Schmidt Mária:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink! Nagy szeretettel köszöntöm Önöket! Nagy büszkeséggel mutatjuk be a mai napon ezt a nagyon szép albumot, amely olyan Márai által válogatott fotóösszeállítást tartalmaz, amely Magyarországon mind a mai napig teljesen ismeretlen volt.
Tavaly Karácsonykor itt már bemutattunk egy nagyon szép kiállítású könyvet, amely a kiegyezés utáni polgárosodó Magyarországnak a legismertebb és legfontosabb személyiségeit mutatta be Történelmi arcképcsarnok címen. Egy esztendeje Tőkéczki László könyvével egy nagyon magas mércét állítottunk fel, és úgy érezzük, hogy idén is sikerült egy hasonlóan szép kiállítású, nagyon tartalmas könyvvel jelentkezni a karácsonyi könyvvásáron.
A most megjelent könyvet, ha majd kézbe veszik, akkor látni fogják, hogy mennyi izgalmas olvasnivalót tartalmaz, és, hogy milyen szép és nagyon gazdag, lapozgatásra csábító képanyag található benne. Márai azt írja egy helyen, hogy a fénykép egy egészen új kelléke a történetírásnak. Ezt a Pesti Hírlap 1937. évfolyamában olvashattuk tőle. Lehet vele csalni, lehet vele bizonyítani is, folytatja Márai ezt a gondolatmenetet. Márai nem csalt. Ahogy összerendezte ezt az anyagot, abban mély érzés munkálkodott. Meg akarta érteni az érthetetlent, meg akarta fejteni a megfejthetetlent, a hazugságokat, a nagy pereket, a történelmi színjátékokat, amelyeket a bolsevista Oroszország tűzött műsorára.
Ha megnézik a szövegeket, Márai naprakészen igazodott el korának történéseiben, és azokban a szövegekben, amelyeket ez a könyv is tartalmaz. Látni fogják, hogy nincs önámítás, nincs hazugság és nincs semmiféle megalkuvás. De ezt már megszokhattuk Máraitól mi, akik tiszteljük és szeretjük. A mai napon azok ülnek itt ennél az asztalnál, akik közreműködtek ennek a csodaszép albumnak az elkészítésében. Nem tud itt lenni ma közöttünk Kincses Károly, ezért az ő néhány gondolatát kollegám, Kiszely Gábor fogja ismertetni.

Kiszely Gábor:
"Márai Sándor mellett letenni a voksot, Márai mondataival, gondolataival, az általa válogatott képekkel foglalatoskodni, hát valljuk meg, irigylésre méltó dolog. Örülhet bármely halandó, akinek osztályrészéül jutott. Hát még akkor, ha az ember fotómuzeológus lévén Márai ürügyén azzal foglalkozhat, amihez ért, amivel szeret bíbelődni, a fényképekkel. Minden könyvnek, így ennek is számtalan olvasatlan aspektusa van, amiből ki-ki kedvére azt választhatja, amellyel képes azonosulni, amely tartalmaz számára elegendő szellemi izgalmat, kihívást. Így voltam evvel én is, és amikor személyesen itt megjelenni nem tudván, ezzel a néhány mondattal köszönöm meg a fölkérést, hogy Máraival foglalkozhattam, hogy zseniális fényképeket nézegethettem, és ennek kapcsán torzíthatatlanul elmondhattam a véleményemet. Nos, ebben a helyzetben nincs más dolgom, csak arra buzdítani mindannyiunkat, hogy így tovább. Ha senki más, csak egy Máraihoz fogható kivételes elme állíthat egymás mellé másképpen gondolkodó embereket, akkor még talán nincs olyan nagy baj. Ezt a felismerést is köszönöm minden érintettnek, és külön Márai Sándornak."

Schmidt Mária:
Nagyon szépen köszönöm. Kincses Károly fotótörténész gondolatait kollegám, Kiszely Gábor ismertette. Körmendy Zsuzsanna, aki a könyvnek a szerkesztője volt, bevezető tanulmányt is írt a kötethez, így most őt kérem meg, hogy néhány mondatban foglalja össze ami szerinte ennek a könyvnek a legfontosabb hozadéka, a legfontosabb mondanivalója mindannyiunk számára.

Körmendy Zsuzsanna:
Üdvözlök mindenkit. Másfél évtizedes könyvszerkesztői gyakorlatom alapján úgy érzem, hogy elmondhatom Önöknek, hogy az igazán szép könyvek akkor születnek, csak akkor születhetnek meg, ha azokat a könyveket megálmodják.
