Horváth Miklós

A szocializmus lebontása és a megtorlás – 1956

I. A rendszer megreformálásának kísérlete, vagy/és a szocializmus lebontása?

’56 örökségének számtalan olvasatából az előadás alapját képező tanulmányom témájával összefüggésben kettő – többé-kevésbé sarkított – változatra szeretném felhívni a figyelmet. Az un. „reformkommunista” szemléletű megközelítés szerint a forradalom és szabadságharc időszakában megfogalmazott célok és történések nem lépték át a szocializmus mint társadalmi formáció kereteit. E felfogás képviselőinek többsége határozottan állítja, hogy a törekvések – a társadalom ellen alkalmazott erőszak, illetve a szovjet és magyar hatalom fegyveres erői ellen folytatott harc ellenére – kizárólag a szocializmus megreformálására irányultak.
A másik – a megtorlás céljai által is motivált – „kádárista” értékelés szerint 1956 októberének és novemberének társadalmi mozgásai a szocialista társadalom egyértelmű lebontását célozták. A második, november 4-én megindított szovjet katonai intervenció hajnalán – röplap formájában is – ismertetett álláspont lényege, hogy a „hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom, amelynek célja a Rákosi és társai által elkövetetett párt- és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme volt, a Nagy Imre-kormány gyengesége és a mozgalomba befurakodott ellenforradalmi elemek növekvő befolyása révén veszélybe hozta szocialista vívmányainkat, népi államunkat, munkás-paraszt hatalmunkat, a haza létét”
Tanulmányom első részében – néhány általam fontosnak tartott témakör vizsgálatával – azt szeretném bemutatni, részben bizonyítani, hogy a kommunista párt egypártrendszerű diktatúrája biztosítására és működtetésére létrehozott intézményi rendszer lényeges elemei – ezek közül kiemelve az MDP szervezetei és a tanácsi apparátus – felszámolásának és megszűnésének és megszűntetésének folyamata a szocialista rendszer lebontását eredményezték.

Október 28. – A fordulat napja?

Az első álláspont képviselői a forradalom és szabadságharc történetében meghatározó jelentőséget tulajdonítanak az október 28-i „fordulatnak”. Értelmezésük szerint a Nagy Imre köré tömörülő „reformkommunista pártellenzék” – a pártvezetésen belül addig folytatott harcaik eredményeként – ezen a napon, tehát október 28-án vált a politikát alapjaiban befolyásoló és meghatározó erővé.
A rendelkezésre álló idő- és terjedelmi keretek között – a teljesség igénye nélkül – mindössze arra vállalkozhatok, hogy kutatási eredményimre építve bizonyítsam: október 28-a – az általánosan elterjedt történeti értékelésekkel ellentétben – nem bír az e napnak tulajdonított jelentőséggel, a szovjet és magyar politikai vezetés által ezen a napon végrehajtott „átértékelés”, – a jelentős változások ellenére – a hatalom megtartásáért folytatott harc újabb taktikai elemeként értékelhető. Véleményem szerint az október 28-i „kormánynyilatkozat” történeti megítélése is túldimenzionált, a Nagy Imre által ismertetett „program” – mint ezt adatokkal is bizonyítom – az ekkor már jelentős eredményeket felmutató társadalomátalakító, lényegét tekintve a rendszer alappilléreit lebontó folyamatokra nem gyakorolt jelentős hatást.
Október 28-a elsősorban abban hoz változást az előző napok történéseihez képest, hogy a Kádár János és Nagy Imre nevével fémjelzett párt- és állami vezetés a kommunista párt még megmaradt hatalma átmentése érdekében – szovjet jóváhagyással – az addig ellenforradalminak – tehát rendszerellenesnek – minősített társadalmi mozgásokat taktikai – hangsúlyozom kizárólag taktikai – megfontolásokból „nemzeti demokratikus mozgalommá” minősítette át. A párthatározatra „kormánynyilatkozat” formájában ismertetett újabb ígéret-csomagba már bekerült a szovjet csapatok kivonásának és az államvédelmi szervek átszervezésének ígérete is.
A válság szovjetek számára még elfogadható keretek közötti rendezésére irányuló újabb – a hatalom alapvető, ezek között a párt számára megbízható fegyveres erő megszervezése és a felkelő-szabadságharcos csoportok felszámolása, szükség szerinti megsemmisítése célokat nem feladó – párthatározat eredményeként időlegesen nőtt a politikai vezetés mozgástere.
Az átértékelés taktikai jellegét bizonyítja többek között az is, hogy a kommunista párt vezetői még október 27-én is kitartottak azon elhatározásuk mellett, hogy a tömegeknek a fegyveres csoportokról történt leválasztását követően – a párt civil fegyveres erői, a szovjet és a feladat végrehajtásába bevonható magyar csapatok bevetésével – a fegyveres felkelést a leghatározottabban felszámolják.
Hogy az események átértékelése mennyire a körülmények kényszerítő hatása alatt született, mutatja az is, hogy a Magyar Dolgozók Pártja vezetését október 26-án átvevő Direktórium, más néven Pártelnökség, Rendkívüli Bizottság, Különleges Bizottság – elnöke: Kádár János, tagjai: Nagy Imre, Münnich Ferenc, Szántó Zoltán, Apró Antal, Kiss Károly – október 27-én még arról határozott, hogy a Legfőbb Ügyészség és a Vizsgálati Főosztály haladéktalanul kezdje, meg a foglyul ejtett fegyveres felkelők elleni vizsgálatot, és ha a statáriális tárgyalások objektív feltételei megvannak, akkor azok lefolytatását haladéktalanul kezdjék meg. Ez a döntés akkor egyet jelentett az elfogott fegyveres felkelők halálos ítéletével.
A Direktórium ekkor bízta meg Kiss Károlyt és Czinege Lajost egy ún. „mozgósítási stáb” megszervezésével, melynek feladataként a funkcionáriusok megfelelő mozgósítását, felfegyverzését és különleges feladatok – a katonai és karhatalmi egységekkel történő – megoldására történő felkészítését határozták meg.
Joggal tehető fel a kérdés, hogy ha a pártvezetés többsége még október 27-én is az erő kíméletlen alkalmazása mellett kötelezte el magát, akkor a kormányerők kudarcán túl mi volt az a kényszerítő erő, amely a Politikai Bizottságot – hangsúlyozom a szovjet vezetés beleegyezését követően – a döntése megváltoztatására kényszerítette. Ez a párt vezetése és közvetlenül Kádár János által is elismert ok véleményem szerint az volt, hogy a Szakszervezetek Országos Tanácsa Elnöksége az Egyetemi Forradalmi Diákbizottsággal és a Magyar Írók Szövetsége képviselőivel együtt – október 27-én – elfogadott megállapodásban az országban zajló eseményeket „nemzeti demokratikus forradalomként” értékelte. A megállapodás aláírói a szovjet csapatok kivonása kérdésében még a pártvezetés október 26-i álláspontját – a szovjet egységek a rend helyreállítása után haladéktalanul térjenek vissza állomáshelyükre – fogadták el, ugyanakkor az ÁVH megszüntetését határozottan követelték.
Amikor a pártvezetés értesült a megállapodásról, az ez alapján készült nyilatkozat megjelentetését megtiltotta. Erről az MDP Politikai Bizottságának október 27–28-i ülésén Kádár János többek között az alábbiakat mondta:
„Éjfélkor értesültünk, hogy a SZOT tárgyal egy diákszervezettel,... [és az] ... egész megmozdulást úgy ahogy van ‘nemzeti demokratikus forradalomnak’ tekintenék... A külön nyilatkozat a munkásosztály elválását jelenti a párttól...
Ha azt mondjuk, hogy azok, akik még az utolsó percben is harcoltak, forradalmárok, akkor a vezető szervüket a munkások és a diákok nem a párt Központi Vezetőségében, hanem a SZOT-ban vagy egyebütt látják. A helyzetet mi sürgetőnek tartjuk, gyorsan kell az állásfoglalást tisztázni... a megmozdulást csak így nemzeti forradalomnak nevezni nem szabad, mert ez azt jelenti, hogy mindenki, aki ellenünk van, forradalmár, és mi ellenforradalmárok vagyunk. Meg kell találni a megfelelő formát...”
Kádár azt is jelezte, hogy a SZOT és ifjúság egyezségében „vannak helyes dolgok is”, de a „párt hiányzik belőle teljesen”, és kell, „hogy a párt szerepeljen benne...”
Kádár János az államvédelmi szervekkel összefüggésben kijelentette: „Az államvédelmi csapatok katonaruhába öltöztetett munkások. A mi szavazatunkra indultak harcba, lemosták a gyalázatukat, azokat mi nem dobhatjuk oda az ellenforradalomnak. Lehetséges..., hogy valamilyen formában belevegyük a készülő [kormány] nyilatkozatba, hogy a Belügyminisztérium szervezetét átalakítjuk...”
Az átértékeléssel kapcsolatos szándékok komolyságát minősíti az is, amit Kádár János a legfőbb követelés, a szovjet csapatok kivonásával kapcsolatban mondott: „Megmondtuk az ország népének, hogy mi hívtuk a csapatokat, meg is indokoltuk, hogy ahogy mi kértük a harcbavetésüket, ugyanúgy kérhetjük, hogy vonják ki a csapatokat a harcból... Az, hogy kivonják, vagy nem vonják, az a Szovjetunió kizárólagos döntésétől függ...”
Kádár János határozati javaslatában – további fontos részleteket lásd a jegyzőkönyvben – megállapította, hogy a testület elfogadta az általa vázolt platformot, és azt magukra nézve kötelezőnek tartják, egyetértenek abban, hogy kormánynyilatkozat legyen.
A Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség október 28-i üléseit követően az események felgyorsultak. 28-án 13 óra 20 perckor a kormány a rádión keresztül elrendelte az általános azonnali tűzszünetet. A Nagy Imre által ismertetett, a párttestület döntésének megfelelően megszerkesztett és a minisztertanács által is jóváhagyott kormányprogram 17 óra 25 perc után a kérdésre – Ellenforradalom? Nemzeti demokratikus forradalom? – a következő választ adta:
„A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna. Kétségtelen, hogy úgy, ahogy minden nagy népmegmozduláskor történni szokott, kártékony elemek az elmúlt napokat is felhasználták közönséges bűncselekmények elkövetésére. Tény az is, hogy reakciós, ellenforradalmi elemek is bekapcsolódtak, és igyekeztek az eseményeket felhasználni a népi demokratikus rendszer megdöntésére. De az is vitathatatlan, hogy ezekben a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalom. Ez a mozgalom célul tűzte ki, hogy biztosítsa nemzeti függetlenségünket, önállóságunkat, szuverenitásunkat, kibontakoztassa társadalmi, gazdasági, politikai életünk demokratizmusát, mert csak ez lehet a szocializmus alapja hazánkban.”
Nagy Imre azt követően, hogy – párthatározatra – nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította az előző napok megmozdulásait, bejelentette:
„A kormány a további vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás biztosítása érdekében elrendelte az általános, azonnali tűzszünetet. Utasította a fegyveres erőket, hogy csak abban az esetben tüzeljenek, ha megtámadják őket. Ugyanakkor felhívja mindazokat, akik fegyvert fogtak, hogy tartózkodjanak minden harci cselekménytől és fegyverüket haladéktalanul szolgáltassák be.
A rend védelmére és a közbiztonság helyreállítására haladéktalanul megalakul az új karhatalom a honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból.
A magyar kormány megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről, s az új karhatalom megalakulásával egyidejűleg elhagyják a város területét.
A magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderő visszavonásáról...
A rend helyreállítása után egységes, új államrendőrséget szervezünk és az Államvédelmi Hatóságot megszüntetjük. Senkinek semmi bántódása nem eshet, hogy a fegyveres harcokban részt vett...”
A fordulat hátteréről, az ezt megelőző egyeztetésekről nyerhetünk további értékes információkat Ripp Zoltán tanulmányából, aki az önmaga által feltett kérdésre – „Mi vezette a szovjet küldötteket arra, hogy elfogadják a változást, s hogy mit is fogadtak el az ‘első menetben’?” – a következő választ adta:
„Valószínűleg sokat nyomott a latban, hogy nemcsak a kezdettől bizalmatlanul fogadott Nagy Imre képviselte a fordulat politikáját, hanem a pártvezetés álláspontját közvetítő Kádár is meggyőződésből érvelt mellette. A szovjet politikusoknak számba kellett venniük az addigi katonai fellépés eredménytelenségét és ennek következményeit...”
A párt kétségbeejtő állapota, illetve a Nagy Imre esetleges lemondásának következményeitől való félelem miatt Mikojanéknak az „események átértékelésében meg kellett tenniük az első lépéseket, hogy közelítsenek a közvélemény által elfogadható formulához – ehhez legalább annyi kellett – olvasható Ripp Zoltán tanulmányában –, hogy a hangsúlyt a múlt bűnei miatt érzett jogos felháborodásra és a legfontosabb követelések elfogadására helyezzék.”
Az október 28-i kormánynyilatkozatnak a tűzszünet megerősítésen, az erőszakszervezetek fegyverhasználatának szabályozásán – „csak akkor tüzeljenek, ha megtámadják őket” – túl témánk szempontjából kiemelendő része: „akik fegyvert fogtak, ... tartózkodjanak minden harci cselekménytől és fegyverüket haladéktalanul szolgáltassák be.”
Ez utóbbi, a felkelő-szabadságharcos csoportok tagjaira vonatkozó felhívás a kormánynyilatkozatnak az új karhatalom összetételére utaló része mutatja: a felkelő-szabadságharcos csoportok értékelésében, illetve a felszámolásukra vonatkozó politikai szándékokban a „fordulat” még korántsem következett be.
A kormánynyilatkozatnak az új karhatalom összetételére és a szovjet csapatok kivonására vonatkozó része, a Honvédelmi Miniszter és a Belügyminiszter október 28-i közös parancsának tartalma véleményem szerint azt bizonyítja, hogy a szovjet és magyar politikai vezetés még ekkor sem volt képes az erre az időszakra kialakult helyzet reális értékelésére. A módszerek nem lényegtelen módosulásai ellenére a legfontosabb cél a „fordulatot” követően is a kommunista párt hatalmi pozíciói megmaradt részének átmentése volt. Így a kormánynyilatkozat szerint a felkelő-szabadságharcos csoportok tagjainak nincs más lehetősége, mint
1. bízni a politikai vezetés újabb – a fegyverek erejével és a tömegek határozott megmozdulásaival kikényszerített – ígéreteinek komolyságában és a fegyvereket beszolgáltatni;
2. átadni a „terepet” a fegyveres harcban meghátrálásra kényszerített rendőrség és honvédség közreműködésével válogatott személyekből álló, éppen ezért – az egyik pillanatról a másikra megvilágosodott új-régi politikai vezetés számára szalonképesebb és főleg kezelhetőbb – „nemzetőrségnek” és „munkásosztagoknak”.
Az előzményeket figyelembe véve érthető, ha a felkelők ennek a hatalom számára kedvező gesztusnak a megtételére, a harc elfogadható és főleg számon kérhető garanciák nélküli beszüntetésére, a fegyverek önkéntes átadására nem voltak hajlandók.
Akik alaposan áttanulmányozták a kormánynyilatkozat szövegét – és a diákság és az értelmiség forradalmi szervezetei és nem utolsó sorban a felkelőcsoportok vezetőin kívül voltak ilyenek szép számmal – megérezhették: a vezetést október 28-át követően – ha más módszerekkel is – kényszeríteni kell a követelések teljesítésére, ami – a felkelők vezetőinek egyre határozottabb véleménye szerint is – csak a felkelő-szabadságharcos csoportok erejének egyesítése és növelése útján volt lehetséges.
A felkelő-szabadságharcos csoportokat, illetve a halaszthatatlan változások eléréséért egyre radikálisabb módszerekkel fellépő tömegeket korántsem elégítette ki a szovjet csapatoknak „rend helyreállítása utáni” kivonásának és az 1953-ban – az egységes Belügyminisztérium felállításakor – felszámolt, tehát valójában nem létező szervezet, az Államvédelmi Hatóság „rend helyreállítása utáni” megszüntetésének ígérete.
A magyar társadalom meghatározó részének fő céljává a szovjet csapatok azonnali – egyes megfogalmazások szerint 1956. december 31-ig történő – távozásának az elérése; az államvédelmi szervezetek azonnali felszámolása, az államvédelmi állomány felelőssége törvényes úton történő kivizsgálásának a megkezdése; a magyar erőszakszervezetek tevékenységének forradalmi szervezetek által történő irányításának és ellenőrzésének a megvalósítása; és a fentiek – illetve a most nem részletezett követelések – teljesítésének legfőbb biztosítékát képező, a felkelő-szabadságharcos csoportokat is magukban foglaló Nemzetőrség megteremtése vált.
Az október 28-i kormánynyilatkozat fontos részeit a magyar közvélemény azonnal átértelmezte. Nem az volt a fontos, hogy mit hallott, hanem az vált mozgósító és cselekvő erővé, amit hallani és főleg amit elérni és megvalósítani akart.
A Szabad Nép október 29-én „Hajnalodik” címmel megjelentetett vezércikke a Nagy Imre által elmondottakat – mint az ekkor és később is lényeges vagy annak tűnő kérdésekben gyakran előfordult – teljesen szabadon értelmezte, ezért azoknak a kormánynyilatkozatban elhangzottakhoz már alig volt köze.
Így „jelenthette be” Nagy Imre: a „szovjet csapatok kivonulása Budapestről már a tegnap esti órákban megkezdődött... és ez az első lépés ahhoz, hogy a támaszpontjukra való visszatérés után végérvényesen elhagyják hazánk területét”; az „Államvédelmi Hatóságot a kormány megszünteti, s egységes demokratikus rendőrséget szervez”; „a kormány felhívja a fegyveres ifjúságot, hogy a szovjet csapatok kivonulása után, illetve már annak megkezdésével egyidőben is segítsen a rend helyreállításában, megteremtésében, küzdjön kart karba öltve a magyar katonákkal és rendőrökkel és munkászászlóaljakkal, saját testvéreivel.”
A kormánynyilatkozatban oly tágan értelmezett „rend” – a hatalom szándékai szerint a szocialista rendszer „rendje” – és főleg a rend megteremtésének módja ebben az írásban – véleményem szerint – az eddigiektől eltérően egészen más értelmet nyert. „Ez az ifjúság, amely harcba tudott szállni a független, demokratikus, szabad Magyarországért a Rákosi-féle önkénnyel, ez az ifjúság meg fogja védeni vérrel kivívott eredményeit a hozzácsapódó ellenforradalmár csoportokkal szemben is. Csak velük lehet rendet teremteni ebben az országban, mert ők maguk is éppen ezért a rendért, nyugalomért, jólétért, szabadságért, függetlenségért szálltak harcba. Kell erre bizonyíték? Aki még nem talált, az menjen csak ki az utcára!” – olvasható többek között a vezércikkben.
A kormány tagjai és a pártvezetők közül ebben a helyzetben már nem volt senki, aki jelezte volna: mi nem ezt akartuk, mi nem ezt mondtuk, a kormánynyilatkozatban nem ez hangzott el.


