Volt-e alternatíva? Magyarország 1939-1941

A német-lengyel háború megindulása – amely rövidesen európai, majd 1941 decemberétől világméretűvé váló háborút kezdetét jelentette – rendkívül bonyolult kül- és belpolitikai helyzetben találta Magyarországot. A trianoni békediktátum revíziójáért küzdő magyar politikai 1938-ban és 1939-ben jelentős sikereket ért el, döntően német és olasz segítséggel. Az 1938. augusztusi 21-22-ei bledi tárgyalásokon sikerült elérni a kisantant államokkal való megegyezést, amely Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát ismerte el és ezzel az első igazi „csapást mérte” a trianoni békediktátumra.

A megállapodás ugyan részben nehézségeket okozott a magyar-német viszonyban, de utóbbi végül is visszaállt a korábbi állapotba, azaz ismét szívélyessé vált. Ennek köszönhetően az 1938. szeptember 29-én Münchenben megtartott négyhatalmi értekezlet, illetve a négyhatalmi egyezményhez fűzött kiegészítő nyilatkozat lehetőséget biztosított Magyarország számára, hogy a csehszlovák állam és Magyarország képviselői között tárgyalások induljanak meg a magyar kisebbség, illetve a területi kérdések rendezéséről. A nagyhatalmak három hónap időtartamot adtak erre és amennyiben a tárgyalások eredményetlen lennének, előbbiek veszik kézbe az ügyek intézését.

A magyar-csehszlovák – az utóbbi delegációt összetételét tekintve, alapvetően magyar-szlovák -- Komáromban 1938. október 9-én megkezdett tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, így többszöri jegyzékváltás után a tárgyaló felek az olasz és a német döntőbíráskodást kértek.

E döntőbíráskodás eredményeként 1938. november 2-én Bécsben, a felső Belvedere palotában megszületett döntés értelmében Magyarország az 1920. június 4-én a trianoni békediktátum által a létrejövő csehszlovák államnak juttatott területeiből 11.927 km2-t kapott vissza, mintegy 870 ezer lakossal, mely lakosok több mint 85 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek.

A közel két évtizedes revíziós politika első igazi nagy eredménye után a magyar politikai és katonai vezetés – gyakorlatilag maga mögött tudva a magyar lakosság szinte egészét – a további revíziós célok megvalósítását tűzte ki célul, de utóbbi feladat megvalósítása már az Imrédy Bélát a miniszterelnöki poszton váltó Teleki Pál grófra, illetve kormányára várt.

Teleki, elődjével ellentétben nagyobb fenntartásokkal viseltetett a német-olasz szövetségesek iránt, hiszen külpolitikai elképzeléseiben a nyugati nagyhatalmakkal való jó viszony fenntartása is jelentős teret kapott.
Magyarországnak az Antikomintern Paktumhoz történt 1939. februári csatlakozása következtében a szovjet kormány megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, amely azonban nem okozott nagy gondot a magyar politikai vezetésnek. Nem sokkal e lépést követően ugyanis – de nem a diplomáciai kapcsolatok megszakítása miatt -- Magyarország újabb területi gyarapodásra kapott lehetősséget.

A nemzetiszocialista Német Birodalom, felrúgva a korábbi megállapodást 1939. március 13-án megszállta a szétesőben lévő maradék csehszlovák állam cseh és morva területeit, míg a szlovákok lakta területen lehetővé tette az „önálló” Szlovák állam létrejöttét. Ezzel egy időben pedig Magyarország lehetőséget kapott arra, hogy a Kárpátaljának elnevezett egykori magyar területeket csatolja vissza az országhoz, Németország ugyanis 48 óráig nem ismeri el az önálló államiságot létrehozni akaró ruszin kezdeményezéseket.

