A vasgróf a magyar politikában - Tisza István

 „Két nagy éltető erő hajtja az emberiség mozgalmait: a széttagoló társadalmi s az egyesítő nemzeti felfogás” 

Tisza István (1861­–1918) a Magyar Királyság kétszeres miniszterelnökének első ciklusa éppen ma, 118 évvel ezelőtt kezdődött meg. Tisza a XX. század első felének egyik legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb politikusa volt. A magyar közhangulat hosszú ideig az ő személyes felelősségének tulajdonította az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborúba való belépését, hiszen ez időben éppen egybeesett Tisza második miniszterelnökségével. Személyének megosztó mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 1910-es években többször is az életére törtek. A merényletek közül az első három sikertelen volt, de 1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom győzelmének napján, a volt miniszterelnököt a Hermina úti villájában, felesége és unokahúga jelenlétében meggyilkolták.


Gróf Tisza István portréja, Benczúr Gyula festménye [1] 

Tisza nem az egyetlen miniszterelnökünk, aki erőszakos halált halt, hiszen Batthyány Lajost, 1849. október 6-án kivégezték, Imrédy Bélát, Bárdossy Lászlót, Sztójay Dömét és Szálasi Ferenc nemzetvezetőt a II. világháború után a népbíróságok ítélték halálra, Nagy Imrét pedig az 1956-os forradalmat követően végeztek ki. Azonban Tisza István az egyetlen korábbi magyar kormányfő, aki merénylet áldozata lett.[1]

Tisza politikai karrierje már az 1880-as években megkezdődött, mindössze 20 éves volt, amikor 1881-ben megyei tiszteletbeli főjegyzővé választották, ezt követően 1886-ban a Szabadelvű Párt tagjaként az erdélyi vízaknai kerület országgyűlési képviselője lett.[2] 1890-ben apja, Tisza Kálmán lemondását követően, Tisza lett a párt vezető egyénisége és a parlamenti élet egyik központi alakjává emelkedett A mélységesen református Tisza az 1890-es évek első felében még a liberalizmusban kereste az országban megjelenő problémák megoldását, elsők között volt, akik felismerték a munkáskérdés össztársadalmi jelentőségét. Több javaslatot tett a munkásosztály szociális helyzetének megsegítése érdekében: vasárnapi munkaszünet, bér- és munkakörülmények javítása, biztosítás kiszélesítése stb. Az ellenzék megosztására tett kísérletében pedig beállt a polgári házasság támogatói közé. Az évtized második felében, a gazdasági kiegyezés és a véderővita (Ferenc József hadseregfejlesztési programja) tárgyalásai során már nyoma sem volt korábbi liberalizmusának. Politikai gondolkodását innentől kezdve már inkább konzervatívként jellemezhetnénk, hiszen nála is megjelent a tömegmozgalmakkal szembeni türelmetlenség, a társadalmi megbékélést pedig felcserélte a megtorlás keresésére és alkalmazására való hajlam. Ez a fordulat is hozzájárulhatott az ellene irányuló támadások számának növekedéséhez.[3]

Tisza pályájának kezdetétől fogva a Monarchia egységének fenntartását tartotta a legfontosabb magyar nemzeti érdeknek. Erős és határozott fellépéssel próbálta meg letörni az ellenzék kísérleteit, amelyekkel veszélybe sodorták volna a Habsburg-dinasztia és a magyar nemzet további együttműködését. Ezt a birodalmi egységet nem csak magyar nemzeti érdeknek tekintette. Tisza azt vallotta, hogy a nemzetiségeknek ugyanúgy a javát szolgálja a Monarchia egyben tartása, hiszen nagyhatalomként képes megvédeni „kisállami” anyaországukat. A magyarságra vonatkozóan kiemelkedően fontosnak tartotta a nemzeti egységre való törekvést, hiszen a birodalom túlnyomó részét szláv nemzetek alkották.[1] Ez a szláv túlsúly tovább erősödött volna egy esetleges balkáni terjeszkedéssel, amely Tisza szerint nem csak a magyarságnak, de a Monarchiának is végzetes következményekkel járt volna: „(…) a szlávságra alapított föderalizmus magával hozná az expanzív törekvéseknek végzetes csíráit is. Végzetesnek nevezem ezeket a csírákat, mert nézetem szerint magának ennek a monarchiának a sírját ásnák meg vele. Ezek az expanzív törekvések ugyanis együtt járnának oly centrifugális erők túlsúlyra vergődésével is, melyek több-kevesebb idő után éreztetnék a maguk disruptiv hatását. (…) a dinasztia nagyhatalmi állásának, e Monarchia fennmaradásának, fényének és boldogulásának és egyuttal határainkon élő kisnemzetek függetlenségének legbiztosabb zálogát a magyar nemzet teljes politikai érvényesülése képezi.”[2]