A társadalmi önmozgások, a szocializmus alapjai lebontásának fő jellemzői

Az október 28-i „fordulatról”, ezzel összefüggésben a szocializmus lebontásának folyamatáról elsősorban a vidéken történt változások, változtatások vizsgálata alapján kaphatunk a fentieknél is árnyaltabb képet.
Kutatási eredményeim megerősítik Rainer M. János értékelését, mely szerint a vidéken történt események, a vidék forradalmának jellemzői „hasonlítanak a fővárosihoz, de nem jelentéktelenek a különbségek”.
A szerző hivatkozott tanulmányából – vizsgált témámmal összefüggésben – kiemelendő, hogy a „vidéki forradalom legfontosabb mozzanata nem a harc, hanem a sokrétű önszerveződés, jellegzetes alakja nem a tüntető és a fegyveres harcos, hanem a forradalmi készenlét, az általános politikai sztrájk szükséghelyzetében a rend és a közbiztonság fölött őrködő, ennek érdekében tárgyaló, szervező és egyeztető ‘rendpárti forradalmár’. Az önszerveződés kibontakozását elősegítette a helyi hatalmak központi vezérlés híján való gyors összeomlása vagy legalábbis cselekvésképtelenné válása. [Kiemelés tőlem – a szerző] ... Ezért volt magától értetődő, kit kell a vezető-szervező posztokra megválasztani, hogy kit kell leváltani, elkergetni, netán előzetes őrizetbe venni.”
Szakolczai Attila, a vidéken zajló folyamatokat értékelve, a településeket – elsősorban a helyi hatalom magatartásától függően – az alábbi négy csoportba osztotta:
1. Azok a települések, „ahol erősszakos eszközökkel még sikerült megakadályozni a helyi hatalomátvételt”.
2. Azok a városok és falvak, ahol „a hatalom agresszivitása olaj volt a tűzre, és a forradalmi erők hatalomátvételét eredményezte”.
3. Azok a helyek, amelyeken – „az ország számos városában, köztük több megyeszékhelyen” – „jószerével ellenállás nélkül omlott össze a kommunista uralom. Forradalmi testületek vették át a hatalmat...”
4. Azok „a területek, ahol még csak szerveződtek a forradalom erői, így a helyi vezetést nem érte komoly kihívás, támadás”.
A hatalom által vidéken is alkalmazott erőszakos cselekményekkel, ezek bekövetkezésének okaival, lefolyásuk fő jellemzőivel és az erőszak szomorú következményeivel – terjedelmi okok miatt – nem tudok foglalkozni, így ebben a részben – az általam összegyűjtött statisztikai adatok alapján – a vidéken lezajlott robbanásszerű változásokról – az önszerveződés dinamikájáról – kívánok az eddigieknél árnyaltabb képet nyújtani.
A vizsgált 3410 közigazgatási egységből Nemzeti Tanács, Forradalmi Bizottság, Nemzeti Bizottság vagy/és a lehető legkülönbözőbb néven forradalmi szervezet 2804 helyen alakult. A közhatalmi funkciókat a régi hatalmi szervezetekkel megosztva, illetve azok átalakítását, feloszlatását követően önállóan ellátó forradalmi szervezetek meghatározó többsége – 2353 – az október 25-től november 1-jéig terjedő időszakban alakult meg.
Annak figyelembevételével, hogy 115 közigazgatási egységben biztosan nem alakult forradalmi szervezet, illetve 465 hely esetében a megalakulásra vonatkozó adatot nem találtam, talán nem túlzó a következtetés: a régi hatalmi struktúra átalakítása, lebontása terén október 28-ig döntő fordulat következett be vidéken. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az országosan vizsgált közigazgatási egységekből – a „fordulat napjáig” – 1763-ban az alapvető változásokat kifejező, vagy azokat lehetővé tevő lépés megtörtént.
Még szembetűnőbb a változás, ha figyelembe vesszük, hogy az összes forradalmi szervezet 63 %-a október 28-ig, 82 %-a október 30-ig alakult meg. Az október 31-től november 3-ig terjedő időszak adatait elemezve, az is megállapítható, hogy a helyileg legsürgetőbb változtatásokat követően a figyelem ismét a központ felé fordult, az új hatalmi szerveket – ahol azok még nem alakultak meg – már a központilag megváltoztatott igazgatási szisztémához illeszkedve akarták létrehozni.
Ez a folyamat az új viszonyok elfogadásának, a konszolidáció egyik jeleként is értelmezhető, de nem kizárt az sem, hogy az újabb szovjet támadás fenyegető veszélye miatt a figyelmet a védelemi készülődés kötötte le, illetve az újabb szovjet csapatok bevonulásáról érkezett hírek, a csapatok mozgása is visszatartó erőként hatott.
A „civil” önvédelmi csoportokat – üzemőrségeket, faluőrségeket, népőrségeket, majd egyre általánosabbá váló elnevezéssel –, nemzetőralegységeket a közigazgatási egységek közel 50 százalékában – 1678 helyen – megalakították. A közigazgatási egységek alig több mint egyharmadában – szám szerint 1148-ban – csak forradalmi szervezet, illetve a települések 2.25%-ban – 77 helyen – csak nemzetőrség alakult.


A változások folyamatát ábrázoló diagramon jól látható, hogy a nemzetőrségek és a forradalmi szervezetek megalakítására jellemző dinamika hasonló. Az összefoglaló néven nemzetőrségnek nevezett alegységek meghatározó többsége – 1678-ból 1358 – az október 25-től november 1-jéig terjedő időszakban alakult meg. Az összes nemzetőralegység 54%-át október 28-ig, 77%-át október 30-ig állították fel, szervezték meg.
A nemzetőralegységek legnagyobb részét vidéken az adott településen alakult forradalmi szervezetek állították fel, vagy a megalakuláskor már létező „civil” fegyveres erőt – a szükségesnek tartott változtatásokat követően – saját hatáskörükbe vonták.
A nemzetőralegységek parancsnokainak összetételét vizsgálva megállapítható, hogy az általam azonosított 1037 parancsnokból 936 „civil”, 33 katona, 62 rendőr, 3 határőr és 3 tűzoltó volt. Az adott település forradalmi szervezetének vezetőjeként vagy annak tagjaként 66 fő töltött be a nemzetőralegységek élén vezetőfunkciót.
Még beszédesebb a következő adat: az ismert parancsnokok – 1037 fő – közül csak 43 fő – 4.2% – volt MDP- tag. Az esetleges átfedésektől eltekintve már csak nagyságrendileg is figyelemre méltó, hogy 287 parancsnok az 1945. előtt létező erőszakszervezetek valamelyikében teljesített szolgálatot.
Hét megye adatait elemezve a nemzetőrség szociális összetétele véleményem szerint kis hibaszázalékkal megállapítható. A hatalom értékelése szerint a rendszerre veszélyt jelentő személyek – akkori megfogalmazással „ellenséges és osztályidegen elemek” – részvételi aránya a nemzetőrségen belül országos szinten nem érte el a 10%-ot.
A forradalom győzelmét – október 28-át – követően a megyei és járási forradalmi szervek azokon a településeken, ahol ez még nem történt meg, intézkedtek a forradalmi szervek megválasztásáról és a nemzetőralegységek felállításáról. Ez utóbbi feladat végrehajtásának az irányítása, a rendőrség és a honvédség, valamint a nemzetőrség tevékenységének összehangolása, ellenőrzése, egyszersmind a közös, hatékony fellépés biztosítása céljából a területi forradalmi szerveken belül – főleg megyei és járási szinteken és nagyobb városokban – az erőszakszervezetek delegált és beválasztott tagjai bevonásával karhatalmi bizottságokat, albizottságokat, részlegeket állítottak fel. A forradalmi szervek rendszeresen foglakoztak a nemzetőrség szervezésének, felszerelésének és alkalmazásának kérdéseivel.
Ezt a folyamatot november 4-én a szovjet támadás megszakította. Vidéken a nemzetőralegységek nagyobbik része november 4-én és az azt követő napokban feloszlott, de voltak olyan alakulatok is, amelyek a szovjet támadás hatására alakultak meg. Több alegység önállóan vagy az adott körzetben lévő honvédségi erőkkel, rendőrökkel együttműködve hosszabb rövidebb ideig sikeresen vette fel a harcot a szovjet csapatokkal.


II. A Kádári-megtorlás következtében elszenvedett veszteségek

A büntetlenség ígérete és a megtorlás méretei

1956. november 4-én Kádár Jánossal az élen, az önmagát Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevező, szovjetek által támogatott csoportosulás, bábkormány azzal az indokkal, hogy a felkelők „a Rákosi–Gerő-klikk hibái, uralma és nem a Népköztársaság alapintézményei ellen indították meg a harcukat”, a forradalomban részt vevőknek büntetlenséget ígért.
Mint ismeretes, ez az ígéret még el sem hangzott, amikor a kádári büntetlenség jegyében, a magyar hatóságok jelenlétében és asszisztálása mellett letartóztatták a Maléter Pál vezérőrnagy, honvédelmi miniszter vezette kormányküldöttséget és annak kíséretét.
A minden figyelmeztetés nélkül megindított szovjet támadás fegyvertelen, védtelen emberek százainak halálát okozta. A tömeges letartóztatás, sokaknak – köztük elfogott lefegyverzett katonáknak – a külföldre szállítása már az első órákban megkezdődött.
A Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest budapesti hadműveleteket irányító megbízott törzsfőnöke, Malasenko ezredes visszaemlékezésében – a forradalom alatt, illetve a második világháborúban történtek szoros kapcsolatáról – többek között a következőket írja:
„A szovjet csapatok segítettek helyreállítani a közrendet és a fennálló társadalmi rendet Magyarországon. A tisztek és a sorkatonák teljesítették harci kötelességüket, nem gondolkodtak azon, hogy jogosak-e cselekedeteik, nem vitatták a parancsokat.
Továbbá azokban az években sokan emlékeztek még arra, hogy Magyarország a legutóbbi háborúban a fasiszta Németország oldalán hazánk ellen harcolt, ... saját tetteiket a korábbi küzdelem folytatásának tekintették.”
A szovjet csapatok 1956. október 23-át követően a magyar nép elleni harcot, ennek keretében a megtorlást – az aktuális ideológiától és a konkrét feladatoktól függetlenül – a II. világháborúban és az azt követő időszakban is alkalmazott eszközökkel folytatták.
A forradalom időszakában, majd azt követően végrehajtott megtorlást célzó intézkedések – azok cél és eszközrendszerét, illetve megvalósítási formáit is tekintve – az 1956. október 23-át megelőző időszakban alkalmazott erőszak folytatását, annak szerves részét képezték.
Az elrettentés, visszatartás és a megtorlás – 1956-ot megelőzően tapasztalt formái és jegyei – fedezhetőek fel az október 23-a és november 4-e között hozott politikai döntésekben és az ezek végrehajtását célzó intézkedésekben is. Ennek fő formái – a szovjet és magyar csapatok, utóbbiak közül elsősorban a Belső Karhatalom erőnek bevetésén, a statárium bevezetésén túl, illetve ezekkel összefüggésben – a védtelen, fegyvertelen lakosság ellen irányuló megtorló sortüzek, lefegyverzett felkelők, polgári lakosok elfogása, helyszínen történő kivégzése, a céltalan, kellő előkészítés nélkül végrehajtott pusztító erejű támadások voltak.
Visszanyúlva a forradalom előtti időszak történéseihez megállapítható, hogy a rendszer működési „zavarainak” megoldására hivatott eszköztár meghatározó eleme az erőszak totális alkalmazása volt. A rendszer ellen fellépő, fellépni szándékozó, illetve a hatalom értékelése szerint ennek potenciális lehetőségét magában hordozó személyek, társadalmi rétegek, csoportok, tömegek elnyomása, megfékezése, megfélemlítése, a kommunista hatalomra a legcsekélyebb mértékben is veszélyt jelentő kezdeményezéseik visszaszorítása, megtorlása a politikai elit gondolkodásának és tevékenységének központi elemét képezte.
Kahler Frigyes kutatásai szerint 1957. január 1. és 1960. december 31. között Magyarországon állam elleni bűncselekmény miatt 16 748 személyt ítéltek el. Más forrás szerint a megtorlás időszakában 26 621 főt főt ítéltek el. A politikai elítéltek 87.4%-ának a megoszlása a következő :
Tiltott határátlépés, annak elősegítése
és feljelentési kötelezettség elmulasztása,
embercsempészés: 8031 fő (30.2%)
Izgatás (a termelőszövetkezet elleni izgatással együtt): 6949 fő (26.1%)
Összeesküvés, lázadás: 4661 fő (17.5%)
Fegyverrejtegetés: 3577 fő (13.4%)
hazaárulás, ellenség támogatása, kémkedés: 44 fő (0.2%)

A fentiek alapján helytálló az értékelés, mely szerint a forradalmat követő – jogi eszközökkel végrehajtott – megtorlás egy folyamat részeként értelmezhető, de az 56´ előttinél sokkal drámaibb, véresebb volt. Bekövetkezése a „haladó” örökség részeként törvényszerű volt, de kivitelezésében túltett minden elképzelhetőn.

A forradalmat követõ megtorlás ideológiája és annak változásai

Amíg a szovjet hatóságok a letartóztatottak és fogva tartottak ügyében –, akik közül több személyt, köztük katonákat helyben kivégeztek – vizsgálatot folytattak, addig a szovjet fegyverek árnyékában, a szovjet vezetés szoros ellenőrzése mellett, az új-régi politikai elit asszisztálásával az ország életét hosszú időszakra meghatározó változások zajlottak. A változások jellegét leginkább a forradalom általános megítélésével kapcsolatos döntések fejezték ki.
A forradalom előtti, alatti és utáni megtorlás közötti szerves kapcsolat egyértelmű létezését – az alkalmazott eszközrendszeren túl – a felelősségre vonandó célcsoportok megválasztása, az „igazságszolgáltatás” során alkalmazott eljárások és módszerek mindennél jobban és érzékletesebben bizonyítják.
A forradalom előtti elsősorban „osztályszempontú igazságszolgáltatás” gyakorlatát folytatva, a Politikai Bizottság a megtorlás során a valóság feltárása, és a forradalom kitöréséhez vezető bűnös politikai gyakorlat megszüntetése helyett a fő hangsúlyt – céljait tekintve – az „osztályidegen elemek a hatalom visszaszerzésében tevékenykedő arisztokraták, volt földbirtokosok, nagytőkések, gyárosok, bankárok, a fasiszta és burzsoá pártok, a Horthy-rezsim vezető politikusai és katonai személyei, valamint olyan fegyveres szervek vezetői és tagjai, mint a csendőrség, a Vkf. 2., horthysta katonatisztek, a fegyveres ellenforradalmi akciókban részt vett huligán és deklasszált elemek” – leleplezésére, megbüntetésére helyezte .
A fenti követelményeknek a megtorlás végrehajtásába bevont – politikai nyomozó, ügyészségi és bírósági – szervezetek a valóság megerőszakolására irányuló minden igyekezetük ellenére sem feleltek meg. A Politikai Bizottság a büntetőpolitika egyes kérdéseiről – 1957. december 10-én – hozott határozatáról készült tájékoztató szerint a bűnüldöző szervek „sok esetben minőségi munka helyett, mennyiségi munkát végeztek”.
„Bíróságaink és ügyészségeink – olvasható a határozatban – egyes esetekben még nem eléggé következetesen alkalmazzák kormányunknak azt a politikáját, hogy az ellenséges elkövető, osztályidegen és huligán elemeket a törvény teljes szigorával kell büntetni, de ugyanígy kell eljárni a dolgozó osztályhelyzetű személyekkel szemben, akik főbenjáró bűncselekményt követtek el.
Ugyanakkor bűnüldöző szerveink nem alkalmazzák következetesen a kormányunknak azt a politikáját sem, hogy az. un. megtévedt, kisebb jelentőségű, törvénybe ütköző cselekményt elkövető dolgozókkal szemben elsősorban a nevelés eszközeivel kell élni és ha szükséges büntetésük, annak is elsősorban nevelő jellegűnek kell lenni...
Ennek érdekében:
1./ Kérlelhetetlen vasszigorral kell érvényesülnie [a kormány büntetőpolitikájának – H.M.] azokkal az osztályidegen, deklasszált, huligán elemekkel szemben, akik ellenforradalmi bűncselekményeket követtek el. Az ilyen elemek cselekményeinek megítélésénél az osztályhelyzet súlyosbító körülményként jelentkezik...
2./ A törvény teljes szigorával kell büntetni azokat a dolgozó osztályhelyzetű személyeket, akik az ellenforradalom alatt vagy a jövőben osztályukat elárulva, főbenjáró, súlyos ellenforradalmi bűncselekményeket követtek, illetve követnek el.
3./ Az egyszer megtévedt, félrevezetett dolgozókkal szemben, akik kisebb jelentőségű és kihatásaiban sem súlyos bűncselekményt követnek el, figyelemmel osztályhelyzetükre, eddigi munkájukra és magatartásukra, elsősorban nevelő eszközöket kell igénybe venni, felelősségre vonásuknak is elsősorban nevelő jellegűnek kell lenni. Ha az ilyen személyek bíróság elé kerülnek, úgy a bíróságok alkalmazzák a felfüggesztett börtönbüntetést, fő pénzbüntetést és a szükséges előfeltételek fennforgása esetén ítéljék a terheltet javító-nevelő munkára. Kisebb tartalmú börtönbüntetést megtévesztett dolgozó jelentéktelen súlyú cselekményeire csak ott szabjon ki a bíróság, ahol ezt a helyi viszonyok (közrend, köznyugalom megszilárdítása stb.) megkívánják, s ez a büntetés törvényeinknek egyébként is megfelel.”
A fentiek szellemében például a Néphadsereg volt tisztjei egy részének további bűneként rótták fel, hogy elvégezték a Ludovika Akadémiát és a „horthysta hadseregben” teljesítettek szolgálatot. Abban, hogy a második fokon a Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagyra első fokon kiszabott életfogytiglani börtönbüntetést halálbüntetésre változtatták szerepet játszott annak arisztokrata származása, Ludovika Akadémiai végzettsége és az is, hogy 1945 előtt a hadseregben tisztként teljesített szolgálatot.
A politika vezetés törekvéseinek megvalósítására szervezett és hivatott politikai nyomozó szervezetek, illetve az „igazságügyi” szervek – ügyészségek és bíróságok – minden igyekezete ellenére az elítéltek többsége nem az osztályidegenek közül, hanem az úgynevezett dolgozó osztályokból és rétegekből került ki.
Mindennél beszédesebbek a kivégzettekre vonatkozó alábbi adatok. A kivégzett 229 főből – 32 személyt leszámítva, akikről értékelhető adatokkal nem rendelkezünk – származása és osztályhelyzete szerint az ún. ellenséges osztályba – a hat gazdagparaszti származásút is idesorolva – mindössze 16 fő, a kivégzettek nem egészen 7%-a tartozott. Ezzel ellentétben a kivégzettek közül – származás, vagy osztályhelyzet szerint – 10 fő középparaszt, 19 fő szegényparaszt, 28 fő agrárproletár, 23 fő alkalmazott tisztviselő vagy értelmiségi, 28 fő kisiparos vagy iparos, 8 fő szolgáltatásban dolgozó, 9 fő vasutas, 54 fő munkás, 9 fő segéd- vagy alkalmi munkás volt.

