Schmidt Mária: Nagy szeretettel köszöntök mindenkit. A mai előadás vendége Richard Pipes professzor. Igazán nagy megtiszteltetés számunkra, hogy Pipes professzor elfogadta a meghívásunkat, hiszen a magyar közönségnek ritkán nyílik alkalma egy ilyen nagy hatású tengerentúli történésszel való személyes találkozásra, mint amilyen a XX. Század Intézet meghívására és nagy örömömre a körünkben tartózkodó Pipes professzor.
A mai délutáni programról dióhéjban: néhány rövid mondatban bemutatnám a professzor urat, majd átadnám a szót Kun Miklós kollegámnak, aki Pipes professzor Az ismeretlen Lenin című, a XX. Század Intézet kiadásában tavaly megjelent könyvét ismertetné, majd, a mai délután fénypontjaként sor kerülne a professzor úr előadására.
Professzor úr 1923-ban született Magyarországon. Több mint negyven esztendeje dolgozik, kutat és tanít a világ talán egyik leghíresebb egyetemén, a Harvardon.
A Lengyelországot az oroszok és a németek között felosztó Molotov- Ribbentrop paktum megkötése után Pipes professzor családja az egyre fenyegetőbb háborús előkészületek miatt elhagyta Európát és az Egyesült Államokban keresett menedéket és talált új hazát. A háború éveiben egyetemi tanulmányokat folytatott, majd az amerikai légierőnél szolgált. Eközben szerezte meg első tudományos fokozatait, melyeket később számos tudományos és közéleti elismerés és kitüntetés követett. Evvel kapcsolatban csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az évek folyamán 18 könyvet írt, és a világon tizenkét különböző nyelven adták ki ezeket a köteteket. Magyarul eddig két könyve jelent meg eddig az orosz forradalomról, amelyet egyetemi tankönyvként is egyre több helyen használnak, és a témában alapműnek számít.
Legújabb könyve, amely még nem látott napvilágot, egy önéletrajzi regény, ezt megelőzően pedig megírta A kommunizmus rövid történetét, amelyet szándékunkban áll szintén a lehető leghamarabb megjelentetni magyar nyelven is.
Pipes professzor az a történész, aki egyszerre foglalkozik a legrészletesebb kérdések mikrofilológiai elemzésével és a nagy lélegzetű összefüggések feltárásával is.
Életének egy másik színteréről is szeretnék röviden szólni, ez pedig a politika.
Pipes úr egész életében érdeklődött a politika iránt, és mind a két totális rendszert, a fasiszta és a kommunista rendszert is nagyon keményen bírálta. Egyszerre és egyformán bírálta a náci típusú totális diktatúrát, mint a szovjet típusú totális diktatúrát.
A Reagan-korszakban aktív politikai szerepet is vállalt, az elnök tanácsadó testületének tagja volt, és úgy gondolom, hogy amikor a politikusok az ő tanácsaira hallgattak, akkor minden bizonnyal jó döntéseket is hoztak.
A szovjet birodalom összeomlása után Borisz Jelcin elnök felkérte szakértőnek a professzor urat, hogy véleményezze azokat az iratanyagokat, amelyek a kommunizmus bűneinek feltárása céljából az Alkotmánybíróságon keresztül feldolgozásra kerültek. Pipes professzor ekkor is, mint mindig, nagyon határozottan megfogalmazta azt a véleményét, hogy a szovjet rendszer nem megreformálható, hogy a kommunista rendszer szörnyűséges tetteit nem szabad elbagatellizálni és nem szabad megfeledkezni róluk. A sztálinizmus bűneit ugyanolyan kíméletlenül fel kell tárni, az áldozatok emlékét meg kell őrizni és ápolni kell.
Szeretettel ajánlom figyelmükbe a most következő előadást, és köszönöm vendégeink megtisztelő érdeklődését.