Az Olaszország támogatását is maga mögött tudó magyar politikai vezetés döntése következtében a magyar királyi honvédség csapatai – döntően alig kiképzett újoncokkal – 1939. március 15-e és 18-a között birtokba vették a jelzett területeket, melynek következtében közös lengyel-magyar határ jött létre.
Utóbbinak a későbbiekben lett komoly jelentősége, amikor is a Lengyelországot ért német majd szovjet támadás után a magyar kormány döntése értelmében a jelzett határt megnyitották a lengyel katonai és polgári menekültek előtt, akik Magyarországon a nemzetközi egyezményekben a menekültek számára biztosított minden lehetőséget megkaptak, illetve a magyar társadalom tagjainak többségétől még azt felülmúló támogatást is.

Utóbbi, illetve a német-lengyel háború kitörését megelőző időszak jelentett Magyarország számára komoly kihívásokat. Németország igyekezett megnyerni ugyanis Magyarország támogatást a lengyelországi hadműveleteihez. Ez azonban a magyar politikai és katonai vezetés szinte egésze részéről elutasításban részesült.

A magyar külügyminiszter, 1939. július 27-én azonos tartalmú számjeltáviratban értesítette a berlini és a római magyar követeket arról, hogy az ország tengelybarátsága továbbra is megkérdőjelezhetetlen és nem értik, hogy miért feltételezik a magyar loyalitás változást, Német-, illetve Olaszország képviselői, hiszen a lengyel kérdésben Magyarország álláspontja ez idáig is világos volt, mert „… Olaszország, valamint Németország mindig tudta, hogy háborús cselekményt Lengyelország ellen nem fogunk elkövetni”.

Csáky István gróf, külügyminiszter jelzése a magyar politikai elit és a magyar társadalom egészének az álláspontját tükrözte. Ez nem jelentette azonban azt, hogy Németország a Lengyelország elleni – szlovák közreműködéssel megindított – támadást követően ne tett volna kísérletet Magyarországnak a háborúba történő valamiféle bevonására. Ezt a német katonai szállítmányok számára megnyitandó magyar vasútvonal iránti kérelmével „tesztelte”, melyről a Csáky külügyminiszter eképp tájékoztatta a római magyar követet, 1939. szeptember 9-én: „Németek szeptember 9-én 16 h-kor udvarias formában átvonulást kértek Kassa-vasútvonalon. IX. 10-délig választ kérnek, hálájukat kilátásba helyezték. Mi átvonulás ellen vagyunk,…”

Ezt a véleményt erősítette meg Teleki Pál gróf, miniszterelnök a szeptember 10-én délelőtt megtartott minisztertanácsi ülésen – melyet megelőzően a külügyminisztere együtt az államfőnél járt kihallgatáson, aki később a honvédelmi minisztert és a Honvéd Vezérkar főnökét is magához kérette -- amikor úgy fogalmazott, hogy: „…miután a magyar kormány már a német-lengyel háború kitörésekor a leghatározottabban kijelentette, hogy Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt, nemzeti becsületünkkel nem fér össze tehát, hogy ezen kérést teljesítsük és ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatoknak egy magyarországi vasútvonalon átszállítását és átvonulását Lengyelországba.”

A magyar döntés nem okozott örömet a német katonai és politikai vezetés körében, de tudomásul vették azt.
A későbbiek során számos kritika érte Magyarországot a lengyel menekültekkel kapcsolatos lépéseiért, de az nem változtatta meg a magyar álláspontot, azaz a magyar hivatalos szervek mindenben igyekeztek a menekültek segítségére lenni. Az ország területén hosszabb-rövidebb ideig tartózkodó tízezrek közül nem kevesen juthattak át a magyar-jugoszláv és részben a magyar-román határon, akik jelentős része a későbbiek során a szerveződő lengyel fegyveres erők tagjaiként harcolt Németország ellen.

Magyarország ügyes külpolitikai lépéseinek köszönhetően sikeresen távol tartotta magát az európai háborútól, de az 1939-1940-es szovjet-finn téli háború során lehetőségeihez mérten támogatta a megtámadott Finnországot. Az önkéntesek Finnországba utazása azonban nehézséget okozott, hiszen a hitleri Német Birodalom – amely akkor a sztálini Szovjetunió szövetségesének számított – nem engedélyezte az általa megszállt lengyel területeken, az un. Főkormányzóságon keresztül a magyarok átutazását. Így maradt a Jugoszlávia, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Norvégia, Svédország Finnország útvonal.