Ez egy elég hosszú álom volt, mert az első álmodó Márai Sándor volt és Dormándi László. Ketten álmodták meg ezt az Oroszországról szóló albumot. Biztos, hogy volt okuk arra, hogy ezt az albumot elképzeljék, hogy a képek nyelvén kifejezzék azt, hogy mit gondolnak a világról, még akkor is, hogyha a képeket nem ők készítették, hanem csak gyűjtötték és válogatták. 1930-ban már megjelent egy közös albumuk, szintén Kner Albert közreműködésével, Húsz év a világtörténelemben volt ennek az albumnak a címe. Azt, hogy a következő állomás az miért Oroszország volt, én akkor értettem meg igazán, amikor a képeket átnézvén többször is megpróbáltam fölfedezni a képek egymáshoz rendezésének a logikáját, mely túlmutatott az időrenden.
A képek nézegetése közben hiányérzetem támadt. Ez a hiányérzet annak tudható be, hogy Márait nagyon szeretem és hiányoltam a Márai-szövegeket a képek mellől. A képaláírások, német nyelvű képaláírások voltak, azokat lefordíttattuk természetesen, eligazítottak ugyan a képek tengerében, de mégis valamiképpen ezt a hiányérzetet szerettem volna feloldani. Úgy tűnik, hogy most már belebonyolódom egy kicsit a könyv létrehozatalának a folyamatába, ennek a folyamatnak az ismertetésébe, de őszintén megmondom, hogy én ezt egyáltalán nem bánom, mert ez egy nagyon fontos folyamat. Az olvasó ugyanis, amikor kézbe vesz egy könyvet, akkor csak a végeredményt látja, és azok, akik a könyvet létrehozzák, azoknak úgy kell dolgozniuk, és annyira kell szeretniük a témát, hogy az olvasó úgy érezze, hogy amit a kezében tart, az nem történhetett másképp, az nem valósulhatott volna meg másképpen, csakis úgy, ahogyan azt ő látja.
Visszakanyarodva az előbbiekhez: amikor arra jutottam, hogy Márai maga nagyon hiányzik ebből a fotóalbumból, akkor kerestem meg Mészáros Tibort, és arra kértem, hogy ha ez a könyv a harmincas években keletkezett, pontosabban 1930-ban gyűjtötték, tehát inkább a húszas évek végén kezdhette ezt a gyűjtőmunkát Márai és Dormándi, hogy akkor mi is koncentráljunk a harmincas évekre. Így lett a harmincas évek publicisztikája az a törzsanyag, ami ebben a könyvben, mint Márai-szöveg megjelenik. Természetesen vannak olyan tanulmányrészletek is, például a Röpirat a nemzetnevelés ügyében, amelyből szintén talál az olvasó részletet, ami már a negyvenes években keletkezett. A szövegek tehát nem pót- képaláírások, hanem a szövegek egyfajta szellemi hátteret jelentenek a képekhez. Mészáros Tibor olyan izgalmas anyagot gyűjtött össze, amit nekem már alig kellett megrostálnom. Néhány anyagot még melléválogattam, és egy rendkívül erős és rendkívül izgalmas publicisztika bontakozott ki a szemeim előtt.
Amikor ez az anyag összeállt, akkor semmi más dolgom nem volt, minthogy a képekhez hozzárendeljem a szövegeket. A képek néhol csak laza kapcsolatot tartanak ezekkel a szövegekkel, máskor pedig az embernek szinte borsózik a háta, annyira közel van a szöveg a képhez. Engem mindenekelőtt az döbbentett meg, hogy Márai milyen hihetetlenül tájékozott volt kora valóságában. Még mindig fölmerül az emberben az a kérdés, amit már az előbb próbáltam föltenni, hogy miért Oroszország? Azt hiszem, hogy a kulcsot Márai többi művéből kapjuk meg. Őt fiatalkorától kezdve rendkívüli módon foglalkoztatta a bolsevizmus kísérlete, a kommunista kísérlet. Mi magyarok a Tanácsköztársaság példáján is tanulmányozhattuk ezt a kísérletet, de az igazi nagy kísérlet az természetesen a Szovjetunióban zajlott.
