Nemzeti függetlenség vagy stabilitás? Vázlat az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kelet-európai politikájáról, 1938-1945

A mából visszatekintve furcsának tűnik, de a két világháború között az Egyesült Államok nem volt katonai nagyhatalom, és nem sok figyelmet szentelt a világpolitikának. Az első világháborút követően, melyben hangsúlyozottan csak „társult hatalomként” harcolt az antant országok oldalán, Amerika nem vett részt a Wilson elnök által a nemzetközi béke fenntartására kitalált Nemzetek Szövetségében. Washington igyekezett távol tartani magát az európai hatalmi politikától, erőfeszítéseit a nemzetközi leszerelés előmozdítására összpontosította. Európa ügyeiben pénzügyi téren vett részt, amennyiben amerikai szakemberek két alkalommal is tervet dolgoztak ki a német jóvátételi fizetések rendezésére. Emellett Washington ragaszkodott hozzá, hogy európai szövetségesei fizessék vissza a háborús kölcsönöket, és ezzel rászorították őket, hogy a maguk részéről könyörtelenül behajtsák a német jóvátételt. Ezzel az Egyesült Államok hozzájárult az európai feszültség fenntartásához.

A harmincas években az Egyesült Államok történetének legsúlyosabb gazdasági válságát élte át. Ennek egyik „melléktermékeként” társadalmi méreteket öltő hisztéria alakult ki, miszerint az Egyesült Államokat a pénzügyi világ érdekei hajtották bele az első világháborúba. Ennek az alaptalan hisztériának az eredményeként a törvényhozás több törvényt hozott, hogy az Egyesült Államok ne keveredhessen bele egy újabb nemzetközi fegyveres konfliktusba. Így a semlegesség hagyományos jogát feladva nem szállíthatott fegyvert olyan államoknak, amelyek hadban álltak egymással. Nem csak a törvényhozás befolyásos elszigetelődés párti képviselői és a közhangulat volt felelős azért, hogy az Egyesült Államokat katonailag és politikailag egyaránt felkészületlenül érte a kibontakozó európai (és ázsiai) konfliktus.

Az 1932-ben megválasztott elnök Franklin D. Roosevelt az amerikai hagyománynak megfelelően a tengeri hatalom fontosságában hitt: „a tengeri hatalom felel meg a történelem leckéjének”. A szárazföldi hadsereget fölöslegesnek vélte, saját megfogalmazásával „egy négyszázezres szárazföldi hadsereg nem rettenti el az ellenfelet, de egy méretes nehézbombázókból álló légierő igen”. Hadügyminisztere az elszigetelődés rendíthetetlen híve volt, így aligha meglepő, hogy 1940-ben az Egyesült Államok hadserege mindössze 80 ezer főt számlált, vagyis akkora volt, mint a román.

Szólni kell arról is, hogy a háború előestéjén még korántsem dőlt el egyértelműen, hogy egy esetleges európai konfliktus idején az Egyesült Államok kinek az oldalára áll. A mai különleges viszony még nem állt fenn London és Washington között. Az elnök maga sem kedvelte a briteket, és az amerikai köztudat imperialista hatalomként tartotta nyilván Nagy-Britanniát. Roosevelt és a hozzá közel álló Morgenthau pénzügyminiszter kifejezetten németellenes volt, a Messersmith külügyi államtitkár pedig meggyőződéssel vallotta, hogy Hitler világuralomra tör. Az amerikai Külügyminisztérium volt egy kelet-európai osztályán több, a későbbiekben vezető külpolitikai szerephez jutó specialista dolgozott, akik szovjet-ellenes nézeteikről váltak ismertté.  Az első Szovjetunióba akkreditált amerikai nagykövet, William Bullit moszkvai megbízatása során jutott arra a következtetésre, hogy a kommunisták „barbár fanatikusok”. George F. Kennan, aki a háború után kidolgozta a feltartóztatás stratégiáját, 1936-ban úgy vélte, hogy a szovjet világpolitikai célok „egyre imperialistábbak”. Később pedig azt jósolta, hogy amennyiben egy európai konfliktust a szovjeteknek „sikerül a maguk javára fordítani”, „megvárják csöndben, amíg a harcoló felek legyengülnek, és akkor keselyűként beavatkoznak, készen a forradalmi csapásra”. William Bullit a csehszlovák válság idején, 1938 májusában attól tartott, hogy háború esetén az egész kontinens bolsevik fennhatóság alá kerülne „ázsiai despotizmus” jönne létre „a hullahegyeken”. Míg Kennan szerint Moszkva hatalmi külpolitikáját a hatalom eloszlása határozta meg, az osztály vezetője, Henderson úgy vélte, hogy a Kreml-t a világforradalom célja vezérelte.