A megtorlás jogi intézményrendszerének alakulása

A fentiekben vázolt célok, a megtorlás lehetőleg akadálymentes végrehajtása érdekében döntött a politikai vezetés a büntetőeljárás átalakításról. Ennek az összességében öt lépcsőben végrehajtott folyamatnak első állomása a büntető eljárás egyszerűsítéséről szóló – 1956. évi 22. számú törvényerejű rendelettel 1956. november 12-én hatályba lépő – jogszabály elfogadása volt. E jogszabály szerint az ügyészi szervek a gyilkosság, szándékos emberölés, gyújtogatás, rablás, illetve fosztogatás, továbbá a lőfegyver jogtalan használatával elkövetett bűntettekkel vádolt személyeket tettenérés esetén, vagy ha bizonyítékok nyomban a bíróság elé voltak tárhatók vádirat benyújtása nélkül is bíróság elé állíthatták. E rendelet alapján elmarasztaló ítélet nem született. Ennek Zinner Tibor értékelése szerint az elsődleges oka az volt, a „társadalmat ekkor még nem tudták megtörni, továbbá az új hatalmi központ gyenge erőszakszervezetei alkalmatlanok voltak a feladat ellátására. Nem csupán a megszüntetett ÁVH pótlása váratott magára, hanem az ügyészi és bírói szervek megrendszabályozása is” .
A legfelső politikai vezetés döntésének megfelelően a katonai bíróságok ítélőtanácsai 1956. december 15-től 1957. november 3-ig – a december 11-én kihirdetett 1956. évi 28. sz. tvr. alapján – mint rögtönítélő bíróságok, a statáriális eljárás szabályai szerint jártak el a gyilkosság, szándékos emberölés, gyújtogatás, rablás /fosztogatás/, közérdekű üzemek vagy a közösség életszükségletének ellátására szolgáló üzemek szándékos megrongálásával elkövetett cselekmények, a lőfegyver, lőszer, robbanószer, illetőleg robbanóanyag engedély nélküli tartása bűntettek, illetve a felsoroltak elkövetésére irányuló szövetség és szervezkedés esetében is. Ugyancsak statáriális eljárás keretében vonták, vonhatták felelősségre azokat a személyeket, akik a bejelentést elmulasztották arról, hogy más lőfegyvert, lőszert tart engedély nélkül a birtokában. A rögtönbíráskodás hatálya alá tartozó büntettek büntetése halál volt.
„Az ország területének elhagyására vonatkozó büntetőrendelkezések kiegészítéséről szóló 1957. évi 12. számú törvényerejű rendelet új bűntettként büntetni rendelte a tiltott határátlépés elkövetésére irányuló hírverést, a tiltott határátlépésre irányuló rendszeres vagy üzletszerű segítségnyújtást és a tiltott határátlépés feljelentésének elmulasztását.” A kérdés kiváló kutatójának értékelése szerint a statáriális ítélkezés bevezetéséről szóló rendelet „tipikus esete volt a sztálini rendőrállam ún. gumitörvényeinek, illetve gumirendeleteinek... A feljelentési kötelezettség elmulasztásának parttalanná tételével szinte korlátlan lehetőséget kapott az ügyészi és vizsgáló apparátus arra, hogy kiterjessze a felelősségre vonhatók körét... [és a – beszúrás H M] hozzátartozók is büntethetővé váltak.”
A gyorsított büntető eljárás szabályozásáról szóló – 1957. január 15-én hatályba lépő, 1957. évi 4. számú – törvényerejű rendelet a rögtönítélő bíróság elé utalt ügyeken túl halállal rendelte el büntetni „a közlekedés szándékos veszélyeztetése, az államrend elleni szervezkedés és az erre irányuló szövetkezés, a lázadás, valamint a hűtlenség” bűntetteket. Halálbüntetés helyett a bíróságok – gyorsított eljárást a megyei (fővárosi) bíróságok különtanácsai folytathattak le – az eset összes körülményei figyelembe vételével életfogytiglani vagy öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztést is kiszabhattak.
A gyorsított eljárás szabályainak kialakításával a statáriális bíráskodásnál hatékonyabb ítélkezési gyakorlatot kívántak bevezetni. A politikai vezetésnek a statáriális intézkedéssel való elégedetlenségét fejezi ki, hogy a gyorsított eljárás bevezetésével lehetővé tették, hogy bárki ellen akár kétszer is lényegében statáriális jellegű eljárás folyhasson. Ezt bizonyítja, hogy „ha a rögtönítélő bíróság az ügyet a rendes bírósághoz teszi át, az ügyész indítványozhatta a gyorsított eljárás lefolytatását”. Gyorsított ítélkezés a fővároson kívül öt megyében zajlott.
Az „ellenforradalmi büntettek” miatt indított bűnügyekben az egységes ítélkezés biztosítását célozta – olvasható az IM. Bírósági Főosztály Törvényelőkészítő Főosztályának feljegyzésében – a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsának felállításáról és eljárásának szabályozásáról szóló – 1957. április 6-án hatályba lépő – 1957. évi 25. számú törvényerejű rendelet, amely szerint a népbírósági tanács első fokon járhatott el minden a Legfelsőbb Bíróság elnöke által a hatáskörébe utalt ügyben, illetve ha a legfőbb ügyész itt emelt vádat.
Perújítás formájában a legfelsőbb ügyész lehetőséget kapott arra, hogy bármely bíróság jogerős határozata ellen indítványát a Népbírósági Tanácshoz benyújtsa. „A legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának létrejöttével megszületett... az a különbíróság, amely a működését meghatározó keretek között a politikai vezetés maradéktalan kielégítését szolgálta.”
A fentiekben vázolt folyamat befejező részeként – a NET 1957. évi 34. számú rendeletével – létrehozták a budapesti fővárosi bíróságon és a megyei bíróságokon működő népbírósági tanácsokat, amelyek mint a „politikai hatalom kiszolgálásra hívatott különbíróságok... bármilyen politikai természetű vagy annak minősített ügyet tárgyalni volt képes, s a bíróság összetétele eleve szavatolta, hogy a kívánt határozat meg tud születni”.
A fenti büntetőeljárás keretébe tartozó eszközökön kívül rendészeti kényszerintézkedéseket is bevezettek, melyek szerint közbiztonsági őrizetbe helyezhették azt, „kinek tevékenysége, illetőleg magatartása a közrendet, közbiztonságot, különösen a termelő munka és a közlekedés zavartalanságát veszélyeztette. A közbiztonsági őrizetet ügyészi jóváhagyással a rendőrhatóság rendelte el; tartama hat hónap volt, amelyet a Belügyminisztérium a legfőbb ügyész jóváhagyásával meghosszabbíthatott”. A forradalom és szabadságharc leverését követően 12 900 főt internáltak.
Továbbá alig becsülhető meg azok száma, akiket a hatalom a forradalom alatti magatartásukért állásvesztéssel büntetett, vagy szüleik megbélyegzése következtében – évtizedekkel később is – a legkülönbözőbb hátrányt szenvedték el.


A megtorlás „technikája”

A büntetőpolitika megvalósításának gyakorlatát értékelve – a Politikai Bizottság megállapította, hogy a bűnüldözés három szervének – a vizsgálati, ügyészi és bírósági szervezetek – együttműködése „nem mindig megfelelő” .
„Jóllehet e szervek vezetői maradéktalanul egyetértenek az elvi alapok megítélésében, az alsóbb szinteken azonban egyes esetekben, épp a megfelelő együttműködés hiánya miatt is, a felsőbb rendelkezések gyakorlatbani eltorzulása jelentkezik. E három szerv szoros együttműködésére pedig népi hatalmunk védelme, a szocialista törvényesség megszilárdítása érdekében feltétlenül szükség van.”
Hogy ez az együttműködés felső és alsó szinten mit jelentett, mutatja, hogy a megtorlás levezénylő politikai testületek, vezetők, illetve a végrehajtásban ezekkel szorosan együttműködő vizsgálati, ügyészi szervek és bíróságok semmit nem bíztak a véletlenre.
A megtorlást a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság vonatkozó – részben ismertetett – határozatai alapján, egyes arra jogosult politikai vezetők konkrét instrukcióit, valamint az eljárások egy részében részt vevő szovjet „szakemberek” „ajánlásait” figyelembe véve a Belügyminiszterből – Biszku Béla -, az Igazságügyi Miniszterből – Nezvál Ferenc – a Legfőbb Ügyészből – Dr. Szénási Géza – és a Legfelsőbb Bíróság Elnökéből – Dr. Domokos József – álló operatív bizottság irányította.
A politika ügyek nyomozását országosan irányító Szalma József – a BM. Országos Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Főosztálya vizsgálati szerveinek vezetője – elmondása szerint a fentiek megvalósítása a gyakorlatban úgy történt, hogy a vizsgálati szervek által összegyűjtött személyekre és történésekre vonatkozó információkat naponta – éjszakánként – összesítették, majd az ezek alapján készült jelentést Biszku Bélához felterjesztették.
Az operatív bizottság a Belügyminiszter vezetésével a beküldött – egyes kérdésekben javaslatokat is tartalmazó – jelentéseket a következő napon értékelte és többek között döntöttek arról, hogy a politikai nyomozók a vizsgálatot milyen irányokban folytassák, illetve melyek azok a nyomozás során felmerült szállak, amelyek „elvarrását” végre kell hajtani.
A belügyi szervek, Biszku Béla belügyminiszter vezetésével, meghatározó szerepet játszottak a megtorlás előkészítésének és végrehajtásának szinte minden fázisában. Az már a fenti példákból is kiderül, hogy tevékenységük eredményeként a büntetőeljárás egyes szakaszai összemosódtak. A vizsgálati szervek által készített összefoglalók, vádirat-tervezetek és kész vádiratok korlátozták a normális viszonyok között törvényességi felügyeletet is ellátó ügyészi szervezet munkáját, az ítélkező bíróságok összetételére tett – a gyakorlatban maradéktalanul megvalósuló – „javaslataikkal” akadályozták a bíróságok függetlenségének érvényesülését.
Valójában a büntetőeljárás bármelyik szakaszába beavatkozhattak a legkülönbözőbb indokokkal – például „új nyomozati adatok, tények napvilágra kerülése, új összefüggések feltárása, a bizonyítást és közvetve a büntetés mértékét befolyásoló vizsgálatok, nyomozás szükségessége” stb. – ezáltal az ügyet visszavehették. De visszakerült az ügy a nyomozati szakba, ha a bíró nem „a szájuk íze” szerint vezette a tárgyalást, ha a betervezett ítélet kiszabása veszélyben forgott, ha a vádlottak nem az elvártaknak és a felkészítésnek megfelelően viselkedtek, ha a válogatott tanúk egyike-másika az ügy szempontjából kedvezőtlen tanúvallomást tett, és nem utolsó sorban, ha a belső és nemzetközi körülmények a megtorlás menetrendjének bizonyos módosítását tették szükségessé.
A megtorlás szempontjából fontosabbnak tartott személyek esetében sokszor részkérdésekig lemenően döntéseket hoztak. Erre többek között bizonyíték a „Maléter és társai” ügyében készített „Vizsgálati terv” Biszku Béla által történt jóváhagyása is.
Konkrét példa van arra is, hogy a vizsgálati osztály javaslatát -, mely szerint egy még 1956. november 3-án letartóztatott magas rangú és beosztású katonatisztet (hangsúlyozom nem Maléter Pálról van szó) „az ellenforradalom felszámolásában szerzett érdemei” alapján szabadon kell engedni – Biszku Béláék elutasították, és a politikai nyomozó szerveknek utasítást adtak egy olyan tartalmú összefoglaló – vádirat-tervezet – elkészítésére, amely alapján e tiszt esetében sem lehetett kérdéses a halálbüntetés kiszabása. Az operatív bizottság döntésének megfelelően ezt a tisztet később bírósági ítélettel kivégezték.
Azt nem tudni, hogy az Operatív Bizottság üléseiről maradtak-e fenn jegyzőkönyvek. A kutatások során előkerült íratok a Szalma József által elmondottakat egyértelműen alátámasztják.
A bizottság vezetője Biszku Béla volt, míg a hozott döntések végrehajtásért a végrehajtó szervek első számú vezetői felelősek voltak. A bizottság által elhatározott feladatok végrehajtásának koordinálója Szalma József, illetve általában a politikai nyomozó szervek voltak.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a vizsgálati szervek a valóság feltárására ne törekedtek volna. A nyomozás során felvett kihallgatási jegyzőkönyvek, a vizsgálati szervek által összegyűjtött dokumentumok, a „tárgyi bizonyítékok”, a letartóztatottakkal megíratott úgynevezett önvallomások, a szembesítésekről és az irattanulmányozásról készített jegyzőkönyvek, az ügyészi meghallgatásról fennmaradt iratok és a tárgyalási jegyzőkönyvek adatai alapján – megfelelő forráskritikával, illetve a túlélők visszaemlékezéseivel összevetve – a forradalom napjaiban történt – a vizsgálati szervek által is fontosnak tartott események – viszonylag kis hibaszázalékkal rekonstruálhatók. Még kisebb a tévedési lehetőség, ha a kutató a fenti dokumentumok, emlékek feldolgozásával szerzett ismereteit a vizsgálati szervek által készített operatív, vagy/és objektum dossziék, ügynöki és informátori jelentések tanulmányozásával egészíti, egészíthetné ki.
Így viszonylag pontosan leírható, hogy a vizsgálati szervek által összegyűjtött információk, adatok az aktuális politika – pld. az Operatív Bizottság, vagy egyes személyek – döntései, elvárásai szerint mely ponton módosulnak, változnak, illetve egyes esetekben hogy különülnek el egymástól a kialakított koncepciónak, vagy konstrukciónak megfelelően. Csak így értékelhetők az egyes ügyekben vádolt személyek és leginkább a vádirat megállapításait alátámasztani hivatott tanúk, illetve a koncepciós, vagy konstrukciós ügyekben kihallgatott részben, vagy egészében hamis tanúk állításai.
A fentiek alátámasztására – vizsgálódásunk szűkebb területéről – a következő példákat emelem ki:
Mint már az előzőekben jeleztem a szoros felügyelet mellett működő vizsgálati szervek semmit nem bíztak a véletlenre. A politikai nyomozók – a letartóztatottak és tanuk estenkénti fizikai bántalmazásán kívül – önállóan szinte semmit sem tehettek.
A vizsgálati szervek tevékenységét a lehető legalaposabban szabályozták. Nyomozást csak felülről meghatározott ügyekben és személyek ellen folytathattak. Vizsgálatot – legyen az bármilyen ügy – csak érvényes engedéllyel folytathattak, amelyben szabályozták, hogy a nyomozás keretében gyanúsítottként, vagy tanúként kiket, milyen kérdésekre hallgathattak ki. Külön engedélyhez volt kötve a gyanúsítottak letartóztatása is.
A fenti tervek a lehető legrészletesebben tartalmazták az ügy addig megismert részleteit, az ügyben bűntett elkövetésével gyanúsítható személyek, illetve a gyanút alátámasztani képes tanúk adatait, az eljárás és a későbbi bizonyítás során felhasználható tárgyi bizonyítékok leírását.
A kihallgatásokat jóváhagyott tervek alapján hajthatták végre, amely tervekben a nyomozók a lehető legrészletesebben, sokszor szó szerint leírták, hogy a gyanúsítottnak, letartóztatott személynek, vagy tanúnak milyen kérdéseket tesznek fel, illetve azt is rögzítették, hogy a kihallgatott személy a jóváhagyást követően feltett kérdésekre feltehetően milyen választ fog adni.
A kihallgatási tervben nem szereplő kérdéseket feltenni, illetve a tervben jóváhagyottaktól eltérő témakörben a kihallgatott személyt beszélni, nyilatkozni hagyni tilos volt. Kihallgatásokról jegyzőkönyv – ami a valóságtól eltérően sokszor a szó szerinti jegyzőkönyv benyomását kelti – az esetek többségében utólag készült, azt a kihallgatott személyek jelentős része – annak ellenére, hogy kézjegyével ellátta – nem olvasta, el sem olvashatta. Elenyésző az általam kutatott azon ügyek száma, amelyekben a kihallgatott személy a jegyzőkönyvet utólag alaposan átolvashatta, illetve az aláírás előtt az általa fontosnak tartott javításokat végrehajthatta. Ez persze ebben az esetben sem jelentette azt, hogy a jegyzőkönyv a kihallgatáson elhangzottakat szó szerint tartalmazta volna.
Ügyészi szakban sokan, a bírósági szakban még többen jegyzőkönyvbe mondták, hogy az általuk fontosnak tartott – de a vizsgálati tervben feltehetően nem szereplő – vallomásukat a nyomozók a jegyzőkönyvből kihagyták. Mivel a vizsgálati szervek képviselői az ügyészi meghallgatáson, illetve a tárgyaláson általában jelen voltak, ehhez a cselekedethez elég nagy bátorság kellett.
Még nagyobb bátorság kellet viszont ahhoz, hogy a vádlottak az ügyész előtt, vagy a bíróságon a nyomozók által a kihallgatások során alkalmazott kényszerítő eszközökről – durva hangnemről, fizikai bántalmazásról, kínzásról, lelki zsarolásról, ígérgetésről – szóljanak.
Ennek legfőbb oka az volt, hogy a vizsgálat során történtek az ügyészi szerveket, illetve az egyes ügyekben eljáró bírósági tanácsok tagjait nem érdekelte.
Az ügyészi szerveknek legfőbb feladata – a vizsgálati szervek által készített összefoglalókban, egyes esetekben az ügyészek helyett összeállított vádiratokban szereplő vádpontok bizonyítása volt. Ezeket az összefoglalókat, illetve vádirat „tervezeteket” a vizsgálóknak úgy kellet megírni, hogy azok a fontosabbnak tartott ügyekben az Operatív Bizottság, a kisebb súlyúnak nyilvánított ügyekben a vizsgálati szervek által elképzelt, tervezett ítélet meghozatalában a bíróságokat „segítsék”, illetve megfelelően orientálják.
Kutatásaim során találkoztam olyan a Politikai Nyomozó Főosztályhoz felterjesztett vádirat-tervezettel is, amit azzal az indokkal küldtek vissza átdolgozásra, „javításra”, hogy az abban foglaltak az „elkövetett bűntettel” arányos büntetés kiszabását nem biztosítják.
A vizsgálati szervek a vádlott személyeket az egész eljárás során ellenőrzésük alatt tartották. Ha a vádlott az ügyészi kihallgatáson a vizsgáló jelenléte ellenére módosította, vagy visszavonta vallomását, a nyomozók ellen panaszt tett, a vizsgálók az ügyet pótnyomozásra, valójában a kihallgatott személy újabb „megdolgozása” céljából visszakérhették. Tették ezt akkor is, ha a letartóztatottak a kihallgatási tervtől eltérő kérdésekről beszéltek, maguk védelme érdekében további tanúk kihallgatását kérték, követelték, vagy ha a bánásmód ellen panaszt tettek.
A vizsgálati szervek az ügyészi szakban nem csak a vádlottak magatartását ellenőrizték, hanem az eljáró ügyészek tevékenységét is értékelték. Ha az ügyész a reá kiszabott szerepkörből kilépett, arról az ügyész megrendszabályozásában illetékes felettes személyt, szükség esetén az Operatív Bizottságot is értesítették.
A hadbíró az illetékes szerveket – például a Néphadsereg Párt Végrehajtó Bizottságát – nem mulasztotta el értesíteni akkor, ha a megidézett tanú – a jóváhagyott forgatókönyv szerint már régen halálraítélt – vádlottal a tárgyalóteremben együttérzése és tisztelete jeleként kezet fog.
A vizsgálati szervek – mint az a fentiekből is kiderült – a bírósági szakba került ügyek menetét is ellenőrizték. E tevékenységük során a vádlottak, tanúk és a védők magatartásán túl az ügyészek és a bíróság tagjainak a „munkáját” is értékelték. Ha a tervezett vádpontok bizonyítása – ezzel összefüggésben a megcélzott ítélet kiszabása – a bírósági szakban jelenlévő bármelyik fél magatartása miatt veszélybe került, az ügyészi szerveken keresztül az ügyet pótnyomozásra bármikor visszakérhették, majd a renitens vádlott, vagy tanú „megdolgozását” követően, esetleg más ügyész, vagy bírósági tanács kijelölését követően az „igazságszolgáltatás” a vizsgálati szervek által kijelölt mederben folyt tovább.
Természetesen így is csúszhatott és időnként – a felettes szervek értékelése szerint – csúszott is hiba az így kialakított gépezet működésébe. Az első fokon hozott bírósági ítéletek – felső utasításra, vagy például egy megyei párttitkár kérésére – a második fokon korrigálhatóak volt. Ha az ügyész a vádlottak valamelyikének a terhére a fellebbezést – a felsőbb szándék ellenére – elmulasztotta benyújtani, úgy a népbírósági tanács az első fokon hozott ítéletet ennek hiányában is minden további nélkül súlyosbította. Ha a jogerős ítélet utólag a döntéshozók szerint enyhének bizonyult a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa élve az erre az esetre alkotott jogszabályban rögzített jogosítványaival törvényességi vizsgálatot indított, vagy perújítást kezdeményezhetett. Ezzel a lehetőséggel bármely már lezártnak tekintett ügyben az új szándékoknak megfelelő ítéletet hozhattak.
Ha menet közben úgy döntöttek, hogy a vádlott a kiszabott legsúlyosabb büntetést nem érdemelte meg, vagy pusztán a statisztika javítása érdekében, vagy mert a kivégzettek tervezett létszáma – ez inkább a megtorlás későbbi szakaszában fordult elő – „betelt”, a halálra ítélt büntetésének megváltoztatására kegyelmi eljárás útján formálisan az Elnöki Tanácsnak volt lehetősége.