Ez a kísérlet fenyegető árnyékot vetett Európára, és ezt nemcsak Márai vette észre, hanem sokan mások, mint például Arthur Koestler vagy George Orwell. Márai tisztánlátását a leginkább az mutatja, hogy egy sor dologban, akár a társutasok szerepében, akár mondjuk J. B. Shaw megítélésében, vagy a moszkvai nagy perek lényegének pontos meglátásában még Orwellt is sokszor megelőzi az ő végkövetkeztetése.
Orwell később jut a szocializmussal, illetve a kommunizmussal kapcsolatban olyan fölismerésekhez, amihez Márai már a húszas években eljutott. Ezekkel a szövegekkel is találkozhatunk a könyvben. Kezdett összeállni az anyag, ott volt több mint háromszáz fantasztikusan érdekes és szép fotó, ott volt ez a nagyon eleven és nagyon izgalmas publicisztika, és megkértem Szegedy-Maszák Mihályt, hogy vezesse be az olvasót Márai világába. Ő megírta a tanulmányt.
Az én tanulmányom azért született meg, mert mindenképpen szerettem volna, hogy valami lenyomata legyen annak a szellemi izgalomnak, amit ez a publicisztika kiváltott belőlem. Kincses Károlyt azért kértük meg, hogy írjon a fotóanyagról, mert a fotók önmagukban is rendkívül érdekesek. Számomra nagyon érdekes volt, hogy Kincses azt írja valahol, hogy a képeket tulajdonképpen úgy kellene nézni, hogy az ember nem nézi a képaláírást, mert igazából akkor tudja a fotót igazán érezni, igazán értékelni. Kun Miklós pedig a jegyzeteket készítette. Azért sorolom föl, hogy mi minden van a könyvben és miért, hogy lássák, hogy mit jelentett valójában ennek a könyvnek a szerkesztési munkája, és hát nem győzöm hangsúlyozni, hogy a grafikai tervezés az egy rendkívül nehéz feladat volt, és azt hiszem, hogy sikerült szépen megoldani.
Ennyit szerettem volna Önöknek elmondani, és ezzel be is fejezem a mondandómat.

Schmidt Mária:
Megtiszteltetésnek vennénk, ha Mészáros Tibor is szólna néhány szót a most megjelent album születésével kapcsolatban.

Mészáros Tibor:
Mikor megkaptam a felkérést erre a kötetre, akkor először is azon gondolkodtam el, hogy melyek azok az írások, melyek azok a konkrét cikkek, amelyek itt szóba jöhetnek Márainál az orosz illetve a szovjet témát illetően. Amikor mindezeket végigtekintettem, akkor magam is meglepődtem, hogy ennyire rendkívül sokat tudott, és a figyelme rengeteg mindenre kiterjedt. Sok különböző szempontból vizsgálta mindazokat az eseményeket, azokat a személyeket, akik Oroszországgal, illetve a Szovjetunióval voltak kapcsolatosak. De úgy gondolom, hogy nemcsak Oroszországra igaz ez, hiszen rendkívül nagy figyelmet fordított Németországra is, hiszen például Hitler 1924-es müncheni peréről már írt, ráadásul helyszíni tudósítóként.
Később találtam egy idézetet, egy naplórészletet, ami egy kicsit megmagyarázta nekem, vagy legalábbis értelmezte, hogy Márai számára itt van valami olyan kötődés, talán kíváncsiság, talán sokkal több ennél, ami miatt ezt a témát többször elővette.
Egyrészt biztosan fontos volt a számára az a néhány géniusznak mondható író, illetve a kultúrában igen sokat tevő orosz, aki hát mondhatni házi barátja volt. Gondoljunk csak Dosztojevszkijre, Tolsztojra.
De ha felolvasom ezt a rövid kis részletet a naplóból, akkor talán Önök is megértik, hogy mire gondolok. 1945-ben, amikor hazatér Leányfaluról, és meglátja a Mikó utcai házát, akkor jegyzi ezt föl: "Egy utcasarokról megpillantottam a romokat, azt, ami a házból és a lakásunkból megmaradt. A lépcső, mely emeleti lakásomhoz vezetett leszakadt, a törmelékdombon át valahogy felmászok az emeletre. Szobámban a kályha romjai között megtalálom a fényképet, mely Tosztojt és Gorkijt ábrázolja a jasznajapoljai kertben. A séta alkalmával, amikor ez a kép készült, mondotta Tolsztoj Gorkijnak, már nyolcvan éves vagyok, és sírnom kell, amikor arra gondolok, hogy hiába írtam mindent, az emberek nem tanultak semmit, és nem lettek jobbak. A fényképeket zsebre vágom." Ennek azt hiszem, nagy jelentősége van, hogy a fényképeket zsebre vágom, hiszen ne feledjük, hogy ez a lakás gyakorlatilag teljesen elpusztult a többezer kötetes könyvtárával. Márai ebből csupán néhány kötetet tudott kimenteni. De ezeket a fényképeket zsebrevágja. Az jutott az eszembe, hogy talán ő is hasonló gondolatokra jutott, és talán ez az Oroszország iránti érdeklődés titka is. Mégpedig az, hogy látott egy népet, ahol nagyon sok tehetség van, és látta ugyanakkor azt, hogy nem ez érvényesül elsősorban, hanem egy diktatúra, egy szinte megmagyarázhatatlan pusztítás.