Az Egyesült Államok alkotmánya nyitva nem rendelkezik arról, hogy a hatalom melyik ága gyakoroljon döntő befolyást a külpolitikára. Az amerikai külpolitika történetének fontos eleme a hatalmi ágak kötélhúzása a döntő szerepért. Mivel Roosevelt reformprogramja, a New Deal az elnök bírálói szerint a végrehajtó hatalom túlzott központosításával járt, a törvényhozás különös hangsúlyt helyezett arra, hogy ez a külpolitikában ne fordulhasson elő. Roosevelt a „demokráciák támogatásával” akarta megelőzni a háborút, és ennek érdekében már 1937-ben szeretette volna elérni a semlegességi törvények módosítását. Ezt azonban a szenátus külügyi bizottsága megakadályozta. Roosevelt azt kívánta, hogy „kapjanak szobrot Berlinben horogkereszttel a hátukon”.

Bár Roosevelt egy híres beszédében arról szólt, hogy az amerikai biztonság érdekében meg kell óvni az európai államok függetlenségét (31 államot sorolt fel), majd később nyilvánosan Hitlerhez fordult e cél érdekében, ha az európai béke megóvása, illetve a kis államok függetlenségének fenntartása között kell választani, az előbbit részesítette előnyben.  Amikor a Vörös Hadsereg megtámadta Lengyelországot, Roosevelt nem nyilvánította hadviselő félnek a Szovjetuniót, így nem lépett életbe a fegyverszállítás tilalmára vonatkozó törvény. Mindent meg akart tenni, hogy a Szovjetunió ne forduljon Nagy-Britannia és Franciaország ellen. Nem véletlenül, hiszen egy tartós szovjet-német tengely katasztrofális következményekkel járhatott volna Európára nézve. Az, hogy ez „csak” időlegesen jött létre, nem az amerikai politikának volt köszönhető, hanem annak, hogy Hitler elszánta magát a Szovjetunióval történő leszámolásra. Mindenesetre, amikor Moszkva 1939-ben megszerezte az ellenőrzést a balti államok fölött, az amerikai vezetés németellenes lépésnek tekintette és beérte ezeknek az államoknak a névleges függetlenségével, hogy elkerülhesse a diplomáciai tiltakozást. Vagyis Roosevelt az európai demokráciák mellett a szovjetekre építette európai politikáját, minden bizonnyal abban a reményben, hogy megelőzhető a háború. Ennek jegyében még 1937 elején felszámolta a State Department szovjet-szkeptikusokból álló kelet-európai osztályát.

Az európai béke megőrzésének eszköze volt a megbékítés politikája. Bár Roosevelt elítélte és igyekezett magát távol tartani tőle, a gyakorlatban elfogadta. Megmutatkozott ez a kettősség az Etiópiára vonatkozó olasz-brit megállapodás ügyében. Csehszlovákia kapcsán az volt a véleménye, hogy ki kell állni Németország ellen, és egy francia politikusnak elmondta „felbőszítette” ez az ügy. Közölte, hogy csapatokon és kölcsönökön kívül mindenben számítani lehet az Egyesült Államokra. A müncheni rendezés kapcsán megjegyezte Londonról és Párizsról, hogy „Júdás mossa kezeit”.  Két, egymást kizáró értelmezést adott a megállapodásnak: új európai rend alakulhat ki „az igazság és a törvény alapján”, illetve azt, hogy lélegzetvételnyi idő, melyet a demokráciáknak fegyverkezésre kell használniuk. Mindenestre a csehszlovák válság elősegítette, hogy az Egyesült Államok aktívabb szerepet vállaljon a világpolitikában. Roosevelt kijelentette, hogy országa „létfontosságú tényező a világbékében, akár tetszik akár nem”.  Utasította a londoni amerikai követet, Joseph Kennedyt, a Kennedy-dinasztia alapító tagját, hogy hagyja el beszédéből az arra utaló részt, miszerint „semmi sincsen a cseh válságban, ami miatt érdemes vért áldozni”. A lengyel válság kapcsán augusztus 4-én üzenetet juttatott el Moszkvába, hogy egy Hitlerrel kötött szerződés csak késleltetné a német támadást. Felszólította Varsót és Berlint a békés rendezésre, ám brit sugallatra sem gyakorolt nyomást a lengyelekre. Egyben el akarta érni, hogy az amerikaiak világosan lássanak a lengyel-német ellentétben és tudatában legyenek, hogy Hitlert terheli a felelősség. Ugyanakkor, amikor Roosevelt néhány nappal az aláírást követően tudomást szerzett a lengyel felosztást eredményező német-szovjet egyezmény titkos záradékáról, hallgatásba burkolózott, feltehetően azért, hogy nyitva tartsa az együttműködés lehetőségét a Szovjetunióval a Nyugat számára. Ugyanez a megfontolás vezérelte a szovjet-finn háború kapcsán. Ekkor kiéleződött a nyugat-európai hatalmak, Franciaország és Nagy-Britannia viszonya Moszkvával, és a brit fővárosban latolgatták egy fegyveres beavatkozás lehetőségét Finnország oldalán, sőt, szovjet célpontok bombázását is. Roosevelt, bár „elborzasztotta és feldühítette” a szovjet agresszió a fegyverembargó tervezett visszavonása miatt nem akarta kiélezni viszonyát a szovjetekkel és nem akarta Moszkvát Berlin karjaiba taszítani. Nem mintha erre nem került volna sor: Sztálin München óta egyértelműen németbarát politikát folytatott és bízott benne, hogy hosszú távon is megegyezhet Hitlerrel.