Kivégzések, azaz a „szemet szemért, fogat fogért” elv érvényesítése

Befejezésként még két, általam fontosnak tartott kérdésre szeretném ráirányítani a figyelmet. A katonai perek feldolgozása során több esetben láttam nyomát annak a törekvésnek, hogy a megtorlás jogon kívüli, illetve jogi eszközei alkalmazásával elsősorban a szovjet csapatoknak okozott veszteséget torolták meg. A „szemet szemért, fogat fogért” elvet a legkövetkezetesebben a „juta-dombi”, utolsó összeállítás szerint, a „Mecséri János és társai” perben alkalmazták. 1956. november 4-én a Jutadombnál 11 szovjet katona vesztette életét, ezért a megtorló gépezet irányító 11 magyar katona kivégzését rendelték el. A másodfokú tárgyaláson kiszabott 11 halálos ítéletből az Elnöki Tanács hármat életfogytiglani börtönbüntetésre változtatott. Egy főt távollétében ítélték halálra. A halálos ítéletet 1958. 11. 15-én hét főn végrehajtották.
Szoros összefüggést vélek felfedezni az 1956-os forradalomban és szabadságharcban történt részvételért kivégzettek és a Kádár-rendszer által hősi halottnak nyilvánítottak száma között is. Forradalmi cselekményekért az alábbi megoszlásban 229 főt végeztek ki.

A kivégzettek csoportosítása a forradalomban játszott szerepük szerint

A vád alapja	Elítéltek száma	Elítéltek százalékos megoszlása
Fegyveres harc november 4-ig	29	15
Fegyveres harc november 4 után	28	15
Fegyveres harc	60	32
November 4. utáni akció	10	5
November 4. utáni szervezkedés	15	8
November 4. utáni külkapcsolat	9	5
Irányítás/politika	22	12
Fegyverrejtegetés	15	8
Összesen	188	100

A megtorláshoz kapcsolódó kivégzések

Népítéletben való részvétel	22
Köztörvényes bűncselekmény is	9
Adatszolgáltatás	4
Vétlen áldozatok	6
Összesen	41

A forradalmi cselekményekért kivégzett és a hősi hallottá nyilvánított személyek – 229 és 224 fő – számának kis eltérése szinte automatikusan felkínálja a következtetést: a kádári megtorlás egyik fő célja a „rendszer védelmében elesettek” halálának megbosszulása, azaz minden egyes „hősi halottért” legalább egy személy kivégzése, megölése volt.
A megtorlásról és a kivégzettek számáról Kádár János – a történteket részben meghamisítva – a Gorbacsovval 1985. szeptember 25-én Moszkvában folytatott megbeszélésén többek között a következőket mondta:
„Hoztunk szigorú rendelkezéseket is, kb. 280 emberre szabtak ki halálos ítéletet a törvény értelmében. A bíróságok munkájába – [hazudta Kádár – a szerző] – a párt nem avatkozott be, de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártalmatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le...”
A kádári értékelés szerinti hősi halottak adatait alaposabban tanulmányozva kiderül: a katonák és a határőrök legkevesebb 30, az államvédelmi beosztottak – ha egyáltalán azok voltak – kb. 10%-a nem a felkelők elleni harcban vesztette életét, hanem a szovjetek és a magyar kormányerők, illetve a hadsereg és más magyar fegyveres erő – határőrség, rendőrség, államvédelem stb. – között a szervezetlenség következtében kialakult tűzharcban szerzett sérülésbe halt meg.
A „hősi halottak” számának növelése – a közvélemény megtévesztésén, manipulálásán túl – azért is történhetett, hogy a „szemet szemért, fogat fogért” elv alkalmazása következtében a kivégzettek száma a lehető legmagasabb legyen.



Átvágva – Konferencia
2009.június 15.

Romsics Ignác előadása

Rendszerváltások és számonkérések 1918-1920

1918-19-ben, amely időszakról beszélni fogok, három rendszerváltás vagy rendszerváltozás, de mindenképpen három éles politikai fordulat zajlott le Magyarországon. Először 1918 őszén, másodszor 1919 márciusában, és végül 1919 őszén. Hogy ezek a rendszerváltozások vagy politikai fordulatok, illetve forradalmak mit takartak, és mit jelentettek, azzal nagyjából mindenki tisztában van. Néhány korábbi előadástól eltérően ezért én nem mennék bele ezek a tartalmi részleteibe. Csupán egészen köztudott dolgokra szeretnék utalni. Először arra, hogy az 1918 őszi forradalom nyilvánvalóan az azt megelőző konzervatív--liberális parlamentáris rendszernek a demokratikus átalakítására törekedett. Ezt a választójog kiterjesztése és titkossá tétele, a földreform és sok minden más egyértelműen jelzett. Nyilvánvaló az is, hogy ezzel szemben az 1919. márciusi kommün vagy Tanácsköztársaság az orosz-szovjet bolsevista rendszert kívánta meggyökereztetni Magyarországon. A magántulajdon nagymértékű fölszámolásával, egypártrendszerrel és így tovább. Ez az 1918 előtti rendszernek és az őszirózsás forradalom szellemének is a tagadását jelentette. Legbonyolultabb 1919 ősze, amelyen belül egyszerre voltak jelen a restauratív tendenciák, vagyis a 18-as forradalom előtti állapotok visszaállítására való törekvés, de ugyanakkor bizonyos demokratizálási tendencia is, továbbá egy olyan szélsőjobboldali, vagy jobboldali radikális politikai erő is, amely a korábbi magyar politikai életből lényegében hiányzott.
A három politikai rendszer közül kettőhöz nem társult számonkérés. Igaz, 1918 őszén az ország számos településében sor került népítéletre. Ezeket azonban nem irányították, nem szervezték, hanem egyszerűen a részben a frontról hazatérő katonák, részben a hátországi lakosság szolgáltatott – úgymond -- igazságot. Ezeknek a nagyrészt spontán akcióknak a célpontjai a háború szimbolikus alakjai, a haditermény biztosok, jegyzők és gazdatisztek voltak. Olykor kocsmárosokat és boltosokat is meglincselt a tömeg. Ezen akciók áldozatai között egyetlen olyan személy akadt, akit a történelmi emlékezet azóta is számon tart. Tisza Istvánra gondolok, akit -- nem spontán, inkább jól átgondoltan -- néhány katona, illetve katonatiszt lőtt agyon a saját lakásán. Mai napig nem sikerült bizonyítani, amire már akkor is gondoltak néhányan: hogy tudniillik a Nemzeti Tanács, illetve Károlyi erre közvetlenül adott volna utasítást. Kétségtelen viszont, hogy az egyik résztvevő, Fényes László Károlyihoz közel álló politikus és a Nemzeti Tanács tagja volt.
1919 márciusa után, a Tanácsköztársaság alatt ugyancsak nem volt olyanfajta szervezett számonkérés, mint 1849-ben, vagy 1945 és 1956 után. Volt viszont valami, sőt több minden, amit a későbbiek korrekt interpretálása érdekében nem lenne helyes elhallgatni. Ez pedig az, hogy az ország számos helyén alakultak ki polgárháborús állapotok. Vagyis a kommünnel szemben számos helyen szerveződött politikai, sőt fegyveres ellenállás, és ezekkel szemben különféle preventív intézkedésekre, sőt harcokra és megtorlásokra is sor került. Bár ezek nem azonosíthatók a számonkéréssel abban az értelemben, ahogyan ezt a szót itt most használjuk, mégsem hallgathatunk róluk.
A későbbiek megértése érdekében szükséges utalni rá, hogy az ellenforradalmi lázadásokkal szembeni prevencióként április 19-én a Tanácsköztársaság vezetői 489, tehát közel 500 főt egyszerűen lefogattak, és túszként fogva tartották őket. Ez az 500 fő döntően a különböző helyi elitcsoportokból került ki. Nem történt bajuk, május végén kiengedték őket.
Ennél komolyabb dolog volt, és mélyebb nyomokat hagyott, hogy ahol lázadás ütötte föl a fejét, ott a Tanácsköztársaság e célra szervezett fegyveres alakulatai, akiket közönségesen Lenin fiúknak hívtak, és akiket alsóbb szinten egy Csernyi József nevű tengerész altiszt, felsőbb szinten pedig Szamuely Tibor, Korvin Ottó és mások irányítottak, az ország számos helyén végeztek ki embereket. Váry Albert, budapesti királyi főügyész által az 1920-as évek elején összegyűjtött adatok szerint a Tanácsköztársaság alatti úgynevezett vörös terror áldozatainak a száma 590, egész pontosan 587 fő volt. De itt is szükséges pontosítani! A Várynál szereplő áldozatok jelentős része ugyanis – új kiadásban a könyv ma is kapható, tehát bárki ellenőrizheti -- nem kivégezés áldozata lett, hanem fegyveres harcban esett el. Én a pályámat sok-sok évvel ezelőtt egy ilyen lázadás természetrajzának a bemutatásával kezdtem. Ez a Kalocsa környéki, más néven Duna melléki ellenforradalom vagy lázadás volt 1919 júniusában. Ezért pontosan tudom, hogy például a dunapataji áldozatok nagyobb része (mintegy 47 fő) tűzharcban vesztette életét, s a Szamuely Tibor által vezetett rögtönítélő bíróság statáriális eljárás keretében 17 embert akasztatott fel. Kalocsán, Kecelen és másutt nagyjából ugyanezek voltak az arányok. És Váry Albert könyvében is ezeket az adatokat találjuk. Tehát ha valaki megvizsgálja a Váry Albert könyvében szereplő 590 áldozat halálának a körülményeit, akkor azt találja, hogy körülbelül egyharmad részüket, de semmiképpen sem többet 50 százaléknál akasztottak fel statáriális módon. A többiek a lázadásokat kísérő lövöldözésekben vesztették életüket.
Eltérően ettől a két forradalmi időszaktól, 1919 őszén és 1920-ban volt szervezett számonkérés. Az e fogalomkörbe sorolható cselekményeknek és eljárásoknak három szintjét vagy típusát szükséges megkülönböztetni. Az elsőbe azok a retorziók tartoznak, amelyeket a román csapatok követtek el. Talán nem mindenki tudja, hogy a román csapatok nem csak Budapestig jutottak el 1919 augusztusában, hanem a Balatontól délre eső dél-dunántúli részektől eltekintve az egész országot megszállták. Tehát a Tiszántúl mellett a Dunántúl északi részét, Észak-Magyarországot és a Duna-Tisza közét is. A Tiszántúlt egészen 1920 áprilisáig ellenőrzésük alatt tartották, míg az ország más részeiből 1919 novemberében vonultak ki. Ahol és ameddig a román hadsereg jelen volt, a politikai, katonai, és közigazgatási hatalmat is ő gyakorolta. Ez számos esetben járt botozással, internálással, deportálással és nem ritkán halállal. Hogy pontosan mennyivel, azt nem lehet tudni; az áldozatokat ilyen szempontból senki nem számolta össze. Néhány konkrét eset – például a hódmezővásárhelyi kivégzések – alapján azonban valószínűsíthető, hogy százas nagyságrendre kell gondolnunk.
A „számonkérések” második szintje Horthy és a Nemzeti Hadsereg nevéhez kötődik. Horthy csapatai 1919. augusztus elején vonultak Szegedről Siófokra. Ezt követően vette kezdetét az a minden jogi megalapozást nélkülöző véres cselekménysorozatot, amit fehér terrornak hívunk. Erről sok mindent tudunk, köztük fontos dolgokat is, ám nem tudunk mindent. Ezért vagy talán másért is a fehérterrorhoz sokféle tévhit és mítosz kapcsolódik. Mi az, amit biztosan tudunk? Tudjuk, hogy a Dél-Dunántúlon, majd november után másutt is kétség kívül előfordultak kivégzések és lincselések. Tudjuk azt is, hogy a Nemzeti Hadsereg néhány különítménye, tisztje ezekben részt vett helyi emberekkel együtt.
Két fontos dolgot nem tudunk. Nem tudjuk pontosan, hogy mi volt Horthy személyes felelőssége ezekben a cselekményekben. Pontosabban a forrásaink ellentmondóak. Írásos parancs Horthytól a kivégzésekre nem került elő. Ismeretes viszont, hogy a leghírhedtebb tiszti különítmény parancsnoka, Prónay Pál szóbeli parancsról tesz említést emlékiratában. Azt írja, hogy amikor Szegedről elindultak, Horthy szóban utasította őket az „erélyes és kíméletlen” fellépésre. Prónay esetében viszont joggal föltételezhető némi elfogultság, mivel az 1921-es burgenlandi engedetlensége miatt Horthy eltávolította a Nemzeti Hadseregből. Írásos parancs tehát a megtorlásokra nincs Horthytól. Olyan forrásokkal viszont rendelkezünk, amelyek azt bizonyítják, hogy a fővezér mérsékelni próbálta a „kilengéseket”. Más források is tanúsítják, hogy Horthy egyáltalán nem tagadta a fehérterror tényét. Sőt azt kifejezetten szükségesnek tartotta. Erről annak idején Bethlen Istvánnak és Kozma Mikósnak is nyilatkozott, s utóbb memoárjaiban is megvallotta. Ebben egyetértőleg idézte német életrajzírójának, Edgar von Schmidt-Paulynak alábbi megállapítását:

„Ha a vezető a maga nagy célját el akarja érni, nem szabad holmi csekélység miatt leintenie előre rohamozó csapatát, melynek lendületét és áldozatkészségét minden helyzetben fenn kell tartania, vagy hatáskörüket túllépő tisztjeit mindjárt szigorúan megrendszabályoznia, sőt esetleg agyon is lövetnie. Ezzel ugyanis csak a lázadás veszélyét, vagy még annál is rosszabb következményeket idézne elő. Nagyon is puhaszívű ember semmiképpen sem alkalmas arra, hogy elvadult időkben katonákat vezessen. A földre rászabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette.”