Első miniszterelnöksége 1903. november 3-án kezdődött meg, legfontosabb teendője az évek óta húzódó, a Monarchia közös hadseregének megerősítése és a hadikiadások növelése ellen folytatott ellenzéki obstrukció letörése volt. Végül 1904 márciusában sikerült Tiszának és az ellenzéknek megbékélnie. A miniszterelnök az ellenzék kérésére elérte Ferenc Józsefnél, hogy II. Rákóczi Ferenc és a vele száműzetésbe vonult társai hamvait hazahozzák Törökországból. A szimbolikus gesztust követően rövid egyetértés alakult ki a magyar Parlamentben is. Ez a megbékélés azonban nem tartott sokáig, hiszen Tisza István a politikában nem ismerte a „kompromisszum” szót. Rengeteg számára fontos alapkérdésben – népszerűségével nem törődve – nem volt hajlandó engedményeket tenni, így rengeteg ellenfelet szerzett magának.[3] Az 1905-ös választásokon Tisza és a szabadelvűek vereséget szenvedtek, ez pedig a párt 1906-os feloszlatásához vezetett. Első miniszterelnöksége szinte teljes vereséggel ért fel, hiszen legfőbb programját, az obstrukció és a parlamenti széthúzás felszámolását nem tudta végig vinni. Emellett, az ellentéteket kiváltó lépései és döntései miatt az apja idejében meghatározó politikai tényezővé váló Szabadelvű Pártot lényegében tönkretette. Tisza ezután rövid ideig felhagyott az aktív politikai szerepvállalással.[4]

1910-ben tért vissza a politikai életbe, az újonnan megalakuló Nemzeti Munkapárt egyik vezetőjeként, amely több korábbi szabadelvű politikus összefogásával jött létre. Bár az 1905-ös vereség égető nyomott hagyott Tiszában, ennek ellenére nem volt hajlandó feladni korábbi politikai elképzeléseit.[5] Az 1910-es választásokon a Nemzeti Munkapárt elsöprő győzelmet aratott, Tisza így ismét a magyar politika vezéralakjává vált, hiszen a párton belül minden politikai, gazdasági kulturális, egyházi vagy nemzetiségi kérdés tekintetétben övé volt a döntő szó.[6] Alakjának megkerülhetetlenségét tovább erősítette, hogy 1912. május 22-én megválasztották a képviselőház elnökévé.[7]

Házelnökként szinte azonnal fellépett az ellenzék obstrukciójával szemben, június 4-én, az egyik legnagyobb felháborodást kiváltó döntésének értelmében, megszavaztatta az úgynevezett véderőtörvényt.  A törvény ellen tiltakozó ellenzéki politikusokat, a parlamenti szabályok megsértésével, a rendőrséggel vitette ki az ülésteremből.[8] Ennek következtében szolidaritásként az egész ellenzék bojkottálta a ház üléseit, Tisza így sikeresen helyreállította a parlament tárgyalóképességét, viszont a két oldal közötti széthúzást és a politikai ellentéteteket csak tovább hevítette.[1] A Tisza elleni gyűlölet első szélsőséges megmozdulása is az 1912. júniusi időszakra esett. Az egyik kitiltott képviselő, Kovács Gyula függetlenségi párti képviselő betörve a június 7-i parlamenti ülésre „Van még itt egy ellenzéki” felkiáltással három lövést adott le a házelnök felé, azonban célt tévesztett.[2]

Egy évvel később, 1913 júniusában egy korrupciós botrányt követően lemondott miniszterelnöki pozíciójáról Lukács László, utódjául Tisza Istvánt nevezték ki.[3] Tisza visszakerülve a kormányfői székbe nem tudott sokáig a magyar belpolitika stabilizálására koncentrálni, hiszen 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, Chotek Zsófiát. A Monarchia és Szerbia között kiéleződött viszony esetleges háborús megoldása világméretű konfliktus kirobbantásának a veszélyét hordozta magában. Tisza úgy vélte, hogy Magyarország bármilyen kimenetellel csak veszítene, vereség esetén nagy valószínűséggel az addig ismert egységes Osztrák–Magyar Monarchia és benne a Magyar Királyság is felbomlana, egy esetleges győzelmet követően pedig az új területi hódításokat követően a magyarság elveszítheti az addig elfoglalt előnyös pozícióját.[4]

