon érdekes a hideg háttér, egy jeges háttér, kicsit úgy is éreztem magam mint mikor becsuktam a szemem hajnali álmomban, kisgyerekkoromban. Eszembe jutnak még a nagyapám élményei, hogy a Kárpát-medence egy kicsit barátságtalanná, bizonytalanná, huzatossá vált, hisz a Kárpátok vonulata volt egyben a földrajzi határ is. Tehát van egy furcsa sivár térben, egy furcsa, huzatos térben ülő alak, sejtelmesen jelenik meg, méltóságosan, hatalmasan, de van benne valami különös, nyugtalanító szorongás. Érzelmileg nagyon érdekes elemezni ezt az egész Trianon-érzést, és talán a harmadik kötet, amire bizonyára összejövünk, és ezek a riportok még izgalmasabbak lesznek, hogy ki hogy élte át ezt a dolgot, de ez a belső érzés, ami ebben a képben megfogalmazódik, ez valahol mindannyiunkban bennünk van és a gyerekekben is benne van szerintem. Nemsokára egy olyan könyvön dolgozom majd - remélem, hogy a nagy nyilvánosság elé is kerülhet hamarosan -, aminek azt a címet adtuk, hogy Belső Trianon. A készülő könyv arról fog szólni, hogy ezek a módszerek, ezek az érzések a későbbiekben hogy mentek tovább, hogy éltek tovább. Filozófia-etika tanár vagyok, nem vagyok történész, hanem biológia-rajz-filozófia szakos tanár vagyok, és az etikai nevelés az egyik fő területem, és az identitástudat formálásában ez hihetetlenül fontos. Azért vagyok boldog, mert egy Európában élő pályázatot most zsűriztem, és ott megjelent három olyan tanulmány, ahol középiskolai diáklányok leírják a családjuk történetét nagypapák, nagymamák elmondása alapján, és mindenhol ott van az első világháború, második világháború, Trianon, és ez a legfontosabb, hogy az új nemzedék ezekkel az érzésekkel, gondolatokkal megismerkedjen. Nagy szeretettel üdvözlök tehát minden kedves megjelentet, és ezennel a kiállítást megnyitom.

Fábián Gyula: Köszönjük. Most pedig köszöntöm a körünkben jelen levő Veszeli Lajost és felkérem, hogy röviden mutatkozzon be, és néhány szóban ismertesse a kiálított műveket.

Veszeli Lajos: Igen. Nagy örömömre szolgál, hogy ez a könyv és ez a kiállítás létrejöhetett. Én úgy akartam kezdeni, hogy hogyan kerül a csizma az asztalra, mármint Balatonalmádi, ahol én élek, és a magyar főváros, Budapest. Engem úgy neveznek néha, hogy Almádi Zorba, és Görögországban élünk a párommal, Vermes Évával két-két hónapot egy eldugott kis várban, jó ha az ember ebből az őrületből egy kicsit kiszakad és odakerül. Nagyon gyorsan megszerettem a görögöket. Egy bizonyos pihenő időszak után, amit munkával töltök természetesen, hazavágyik az ember, mert ez az őrület ez kell, mert mi is benne vagyunk és így élünk. Almádiban annak idején, már több mint húsz éve magam építettem egy házat, amit magam terveztem, és most már úgy mondom, hogy van lakásom, és rengetegen megtisztelnek azzal, hogy meglátogatnak és a műtermemre is kíváncsiak. Több mint egy évtizede kaptam egy telefont, hogy görögök fognak érkezni hozzám Szidiropulosz Archimédesz vezetésével. Erre mindjárt kis papírra görög zászlókat tűztem, borokat raktam a teraszon lévő asztalra, és egyszer csak úgy ömlik be a nép, és egy buszravaló embert hoz Szidiropulosz Archimédesz. Megismerkedtünk és azóta ez a barátság szent és sérthetetlen. Egyszerűen imádom benne azt, hogy hogyan magyar, irigylem benne azt, hogy hogyan görög, és hát én csak egy pici töredékét élhetem át annak a csodának, ami Görögországban van, viszont a magyar szomorúságot és valóságot elég sokszor. Visszatérve a munkámhoz, és amikor felkértek, ez nagyon-nagyon jólesett. A borítón is látható festmény 1989-ben készült el, az volt a címe, hogy Tragédia Trianon. Több mint húsz évig nem festettem, abbahagytam a festészetet adott okok miatt, és 90-ben volt egy kiállításom Veszprémben, ahol 1200 ember tolongott, és ez volt az első kép. Azóta ez a kép minden külföldi kiállításomra elkísér. Ennyit erről a képről. Érdekes módon engem Trianon valahogy kerülget, vagy azt hiszem, mindnyájunkat, de engem mint képzőművészt is. Nekem ez a második Trianon-könyvem, az első az Ohio államban jelent meg a Katolikusok Magyar Vasárnapja kiadványában, ami megint egy érdekes dolog, mert egy rádiós újságíró járt nálam, és közölte, hogy neked illusztrálni kell Trianont. Ez még 1987-ben volt, és 1988 végén valahol egy vendéglőben kellett találkoznom valakivel, aki átadta nekem a kéziratokat. Hát én életemben, komolyan mondom, férfiember létemre végigsírtam, mert életemben először olvastam olyan verseket, ami Trianonról szól. Tudniillik ez egy verseskötet, Sík Sándor és Reményik Sándor verseire mind a mai napig emlékszem. Hihetetlen volt, végigolvastam és csodás dolgokat kezdtem el rajzolni. Emlékszem, hogy 1988 év végén vagy 1989 elején kellett találkoznom valakivel, akinek egy mappát át kellett adnom, amiben nekem az illusztrációim voltak, és ennek a festménynek volt a grafikája a címlap. Akivel találkoztam az teljesen illegálisan vitte ki az országból a képeket. Ezt az embert Varga Lászlónak hívták, a legidősebb képviselő volt a Parlamentben. Trianonnal tehát így találkoztam. Szép munka, de fájdalmas munka volt. Remélem, hogy a rajzaim és én meg tudtunk felelni annak a felbecsülhetetlen értékű munkának, amit itt Arkhimédesz barátom és a többi kolléga készített.