Horthy tehát úgy gondolta: a rend helyreállításának elengedhetetlen feltétele, hogy példát statuálnak, vagyis a verések mellett néhány vörös katonát és direktóriumi tagot ki is végeznek.
A másik dolog, amit még ennyire sem tudunk, pontosabban még pontatlanabbul tudunk: ez az áldozatok száma. Erről a mai napig folyik egy számháború. Ez a számháború már 1919. őszén és 1920-ban elkezdődött. Az elmenekült forradalmi vezetők, Böhm Vilmos, Jászi Oszkár és mások ötezres számot feltételeztek. Azóta többször kiadott memoárjaikban is ez a szám szerepel. A berendezkedő új rendszert ennek alapján „tatárjárásként” (Böhm), illetve „biológiai Rückschlag-ként” jellemezték. Az ugyancsak kortárs, ám a másik oldalon álló Gratz Gusztáv viszont azt írja 1921-es munkájában (A bolsevizmus Magyarországon), hogy mindössze néhány egyéni akció alakjában előfordult kivégzésekről volt szó, amelyekért hivatalos tényezők nem tehetők felelőssé. Gratz meg is említ egy-két ilyen esetet, az áldozatok számával kapcsolatos becslést azonban nem közöl. Ez jó példa arra, hogy egy megtörtént, de pontosan nem ismert esemény mennyire eltérő interpretációkra ösztönöz politikailag ellenérdekelt és szembeálló feleket.
1945 után természetesen a baloldali -- kommunista és szociáldemokrata -- emigráció számai terjedtek el, és kerültek be a tankönyvekbe. Sőt „ügyes” tollforgatók – mint hasonló esetben mindig és mindenhol -- ezt még meg is toldották. Úgyhogy az 1950-es években megjelent egyik-másik propagandakiadványban hatezres és tízezer számmal is találkozhatunk. Bár ez utóbbiak nem terjedtek el, az ötezres szám szakmai körökben és szakmán kívül egyaránt rögzült. Az 1970-es évek végén, amikor én ezzel a korszakkal foglalkozni kezdtem, ez bizonyításra nem szoruló axióma volt. Ellenforradalom és konszolidáció című könyvem (1982) kéziratának 1979-es vitájában egyebek mellett e szám szerepeltetésének hiánya is a kritika részét képezte. Mivel az általam akkor ismert források alapján az ötezres számot túlzottnak találtam, nem akartam ezt a nyilvánvalóan politikailag motivált becslést leírni. Így végül nem is került konkrét szám a kötetbe.
A források közül, melyek óvatosságra intettek, legfontosabb Fényes László fehérterrorral kapcsolatos anyaggyűjtése volt, amelyet az akkori Párttörténeti Intézet (ma Politikatörténeti Intézet) őrzött. Ezt az anyaggyűjtést Fényes a Szociáldemokrata Párt megbízásából végezte 1923-24-ben. Néhány év távlatából és abban a légkörben pontos képet természetesen sem az áldozatok számáról, sem kivégzőikről és pontos motívumaikról nem lehetett alkotni. Az emlékiratokban szereplő leírásoknál és számoknál azonban ennek ellenére jóval autentikusabb mérleg készült. Fényes László közel 300 oldalnyi anyagot –jegyzőkönyveket, leveleket, beszámolókat – gyűjtött össze az ország minden részéből. Ennek alapján 881 olyan kivégzést tárt fel, amely a Nemzeti Hadsereghez volt köthető. Egyes megállapításokat vagy jelentéseket azonban -- és ebben igaza volt – nem tartott meggyőzőnek. Például Orgoványról valakik azt jelentették neki, hogy egyedül Héjjasék mintegy 300 embert végeztek ki. Ma már tudjuk, hogy a valóságban ennek a számnak alig több mint tizedéről, egészen pontosan 36 főről volt szó. Mindezeket mérlegelve Fényes végül arra a konklúzióra jutott, hogy 626 főről állítható biztosan, hogy a fehérterror áldozata lett. És ugyanakkor azt feltételezte, hogy ténylegesen ennek a duplájával kell számolni.
Ennek az adatbázisnak az alapján szoktam a későbbiekben azt írni, hogy a fehérterror áldozatainak a száma ezer és kétezer közé tehető. Lehetséges persze, hogy még ez is túlzás. Két szorgalmas szakdolgozóm – Smudla Katalin és Bödök Gergely – ugyanis az elmúlt hónapokban a Fényes-féle anyaggyűjtést szigorú forráskritikának vetette alá, és néhány új forráscsoportot is bevont a vizsgálatba. Konklúziójuk: alig több mint 300 főről lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a különítményesek végeztek velük. Lehetséges, sőt valószínű, hogy a másik 300 életét is ők oltották ki, ám ezt nem lehet egyértelműen bizonyítani.
Kik voltak az áldozatok? A többség direktóriumi tag, aktivista vagy vörös katona, tehát olyasvalaki, aki a két forradalomban, de különösen a másodikban helyi szinten aktív szerepet vállalt. Az azonosítható kivégzettek közül több mint 20 % volt zsidó vallású vagy hátterű. Egyes esetekben ez önmagában is elég volt a kivégzéshez vagy a lincseléshez. Vagyis kijelenthető, hogy a Nemzeti Hadsereg számon kérő akcióit nemcsak az antikommunizmus, hanem az antiszemitizmus is motiválta.
Ismeretes, hogy ennek a megtorláshullámnak 1920 nyarára vége lett. Ezt követően csak kis számban és sporadikusan fordultak elő hasonló akciók. Ezzel azonban a számonkérés kategóriájába sorolható cselekményeknek csak a Nemzeti Hadsereghez köthető második szintje zárult le. Erre az időre a románok is elhagyták a Tiszántúlt. A számonkérések harmadik szintje, amely a budapesti kormányokhoz köthető, folytatódott.
A Friedrich-- és novembertől a Huszár--kormány ugyanis jogi eszközökkel folytatta a felelősségre vonást. Ennek alapja az 1919. augusztus 19-én kibocsátott miniszterelnöki rendelet volt, amely bevezette a gyorsított bűnvádi eljárást. Ez azt jelentette, hogy egy egyszerű vádemelés alapján bárkit előzetes letartóztatásba lehetett helyezni, és ez ellen fellebbezni sem lehetett. A gyorsított eljárás keretében úgy hoztak ítéleteket, hogy az esküdt bíróságot fölszámolták, és ötös tanácsokra bízták az ítélethozatalt. Korlátozott volt a védelem mozgástere is: az ítélet ellen föllebbezni általában nem lehetett. De nem ez volt ennek a rendeletnek és általában ennek az eljárásnak a legfőbb rákfenéje. Hanem az, hogy az egész forradalmi időszak cselekményeit, különösen a Tanácsköztársaság alatt történteket kriminalizálta. Vagyis kimondta, hogy ami a kommün alatt történt, az jogszerűtlen volt. Ha például valaki a Forradalmi Kormányzótanács rendelete alapján szocializálta a birtokokat, ami sokszor előfordult, akkor az illető ellen rablás vagy lopás vétsége miatt indítottak eljárást. Akik részt vettek a Tanácsköztársaság szükségpénzeinek a nyomásában, azok pénzt hamisítottak. Ha pedig egy bíróság halálra ítélt valakit, az gyilkosságnak vagy gyilkosságra való fölbujtásnak minősült. Így lehetett a Csemegi-kódex, illetve a büntetőjog alapján lefolytatni azokat az eljárásokat, amelyek alapján 1919 őszén és 1920-ban több ezer embert börtönöztek be.
Ismét Váry Albertre hivatkozom, mint budapesti királyi főügyészre, aki szerint összesen 8-10 ezer gyanúsítottat gyűjtöttek be, és vontak eljárás alá. A baloldali emigráció ennek a többszöröséről írt. Böhm Vilmos egyszer harminc, egyszer ötvenezer főt említett emlékiratában, ami minden jel szerint túlzás. De a Váry Albert által említett 8-10 ezer fő egészen biztosan elfogadható reálisként. Ebből az eljárás alá vont 8-10 ezer emberből több mint százat ítéltek halálra, és a halálra ítéltek közül hetvenkettőt, más forrás szerint hetvennégyet végeztek ki. A kivégzettek szinte kivétel nélkül „terrorfiúk” voltak. Vagyis olyan a fegyveresek, akik az ellenforradalmi lázadások leverésében és az ezeket követő megtorlásokban tevőlegesen részt vettek. Csernyi József és beosztottai, és persze a főnöke Korvin Ottó. Köztük lett volna Szamuely Tibor is, ha Budapesten marad. Ő azonban menekülni próbált, és így az osztrák-magyar határ közelében érte a halál. Lelőtték.
Kivégzés várt volna azokra a népbiztosokra és népbiztos helyettesekre is, akik itthon maradtak. Kun Béla és többség – ha nem is repülőn, mint Kosztolányi írta – augusztus elején elmenekült. De Ágoston Péter, Bajáki Ferenc, Bokányi Dezső, Szabados Sándor és mások itthon maradtak. Néhányat közülük halálra ítéltek, másokat életfogytiglanra. Összesen 10 emberről volt szó, akik azonban a szovjet kormány segítségének köszönhetően megmenekültek a haláltól, illetve a börtöntől. A szovjet kormány ugyanis értesülve a várható ítéletekről, néhány száz fogságban lévő magyar tisztet túsznak minősített. Köztük volt gróf Széchenyi Béla és Héjjas Iván öccse, Aurél is. Rajtuk kívül 45 ezer tiszt és tiszthelyettes, valamint 80 ezer közkatona hazaengedését ajánlotta fel a 10 népbiztos és más elítéltek, illetve letartóztatottak átadása fejében a szovjet vezetés. Mivel az ezzel kapcsolatos tárgyalások elhúzódtak, a cserére csak 1922 elején, tehát már Bethlen alatt került sor. A magyar hadifoglyok hazatérése fejében a 10 népbiztos mellett végül 415 más kommunista elítélt vagy letartóztatott személy is a Szovjetunióba távozhatott. Az 1919-20-ban ténylegesen felelősségre vontak döntően tehát nem a Tanácsköztársaság élvonalbeli vezetői voltak, hanem másod vagy harmad vonalbeli végrehajtók, illetve Lenin-fiúk. A Horthyék által kivégzettek pedig helyi szinteken játszottak vezető szerepet.
A népbiztosok pere mellett még egy perről szeretnék röviden szólni: Károlyi Mihályéról. Az első forradalom vezetője 1919 tavaszától külföldön tartózkodott, úgyhogy csak jelképesen lehetett bíróság elé állítani. A bíróság hazaárulásban találták bűnösnek, és emiatt teljes vagyonelkobzásra ítélte. Érdekes viszont, hogy ezt az ítéletet három:kettő arányban hozták meg. Vagyis az öt bíróból kettő nem fogadta el a verdiktet, és így egyszerű többséggel mondták ki a hazaárulás tényét. Tehát a bírák egy része nemcsak megalapozatlannak találta az ítéletet, hanem véleményét, meggyőződését vállalta is.
A különítményesek tevékenysége és a büntetőjogi perek mellett ekkor is létezett az internálás intézménye. Ezt először 1919. augusztus 20-tól alkalmazták azokkal szemben, akik, „..konkrét bűncselekmény elkövetésével nem gyanúsíthatók, vagy az perrendszerűen rájuk nem bizonyítható”. Később, 1919 decemberében a fenti rendelet kiegészült a következő szemponttal: internálni lehet bírósági ítélet nélkül, azaz egyszerű rendőrségi eljárás keretében a gazdasági okokból káros egyéneket is. Nem nehéz megfejteni, hogy kik is voltak ezek a gazdasági okokból káros egyének. Nyilvánvalóan a feketézők, lánckereskedők, akik között természetesen nagy számban akadtak zsidók. A legismertebb internáló táborok Zalaegerszegen és Hajmáskéren működtek, de voltak másutt is. Az utolsót 1924-ben oszlatták fel.
A kormányok által felügyelt számonkérési eljárások közé tartozott az igazolóbizottságok elé idézés is. Ez főleg a köztisztviselőket, pedagógusokat és a katonatiszteket érintette. Ennek olyan ember is áldozatául esett, mint például Móricz Zsigmond. És persze sok katonatiszt, aki a Vörös Hadseregben szolgált. Közülük néhányan civilkén folytatták pályájukat. Ilyen volt Tombor Jenő alezredes, aki a Hadügyi Népbiztosság vezérkari főnöke volt. Bár a bíróság felmentette, a honvédelmi minisztérium nyugdíjazta. A tisztek többsége azonban folytathatta karrierjét. Esetükben hazafias tettnek minősült, hogy részt vettek a Tanácsköztársaság harcaiban. Ezek közül a tisztek közül került ki a második világháborús magyar hadsereg tábornoki karának jelentős része -- ahogy ezt Szakály Sándor már évekkel ezelőtt dokumentálta.
A fehérterror, bírósági eljárások, internálások és igazolási eljárások elől több ezren külföldre távoztak. Közéjük tartozott Mannheim Károly, Polányi Károly, Moholy-Nagy László, Korda Sándor, Kassák Lajos, Illyés Gyula és persze Lukács György és Jászi Oszkár is. De elhagyták az országot olyan természettudósok, mint például Kármán Tódor, Szilárd Leó és Teller Ede. Az ő esetükben azonban kétséges a politikai motiváció. Őket -- úgy tűnik -- inkább a jól felszerelt német laboratóriumok vonzották külföldre.
A megtorlást 1923-24-től váltotta fel a megbocsátás. Az internáló táborok erre az időre kiürültek; a még börtönben lévők száma 1925-ben már csak 50, 1927-ben pedig 36 főt tett ki. Váry Albert irányításával az 1920-as évek közepén kezdődött az emigránsok ügyeinek felülvizsgálata is. Sokan hazajöhettek, például Kernstok Károly, Kassák Lajos, Illyés és a politikusok közül többek között Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke és Garami Ernő. szociáldemokrata vezető. Kun Béla természetesen nem jöhetett haza, és Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár sem. Pontosabban ők is hazajöhettek volna, de bíróság elé állították volna őket.
A külföldön maradt emigráns csoportok köreiben alakult ki az a magyar szellemi-politikai elitre jellemző reváns vágy, amelynek a nyomait, illetve megnyilvánulásait 1945 után lehetett tapasztalni. Ennek az emigrációnak számos tagja úgy jött haza a háború után, hogy törleszteni akart. Vagyis „igazságot” tenni úgy, ahogy velük tettek „igazságot” 1919 után. Ha valaki Rákosinak a magyar hadifogoly tisztek előtt elmondott 1942-es előadását elolvassa, akkor abból nem csak az értheti meg, hogy a magyar történetírás miért úgy alakult a későbbiekben, mint ahogy alakult, hanem azt is, amiről M. Kiss Sándor beszélt a reggeli bevezető előadásában.
Az itthon maradottak közül Dohnányi Ernő már 1930-ban megkapta a Corvin-láncot, Bartók és Kodály pedig a Corvin-koszorút, noha a Tanácsköztársaság zenei életének irányításában mindhárman szerepet vállaltak. Móricz Zsigmond és Illyés Gyula ilyen kitüntetésben nem részesültek, de azért valamennyire az ő nagyságukat is elismerte a hatalom – például Gömbös Gyula. Úgyhogy azt lehet mondani, hogy az 1920-as évek közepére, végére legtöbb szempontból fátyol került a múltra. Ezt a fátylat természetesen bármikor fel lehetett lebbenteni, és a háború alatt a szélsőjobboldal élt is ezzel az eszközzel.
Cieger András érdekes előadását hallgatva eszembe jutott: csábító dolog lenne a számonkérések különböző szintjei után arról is beszélni, hogy a különböző szocio-kulturális elitcsoportok és ideológusaik hogyan tekintettek vissza arra, ami velük és az országgal a háború utáni hónapokban történt. Ez esetben nem lehetne nem beszélni Szekfű Gyuláról, aki Három nemzedék (1920) című munkájában a legkoherensebb konzervatív értelmezését adta a történteknek. És persze szólni kellene Jászi Oszkárról, Szabó Dezsőről és a fiatal Bibó Istvánról is, akik ugyancsak előálltak hatásos, ám egyoldalú magyarázatokkal. Úgy látom azonban, hogy erre már nincs időm. Talán a vitában visszatérhetünk erre a kérdésre is.
Köszönöm szépen a figyelmüket!



Cieger András
Megbocsátás, elhallgatás, együttműködés. Az 1867-es rendszerváltás és a múlt öröksége

Álláspontunk szerint 1867-ben rendszerváltás zajlott le Magyarországon. Vannak, akik kétségbe vonják ezt, mondván a politikai rendszer érdemi átalakítása már 1848-ban megtörtént és a kiegyezés csupán Ausztriához való államjogi viszonyunkat szabályozta újra. Mindez igaz, mégis a polgári alkotmányos állam kiépítésére és gyakorlati működtetésére az 1867-et követő nyugalmi periódus adott először lehetőséget. A fordulat egyértelmű: az 1849 után bevezetett abszolutista kormányzást a polgári parlamentarizmus, az elnyomást, az önkényt a törvényesség, a jogállamiság váltotta fel és lezajlott a politikai vezetőréteg cseréje is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy e rendszerátalakítás nem volt teljeskörű, ez azonban egyenes következménye volt annak, hogy egy hosszú politikai alkufolyamat, egyezkedés előzte meg a váltást. A magyarok a belügyi autonómiáért (melynek legfontosabb elemei: az évenkénti országgyűlés, a felelős kormány, a szabad választások, a polgári közigazgatás voltak), a jogbiztonságért, a kétségtelen gazdasági fejlődésért, a bizonyos mértékű nagyhatalmi státuszért cserébe kényszerűen elfogadták Ferenc József néhány abszolutista előjogának fenntartását, esetenként bővítését (gondoljunk például a hadsereg vezérletére, vezényletére, belszervezetére vonatkozó uralkodói jogokra vagy éppen az előszentesítési jogra), részt vállaltak az eladósodott osztrák birodalom anyagi terheiből és lemondtak Magyarország teljes függetlenségének az ideájáról.
Köztudott az is, hogy az 1867-es rendszerváltás – racionális politikai programja ellenére – korántsem talált egyöntetű társadalmi támogatottságra. Elég csak a kiegyezést morálisan megkérdőjelező Kossuth Lajos nagy népszerűségét, a földosztó parasztmozgalmakat, a nemzetiségi tiltakozásokat, az 1848-as törvények teljes visszaállítását célul tűző politikai egyleteket (a Demokrata Köröket) és néhány radikális megyei törvényhatóság akcióit említeni, de akár a Deák Ferencnek és híveinek küldött névtelen fenyegető levelek is ide sorolhatók. Kossuth úgy vélte, hogy hamisak a kiegyezést legitimáló elvek, csupán az álalkotmányosság kora köszönt be Magyarországon és Ausztriában, amely nem tartós nyugalmat, hanem széthúzást, újabb ellenségeskedést hoz a birodalom népeire. Kossuth a kiegyezés megkötésében a nemzet halálát látta. Mindezek ellenére azt gondoljuk, hogy idővel egyre többen látták be Deák Ferenc mondatainak igazságát: „Azt mondják némelyek, hogy az ország nem örül ezen kiegyenlítésnek, s azt nem szereti. […] Állítsuk úgy a kérdést, hogy óhajt-e az ország inkább visszamenni ismét azon állapotra, melyben a kiegyenlítés előtt volt? s alig hiszem, hogy sokan legyenek, kik, komoly megfontolás után, őszintén igennel felelnének.” A társadalom tehát nem lelkesedett az új politikai rendszer iránt, mégis a többség idővel lojálisnak bizonyult hozzá. Az 1867-es rendszer nem konszenzusra, hanem a megszokásból, a biztonságérzetből eredő belenyugvásra épült.
Az általános politikatörténeti kontextust követően, egy olyan problémával kívánunk részletesebben foglalkozni, amely szorosan illeszkedik a konferencia témájához. Véleményünk szerint ahhoz, hogy válaszolni lehessen arra a kérdésre, hogy milyen számonkérésre került sor 1867 után, valójában az új politikai berendezkedés múlthoz való viszonyát kell megvizsgálni.