Összefoglalva tehát, Kelet-Európa függetlensége érdekében Washington nem sokat tehetett. Roosevelt számára kívánatos volt az európai kis országok szuverenitásának megőrzése elvi szempontból és az Egyesült Államok biztonsága érdekében. De távol akarta tartani országát az európai konfliktustól és arra jutott, hogy Amerikának szüksége van a nyugati demokráciákra, nekik pedig a szovjetekre ahhoz, hogy legyőzhessék Hitlert. Ez pedig azzal járt elfogadta a térség nagyhatalmi felosztását. Talán abban is bízott, hogy az európai rendezés stabilizálja majd a kontinens hatalmi viszonyait.

Nagy-Britannia számára is elsődleges szempont volt a háború megakadályozása. Emellett London elfogadta, hogy szükség van a párizsi békerendszer felülvizsgálatára, illetve sokan Németországban látták az egyetlen garanciát a szovjet terjeszkedés ellen. Ráadásul sokáig London számára nem volt egyértelmű, hogy Párizs vagy Berlin hatalmi ambíciója jelenti-e a nagyobb veszélyt az európai stabilitásra. Fontos belátni, hogy Nagy-Britannia hagyományosan az európai erőegyensúly és stabilitás szempontjából szemlélte Kelet-Európát. 1918 után azért kerekedtek felül a Monarchia felbomlását támogató politikai erők, mert a kontinens stabilitásának szempontjából célszerűnek tűnt, hogy független nemzetállamok jöjjenek létre Kelet-Európában. London azonban a két világháború közötti időszakban kiábrándult a győztes utódállamokból, melyek függetlensége nem a biztonság, hanem sokkal inkább veszélyes ellentétek forrásaként tűnt fel. 1938-ban London igyekezett lokalizálni a közép-európai konfliktust. Abban bíztak, hogy Franciaország nem áll Csehszlovákia mellé, ha nem számíthat brit támogatásra. El akarták kerülni az első világháborús forgatókönyvet, vagyis azt, hogy Párizs és Moszkva oldalán kelljen megbirkózni a németekkel.

Az akkor már meglehetősen cseh-ellenes brit vezetés számára úgy tűnt, hogy Prága elfogadható megállapodást köthet Berlinnel, amennyiben kellő gyorsasággal átadja a Szudéta-vidéket. Ennek jegyében utazott el Lord Runciman is tényfeltáró küldetésére, hogy aztán a német követelések maradéktalan és haladéktalan teljesítését sürgesse. Bár ekkor a Foreign Office-ban ellenezték a megállapodást Chamberlain és több más nagy befolyású politikus döntött. A jelek szerint a brit miniszterelnök őszintén hitt abban, hogy békés eszközökkel átalakítható Európa politikai térképe. Bár London arra hivatkozott, hogy felkészületlen a háborúra – ami megfelelt a valóságnak – nem élt az alkalommal, hogy megszerezze a cseh hadsereg fegyverzetét, amit pedig Prága felkínált számára. Ez pedig arra utal, hogy Anglia nem időhúzásra játszott. A külügyminiszter állandó helyettese, Cadogan úgy vélte, Angliának meg kell szabadulnia kelet-európai kötelezettségeitől, „hadd találja meg Németország a Lebensraumját”. Anglia és Franciaország Münchenben garanciát vállalt Csehszlovákia új határaira, ami Hoare szerint többet ért, mint a stratégiai határok. Ezt követően mindkét nyugati hatalom fokozatosan kihátrált e kötelezettség mögül. A München miatt lemondott Eden külügyminiszter helyét átvevő Halifax kijelentette, hogy Anglia nem kerülhet szembe Németországgal és Olaszországgal, Angliával és a Szovjetunióval közösen egy olyan országért, amelyet nem tud hatékonyan megvédeni.