Fábián Gyula: Úgy tudom a harmadik kötetbe is te képeid fognak kerülni...

Veszeli Lajos: Igen, ha a vidék ismét labdába rúghat. Még annyit szeretnék elmondani, hogy szerkesztünk mi ott a vidéken egy Új Balaton című művészeti folyóiratot, ami most már ott tart, hogy saját pénzünkön kell, hogy fenntartsuk. Nem érdekes, azért is fönnmaradunk, de annyit viszont megjegyeznék, hogy milyen gondolatokkal indítottuk útnak ezt a folyóiratot: "Mindenért fizetned kell, a függetlenségedért, az örömért, a testi egészségért is, de legfélelmetesebben a jellemeddel és munkáddal kötött szerződésért kell fizetned, a gályarabnak is könnyebb, mint aki munkára szerződött jellemével." Márai Sándortól idéztem. Mi úgy érzem, akik ebben részt vettünk, munkánkkal jellemünket adtuk és szívünket. Köszönöm.
Hát először én nem kérdezni szeretnék, hanem nagyon köszönöm az Országos Trianon Társaság nevében az alkotóknak, hogy ezt a csodálatos munkát elvégezték. Meg kell ismerni mindenkinek, hiszen annyira időszerű. Tudjuk, hogy állampolgársági kérdések vannak napirenden, amelyikről bizonyos oldalakon különbözőképpen vélekednek. Ugye a jelenlévők, gondolom mindegyike tudja, hogy 1920. június 4-én 16.30 perckor egy tollvonással megfosztottak 13 millió embert a magyar állampolgárságától. Nem akartak lemondani a magyar állampolgárságról, most viszont nem akarják nekik visszaadni. Ez természetesen jogi és nemzetközi procedúra, tehát én ebbe nem akarnék részletesen belemenni, de én nagyon nagyra értékelem úgy a korábbi, a jelenlegi és remélhetőleg a jövőbeni kiadványt, ami Trianonról szól, mert való igaz, hogy nagyon sokan hangsúlyozzák, hogy erről már nem kell beszélni, és a politika mindkét oldalán hangsúlyozzák, hozzáteszem, és igen, beszélni kell, és ahogy Karinthy mondta, hogy nem kell róla beszélni, csak mindig gondolni rá, mi azt mondjuk, hogy beszélni is kell róla, és még egyszer nagyon köszönöm.

Fábián Gyula: Engedjék meg, hogy még egyszer megköszönjem a kötet szerzőinek és a a szép számú jelenlévőnek a részvételét is. Köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat. Kérem, hogy tekintsék meg a kiállítást is.
Viszontlátásra!