Nos, a kiegyezéses rendszernek meglehetősen összetett volt a viszonya a múlthoz. Mint ismeretes, Deák és hívei az osztrákok jogeljátszási elméletével szemben a kiegyezés politikai programját a jogfolytonosság elvére építették. Deák az ősi magyar alkotmány különböző elemeit (át)értelmezve mesteri módon teremtette meg azt a közös törvényi alapot, „közjogi hidat”, amely elvezetett a politikai kibontakozásoz, a polgári alkotmányosság megteremtéséhez. Érveiben kitüntetett módon hivatkozott 1848 örökségére, az áprilisi törvények jogi elveire és szellemiségére. Eközben azonban azzal a Ferenc Józseffel keresték a gyakorlati kompromisszum lehetőségét, aki személyben testesítette meg 48 értékeinek a tagadását. Ferenc József értékrendje ugyanis uralkodása hosszú évtizedei alatt nemigen változott, elítélte a magyarok 1848-as lázadását és csak igen mérsékelten barátkozott meg például a parlamentarizmus működésével. Gondoljunk a hálószobája falán elhelyezett csatajelenetekre, melyek a rebellis magyarokkal küzdő osztrák tisztek hősi halálát ábrázolják vagy távolságtartó mondatára: „a parlamentarizmus nem optimális intézmény, és nem is lehet az, azonban biztonsági szelep, abban az értelemben, hogy az emberek képviselve érzik magukat.” Egy széljegyzete tanúsága szerint önmagát nem tekintette alkotmányos uralkodónak, de tiszteletben tartotta annak betűjét (ha szellemével nem is értett egyet). Ferenc József megkoronázásával a hazai liberális politikai elit tehát folytonosságot vállalt a leváltott rendszerrel is. A múlt e kétféle örökségét egyszerre cipelte magával az új rendszer. Úgy véljük, hogy e konfliktus feloldása számított volna igazi politikusi teljesítménynek, történtek is rá a korszakban kísérletek, ám megnyugtató megoldást nem sikerült találni. Erre valójában a hosszú életű Ferenc József mellett nem is volt lehetőség (1916-ban bekövetkezett halála lényegében a rendszer felbomlásával esett egybe). Mindebből az következett, hogy a kiegyezéses rendszer szimbolikus legitimációja végig gyenge maradt, márpedig közösségi szimbólumokra (ünnepekre, szertartásokra, hősökre) minden hatalomnak szüksége van. A szakrális legitimációt a modern korban a nemzeti szimbólumokban megtestesülő metapolitikai konszenzus váltja fel, ez a folyamat azonban a dualizmus öt évtizede alatt sem zajlott le.
A múlt hivatalos kezelése ellentmondásokkal terhes volt, ha lehetett, inkább a hallgatásra épített. Míg a rendszerváltás programjában a Deák által megfogalmazott „fátyolt vetünk” a „múlt idők szenvedéseire” elv a politikai kibontakozás erkölcsi kiindulópontját kívánta megteremteni a Bécs irányába gyakorolt politikai méltányosság gesztusával, addig később e néhány deáki szó egyre tágabb értelmet nyert és lényegében a múlt elkendőzésére szolgált igazolásul. Valamiféle politikai kétlelkűség vett erőt a közélet irányítóin. Az „ősbűnt”, a szabadságharc leverését és a megtorlást ugyanis nem lehetett végleg kitörölni az emberek emlékezetéből. Már csak azért sem, mert a hatalomra került Deák-párti elit maga is tevőlegesen részt vett 1848-49 eseményeiben, így személyesen is érinthette a megtorlás (lásd például az 1867-ben miniszterelnökké kinevezett Andrássy Gyula halálos ítéletét). Tudatos imázs-formálással azonban meg lehetett próbálni elválasztani a gyilkosságokat Ferenc József személyétől (fiatal korára, rossz tanácsadókra hivatkozva), valamint az évtizedek múlásával különféle akciókkal elhalványítani a forradalom és szabadságharc emlékét. Erre tett kísérletet például 1882-ben Tisza Kálmán miniszterelnök, amikor a szabadságharcot a közmeggyőződéssel szemben polgárháborúként értelmezte és a múlt zavaró emlékeinek kollektív elfelejtésére szólított fel: „azt mondottam és mondom, hogy midőn ily keserves háború egyszer lezajlott, midőn a béke helyreállt, ha az a béke valóban alapos, helyes, tartós és jó akar lenni, mindkét félnek kötelessége elfeledkezni azokról, amik akkor egymás ellenében történtek”. Beszéde nagy felzúdulást váltott ki a képviselőházban; a fogalmi csúsztatások és a múlt aktuálpolitikai átértelmezésének veszélyeire Helfy Ignác ellenzéki képviselő a következőképpen figyelmeztette a miniszterelnököt: „De én úgy érzem, hogy mentül zavartabb a mi jelenünk, mentül bizonytalanabb a mi jövőnk, annál féltékenyebben meg kell őrizni a nemzetnek a múltját, mert ez az egyedüli örökség, amelyet neki hagyunk, amelyen lelkesedve, teremthet újabb, szebb jövőt e hazának. Ezt is lealacsonyítani, elhomályosítani éppen a miniszterelnöki székről, engedelmet kérek, ezt még Tisza Kálmánról sem tettem volna fel soha.” A bírálók szerint a megbékélés programja nem terjedhet a nemzeti múlt fájó eseményeinek a megszépítéséig, elhallgatásáig. Az 1867-es kompromisszum nem jelenthet teljes megbocsátást, ezért volt a közvélemény jelentős része számára például elfogadhatatlan a budai Várban Ferenc József rendeletére 1852 állított szobor, amely az 1849-ben Pestet bombázó budai várparancsnok, Heinrich Hentzi hősiességét hirdette. A vitában megszólalók szerint e logika értelmében szobrot lehetne állítani a fővárosban például a török szultánoknak vagy éppen Haynaunak is.
Az 1848/49-es eseményekhez fűződő kollektív tudás megmásítására irányuló legismertebb kísérlet azonban minden bizonnyal az volt, amikor Bánffy Dezső miniszterelnök 1898-ban Ferenc József uralkodásának 50. évfordulóján, törvényben tette ünnepnappá Magyarországon április 11-ét, a 48-as törvények uralkodói szentesítésének napját. A praktikus cél nyilvánvaló volt: a forradalomra való emlékezést kisajátítani (március 15. helyettesítésével) és átértelmezni a dinasztia és 1848 kultuszának összebékítésével. A kísérlet kudarcát azonban jól jelzik Rohonci Gedeon kormánypárti képviselő mondatai: „mi fel fogunk ugyan menni Budára és ünnepies díszben hódolni is fogunk alkotmányos szeretett uralkodónknak, de nem visszük fel a szívünket, meggyőződésünket… a hódolatot bemutatjuk a koronának, de a nemzet nagyobb része a jövőben két ünnepet fog ülni: egyet, mintegy tüntetésképpen március 15-én, és egyet hivatalosan április 11-én.” Április 11., e pusztán jogtechnikai dátum egyébként igen gyorsan a feledés homályába merült, néhány évvel később már hivatalosan se igen ünnepelték, szemben március 15-nek a társadalmi nyilvánosságban továbbélő kultuszával. Március 15. és október 6. mindvégig megmaradt a társadalom öröm- és gyászünnepének, hivatalos (állami, központi) megemlékezést nem tartottak, a hősök emlékét a különböző lokális közösségek (városok, egyletek) ápolták, melyeken legfeljebb magánemberként vehettek részt a kormányférfiak, állami tisztviselők.

1867 kompromisszum volt a múlt szereplőinek a sorsát illetően is. Bécs eltekintett a szabadságharc résztvevőivel szembeni további eljárásoktól, a magyar politikai elit pedig nem bolygatta az 1849-et követő abszolutista rezsim működtetőinek felelősségre vonását. Ferenc József 1850 júliusától több lépcsőben gyakorolt kegyelmet: először a 48-as népképviseleti országgyűlés kevéssé veszélyes tagjai, majd 1856-57 folyamán a politikai perekben súlyosabban elítélt személyek kaphattak kegyelmet és elkobzott vagyonukat is visszaszolgáltatták a hatóságok, ha hűségesküt tettek az uralkodónak. A meglehetősen elhúzódó folyamat utolsó állomásaként pedig 1867 júniusában, a koronázás másnapján Ferenc József az amnesztiát kiterjesztette mindenkire, aki ellen politikai vagy sajtóügyekben korábban ítélet született vagy éppen eljárás folyt, illetve még emigrációban élt.
A jóságos és kegyes uralkodói imázs kialakításához azonban további gesztusokra volt szükség. Mai ismereteink szerint Deák Ferenc sugallatára született meg Bécsben a döntés arról, hogy a koronázáskor a hagyományok szerint a hű alattvalóktól kapott ajándékot a királyi pár a 48-as rokkant honvédek, illetve a honvédözvegyek- és árvák támogatására ajánlja fel, „hogy a múlt szomorú eseményeinek nemcsak következményei megszűntessenek, de szenvedései is, amennyire tőlünk függ, enyhíttessenek.” A Deák kifinomult politikai érzékét dicsérő akció az új rendszer kezdetén tehát meg kívánt teremteni egy olyan pillanatot, amely magába sűríti a nyilvános gyász, a vezeklés és a magasztos uralkodói erények gyakorlását. A koronázási ünnepségek forgatagában a közös emlékezés pillanata lehetett volna ez, ha nem csak egy rövid uralkodói kézirat formájában öltött volna testet. Ennél többre azonban a király nem volt hajlandó: további gesztusokra már nemigen került sor az uralkodó részéről. A honvédek segélyezésére ekkor (nem túl bőkezűen) felajánlott 100 ezer aranyforintot önmaga később már nem egészítette ki. Az egyre nagyobb kiadások fedezését a kiegyezést követő első évtizedben a közadakozásra, majd pedig az állam fokozott tehervállalására hagyta. Az 1870-es évektől kezdve az országgyűlés egyre bővülő mértékben támogatta anyagilag az országos honvédsegélyező egyletet és gondoskodott a nyugdíjakról: 1876-tól évi 45 ezer forintot szavaztak meg ilyen célokra, 1893-ban azonban ez az összeg már 300 ezer forintot tett ki, később pedig 800 ezer koronára (400 ezer forintra) emelkedett. 1882-ben állami kezelésbe került a honvédmenház is. Az így szétosztható összegek is szinte csak az éhenhalástól mentették meg a rászorulókat: például 1904-ben egy közvitéz évi 72 koronát kaphatott alamizsnaként. Csak a viszonyítás kedvéért: ekkoriban egy férfi mezőgazdasági munkás éves bére országos átlagban 350 korona körül mozgott. Éppen ezért a kormány ezen csekély összegeket inkább a honvédhősök szolgálatainak erkölcsi elismerésének tekintette.
Többször volt tárgya a minisztertanácsi üléseknek a kiegyezést követő első évtizedekben az október 6-án kivégzett vértanúk özvegyeinek, árváinak felsegítése is. A mindenkori kormányzat a rossz anyagi körülmények között élő hozzátartozókat rendszerint különféle költségvetési pénzek átcsoportosításával vagy éppen a titkos miniszterelnöki alapból igyekezett eseti jelleggel támogatni.
Éles ellentétben állt ezzel a képpel az az olajozott eljárás, ahogyan az abszolutista korszak Magyarországra vonatkozó feladatokat is ellátó császári hivatalnokainak a nyugdíjügyét kezelték. A magyar állam ugyan törvénytelennek mondta e szervek magyarországi működését, mégis az 1867-es kompromisszum részeként „politikai és méltányossági tekintetekből” a kvóta arányában részt vállalt a – többek között a császári belügy-, valamint a rendőrminisztérium volt hivatalnokai utáni – nyugdíjterhekből és azt szokásos éves költségvetésében „az 1849. évtől az 1867. évig tettleg fennállott központi kormány közegeinek nyugdíjai” cím alatt szerepeltette. 1870-ben például ez az összeg 178 ezer forintra rúgott. E kifordult erkölcsi rendet és múltszemléletet drámai szavakkal marasztalta el beszédeiben Gubody Sándor radikális képviselő: „azon dicső harc bajnokait, kik nélkül a nemzet síratlanul enyésznék el a históriában, az élet szükségeivel hagyja küszködni, sőt tőlük az egyetlen egy erkölcsi jutalmat, az elismerést is a jobboldallal megtagadtatta, soha, de soha nem hihettem. Kebellázító alkalmazása ez az állítólagos kibékülés alkalmával kimondott ezen nagy szavaknak: «Vessünk fátyolt a múltakra.» A fátyol alól a kormány segítségével kitűntetve, jutalmazva, nyugdíjazva emelkedtek fel mindazok, kiknek, Nyáry Pál barátom szavai szerint, csak az érdemlett büntetés lett volna elengedendő s a fátyolból szemfedél készíttetett mindazoknak, kik kitüntetést s jutalmazást érdemeltek volna.” „Midőn ezen hangzatos és valóban nagylelkűséget lehelő tartalomdús szavak a nemzet előtt tudomásra jutottak, mindenki azt hitte, hogy ez allegoricus kifejezése a Mi atyánk ezen alienájának: «miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek.» És ki hitte, ki gondolta volna, s józan értelemmel bíró s hazáját szerető polgár agyában megfordulhatott-e a gondolat, hogy azon fátyol csak a múltak dicsőségére és a hősiesen küzdött bátor lelkű honvédek emlékére fog boríttatni?”
Elmondhatjuk, az ellenzéki honatya a jövőbe látott, hiszen az itt bírált torzult értékrend néhány hónappal később Batthyány Lajos miniszterelnök újratemetése kapcsán a kegyeleti szertartás szintjén is működésbe lépett. A koholt vádak alapján kivégzett miniszterelnök újratemetésének a megszervezését és finanszírozását 1870 júniusában hosszas előkészítés után végül Pest városa vállalt magára, de talán az uralkodó érzékenysége iránti túlzott óvatosságból az áthantolást közegészségügyi okokkal igyekezett indokolni. A kormány tagjai közül sokan megjelentek a gyászmenetben, de szigorúan magánemberként. A költségekhez az állam nem járult hozzá, a kormány nevében pedig senki sem búcsúztatta el emlékbeszéddel az első felelős kormány vezetőjét. A felségsértés vádjával kivégzett miniszterelnöknek 21 évvel később sem járt hivatalos rehabilitáció.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy a király – talán Kossuth temetését leszámítva – nem próbált akadályokat gördíteni az efféle események megrendezése elé. Szobrot emelhettek a fővárosban a királyság intézményét radikálisan támadó Petőfinek (1882), a Ferenc Józsefet élesen bíráló és ezért halálba kergetett Széchenyinek (1880), a budai várat az osztrákoktól visszafoglaló névtelen honvédhősöknek (1893, vö. a Hentzi szoborral), emlékoszlopot avathatott Arad városa a vértanúknak (1881, ám az elhunytak földi maradványainak felkutatása csak 1913-ban indult meg), sőt még Kossuth Lajos szobrait is elviselte az uralkodó. Igaz, 1909-ben az ország 61. Kossuth-szobrának a felállításakor már rosszallását fejezi ki az őt és a fennálló alkotmányos rendszert sértő megnyilvánulások miatt. A felsorolt szobrokra az uralkodó (és a kormány) nem, csak rendszerint magánszemélyek, egyletek és az érintett város adott pénzt.
Fontos hangsúlyozni, hogy a múlttal való felemás szembenézés nem csak az uralkodó merevségből és elveiből fakadt, jelentősen hozzájárult ehhez a magyar politikai vezetőréteg túlzott óvatossága és lojalitása. Elegendőnek vélem erre Jókai Mór néhány mondatát idézni, amelyet a Petőfi szobor felavatásán mondott: „Láthatja ez érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme poraitól megvált. A népszabadság, melyet ő még mint gyémántot keresett és megtalálva, annak tartott: ma már közönséges hasznos úttöltő kavics, félhetetlen, elveszthetetlen. […] És még egyet láthat. Azt, hogy van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé.” Vagy olvassuk a 70 éves uralkodót köszöntő Vasárnapi Újságot: „a nagy Hollós Mátyás óta nem ült Magyarország trónján uralkodó, akinek érdemei most uralkodó királyunk érdemeivel mérkőzhetnék […] Hála neki mindazokért a jókért, amelyeket nemzetünkkel tett”.