Kun Miklós: Óriási megtiszteltetés körünkben látni Pipes professzort, akit én is nagy tisztelettel köszöntök. Pipes professzornak is hála újabban Kelet-Európában is egyre többet tudhatunk a cári rendszer ha nem is romjain, de bázisán felépülő diktatorikus rendszerről, a szovjet rendszerről. Pipes professzor kutatásaiból sok minden kiderül, és feltárul előttünk a szovjet rendszer kegyetlen és kíméletlen embertelensége.
Könyveiben illúziókat rombol, tévhiteket és legendákat cáfol szép sorban, és valljuk be, mi is tele vagyunk még mindig ezekkel az illúziókkal, így remélem minél több könyve lát majd napvilágot Magyarországon is.

Pipes professzor az Egyesült Államokban, Bostonban elhatározta, már a Szovjetunió összeomlása után, hogy kiadja Lenin azon írásait, amelyek nem kerültek be a Lenin összes műveibe. Háromezer ilyen írás van. Ezek az anyagok mind a mai napig nem teljesen hozzáférhetők, de amit a professzor úr megkapott azokat külön kötetbe gyűjtötte. Ez lett Az ismeretlen Lenin című kötet. E könyv hatására lerombolódott még egy illúzió, mert sokáig - és önkritikusan hadd valljam be én is ezt - én is például azt hittem, hogy volt, ha nem is lenini hőskor, de volt egy kényszerűségből létrejött lenini rendszer, és utána a gaz, a vad, a gyilkos Sztálin tévútra terelte az egészet.
Ha megnézzük ezeket a Lenin-iratokat, akkor látjuk, hogy Pipes professzor nemcsak gondosan válogatta, hanem értően kommentálta is, ezek után világossá vált, hogy a sztálini rendszer nemcsak a cári despotizmusban fogant, és nemcsak Sztálin vad paranoiás gyilkos természetén alapul, hanem ennek a rendszernek az alapvetését egyértelműen megtalálhatjuk már a lenini korszakban is. Egészen szörnyűek azok az írások, amelyeket például Lenin az egyházi vezetők kiirtásáról, a hívők megfélemlítésével és legyilkolásával kapcsolatban vetett papírra.
A szovjet korszakban különböző Lenin-képeket ismerhetett meg a szovjet lakosság majd később az ún. népi demokráciák lakossága, beleértve minket, magyarokat is.
A nagy terror alatt a kemény Lenin, aki kiirtja az osztályellenséget, aztán eljött Hruscsov titkos beszédének ideje, és a Pravdában megjelenik egy nagyobb cikk, hogy a Szmolnijban, Lenin szobája előtt áll egy katona, fáradt, és Lenin kivisz egy széket, és azt mondja, ülj le, komám, mert megérdemled. Hát ezt a jóságos Lenint, aki ráadásul figyelmeztette is az utókort Sztálin bizonyos hibáira, ezt ismerte meg több nemzedék. Pipes professzor kellett ahhoz Bostonból, hogy eljöjjön, hogy világosan a valódi, az igazi Lenin körvonalait megrajzolja nekünk. Nagyon szépen köszönöm, és hallgassuk meg most az Egyesült Államokból a mi kedvünkért ideutazó Pipes professzort, akit tisztelettel felkérek előadásának megtartására.

Richard Pipes: Kedves Schmidt Asszony és Kun professzor úr! Kedves Barátaim! Igazán nagyon nagyszerű alkalom számomra, hogy eljöhettem ide, és nagyon boldog vagyok, hogy beszélhetek önökhöz. Örömmel tölt el, hogy Magyarországon létrejöhetett és működik a Terror Háza Múzeum. Azt tudniuk kell, hogy Oroszországban még ma sincs egy olyan múzeuma, mint itt, csak egy kicsi koncentrációs táborban berendezett múzeum van, Permtől négy óra járásnyira gépkocsival. A kommunista terrorról szeretnék ma beszélni, a félelemről és természetesen Leninről. Lenin azért vezette be a terrort, mert félt. Félelemben élt és féltette a hatalmát.