Nagyon-nagyon sokat foglalkozik éppen ezért a perekkel, sőt, az egyik legérdekesebb, számomra talán legérdekesebb cikke az, amikor Oroszországban választások vannak, és papírhiányra hivatkozva lehet, hogy elmaradnak a választások Sztálin alatt. Megtalálja már ennek az egész abszurd helyzetnek, ha szabad ezt mondani, a humoros vonulatát is. De hát ő maga is írta, ahogy Tolsztoj fogalmazott, hogy nem változik a világ, nem tanulnak az emberek mindabból, ami történt. Lehet, hogy véletlen, de szinte azonos ideig, több, mint negyven évig hevert ennek a könyvnek a fotóanyaga Hollandiában egy páncélszekrényben, és nem került elő.
Érdekes módon Márai is valamivel több, mint negyven évig volt emigrációban. Arról nem beszélve, hogy többek között éppen a szovjet hatalmi terjeszkedésnek köszönhetően nem jött haza már soha többé, miután a háború vége után nem sokkal elment. Azt hiszem, hogy mind a kettő egyfajta számkivetés. Minden embernek és minden könyvnek megvan a maga sorsa. Mindkettő megkésve jutott haza, de talán még nem későn, mert azt hiszem, hogy szembesülni és értékelni sohasem késő. Mert ha vannak befogadók, akkor mindebből lehet tanulni és lehet előre tekinteni. Bízzunk abban, hogy az emberek hátha tanulnak és jobbak lesznek, hogy kevesebb legyen a szomorúság és a sírás. Köszönöm.

Schmidt Mária:
Nagyon szépen köszönöm. A következő néhány percben Kun Miklós osztja meg velünk a gondolatait, arról, hogy amikor a könyvhöz a jegyzeteket készítette, akkor milyen érzései támadtak ezzel, a Márai által gondos szeretettel válogatott fotóanyaggal kapcsolatban.

Kun Miklós:
Köszönöm. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Furcsa módon Márai-szövegeket, Márai-novellákat vagy regényeket sokkal később olvastam, minthogy találkoztam volna Márai-fényképekkel.
A II. Rákóczi Ferenc Gimnázium diákja voltam és történelemszakkörbe jártam, és a professzor úr volt akkor a történelemszakkör elnöke, én elsős, ő negyedikes, és akkor egy alkalommal elsősként nekem előadást kellett tartani. Nagyon féltem, és akkor Illyés Gyulától megkaptam, csak kölcsönbe, de soha nem adtam neki vissza, meg is van azóta, egy agyonolvasott példányt, a Húsz év világtörténelem című könyvnek a magyar mutációját. Az egyik magyar képeslap előfizetői hozzájuthattak annak idején ehhez a kiadványhoz, és megdöbbentett, hogy mennyire föl van építve ez az egész könyv. Ellenpárok vannak benne. Például Trockij és Al Capone. Akkor még nem nagyon érzékeltem, mai fejjel tudom csak. Trockij emigrációba indul, Al Capone pedig ott van és békésen éli szintén az életét valahol. Vagy a cári család, a kivégzett cári család és a bolsevikok. Hasonló ellenpárokból áll ez a kötet, nagyon-nagyon érdekes kötet, és nem gondoltam volna, hogy hosszú évtizedek múlva megadatik az a szerencse, hogy egy ilyen nagyszerű könyvnek én készíthettem el a jegyzeteit. Ez egy robotos munka, az embernek lexikonokból ki kell keresnie az adatokat, de végiggondolhattam viszont közben azt, hogy több szempontból is érdekes könyv ez a Márai-könyv.