A végül is szovjet sikerrel befejeződő háborút követően nem sokkal Németország igyekezett Európa nyugati részén lezárni az egyébként addig csak jelképesnek nevezhető háborút és 1940. április-júniusában sorra érte el sikereit. Norvégia – briteket megelőző – megszállása, Dánia, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország elfoglalása szinte teljessé tette a német sikereket.

Magyarország ezen eseményeknek csak tétlen szemlélője volt és továbbra is igyekezett semlegesként fenntartani a kapcsolatokat Nagy-Britanniával, remélve, hogy a nem elkerülhető német igényeket lehetséges lesz minél inkább kitolni.

Új elemként jelent meg viszont 1940. május-júniusában a magyar lehetőségek között a Romániával kapcsolatos területi viták – magyarul az elcsatolt területek visszaszerzésének – rendezése. A szovjet kormány 1940. június 26-án a román kormányhoz intézett jegyzékben felszólította azt Besszarábia és Bukovina északi részének a kiürítésére. Mivel a június 27-ei román választ nem találta kielégítőnek, jelezte, hogy június 28-n megkezdi a jelzett területek megszállását. A román kormány a szovjet döntést tudomásul vette, hiszen nem tudhatta maga mögött ebben a kérdésben sem Németország sem Olaszország támogatását, ellenben szembesülhetett a magyar és a bolgár követelésekkel.

A magyar külpolitika irányítói, de főleg a magyar katonai vezetés, élén Werth Henrikkel a Honvéd Vezérkar főnökével, igyekezett a feszült szovjet-román viszonyt kihasználni és minél előbb rendezni az „erdélyi kérdést”. Utóbbi érdekében még egy esetleges magyar-szovjet együttműködést sem tekintett kizártnak, hiszen a Molotov-Ribbentrop egyezményt követően Magyarország és a Szovjetunió között a diplomáciai kapcsolatok helyreálltak és a viszony normalizálódott.

A gyors szovjet siker azonban ennek az együttműködésnek még a lehetőségét sem adta meg, ugyanakkor a magyar kormány „diszkrimitívnak” tekintette, hogy Románia tárgyalások nélkül jelentős területeket adott át, míg Magyarországgal a vitás kérdések nem rendezettek.

A román és a magyar oldalon is megnyilvánuló katonai lépések arra ösztönözték a tengelyhatalmakat, hogy tárgyalásos megoldást javasoljanak Magyarország és Románia számára, hiszen sem Olaszországnak sem Németországnak nem volt érdeke, hogy két, a szövetségi rendszerükhöz tartozó ország között fegyveres konfliktus robbanjon ki.

A két nagyhatalom „ösztönzésére” végül is 1940. augusztus 16-án megindultak Szörényváron (Turnu Severin) a magyar-román tárgyalások, de azok teljes sikertelenséggel zárultak augusztus 24-én.. A két fél álláspontja között áthidalhatatlan ellentét mutatkozott. A helyzetet végül is egy újabb döntőbírósági tanácskozás oldotta meg, ami 1940. augusztus 30-án Bécsben zajlott. A német és olasz külügyminiszterek, Ribbentrop és Ciano jelölték ki a két szomszédos ország új határait, amelynek eredményeként Magyarország mintegy 43.591 km2 területet kapott vissza, közel 2,2 milliónyi lakossal, melyek közül mintegy 51 százalék volt a magát magyarnak vallók száma és 42 százalék a románoké.

A döntés mind a két fél legnagyobb elégedetlenségét kiválta zárta le a vitát, hiszen Románia úgy érezte, hogy túl sokat veszített, míg Magyarország úgy látta túl keveset kapott.
A döntés ugyanakkor lakosság eufóriájával ellentétben nehéz napokat okozott Teleki Pál miniszterelnöknek, aki a Bécsben meghozott döntés kihirdetésekor maga is jelen volt, de a magyar delegációnak sem vezetője sem tagja nem volt, azt Csáky István gróf, külügyminiszter vezette.