Lenin első számú oka arra, hogy féljen, egy egyszerű számbeli tény volt, nevezetesen az, hogy a munkásosztály, vagy ha úgy tetszik, a proletariátus, egy teljesen elhanyagolható pici számot jelentett a cári Oroszországban.
Az 1910-es évek elején végzett népszámlálás szerint Oroszország lakosságának több mint nyolcvan százaléka földműves volt és a parasztokat a kisburzsoázia és a kispolgári értékek képviselőinek tekintették, tehát üldözendő ellenségnek. Mintegy tíz százalékot tett ki akkor a polgárság, amit Lenin terminusával burzsoáziának mondhatunk és csak mintegy két százalék volt a nemesek számaránya. Ugyanakkor a munkásosztály rendkívül kicsi volt, és még az is nagy kérdés, hogy ennek a munkásosztálynak mekkora része tartozott a bolsevik párthoz. Azt tudjuk, hogy 1917-ben Leningrádban, tehát Szentpéterváron mindössze a munkásság öt százaléka volt a bolsevik párt tagja.
Öt százalék, döbbenetesen alacsony szám, tehát törpe kisebbség csupán!
Ha persze Lenin hagyományos vezető lett volna és hagyományos módon próbált volna uralkodni Oroszország fölött, akkor még ezzel sem lett volna gond, de miután fel akarta forgatni a világot és új rendszert akart teremteni, nem is folyamodhatott más eszközhöz, mint a terrorhoz.
Az 1930-as évek nagy terrorja során Sztálin nem tett mást csak Lenint utánozta.
Egy orosz újságíró hosszabb beszélgetést folytatott Molotovval, és ezt meg is jelentette Negyvenkét beszélgetés Molotovval címmel. Molotov volt az a személy, aki szinte mindenkinél jobban ismerte Sztálint és Lenint. Molotov szerint Lenin sokkal-sokkal keményebb volt mint Sztálin. Nem felejtem el, mondta Molotov, hogy szidta, korholta Lenin Sztálint liberalizmusáért és jószívűségéért.
De ez a vélemény sajnos nem talált talajt, és mind a mai napig szerencsétlen módon él az a gondolat, hogy volt a jó Lenin és a rossz Sztálin. Meg kell állapítanunk tehát, hogy ez egy teljesen téves felfogás.
A következő kérdés persze az, hogy miért vagyunk inkább tudatának a náci atrocitásnak, mint a kommunizmus rémtetteinek?
Ugye ismerik Stéphane Courtois francia szerző hét évvel ezelőtt megjelent munkáját,
A kommunizmus fekete könyvét. Courtois ebben a könyvben azt a becslést teszi, hogy a kommunizmus áldozatainak száma 85 és 100 millió közé tehető és Hitlernek sem száradt ennyi emberi lény élete a lelkiismeretén.
Hét okot tudok felsorolni arra, azt hiszem, hogy miért is tudunk sokkal többet a nácizmusról, mint a kommunizmusról. Az első ok talán az, hogy a kommunizmus mindig azt hirdette, hogy a nyugati civilizáció legjobb értékeit próbálja eljuttatni a világnak, és nemcsak eljuttatni, hanem javítani is ezeken. A kommunizmus papíron mindazt kínálta, amiről a nyugati gondolkodók álmodtak, vagyis a szabadságot és a társadalmi és szociális igazságosságot. Ennek legfontosabb eszköze a magántulajdon eltörlése volt a kommunista szemekben. A kommunista gondolkodás azt mondta tehát, hogy a termelőeszközök államosítása, társadalmi tulajdonba vétele megszabadítja majd az egyszerű embert attól, hogy a fizikai igényeikkel kelljen küzdenie, és sokkal fontosabb, érdekesebb szellemi dolgokkal tud foglalkozni, miközben megvalósul a kommunizmus. És megvalósul a teljes egyenlőség is, mert senki sem tud többre szert tenni, mint a másik, hiszen minden termelőeszköz az állam kezében lesz. A nyugati intellektueleket mindenütt vonzotta a teljes szabadság és a teljes egyenlőség megvalósulásának gondolata. A kommunizmus tehát egy ősidők óta élő, és végig a történelem folyamán fel- felbukkanó és nagyon népszerű, békét és boldogságot kínáló utópiának volt a legújabb változata.