Éppen ezért a miniszterelnök kezdetben a háború elkerülése mellett foglalt állást és a kivárást javasolta, de rövidesen egyedül maradt álláspontjával, legfőbb politikai szövetségese, Ferenc József császár is a háború megkezdését szorgalmazta. Tisza végül kénytelen volt megváltoztatni véleményét és az alábbi feltételekhez kötötte az ország hadba lépését: a Monarchia nem annektálja egész Szerbiát; kialakítanak egy bolgár szövetséget; a németek pedig vessék be befolyásukat és próbálják meg Románia hűségét biztosítani. A nyilvánosság számára Tisza István kezdeti háború ellenes magatartása teljesen ismeretlen volt, így a későbbi kudarcok révén a háborús politika jelképévé vált.[5] A háború előrehaladtával és a vereség elkerülhetetlenségének realizálása után Tisza István 1917. június 15-én lemondott a miniszterelnökségről. Lemondását követően, idős kora ellenére, bevonult katonai szolgálatra és a 2. honvéd huszárezred parancsnokaként szolgált a háború végéig.[6]

Tiszát végül utolérte a háború elvesztéséből eredő elkeseredettség és politikai pályája során szerzett ellenfeleinek gyűlölete. 1918. október 31-én katonai teherautón érkeztek Tisza István gyilkosai, akik rövid szócsere után több lövést is leadtak a korábbi miniszterelnökre. „Maga az oka a háborúnak! Maga az okozója minden szenvedésnek! Maga a felelős mindenért!” ezeket a szavakat kiáltotta az egyik merénylő mielőtt elsütötte puskáját.[7]

Miniszterelnöki beiktatásának évfordulóján emlékezzünk közösen Tisza István életére és politikai tevékenységére, ami bár korának legmegosztóbb politikusává tette, ő mégis bátran, megfutamodás és bujdosás nélkül vállalta annak minden következményét.

Lakházi Ákos

 
-------------------------

Lábjegyzetek

[1] Ifj. Bertényi Iván: A gyűlölt Tisza István. In: Kommentár, 2011/5, 9.
[2] Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság. Helikon Kiadó, 1988, 14.
[3] Uo. 18-19.
[4] Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2018, 91-92.
[5] Uo. 113.
[6] Ifj. Bertényi Iván: Tisza István. Kossuth Kiadó, 2019, 29.
[7] Uo. 33.
[8] Pölöskei Ferenc: Tisza István és kora. Éghajlat Könyvkiadó, 2014, 119.
[9] Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság. Helikon Kiadó, 1988, 43.
[10] Uo. 47.
[11] Pölöskei Ferenc: Tisza István és kora… 138.
[12] Ifj. Bertényi Iván: Tisza István… 40.
[13] Pölöskei Ferenc Tisza István és kora… 138.
[14] Ifj. Bertényi Iván: Tisza István… 43.
[15] Tarján M. Tamás: Tisza István meggyilkolása. Rubicon Online – https://rubicon.hu/kalendarium/1918-oktober-31-tisza-istvan-meggyilkolasa
[16] Ifj. Bertényi Iván: Tisza István… 46.
[17] Ifj. Bertényi Iván: Tisza István… 54.
[18] Csere Péter: Gróf Tisza István meggyilkolása. Unicus Műhely, 2013, 21.

-------------------------

Felhasznált irodalom

Ifj. Bertényi Iván: A gyűlölt Tisza István. In: Kommentár, 2011/5, 9-29.
Ifj. Bertényi Iván: Tisza István. Kossuth Kiadó, 2019.
Csere Péter: Gróf Tisza István meggyilkolása. Unicus Műhely, 2013.
Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság. Helikon Kiadó, 1988.
Pölöskei Ferenc: Tisza István és kora. Éghajlat Könyvkiadó, 2014.
Tarján M. Tamás: Tisza István meggyilkolása. Rubicon Online – https://rubicon.hu/kalendarium/1918-oktober-31-tisza-istvan-meggyilkolasa
Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2018.

-------------------------

Képek forrása

[1] Gróf Tisza István portréja, Benczúr Gyula festménye
[2] Tisza István honvédezredes az olasz fronton 1917-ben
[3] Gróf Tisza István szobra a Kossuth téren, Tihanyi Gábor fotója