Márai a harmincas évek legelején összegereblyézte azokat a fotókat a Szovjetunióról és részben a cári Oroszország végnapjairól, a századelőről, amihez Európában akkor nagyon könnyen hozzá lehetett jutni. Azonban nagyon nem mindegy, hogy milyen kontextusban, és nagyon nem mindegy, hogy milyen aláírásokkal és főleg milyen válogatással kerülnek ezek a fotók az olvasókhoz.
A szovjet állam, amely kiéheztette akkor a saját lakosságát, amely börtönökkel és a gulágokkal, akkor még koncentrációs tábor vagy javító-nevelő tábor volt ezeknek a táboroknak a neve, végigszórta az országot.
Közben nagyon sokat adott a külföld irányába folyó propagandára, és, ahogy a fontosabb európai nagyvárosokban így Berlinben is működött egy iroda. Ennek a propaganda- irodának volt egy fotórészlege, és a Márai által eredetileg meg nem jelentetett, de már előkészített fotókon is ott vannak a pecsétek, az eredeti pecsétek, például Balogh, F. Szabó, Dobó, tehát ez azt jelenti, hogy Budapestre is eljutottak ezek a fotók. Természetesen ingyen. A szovjetek nem is kértek pénzt érte. Azt látjuk, hogy a nagyon jó minőségű, kitűnő fotókkal teleszórják Európát. Nagyon könnyű dolguk volt. Orwellnek van egy regénye, amely regény nyomán film is készült, a Versek szárnyán, és ott például egy gazdag angol kommunista, egy szalonkommunista élete található. Akkoriban Európa tele volt ilyen szalonkommunistákkal. Részben ők adják a pénzt a propagandára, részben a szovjetek. Tele van Európa neves írókkal, művészekkel, újságírókkal, akik számára a messzi Szovjetunió és Sztálin az valami erőt jelent, valami pótapát kerestek és találtak meg benne. Ők természetesen jó körülmények között éltek, nem az orosz éhező muzsikok társaságában, ott, jó helyeken, berlini kávéházakban és angol baloldali szalonokban, és akkor jönnek a fotók és a fotókból könyvek készülnek.
Elhoztam ma ide egy ilyen könyvet megmutatni, majdnem ugyanolyan szintű fényképek szerepelnek benne, mint Márainál, de teljesen másképp van összeállítva. 1933-ban, a legnagyobb ukrajnai éhínség alatt készül ez a könyv, az egyik képen áll egy boldog muzsik, és mögötte vonul a Vörös Hadsereg, jelképezve a szovjet birodalmat, immár most már talán nem is a világforradalmat, hanem a szovjet birodalmat. A muzsik boldog, holott akkor csak Ukrajnában minimum ötmillió ember pusztult éhen és halt meg borzalmas körülmények között, de ilyen fotók persze nincsenek itt. Nincsenek fotók a perekről. De sok fotó itt is megtalálható. Tehát ha szelektíve közlünk valamit, ez is egy hamis kép, jóllehet ezek a fotók esetleg reális szituációt ábrázolnak. Azt hiszem, hogy Márainak nagyon ügyesen sikerült felvennie a küzdelmet e tendencia ellen. Majdnem azt kell mondjam, hogy nem is láttam olyan árnyalt, Máraihoz fogható válogatást akkor Európában, pedig én rengeteg ehhez hasonló fotógyűjteményt láttam az európai könyvtárakban. Talán azzal is magyarázható, bár ezt nem tudjuk, miért késlekedett az a bizonyos német szponzor, hogy kifizesse a számlákat a Kner nyomdának. Ez nem volt akkor divat.
Hitler hatalomra kerülése küszöbén nem volt divat egy másik, nem kevésbé kegyetlen diktatúráról árnyaltabb képet nyújtani, és most, hogy évek múlva van egy ilyen üzenet a múltból, ez a Márai-kötet, ez azt jelenti, számomra legalábbis, én úgy érzem és úgy érzékeltem jegyzetírás közben, hogy Márai nagyon szerette Oroszországot. Nem a Szovjetuniót, hanem Oroszországot. Ez egyértelműen látszik a szövegeiből is.
De ugyanakkor Márai előrevetíti ezekkel a fotókkal, és hát főleg később nagyon mély, érzékletes szövegeket is írt erről, a politikai pereket, az éhínséget, a nagy terrort. Márainak ezért is, most történész szemmel nézve is, elévülhetetlen érdemei vannak. Köszönöm szépen.