Ugyanakkor a náci ideológia barbár volt, egyedi volt, embertelen volt, és valóban az emberi fajt magát olyan beteges, embertelen módszerrel akarta megújítani, ami Nyugaton addig ismeretlen volt. Tehát elvetették az értékeket, az ismert humanista gondolatokat, és tettben és gondolkodásban egyaránt erre törekedtek, és nagyon kevés, bár akadt néhány, de mégis nagyon kevés olyan ideológus, filozófus volt, aki valóban rabja lett ennek az eszménynek. A földrajzi helyzet is belejátszott ebbe, hogy Németország Európa szívében fekszik, és a nyugati civilizáció egyik legfontosabb országa volt. Oroszország kívül feküdt ezen a területen, nem volt közvetlen kapcsolata, és éppen ezért gyakorlatilag nem is volt igazán lényeges a Nyugat számára. Németország a szomszédban volt, tehát közvetlen veszélyt jelentett, míg Oroszország csak egy távoli egzotikus világnak számított inkább
Az orosz forradalomról Lenin az újságból értesült, egy apró cikkből, mely a második oldalon jelent meg. Mindaz, ami Németországban történt, sokkal nagyobb hatást gyakorolt a nyugati gondolkodásra, mint az Oroszországban történtek. Ez nemcsak Oroszországra, ez minden olyan országra igaz, amelyik az európai kultúrkörön kívül esik. Például Afrikában, Ruandában több százezer élet veszett oda egy polgárháborúban, és sajnos semmiféle visszhangot nem keltett a világ más részein. De mikor a jugoszláviai tömegmészárlások történtek, akkor viszont rögtön reagált, és rögtön tudta, hogy miről van szó. Ez volt a kettes számú tény.
A hármas számú tény pedig az, hogy 1945 után Németország egyértelműen szakított a nácizmussal. Németországban nem lehetett náci pártot szervezni, eltiltották a náci jelképeket, és szigorúan büntették a holokauszt-tagadó embereket. Úgy tekintettek a náci korszakra, mint ami nagyon különválik a jelentől, csupán a múlt egy eseménye.
Ehhez képest a múlt lezárása és feldolgozása messzemenően elmaradt Oroszországban. Azt látjuk, ha az orosz vidéken utazunk, ez nem igaz Moszkvára vagy Szentpétervárra, de általában az orosz vidékre igaz, hogy a kisvárosokban az utcák neve még mindig a kommunista idők emlékét idézik. Nincs semmi érdemi változás.
Németországban napvilágra hozták a nácizmus bűneit, beleértve azt is, hogy megnyitották a látogatók előtt a koncentrációs táborokat Németországban és Lengyelországban is, ahová elmehet az ember, felkeresheti és megnézheti ezeket. Oroszországban semmi ehhez hasonló létesítmény sincs, olyan sincs, mint ez a múzeum. A kommunizmus bűneivel foglalkozó Emlékezet Társasága nagyon-nagyon nehezen tudja csak fenntartani magát.
Nagyon nagy százaléka az orosz polgároknak, még azt sem tudja, hogy a kommunizmusnak vége.
Nemrég az Izvesztyiában megjelent egy körkérdés, egy közvélemény-kutatás, amelyben megkérdezték az orosz polgárokat, hogy melyik kormányt érzik törvényesnek, népszerűnek és sajátjának. Az oroszok egyharmada válaszolta azt, hogy a szovjet kormányt, ami viszont nem létezik, de úgy tűnik, erről itt nem értesültek. Csak 12 százalék mondta azt, hogy a jelenlegi kormányt. Úgy látszik egyszerűen nem is érdekli az embereket, hogy leleplezzék a kommunizmus bűneit.