Teleki úgy vélte, hogy addigi sikeresnek nevezhető politikája kudarcot vallott. Nem sikerült önállóan elérnie Magyarországnak a területi revíziót és Magyarország a jövőben nem biztos, hogy számíthat Nagy-Britannia szimpátiájára. Végül is Teleki túltette magát a problémán és elvetette a fontolgatott lemondás gondolatát.
A második bécsi döntésért viszont a tengelyhatalmak által elvárt első lépést gyorsan meg kellett tenni. Magyarország 1940. november 20-án – elsőként -- csatlakozott az un. „Háromhatalmi Egyezményhez”. Ezzel gyakorlatilag még szorosabbra fűzte kapcsolatait Olaszországgal és Németországgal.

A Magyarország számára következő fontos lépésnek a Jugoszláv Királysághoz való viszony rendezése tűnt. A két állam közeledése különböző vélemények szerint számos félnek állhatott az érdekében. Teleki Pál egy magyar-jugoszláv megállapodással jelezhette volna Nagy-Britannia felé, hogy Magyarország önállósága nem szenvedett csorbát, míg Németország értelmezhette úgy is, hogy Magyarország segítségével hozhatja a birodalomhoz közelebb Jugoszláviát.

Így olyan sajátos helyzet állt elő, hogy a magyar-jugoszláv közeledést, talán Olaszországot leszámítva mindenki a maga érdemének és érdekének tartott. A két érdekelt fél közötti tárgyalások eredményeként 1940. december 12-én Belgrádban a két ország külügyminisztere által aláírt igen szerződés – amely az 1941. évi II. törvénycikként került becikkelyezésre a magyar Országgyűlés által történt elfogadása után – azt mondta ki, hogy a két szerződő fél között örökös barátság fog fennállani és a minden, a kölcsönös kapcsolataikat érintő kérdésben tanácskozni fognak.

Az aláírt szerződést Nagy-Britannia külügyminisztere, Eden úgy értékelte, hogy az pozitív dolog, amennyiben a két állam önálló külpolitikáját szolgálja, de kedvezőtlen fejlemény, ha Jugoszláviának a tengelyhez való közelebb kerülését szolgálja.
A németek természetesen az utóbbit remélték a szerződéstől és ezért is nem ellenezték azt. Hosszú távú elképzeléseik szerint a Balkánon számukra békés viszonyokra volt/lett volna szükség, amelyhez egy ilyen szerződés is hozzájárulhat.

Ez azonban csak pillanatnyi állapotot tükrözött. A német igények ugyan maximálisnak tűnő kielégítést nyertek akkor, amikor a Jugoszláv Királyság képviselői Bécsben 1941. március 25-én aláírták a csatlakozást a Háromhatalmi Egyezményhez, de a két nappal később Belgrádban végrehajtott katonai hatalomátvétel mindezeket negligálta. A hatalomátvétel – melyben a brit és a szovjet titkos szolgálat sem volt „érintetlen” – után a jugoszláv megnyilatkozások nem nyugtatták meg Hitlert és elrendelte a Jugoszlávia elleni katonai támadás előkészítését.

Ez Magyarország számára súlyos problémát okozott. Nehezen volt elképzelhető, hogy az ország ebből a konfliktusból kimaradhat, hiszen jelzésértékű volt, hogy a németek a Jugoszláviához került egykori magyar területek egy részének a visszaadását helyezték kilátásba. Vajon lett volna-e lehetőség ennek az ajánlatnak az elutasítására? Túlélhette volna-e a Teleki kormány egy ilyen elutasítás utáni országos felháborodást?

Nehéz megadni a választ, de jól érzékelhető, hogy Teleki Pál és a hozzá hasonlóan gondolkodó – nem nagyszámú – politikus olyan csapdahelyzetbe került, amiből szinte képtelenségnek tűnt a kilábalás.
A magyar politikai és katonai vezetés végül is 1941. április 1-én, a Legfelső Honvédelmi Tanács ülésén fogalmazta meg azt a feltételrendszert, aminek bekövetkezte esetén Magyarország hadviselőfélként csatlakozik a Jugoszlávia elleni támadáshoz.