A hatalomra jutott elit ’48 dicső emlékéhez való zavaros viszonyulását látva nem csodálkozhatunk azon, hogy még kevésbé vállalkozott arra, hogy a letűnt elnyomó abszolutista rendszer örökségével szembenézzen. Politikai megfontolásokból egyszerűbbnek látszott, ha nem keresik a közel két évtizedes elnyomás felelőseit és eltekintenek lényegében mindenféle számonkéréstől (ehelyett, mint említettük, a múlt rendszer működtetőinek anyagi biztonságáról rendelkeztek). Egy ilyen radikális program ugyanis az uralkodóval való konfrontációhoz és az amúgy is ingatag friss politikai rendszer válságához vezetett volna, továbbá számos olyan titokról is fellebbenthette volna a fátylat, ami az egész magyar politikai vezetőréteget kompromittálhatta volna. Világosan mutatja ezt az abszolutizmus besúgóhálózatának sorsa is. Az új politikai elit ahelyett, hogy feltárta volna annak működését és vizsgálatot indított volna a besúgók és feljelentők népes hada ellen, inkább a nyomok eltüntetésében segédkezett, sőt bizonyos módszereket, szervezeti megoldásokat az alkotmányos politikai rendszer is átvett elődjétől, a köznyugalom fenntartása és a kiegyezéses szisztéma megszilárdítása érdekében. Mindez azonban nem csillapította a társadalom információs éhségét, sőt lényegében generálta a különféle ügynök-listák megjelenését és terjesztését. Deák Ágnes kutatásai során eddig hat egymást részben átfedő kézen-közön terjedő (ám például 1860-ban egy kávéházban nyilvánosan is felolvasott) listára bukkant, amelyek összesen több száz nevet tartalmaznak. Ezek a nem hivatalos forrásokból származó listák meglehetősen pontatlanok voltak, összetételük erősen változott, 1867 után valójában a személyes bosszú, a politikai célú gyanúsítgatás, a lejáratás eszközévé váltak (védekezni igen nehéz volt ellenük). Egyébként e listák rendszerint csak a ’kishalak’ neveit tartalmazták, mindenekelőtt a császári rendőrhatóság által megbízhatónak tartott kollaboránsokét, valamint az önkéntes feljelentőkét. Egy 1849-es összeírás például csak a pesti városrészekből 138 spicli nevét hozza, egy a kiegyezés körül keletkezett másik lista pedig döntően hivatalnokok, orvosok, vendéglősök neveit tartalmazza, de például Thaisz Elek rendőrfőkapitány és Rottenbiller Lipót polgármesterét is. (Előbbi közreműködése valószínűbbnek látszik, utóbbi érintettsége kevésbé, már évekkel korábban is teljes nyilvánosságot követelt, az alattomos gyanúsítgatások helyett). Ismereteink szerint Fabinyi Teofil igazságügyminiszter távozásához 1889-ben komolyan hozzájárult az állítólagos besúgó múltjáról terjesztett ellenzéki pletyka (ennek valóságtartalma a fennmaradt forrásokból nem dönthető el).
A levéltári iratokban szereplő bizonyíthatóan ügynöki tevékenységet folytató személyek viszont a legtöbbször megúszták a lelepleződést, neveiket csak a történészi kutatás tárta fel. Klebelsberg Kunó még az 1920-as években sem engedte publikálni a neveket, mondván „nem szabad a népet megfosztani illúzióitól”. Tudjuk, a névsorban számos 48-as hős is megtalálható: Gelics /Gelich/ Richárd őrnagy, Szekulics István ezredes, Viola Károly őrnagy, Egressy Gábor színész, Szeged kormánybiztosa (ő szavalta el a Talpra Magyart a Nemzeti Színházban március 15-én), Kovács-Hamvai Imre őrnagy, Asbóth Lajos honvéd ezredes, gr. Bethlen Miklós százados stb. Az erkölcsi bukás okai sokfélék lehettek: a hosszú fogságból való szabadulástól az anyagi nyerészkedésig terjed a skála.
Későbbi pályájukon különösebb törést nem okozott múltjuk, legfeljebb a közélettől való visszahúzódásban jelentkezett egyeseknél. A lelki folyamatokról nemigen tudnunk, az azonban többüknél jól nyomon követhető, miként igyekeztek későbbi életrajzaikban, visszaemlékezéseikben, levelezésükben elfedni az abszolutizmus évei alatti tevékenységüket.
Csak a rend kedvéért említjük, hogy az abszolutizmus vezető kormányzati tisztviselőinek sem kellett tartaniuk az elszámoltatástól. A vezető politikusok zöme eleve osztrák volt és időközben távozott posztjáról, majd a magánéletbe vonult vissza (Bach), vagy 1867-re már elhunyt (Haynau, Schwarzenberg, Kempen), illetve továbbra is élvezte Ferenc József óvó kegyét (például Schmerling). De nem történt ez másként azon magyar főurakkal sem, akik szembehelyezkedtek 1848-cal és muszkavezetőként, vagy császári tisztviselőként szolgálták az elnyomást: gr. Pálffy Móric (Haynau szárnysegédje, 1861 után az ország kormányzója) a Lipót- és az Aranygyapjas rendet kapja szolgálataiért az uralkodótól 1865-ben és 1889-ben; gr. Zichy Ferenc a cári orosz sereghez beosztott hadseregfőbiztos 1867 után diplomata, majd tárnokmester lesz; gr. Forgách Antal muszkavezető, 1861 után kancellár a kiegyezést követően hosszú ideig országgyűlési képviselő. Ferenc József értékrendje tehát valóban nem változott, az új magyar politikai vezetés pedig (kényszerűen) elfogadta ezt a gyakorlatot. De nem szenvedett különösebb törést Wargha István pályája sem, aki Kossuthról írt jelentéseket és segítségével sikerült a császáriaknak az Orsovánál elrejtett magyar koronát megtalálniuk 1853-ban. Árulása a londoni emigráció előtt ismertté vált, de nem használták fel ellene, így tettét még saját családja előtt is sikerült haláláig titokban tartania. A kiegyezést követően Nagyvárad főjegyzőjeként vonult nyugdíjba.
Az utóbbi két évtized történeti kutatásai jelentősen árnyalják az 1850-60-as évekbeli passzív ellenállás mítoszát is. A közvélekedéssel szemben ugyanis számottevő folyamatosság figyelhető meg politikai fordulatoktól függetlenül például a közigazgatási apparátus személyi összetételében. A reformkori vezérvármegyét, Pest megyét példaként véve az 1848-ban vezető posztokat betöltő személyek ötöde továbbszolgál a Bach korszakban; még 1856-ban is minden második (58%) abszolutista vezető tisztviselő rendelkezett alkotmányos előélettel, sőt a Bach-kori megyei vezetők 19%-a a közigazgatásban marad az alkotmányos érában is. Az adatok egyben arra is rávilágítanak, hogy a Bach-huszároknak, azaz a magyaros uniformisba bujtatott abszolutista közigazgatási tisztviselőknek csupán 23%-a volt a Magyar Királyság területén kívülről érkező (cseh, morva, galíciai, osztrák) hivatalnok, az államgépezet működtetésében tehát a magyarországi születésűek, és azon belül a magyar etnikumúak is meghatározó szerepet vállaltak. Ezek után már nem lepődhetünk meg azon, hogy az alsóbb tisztségekben szép számmal találhatunk 48-as honvédtiszteket is. Igaz, 1867 után náluk is jelentkezik a kollektív amnézia, azaz életrajzaikban ugyan a szabadságharcos tevékenységet sietnek feltüntetni, ám későbbi hivatalvállalásukat elfelejtik megemlíteni.
Ugyancsak megfigyelhető, hogy a régi, kipróbált, igazgatási tapasztalattal rendelkező helytartótanácsi tisztviselők jó eséllyel folytathatták pályájukat a központi apparátusban 1867 után. Munkájukra és lojalitásukra a frissen felálló Andrássy-kormány is számított: a minisztériumok jóval több, mint kétszáz hivatalnokot átvettek (különösen a belügy-, a pénzügy-, valamint a vallás és közoktatási minisztériumban), ők kezdetben alacsonyabb pozíciókat töltöttek be a minisztériumokban, de az 1870-es évek végére középszinten a döntések előkészítése ismét az ő kezükbe került.
Úgy vélem, hogy mindezen adatok kellően megvilágítják, miért is volt olyan nehéz 1867 után lezárni a múltat és elszámoltatni annak szereplőit.

A konferencia címe (Átvágva) azt sugallja, mintha a mindenkori politikai elit nem tartva be ígéreteit, becsapná a társadalmat, azaz nem hajtja végre a teljes rendszerváltást és nem nyújt a szenvedésekért például erkölcsi és információs kárpótlást. Ez azonban véleményem szerint ennél bonyolultabb probléma. A múlttal való szembenézés elmaradása legalább annyira a társadalom magatartásnak is köszönhető: hiszen számottevő társadalmi akarat nem létezett, amely kikényszerítette volna az elszámoltatást. A társadalom nem csak áldozata tehát ennek a folyamatnak, hanem előidézője is. Maradva saját témámnál, nem volt ez másként 1867 után sem. Lényegében önmagát is megtévesztette a nagybetűs Társadalom, az öncsalás hibájába esett: a tabuk ledöntése helyett mítoszokat gyártott az ellenállásról, életrajzokat kozmetikázott, lejárató céllal ügynöklistákat szerkesztett és terjesztett, valamint igyekezett felmenteni uralkodóját az elnyomás bűnei alól. Ez persze korántsem kisebbíti az elit felelősségét. Az akkori rendszerváltás éveiben azonban mindez vállalhatónak tűnt a békés átmenet kézzelfogható előnyeiért.

Dr. Kónya Imre

RADIKÁLIS RENDSZERVÁLTÁS
ELVETÉLT SZÁMONKÉRÉSI KÍSÉRLETEK (1989-94)

Hölgyeim és uraim! Az én előadásom más lesz, mint az előttem elhangzott előadá-sok. Egyrészt azért, mert nem vagyok történész, ezért ne várjanak tőlem egy olyan szakszerű elemzést, amilyeneket  a korábbiakban hallottak, másrészt az események résztvevői között voltam, ezért óhatatlanul szubjektív lesz a megközelítésem – és szeretnék egy-két személyes történetet is elmesélni – de ami a tényeket illeti, csak és kizárólag a valóságot fogják hallani tőlem.

Őszintén örülök, hogy ez a konferencia – már címében is – egyértelműen különb-séget tesz rendszerváltás és számonkérés között, és történelmi dimenzióban veti fel a kérdést. Ezzel ugyanis még inkább nyilvánvalóvá válik, hogy nem sza-bad összekeverni a kettőt, mondván, hogy nem történt rendszerváltás, miután nem került sor számonkérésre, és azok maradtak a jó pozíciókban, akik korábban is ott voltak. Amiben egyébként sok igazság van, és ezt annak idején is így éreztem, de a rendszerváltás tagadását mindig is  abszurdnak tartottam.

Jól emlékszem a frakcióban 91 október 23-án tartott ünnepségre, amelyre Pongrátz Gergelyt és a Corvin köziek egy csoportját is meghívtam…
Házigazdaként megnyitottam az ülést, nagyjából a következő mondatokkal: Itt va-gyunk együtt, a szabadon választott országgyűlés legnagyobb képviselőcsoportja, sorainkban a parlamentnek felelős kormány tagjai, mellettem Antall József minisz-terelnök, itt vannak a hajdani pesti srácok, a Corvin-közi szabadságharcosok, Pongrátz Gergely vezetésével, fejem fölött a lyukas nemzeti zászló. S mindez, ked-ves barátaim, történik hivatalos nemzeti ünnepünk előestéjén a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának hajdani üléstermében. Na, most mondja ne-kem valaki, hogy nem történt rendszerváltás!
Elöljáróban tehát célszerű meghatározni, hogy mit értek én rendszerváltás vagy rendszerváltozás alatt. Igen, egy olyan időszakról beszélünk,  amelynek nem csak a megítélése ellentmondásos és politikai nézetektől befolyásolt, hanem még az elne-vezésében sincs egyetértés. A rendszerváltás az uralkodó elnevezés, amely a sza-baddemokratáktól ered és hajdani radikalizmusukat tükrözi.  Ezzel szemben Antall József mindig is rendszerváltozásról beszélt, s szűkebb körben azt is hozzátette, hogy váltani az ember a fehérneműjét szokta.

Nekem mindkét elnevezés tetszik, az első frappánsabb, a második pontosabb, hiszen ez nem valamiféle egyik pillanatról a másikra végrehajtható ügy, amelynek megvalósítása csak elhatározás kérdése, hanem egy soktényezős, hosszú ideig zajló történelmi folyamat. Miután azonban már egy jó ideje nem a „Tudjuk, merjük, tesz-szük” és a „Nyugodt erő” között zajló viták határozzák meg a közéletet, úgy vélem, a két elnevezés mögötti felfogásbeli különbségek eltűntek, s mindkettő ugyanazt jelenti.

Visszatérve az eredeti kérdéshez: tehát mit is értek én rendszerváltozás alatt? Némi-leg egyszerűsítve: a politikai, gazdasági és társadalmi rendszer gyökeres átalakulá-sát, amelynek során – a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején - Ma-gyarországon kiépült a független, demokratikus jogállam és a magántulajdonon alapuló piacgazdaság intézményrendszere.

A következő kérdés, hogy milyen történelmi folyamatok vezettek el a rend-szerváltozáshoz. Mi tette lehetővé és egyben szükségszerűvé a rendszerváltást?

Minden volt szocialista országra vonatkozó közös kiinduló pont az, hogy a két vi-lágrendszer harcából egyértelműen a nyugati világ került ki győztesen, és mindez a 80-as évek második felére világossá vált. Ez valamennyi volt szocialista országban gazdasági nehézségekben nyilvánult meg, továbbá ez vezetett a Gor-bacsov-féle politikához és ahhoz, hogy az egyes szocialista országok állampártjai nem számíthattak többé a Szovjetunió gazdasági segítségére és immár azt sem re-mélhették, hogy a gazdasági nehézségek következtében növekvő elégedetlensé-get végső soron egy szovjet katonai beavatkozással lehet majd elfojtani.

Magyarországon a helyzet speciális volt, mert az 1956-os forradalom leverése után, egy hallgatólagos kompromisszum alakult ki a hatalom és a társadalom kö-zött, aminek a lényege az volt, hogy élhetsz egy kicsit jobban, a magánszférában még egy kis szabadságot is megengedünk neked, de a hatalom az ránk marad, a sorsod alakításába nem szólhatsz bele. Ezt a magyar társadalom tudomásul vette, és ennek jegyében egy viszonylag élhető rendszer alakult ki Magyarországon, különö-sen a szomszédos országokhoz viszonyítva éreztük ezt így. Ez a hallgatólagos kompromisszum a 80-as évek közepére megbomlott, mert a hatalom nem tudta biz-tosítani az életszínvonal folyamatos emelkedését, megjelent a munkanélküliség, növekedett az elégedetlenség.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Ez az elégedetlenség, nem a rendszer elleni  tö-meges fellépésben jelentkezett, mint például Lengyelországban, hanem arra ösztö-nözte az embereket, hogy a rendszer adta lehetőségekkel élve próbálják életszínvo-nalukat megőrizni. Fusizás, GMK-zás, háztájiban való munka, és amikor a világút-levelet megkaptuk, hozzá némi valutát is, akkor nagypapát, nagymamát be a Tra-bantba, Zsiguliba irány Ausztria, ahol lehetett venni  Gorenjet és videomagnót. Mi-közben egy jobbára értelmiségiekből álló, szűk, politikailag tudatos réteg a rendszer ellen fordult, új szervezetek jöttek létre, utcai demonstrációkra került sor.

A rendszerváltozási folyamat tehát ilyen körülmények között indult, egyrészt  a gazdasági nehézségek  és a Szovjetunió meggyengülése a hatalmon lévőktől az eddigiektől eltérő módszereket kívánt, másrészt Magyarországon az 56 után  kötött kényszerű kompromisszum felbomlott, a hatalom nem tudta biztosítani a viszonylagos jólétet, egy politikailag tudatos szűk réteg pedig beleszólást követelt a társadalom sorsának az átalakításába, miközben a tömegek a viszonylagos jólét fenntartását a rendszeren belüli megoldásoktól remélték.

A következő kérdés, amit fel kell tenni, hogy kinek milyen érdeme volt a rend-szerváltozási folyamatban? Ennek megítélése aktuálpolitikai szempontok által igencsak befolyásolt és az eltelt húsz év alatt jelentős változáson ment át.  Míg a rendszerváltozás idején az ellenzéki szervezetek azért vetekedtek, hogy ki az igazi rendszerváltó, az évek multával ez a helyzet megváltozott. Ennek oka, hogy az em-berek csalódtak a rendszerváltozásban és egy olyan politika lett úrrá a magyar köz-életben, amelynek célja nem a közvélekedés befolyásolása, hanem annak kiszolgá-lása. Így az ellenzéki erők egyre kevésbé hangoztatták rendszerváltó szerepü-ket, miközben az utódpárt politikusai egyre erőteljesebben hivatkoztak saját érdemeikre.

A valóság ezzel szemben az, hogy nem az ellenzék, s nem is az állampárt refor-merei változtatták meg a régi rendszert, hanem az súlyos működési zavarokkal küzködött, s ha nem történik valami, magától összeomlik. A kérdés az, hogy kinek a magatartása segítette elő a változásokat, illetve ki, milyen mértékben járult hozzá, hogy a rendszerváltozás minél előbb és minél következetesebben menjen végbe. Ebből a szempontból vizsgálva a kérdést, valójában minden politikai erőnek volt szerepe a rendszerváltozásban, a legkonzervatívabb kommunistáknak is, mert leg-alább nem lőttek, holott lőhettek volna.

Úgy vélem azonban, nem csak az elfogultság beszél belőlem, ha az az álláspontom, hogy az ellenzéki erőknek nagyobb szerepük volt a következetes és minél gyor-sabban végbemenő rendszerváltozás megvalósításában, mint az állampártnak – amely a hatalom átmentésére és az átalakulás lassítására törekedett – továbbá, hogy az állampárton belül a reformereknek mindenképpen nagyobb szerepük volt, mint azoknak, akiknek egyetlen érdemük az volt, hogy a folyamatokat nem kísérel-ték meg erőszakkal elfojtani.

A következő kérdés, hogy mi volt az a speciális forma, amelyen keresztül Ma-gyarországon megvalósult a rendszerváltozás. Ez az u.n. tárgyalásos forrada-lom, hiszen végülis a hatalom és az ellenzék közötti tárgyalásokon született megállapodás alapján zajlott le a rendszerváltozás Magyarországon. Ez így volt Lengyelországban is, ám a magyarországi Nemzeti Kerekasztal egészen más, mint a lengyel Kerekasztal, törekvéseiben és eredményeiben is más, és a folyamatok, amelyek a tárgyalásos rendszerváltozáshoz vezettek, szintén alapvetően különböző-ek. Míg Lengyelországban egy évtizedes kemény politikai – és a hatalom erőszakos fellépését sem nélkülöző – küzdelem után került sor a Kerekasztal tárgyalásokra, Magyarországon ilyenről szó sem volt. Magyarország még a 80-as évek elején is, mint  a legvidámabb barakk tudott működni, ahol az emberek többsége a rendszer-rel meg volt elégedve.

A másik dolog, ami ezzel részben összefügg, hogy Lengyelországban létrejött egy hatalmas ellenzéki erő, a 10 milliós tagsággal rendelkező Szolidaritás, amely az évtizedes politikai harccal, bátor fellépéssel, üldöztetéssel, megnyerte magának a társadalom túlnyomó többségének a rokonszenvét.