Schmidt Mária:
Nagyon szépen köszönöm Kun Miklósnak a hozzászólását. Most pedig tisztelettel felkérem Szegedy-Maszák Mihályt, hogy tartsa meg előadását Márai Sándorról és Márai Oroszországáról.

Szegedy-Maszák Mihály:
Köszönöm szépen. Tisztelt Hallgatóság! Hölgyeim és Uraim! Tulajdonképpen nekem csak annyi dolgom maradt, hogy a tőlem jobbra és balra ülők munkáját méltassam. Legfeljebb csak árnyalatokban térhetek el nyilvánvalóan, hiszen sok minden elhangzott már. Nem vagyok benne biztos, hogy ez az album nagyon árnyalt képet fest Oroszországról, méghozzá a cári Oroszországról is és nemcsak a bolsevik államról borzasztó képet fest. Ha valaki nagyon szereti a nagyon lehangoló könyveket, ez egy hihetetlenül magas színvonalon, pompásan lehangoló kötet.
A szerkesztőnő tanulmányának egy mondatából szeretnék kiindulni. Azt írja: "papírra vetett aggodalmai- mármint Márai aggodalmai- talán egy keveset megértetnek velünk abból a rettegésből, amely a magyar politikai elitet eltöltötte a háború időpontjának és az orosz gőzhenger - Bethlen István kedvelt kifejezése - közeledtének gondolatára." Ennyi az idézet. A többiért már én felelek. Az Oroszország Márai Sándor szemével című, 326 lapos, Kun Miklós szakavatott jegyzeteivel, makulátlanul szép alakban kiadott kötet, ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, tehát ennek a kötetnek a szerkesztője, Körmendy Zsuzsanna érvel így. Szavai rendkívül súlyosak, de érdemes mérlegelni őket.
Ismeretes, hogy Márai, aki talán a legkorábban írt élesen elítélő cikket Hitlerről a magyar sajtóban, és a német megszállás alatt lényegében rejtőzködésre kényszerült, tehát Leányfalun élt, de utóbb például helytelenítette Bárdossy kivégzését.
Legföljebb csak annyit célszerű hozzátennünk az idézetekhez, hogy a félelem az orosz hatalomtól már az 1840-es évektől rányomta a bélyegét a magyar közgondolkodásra. Ekkor elsősorban a lengyelek miatt. Gondoljunk arra, az 1840-es években már Vörösmarty verseiben is van ennek nyoma, és nyilvánvalóan megerősítést kapott előbb 1849, majd az első világháború, illetve 1919 eseményeitől. A most közreadott kötet alapján kétségkívül el lehet tűnődnünk azon, vajon számolnak-e eléggé a Horthy-korszak történetírói az oroszokkal szemben érzett félelemmel, mely a magyar lakosság jelentős részét áthatotta a két háború között. Korántsem állítanám, hogy az egészét, ez meggondolatlan, árnyalatlan tétel volna. Annyi bizonyos, hogy Márai véleményeinek előzményei jól fölismerhetők a reformkor kiváló elméinek, például Wesselényi Miklósnak vagy Kemény Zsigmondnak a munkáiban. Márai 1981-ben, mikor én New Yorkban találkoztam vele, említette Kemény Zsigmondnak egy hosszabb szövegét, amelyet aztán a Magyar nép könyve című kiadványban meg is találtam: Mit csinál az orosz? Ugye, ez a kérdés. És egy hosszú fejtegetés arról, hogy az orosz birodalom hogyan nőtt az idők folyamán, és hogy tulajdonképpen mi várható ezután. Jellemző, hogy ezt a szöveget, amit valamikor a hetvenes években megpróbáltuk kiadni, azért nem lehetett, mert történik egy utalás ebben az egyébként elég hosszú szövegben egy közép-ázsiai területre, hogy hát idővel lehet, hogy az orosz azt is szeretné megkaparintani, és ezt a kiadói szerkesztő Afganisztán területével azonosította. Ez akkor volt, mikor éppen a bevonulás történt. Így ez a szöveg akkor, és azóta sem jelent meg kötetben.