A holokauszt mint egy gyár, mint egy ipari berendezés működött, mészárolta az embereket, learatta az embereket, és aztán feldolgozta a hajukat, zsírjukat, a bőrüket, mindent. Oroszországban a terror ennél jóval kevésbé volt hatékony.
Berlinben, a háborúban történt egy különös esemény, egy orosz katona begyűjtött németeket vezetett, és egy nő a villamoson felsikoltott, mert megismerte az elfogott férjét a vezetett rabok között. Odarohant, miután a villamosról gyorsan leszállt, és azt mondta az orosznak, ez a férjem. Az orosz azt mondta, nyugodtan vigye, a magáé, és egy másik embert fogott el a járdáról. Ez egyfajta oroszos rendetlenség, és ez a jelentéktelen, de mégis beszédes apróság az, ami talán egy icipicit elviselhetőbbnek tünteti fel az orosz terrort, mint a nácit.
A németek feltárták a sírokat és megszámolták a holttesteket, hogy tudják, hogy pontos számokkal dolgoznak. De mind a mai napig az orosz tömegsírokról az orosz hatóságok nem tudják, vagy azt állítják, hogy nem tuják, hogy hány holttest is van ott eltemetve. Az is nagyon fontos szerepet játszik itt, hogy mennyire hamisak és hiányosak a képek a kommunizmus áldozataival kapcsolatban. A németek az összes mészárlást megörökítették, mert büszkék voltak rájuk. Fényképezték, filmezték a gyilkosságokat. Ehhez hasonló felvételeket az oroszok részéről sosem láttam. Lehet, hogy nem volt filmjük, nem volt kamerájuk vagy nem érdekelte őket, de mindenesetre az ilyesfajta vizuális dokumentáció hiánya igen nagy hatást gyakorolt a közvéleményre. És ezek a kommunista tömeggyilkosságok mindenütt leleplezésre várnak még, nemcsak Oroszországban, de Kambodzsában, Kínában, Laoszban, mindenütt az egész világon. Ezeket mindenhol szép sorban nyilvánosságra kéne hozni. A Pol-Pot rendszer Kambodzsában az ország lakosságának egynegyedét mészárolta le, több mint kétmillió embert. Erről nagyon kevés kép van, nagyon keveset olvastam róla, és a nyugati sajtó ezzel szinte egyáltalán nem foglalkozott. Fel kell tárnunk és meg kell ismernünk a múlt összes bűnét, bármely ideológia nevében követték is el azokat.
Ezért gratulálok a Terror Háza Múzeum létrehozóinak, és őszinte szívvel azt kívánom, hogy nemcsak itt, de mindenütt a világon legyenek ilyen múzeumok, hogy az emberek megismerjék azt, hogy miféle borzalmakat követtek el a kommunizmus nevében világszerte.
Az lenne az igazi, ha senki nem követne ideológiákat. Az ideológiák azt mondják, hogyha ezt a csodálatos eszmét követed, csodálatos jövőd lesz. Általában azt mondják, hogy igen, ehhez majd néhány fájdalmas és brutális eszközre is szükségünk lesz, de a végeredmény dicsőséges lesz.
Ez egy utópia. Megvalósíthatatlan. A realitás sajnos a borzalom és a rengeteg szenvedés. Köszönöm szépen.

Schmidt Mária: Köszönöm Pipes professzor érdekes és gondolatébresztő előadását. Elnézést kérek az apró technikai hibákért, legközelebb még jobban igyekszünk, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő. Köszönöm a figyelmet, és aki szeretné kihasználni a ritka alkalmat, és elhozta valamelyik Pipes- kötetet, akkor biztos vagyok benne, hogy a professzor úr néhány könyvet szívesen dedikál.
Köszönöm, hogy eljöttek, és örülök, hogy Pipes professzor megtisztelő társaságában együtt tölthettük a mai délutánt.