E feltételek a következők voltak:
1, amennyiben a területen élő magyar kisebbséget veszély fenyegeti,
2, ha a jugoszláv állam szétesik,
3, ha „vákum” keletkezik a térségben.
A Legfelső Honvédelmi Tanács ülésén megfogalmazott feltételek beteljesülése végül 1940. április 10-én következett be, amikor is a Jugoszlávia ellen megindított német – olasz -- bolgár támadás következtében Horvátország kikiálltotta függetlenségét és a magyar értelmezés szerint ezzel a korábbi jugoszláv állam de facto és de jure megszűnt létezni. Ekkor azonban már nem Teleki Pál volt az ország miniszterelnöke, hanem kormányának külügyminisztere, az ő külpolitikai elképzeléseit magáévá tevő Bárdossy László.

Teleki a Legfelső Honvédelmi Tanács döntése után igyekezett megtudni, hogy milyen brit reagálásokra számíthat. A londoni magyar követ, Barcza György olyan jelzést küldött felé, mely szerint ez Jugoszlávia elleni támadásban résztvevő Magyarország brit hadüzenetre számíthat. Ez Teleki számára addigi --a közvélemény számára egyértelműen sikeresnek tűnő – politikája kudarcát jelentette (volna). Nem tudván megbirkózni a ránehezedő politikai és erkölcsi teherrel, 1941. április 2-áról 3-ára virradó éjszaka öngyilkosságot követett el.

Magyarországot a területén átengedett német csapatok miatt már jugoszláv légi támadások érték, amelyek igazán jelentős veszteségeket nem okoztak, de érezhetővé tették az országgal a háború közelségét.
Az 1941.április 11-én meginduló magyar támadás csak korlátozott területi kiterjedésű lehettet. A honvédség csapatai nem léphették át a volt történelmi Magyarország határait és nem foglalhattak el idegen területeket. Mint az államfő hadparancsában is hangsúlyozta, felszabadítani és megszállni indulnak meg a honvédség kijelölt alakulatai a Délvidéket.

E lépéssel azonban Magyarország elveszítette azt a semleges helyzetét, amelyet 1938 és 1941 között sikerült megtartania, úgy, hogy tényleges katonai műveletek nélkül elérte a trianoni békediktátum megkötései többségének a megváltoztatását.
S hogy lett volna-e 1941 áprilisában s még inkább 1941 júniusában más alternatívája az országnak? Valószínű, de kérdés, hogy lett volna-e olyan magyar politikus, magyarországi politikai erő, amely képes lett volna visszautasítani a trianoni békediktátum megváltoztatására mutatkozó lehetőségeket és olyan geo-, katona- és külpolitikai helyzetben a háború végéig megőrizni Magyarország önállóságát és függetlenségét?

Úgy vélem nem és ez volt az a tényező, ami meghatározta Magyarország útját a trianoni békediktátumtól 1941 áprilisáig és erről az így meghatározott útról 1941. június 26-án már végképp nem lehetett letérni. Az országot ért, nem provokált – de katonai értelemben nem jelentős -- szovjet támadás után a döntés hozók úgy vélték, nem lehet és szabad kimaradni a háborúból, amelyet rövid lefolyású, német sikerrel kecsegtetőnek véltek, s amely után új határvonalakat húztak volna Európában. Akkor úgy tűnt – a katonai és politikai vezetők többsége legalábbis úgy vélte --, hogy a gyors győzelem után a németekkel együtt menetelő románok, illetve szlovákok inkább lettek volna-e a kedvezményezettei a Kárpát-medencei új területi felosztásnak, mint a semleges, a „kölcsönt” vissza nem fizetni akaró magyarok.

Ezek voltak azok a dilemmák, amelyek az alternatíva esetében a „vegyünk részt a háborúban” véleményen lévők javára döntötték el a kérdést s ezzel együtt a XX. századi Magyarország napjainkig tartó történetét is.