A szerkesztő André Gidedel, Arthur Koestlerrel és George Orwellel hasonlítja össze Márait, és arra a következtetésre jut, hogy Márai kortársainál hamarabb ábrándult ki a kommunizmusból. Igyekszem óvatosan fogalmazni. Való igaz, hogy 19 éves korában írt cikkeit leszámítva nincs nyoma annak, hogy az Egy polgár vallomásainak szerzője előnyösen ítélte volna meg a kommunizmust. És ugye csak 19 éves volt. Az más kérdés, hogy neki akkor már önálló kötete is megjelent. Sőt, néhány magyar vonatkozású fénykép, ugyebár Kun Béla vagy Lenin környezetében látható Szamuely Tibor szerepeltetése az 1919-es magyar proletárdiktatúrát is az orosz bolsevizmus távlatából értelmezi. Tehát akár még úgy is mondhatnók, hogy ez az 1932-ben készült, és először csak 1976-ban Hollandiában megjelent, most kiadott magyar változatában 309 fényképet tartalmazó kötet akár önhelyesbítésként is felfogható, amennyiben mintegy kitörli, érvényteleníti a tizenéves Márai vélekedését. Akár még arra is lehetne hivatkozni, hogy Gide és Koestler csak a Szovjetunió meglátogatása után veszítette el a hitét. A francia író, tehát Gide, akinek egyébként a művészi teljesítményét a kötet szerkesztője egy kicsit túlzottan lebecsüli, ha jól emlékszem, azt írja Gide főművére, hogy poros, hát a franciák ezzel nem biztos, hogy maradéktalanul egyetértenének.
Most tekintettel arra, hogy a társszerzőről aligha tud nagyon sokat a magyar közönség, talán nem fölösleges megemlíteni, hogy 1898-ban született a Heves megyei Dormándon, és 1967-ben Párizsban halt meg. Az Oroszországot bemutató fényképgyűjtemény készítésekor a Pantheon kiadó tulajdonosa volt, egyébként a végül is meg nem valósult kiadás körül is ő bábáskodott. Németből fordított, majd 1938-ban Párizsba költözött. Regényeit, elbeszéléseit 1946 és 1948 között Budapesten, később franciául Párizsban, végül 1965-től ismét magyarul Budapesten jelentették meg. Franciául is írt, tehát kétnyelvű szerzőről van szó. Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934-ben tett útjáról készített beszámolót. A tisztesség megköveteli, hogy hangsúlyozzam: egyikük sem hallgatott a látottak árnyoldalairól. Nagy Lajos kapott is éles bírálatot baloldalról, kispolgárnak bélyegezték. A Bajcsy-Zsilinszky Endre szerkesztette Előörs című lap jelentette meg útirajzának részleteit, ám néhány hónap múlva abbahagyta a közlést, és a szerző a baloldali bírálatok miatt állítólag, ezt nem tudom ellenőrizni, el is égette a meg nem jelent fejezeteket.
Illyés, mint azt Karafiáth Judit 1993-ban, franciául megjelent tanulmányában írja, és hangsúlyoznám, hogy talán nem véletlen, hogy ez a tanulmány magyarul nem olvasható. Idézem őt: "Nem kapott szemrehányást kommunista barátaitól." Eddig az idézet. Őt inkább jobboldalról támadták, és Zilahy Lajos arra kényszerült, hogy mellőzze a teljes anyag közreadását, az általa szerkesztett Magyarország hasábjain, de azért a korabeli magyar viszonyokra jellemző, hogy Illyés könyve utóbb teljes egészében a közönség elé került a Nyugat kiadásában. Tagadhatatlan, hogy egészében véve e két magyar író sokkal enyhébben fogalmazott, mint Márai, amit főleg azért érdemes megjegyezni, mert az Újság és a Pesti Hírlap cikkírójának kevesebb alkalma lehetett tájékozódni, hiszen főként csak a Nyugaton élő orosz száműzöttektől és a sajtóból merítette ismereteit.
"Minden üzemnek, minden szervezetnek van ejtőernyőtornya - olvasható Illyés beszámolójában -, mintha az egész birodalom arra számítana, hogy egy nap repülőgépre kell ülnie, hogy fölszálljon a felhőkbe". Ennyi az idézet Illyés könyvéből. Illyés remekül megírt, az elmaradottságról furcsa és mulatságos adalékokat föltáró, életképszerű útirajzának könnyeden gunyoros alulfogalmazásai meglehetősen távol állnak a Márai cikkeiben megfogalmazott kegyetlen ítélettől. Annyi bizonyos, hogy az 1934-ben történt Kirov-gyilkosság nem Illyés, hanem egyértelműen Márai véleményét igazolta. Illyés jóhiszeműségét egy irodalomtörténész kollegám 2002-ben megjelent könyvében tájékozatlansággal magyarázza. "Nem szerezhetett például tapasztalatokat a 1932-1933-as ukrajnai éhínségről, amely több millió áldozatot követelt, és amelyet államilag irányítottak, hogy a kulákságot, az ellenséget teljesen felszámolhassák." Eddig az idézet. Valójában nehéz eldönteni, mennyit tudhatott Illyés a szóban forgó kegyetlenségekről. Könyvében a következő megállapítás található: "A harc lezajlott. A kulákokat leteperték." Eddig az idézet. Gidehez és Malrauxhoz hasonlóan Illyés és Nagy Lajos is hivatalos szovjet meghívásnak tett eleget, az ottani Írószövetség vendége volt.