London és Párizs is arra ösztökélte a prágai vezetést, hogy Berlintől kérjen döntőbíráskodást a Magyarországgal fennálló vitában. Chamberlain nem tartotta szükségesnek a brit közbenjárást és a bécsi döntés által meghúzott határokra is érvényesnek tartotta a brit erkölcsi garanciát. Amikor pedig a német csapatok 1939. március 15-én bevonultak Prágába, Chamberlain kifejtette, hogy Csehszlovákia még a bevonulás esetén szétesett, így nem kellett szembekerülnie Berlinnel. Kijelentette, Angliának nincsen „faji kötődése” Csehszlovákiához, az „események nem okoznak zavart a nemzetközi kapcsolatokban”. Magyarország kapcsán a brit politika azt akarta elérni, hogy ne kerüljön a német táborba. Kárpátalja visszacsatolását régi magyar álom beteljesülésének nevezték és úgy vélték, hogy a közös lengyel-magyar határ akadályt állít a német terjeszkedésnek. Így Hore-Belisha hadügyminiszter véleménye szerint az brit érdeket képviselt.

A Lengyelországnak adott brit garancia úgy volt megfogalmazva, hogy ne kelljen megvédeni Lengyelországot, de mégis fontos lépés volt az ellenállás irányába. 1940-ben, Franciaország eleste után még az is felmerült a brit vezetés berkeiben, hogy elfogadják a kontinens felosztását Németország és a Szovjetunió között a brit birodalom fenntartása érdekében. Ez utóbbi cél vezérelte London kelet-európai politikáját a háború alatt. Eden, aki Churchill kormányának külügyminisztereként tárgyalt a szovjet-angol szerződésről 1941-ben, hajlandónak mutatkozott, hogy elfogadja Sztálin javaslatát Európa érdekszférákra történő felosztásáról. 1942-től a Foreign Office már azon dolgozott, hogy elhatárolja egymástól a brit és a szovjet érdekeket. Ennek a politikának lett a végkifejlete az 1944. októberi százalékos megállapodás, melynek keretein belül a britek elnyerték Sztálin támogatását ahhoz, hogy befolyásuk alatt maradjon a Földközi-tengeren élvezett brit hegemónia szempontjából fontos szerepet betöltő Görögország. Cserében Moszkva megkapta Bulgáriát, Magyarországot és Romániát. Az utóbbiak csak a második front megnyitása miatt voltak rövid időre fontosak Anglia és az Egyesült Államok számára, amennyiben a háborúból történő kiugrásukkal kiválthatták a német megszállást, és ezzel a partraszálló szövetséges csapatok tehermentesítését. Churchill helyzetét megnehezítette, hogy az amerikaiak már 1943-ban Moszkva tudtára adták, hogy a háború végeztével kivonják csapataikat Európából. Az amerikai katonai vezetés lesöpörte a brit kormányfő tervét, hogy az angolszászok egy balkáni partraszállás. vagy az olaszországi hadjárat révén vonuljanak be a Duna-medencébe. Igaz, Churchill nem Budapestet, hanem Bécset akarta elérni. 1944 elején az amerikai vezérkari főnökök bejelentették, hogy amerikai csapatok nem vesznek részt a balkáni térség megszállásában.

Roosevelt addigra már kidolgozta világpolitikai koncepcióját: négy „csendőr” vigyázta volna a világ békéjét, Európában a Szovjetunió és Nagy-Britannia, a Távol-Keleten az USA és Kína. 1945-ben a kelet-európai államok függetlensége sem London sem Washington szempontjából nem volt fontos az európai béke és stabilitás fenntartása érdekében.