Márain kívül legfeljebb olyan száműzetésből élő orosz írók utasították el ennyire egyértelműen a bolsevik rendszert, mint Vladimir Nabokov, akinek tevékenységéről Márai csak 1948 után szerzett tudomást. A Naplóban egy helyütt azt írja, hogy jó lett volna, ha ő ezt tudja, hogy még valaki ilyen jól, élesen látta a Szovjetunió helyzetét. Azt tudjuk, hogy Nabokov már a húszas években írt erről.
Mészáros Tibor válogatása Márai újságcikkeiből nemcsak rendkívül tanulságos, de egyenesen példaszerű. Fölvetődik a kérdés, nem lehetne-e szert keríteni Márai összegyűjtött cikkeinek kiadására. Félve mondom, hogy jelentősebb szellemi értéket jelenthetnek, mint valamelyik kevésbé sikerült, és már hozzáférhető regénye. Talán azzal takaróznék, hogy maga Márai is így gondolta. A most kiadott kötetben kép és szöveg kölcsönhatása rendkívül figyelemreméltó. Az nem teljesen szerencsés, hogy a cári Oroszország némely képe mellé olyan cikk szövege került, amely már a Szovjetunióra vonatkozik, de hát a cári Oroszországról nem írhatott cikkeket.
Törekvés egy rejtély megoldására. Talán így lehetne röviden jellemezni Márai és Dormándi fényképekből készített válogatását.
A képek némelyike ismerős lehet a magyar közönség számára, például ahol Szamuely és Lenin együtt látható, többségüket azonban ez idáig legföljebb a szakértők láthatták. Mennyiben lehet a szovjet rendszert a cári Oroszország következményének tekinteni? Márai újságíróként is erre a kérdésre keresett választ, és a fényképek is erre a kérdésre keresnek választ, hiszen egy részük a volt Oroszországról, másik részük az akkori Szovjetunióról szól. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a kötet, amely, ha én jól olvasom és jól nézem, az 1917 előtti állapotokról is roppant lehangoló értelmezést ad. Nem biztos, hogy Márainak maradéktalanul igaza volt. Itt ugye nagyon tétova vagyok, amidőn Márai Tolsztoj és Dosztojevszkij műveit is a bolsevizmus ösztönzőjének tekintette. Van később egy nyilatkozata, hogy már nem tudja olvasni Dosztojevszkijt. De ugye, ha az Ördögökre gondolok, hát nem biztos, hogyha azt valaki elolvassa, akkor okvetlenül egy bolsevik rendszert akar létrehozni. De annyi bizonyos, hogy ez a könyv, tehát ez a most megjelent kötet hézagpótló, sőt hiánypótló munka, és Márai életművének szerves része. Érthetővé teszi, miért távozott el Magyarországról. Ezt tulajdonképpen ez a kötet érteti meg legjobban. Egyúttal ez a kötet döntően járul hozzá a két háború közötti Magyarország közvéleményének árnyaltabb megítéléséhez is, tehát amire az elején utaltam, ami pedig talán még fontosabb: élesen világítja meg a zsarnokság természetét. Megrázó élményt adhat azoknak, akik végignézik a rémuralom, önkény és hazugság bizonyítékaiként közreadott fényképeket és elolvassák a Márai cikkeiből vett idézeteket. Köszönöm a figyelmüket.

Schmidt Mária:
Köszönöm. Mindannyiuknak nagyon köszönöm, hogy eljöttek, hogy itt voltak ma velünk, és remélem, hogy sokuknak örömet tudunk szerezni ezzel a kötettel. Remélem, hogy a most megjelent album egyre több könyvespolcnak a dísze lesz. Végül mindenkinek boldog ünnepeket kívánok, mert idén már nem találkozunk. Minden jót. Viszontlátásra.