Magyarországon másképp zajlottak az események. Ezért beszélhetünk az u.n. ma-gyar modellről, amely a Lengyelországban megvalósult rendszerváltozáshoz ké-pest jelentős eltérést mutatott. Itt a 80-as évek második felétől kezdve az állampár-ti struktúrán kívül u.n. alternatív szervezetek jelentek meg, miközben felújítot-ták tevékenységüket a diktatúra előtti pártok. Tehát nem egy egységes ellenzék lé-pett fel a hatalommal szemben, mint Lengyelországban, hanem az ellenzék meg-osztott volt, és ez a tény a hatalom amúgyis széles játékterét jelentősen növelte. Ezért volt fordulópont 1989. március 22-e, az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte, amely mellesleg egyfajta hungarikum  Az EKA létrejöttével ugyanis megjelent a színen egy olyan politikai erő, amely valódi ellensúlyként volt képes az állampárttal szemben fellépni. Ettől kezdve az ellenzék diktálta a tempót, az addig magabiztos hatalom – reformereivel  együtt – csupán csak követte az eseményeket. Ez az ellen-súly kényszerítette rá a hatalom képviselőit arra, hogy egyenrangú félként leüljenek tárgyalni az Ellenzéki Kerekasztallal – mégpedig nem a hatalom valamiféle meg-osztásáról, miként történt ez Lengyelországban, hanem a szabad választások tör-vényi feltételeiről, továbbá egy – legalábbis alapjaiban – jogállaminak mond-ható Alkotmányról, amiről három hónapig tartó tárgyalások után 1989. szeptem-ber 18-án megszületett a megállapodás, az állampárti országgyűlés pedig a Nem-zeti Kerekasztalnál kidolgozott törvénytervezeteket – köztük a nagy volumenű al-kotmánymódosítást – megszavazta.

Ezt követően az Ellenzéki Kerekasztal, mint egy burok, levált az ellenzéki szerve-zetekről, amelyek ott álltak készen a politikai megmérettetésre. A Nemzeti Kerekasztal mellett megalkotott törvények alapján Magyarországon 1990.március 25-én és április 8-án megtartották a választásokat.

Az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét követően tehát egy év alatt lényegében megtör-tént a rendszerváltozás, egy valódi többpártrendszer keretei között. Miközben a magyar ellenzéknél sokkal erősebb Szolidaritás monolit erőként, csak egy részben szabad választást tudott kialkudni a Kerekasztalnál, ezáltal lett részese a hatalom-nak, és csak ezt követően jutott el az ország a szabad választásokig, és került sor a Szolidaritás felbomlásával a valódi  többpártrendszer kialakulására.

A magyar modell lényege tehát a következőképpen vázolható fel:

• spontán, plurális ellenzéki szerveződés, 
• összefogás az EKA-ban,
• a valódi politikai ellensúly rákényszeríti a hatalmat az egyenrangú alapú tár-gyalásra
• megegyezés a szabad választások törvényi feltételeiben és egy alapvetően jogállami alkotmányban
• valódi többpártrendszer mellett megtartott szabad választások. Ezzel lénye-gében megtörtént a rendszerváltás, majd a legitim Országgyűlés és a neki fe-lelős Kormány a jogállam keretei között folytatja tovább a demokratikus in-tézményrendszer kiépítését, és teszi teljessé a rendszerváltozás folyamatát.

 Húsz év távlatából úgy vélem, megállapíthatjuk, hogy ez a modell sikeres volt, mivel minden egyéb reálisan megvalósítható konstrukciónál alkalmasabb volt arra, hogy az adott helyzetben, s az adott keretek között a lehető leggyorsab-ban és legkövetkezetesebben menjen végbe a rendszerváltozás, méghozzá úgy, hogy közben jószerével egy pofon se csattant.   

Ez a „jó szerével” némi magyarázatra szorul. Úgy 1992 táján már  a Csurka dolgo-zat után Balaskó Jenő a nagyszerű költő Antall rendíthetetlen híve a Fészek Klub-ban vacsorázott, amikor megállt az asztala mellett egy Csurkával szimpatizáló or-szággyűlési képviselő, kissé laza állapotban és elkezdte Antallt szidalmazni. Balaskó felnézett és csendes szavakkal figyelmeztette a képviselőt, hogy amennyi-ben nem hagyja abba Antall pocskondiázását,  kénytelen lesz felpofozni. Sajnálatos módon a képviselő nem hallgatott a költőre, mire az beváltotta fenyegetését. Ami-kor minderről tudomást szereztem szemrehányást tettem Balaskó Jenő barátomnak mondván, hogy én hetente legalább két alkalommal különböző lakossági fórumo-kon rendszeresen elmondom, hogy itt úgy zajlik a rendszerváltozás, hogy egy po-fon se csattant és most tessék… Végül úgy oldottam meg a problémát, hogy ettől kezdve azt mondtam: itt úgy zajlik a rendszerváltozás, hogy jószerével egy pofon se csattant.

A rendszerváltozás tehát erőszakmentesen, s mindvégig jogi keretek között zajlott le. Ez azt is jelentette – rátérve témánk második részére – hogy mindenféle szá-monkérésnek jogi határai voltak. Erre figyelmeztette Antall József pártja radikálisa-it, szállóigévé vált mondatával: „Tetszettek volna csinálni forradalmat.”

Persze – ha a változások mértékét és gyorsaságát nézzük – a rendszerváltást is  ne-vezhetjük akár forradalomnak is. De ez egy törvényes forradalom volt, amely a meglévő jogrendszert nem rombolta le, csak a jogállamivá alakított alkotmánnyal hozta összhangba. A klasszikus forradalom ezzel szemben lerombolja a meglévő jogrendszert és új jogrendszert állít fel. A kettő közötti ex lex állapotban hajtja vég-re a számonkéréseket, majd kiépíti az új jogrendszert, amellyel persze a radikális számonkérés hívei rendszerint ugyanúgy elégedetlenek, mint amilyenek a korábbi-val voltak.

Nyilvánvaló hogy egy ilyen típusú rendszerváltozás keretében politikai számonké-résre csak nagyon korlátozott mértékben kerülhetett volna sor. Ezért mi  a fél-reértések elkerülése végett nem is számonkérésről, hanem igazságtételről, törvé-nyes igazságtételről  beszéltünk, aminek két oldala van.

Egy pozitív oldala, a rehabilitáció és a kompenzáció, tehát a törvénytelenül meg-hurcoltaknak a  rehabilitálása és a lehetőségekhez képest a kárpótlásuk, a má-sik oldala pedig az, ami számonkérésnek nevezhető, de a jogállami rendszerválto-zás keretében ez is kizárólag törvényes eszközökkel és társadalmi támogatás mellett hajtható végre.

Ami az igazságtétel pozitív oldalát illeti; az 1945 és 89 közötti törvénytelen elitélé-sek eltörlése teljes körű volt, az ezzel összefüggésben a sértettek és hozzátartozók kárpótlása megtörtént, továbbá az állam által az állampolgárok tulajdonában igaz-ságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról is sikerült törvényt hoznunk. Ez utóbbi törvény végrehajtása ugyan rengeteg visszássággal járt, egészében véve azonban elmondhatjuk, hogy az igazságtétel pozitív oldala a rehabilitáció és a kompenzáció  – négy semmisségi és három kárpótlási törvény segítségével – lé-nyegében sikeresen megtörtént.

Az igazságtétel másik oldala a jogállami eszközökkel megvalósított számonkérés két kérdéskörre terjedt ki:

Egyrészt: Az ország tönkretételéért felelős személyek megnevezése és kiváltságos helyzetük megszüntetése.
Másrészt: Büntetőjogi felelősségrevonás azokkal szemben, akik a diktatúra évti-zedei alatt súlyos bűncselekményeket követtek el, de azokat politikai okokból nem üldözték.

Mindkét kérdéskörben az MDF Országgyűlési Képviselőcsoportja volt a kezde-ményező, talán azért is, mert a túlnyomó részt egyéni képviselőkből álló frakció tagjai saját környezetükben érzékelték az igazságtétel elmaradása miatti feszültsé-get.

A felelősök megnevezése és kiváltságos helyzetük megszüntetése ügyében a frak-ció kidolgozott egy igazságtételi csomagtervet az u.n. Justitia tervet, amelyet  1990 június 11-én megküldött a kormánynak. 

Az igazságtételi csomagterv részei:
• az 1956 utáni történelműnk hiteles bemutatása
• a döntéshozók személyes felelősségének feltárása (politikai felelősséget vizsgáló országgyűlési bizottság)
• jogtalan előnyök megszüntetése
Ezen belül:
 - a korábbi politikai vezetők nyugdíjának felülvizsgálata
 - az állami vállalatok és intézmények vezetőinek általános megmérettetése
 - a vezetői jövedelmek korlátozása
 - a korábbi állampárt és csatlós szervezeteinek elszámoltatása
 - a közélet fegyvertelenítése

1990. július 5-i ülésén a kormány soron kívül megtárgyalta a képviselőcsoport által benyújtott igazságtételi csomagtervet és ennek során minden felvetett ponttal kapcsolatban kifejtette véleményét, illetve feladatokat fogalmazott meg az abban foglaltak végrehajtására.

Például: felkérte az MTA Elnökét történész szakbizottság létrehozására, javaslatot tett az Országgyűlésnek a korábbi vagyon felülvizsgálati bizottság felállítására, a Népjóléti Minisztérium javaslatot dolgozott ki a jogállammal összeegyeztethetetlen alapon számított nyugdíjak korrigálására, döntés született a vállalati vezetők éves prémiumának maximálásáról, az állami vállalati vezetők újrapályáztatásáról  és a belügyminiszter az országgyűlés elé terjesztette a lőfegyverek tartására vonatkozó törvényjavaslatot.

A Kormány döntése alapján a jogellenesen kiemelt nyugdíjak eltörléséről törvény született. Politikai felelősséget vizsgáló országgyűlési bizottság felállítását is kez-deményezte a kormány, de a javaslat már  a bizottsági szinten elhalt. Sor került az állami vállalatok vezetőinek újra pályáztatására, illetve az üzemi tanácsok által ve-zetett vállalatoknál új választás kiírására (ahol is sorra megerősítették az állampárt idején kinevezett vállalati vezetőket).

Megint egy emlék. Lakossági fórumon valahol egy kis faluban paraszt bácsi szót kér, Magyarázhat nekem, amit akar Kónya úr de itt nem történt rendszerváltás mert maguk nem váltották le a TSZ elnökömet. Bátyám éppen azért történt rendszervál-tás, mert én nem tudom leváltani a maga TSZ elnökét. Rázta az öreg a fejét, ezért folytattam, mert hát  a korábbi rendszerben egy olyan szintű politikus, mint én –mondjuk egy politikai bizottság tagja – az letudta volna váltania  maga TSZ elnö-két, sőt talán az ország összes TSZ elnökét, és volt is erre próbálkozás. De mondom én nem tudom leváltani, és ez a rendszerváltás. Tovább is rázta a fejét az öreg, ezért megint csak folytattam. Mondom, de maga viszont le tudja váltani a TSZ elnökét. Hogyan? –kérdezte. Hát úgy, hogy összefog a többiekkel és leszavazzák, és mást választanak helyette. Ja, azt én nem merem – volt a válasz.

Az hogy a törvényes igazságtételnek a számonkérésre vonatkozó részei elmaradtak, elsősorban annak tudható be, hogy jogállami módszerekkel az ilyen váltásokat csak akkor lehet végrehajtani, ha nagyfokú társadalmi támogatottság és aktivitás áll az igazságtételi törekvések mögött. Ezt nem lehet fölülről megcsinálni, hanem csak a jogi feltételeit lehet megteremteni. Amelyet az emberek aztán vagy kihasználnak, vagy nem.

Egészében elmondhatjuk, hogy a Justitia tervben összefoglalt igényeknek csak  töredék része valósult meg, így az MDF Frakció időről időre különböző formában – például 91 őszén az úgynevezett Kónya-dolgozatban – felelevenített igazságtételi kísérletei kudarcot vallottak, ami egyébként a legnagyobb kormányzó párton be-lüli egyre növekvő feszültség, majd szakadás egyik kiváltó oka is volt.

A másik kérdéskör a büntetőjogi felelősségrevonás kérdése:

1991. őszén megkezdődött a 1944. december 21-e és 1990 május 2-a között elköve-tett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről szó-ló Zétényi-törvény tárgyalása.

A törvény lényege az volt, hogy a diktatúra ideje alatt elkövetett, egyes főbenjá-ró bűncselekmények esetében, amelyeket az állam politikai okokból nem üldö-zött, és ezért már elévültek, 1990 május 2-án, az új parlament megalakulása-kor kezdődik az elévülés. Hangsúlyozom, hogy ez csak három bűncselekményre a szándékos emberölésre, a hazaárulásra és a halált okozó súlyos testi sértésre vo-natkozott (ez utóbbira azért, hogy az AVO-sok által agyonvertek esetében ne kell-jen külön bizonyítani azt, hogy a verés, amellyel okozati összefüggésben a halál bekövetkezett, az elkövető szándéka szerint is az élet kioltására irányult, vagy attól függetlenül következett be). További fontos eleme volt a törvénynek, hogy az egyébként rendkívül súlyos  büntetési tétellel fenyegetett három bűncselekmény elkövetőivel szemben a kiszabott büntetés korlátlanul enyhíthető volt. 

Hasonló megoldást alkalmaztunk tehát, mint amilyet a háború utáni náci bű-nökért való felelősség megállapításánál alkalmaztak, azzal a különbséggel, hogy mi csak olyan bűntetteket rendeltünk volna büntetni, amelyek az elkövetéskor is bűncselekmények voltak - azaz nem rúgtuk fel a nullum crimen sine lege elvét - míg a háború utáni felelősségre vonásnál új bűncselekményeket is kreáltak, továbbá annak idején természetesen szóba sem került a korlátlan enyhítés intézménye. A lényeg  azonban az volt, hogy a nácik által elkövetett bűncselekmények esetében sem számították bele az elévülési időbe a diktatúra időszakát. Ennek a megol-dásnak az átvételét én azért is tartottam fontosnak, mert úgy véltem, talán nem hiá-bavaló, ha szimbólikusan megüzenjük a szabad világnak, hogy a kommunista országokban élő emberek ugyanúgy megszenvedték a diktatúrát, mint azok, akiknek a szenvedését világszerte elismerik. S talán ez is hozzájárulhat, hogy na-gyobb empátiával tekintsenek a nyugati segítségre igencsak rászoruló kelet-európai országokra és ezen belül Magyarországra. Lehet, hogy ez illúzió volt, de ma is úgy gondolom, érdemes lett volna megpróbálni.

Álláspontunkkal azonban magunkra maradtunk. 1991. november 4.-én ugyan meg-született a törvény, de csak a kormánykoalíció három pártja szavazta meg, a Köz-társasági elnök pedig nem írta alá, hanem az Alkotmánybírósághoz fordult, az Al-kotmánybíróság pedig a következő év márciusában a törvényt alkotmányelle-nesnek nyilvánította, s így nem kerülhetett sor a kihirdetésére.

Figyelemre méltó, hogy nem sokkal ezután a német törvényhozás a hajdani NDK-ban politikai okokból nem üldözött cselekmények megbüntetése érdeké-ben meghozta lényegében ugyanezt a törvényt, azzal a különbséggel, hogy Né-metországban azoknak a megbüntetését is lehetővé tették, akiknek a cselekményét az NDK joga annak idején nem minősítette bűncselekménynek. (A határon átszökő civilekkel szemben engedélyezett volt a lőfegyver használata.) Hogy itt nem a két jogrendszer alkotmány-felfogásának különbözőségéről, hanem másról van szó, bi-zonyítja, hogy a magyar Alkotmánybíróság első számú példaképének tekintett Karlsruhe-i Alkotmánybíróság a német törvényt hatályában fenntartotta.

Az okokat tehát nem a jog világában, hanem máshol kell keresnünk. 

Az igazságtételi törvény vitájával összefüggésben nem csak az országos port felvert Kónya-Pető vitán vettem részt, hanem hetente 2-3 vidéki fórumon is, amelyeken mindig szóba került az igazságtétel. Mindannyiszor elmondtam: nem igaz az, hogy itt boszorkányüldözés lesz, hanem kizárólag a főbenjáró bűnösök, gyilkosok, haza-árulók felelősségre vonására kerül sor. Mégis érzékelhető volt, hogy sokan úgy gondolkoznak, nem kellene ezzel foglalkozni, mert jönnek ezek a purifikátorok, és a végén még én is sorra kerülök, aki 15 évvel ezelőtt mondjuk lopott téglából épít-keztem. Ilyen volt a közhangulat. Valószínűleg önmagától is, de a sajtó ezt különö-sen felnagyította és ezt tette az értelmiségnek egy jelentős befolyással rendelkező része is.

Amikor valahol úgy nyilatkoztam, hogy azért is indokolt a háború utáni modell alkalmazása, mert a kommunista diktatúra alatt élő ezek a népek ugyanúgy jog-fosztottak voltak, mint  a náci uralom alatt élők, akkor egy ismert magyar nem-zetközi jogász Dr. Lamm Vanda felháborodottan tiltakozott, hogy miként gondol-hatja valaki, hogy a náci rémtetteket és azok elszenvedőit bárkivel is közös nevező-re lehetne hozni. A parlamentben pedig az ellenzék össztüzet zúdított a javaslatra, a FIDESZ nemmel szavazott, az SZDSZ és az MSZP pedig tartózkodott a végszava-zásnál. Ezek után került sor a sajtóban óriási népszerűségnek örvendő,  a demokrá-cia legfőbb biztosítékának tekintett  Köztársasági elnök vétójára. Mindez együttvé-ve olyan nyomásként jelentkezett az Alkotmánybíróságra, ami alól nem tudta ki-vonni magát.  Valószínűleg az is szerepet játszott ebben, hogy a javaslat képviselői indítvány volt, amelyet a kormány ugyan támogatott, de nem a kormány terjesztette elő, ami a törvény pozícióját tovább gyengítette.

Későbbiekben - 92 őszén - az MDF Frakció eljárásjogi megközelítésben próbálta az elévülés kérdését kezelni. Sajnálatos módon ennek a törvénynek is ugyanaz lett a sorsa, mint a korábbinak, csak a koalíció szavazta meg a Köztársasági elnök az Al-kotmánybírósághoz fordult és az Alkotmánybíróság megsemmisítette, igaz ezúttal már nem egyhangúan meghozott határozattal.

Ma is meggyőződésem, hogy a rendszerváltás komoly deficitje, hogy a törvényes igazságtétel még olyan mértékben sem történt meg, amilyen mértékben a jogállami rendszerváltozás keretében megtörténhetett volna.

A jogállam nagy kudarca, hogy még a gyilkosokat sem lehetett bíróság elé állítani. A kudarc az akkori kormánykoalícióé, különösen a legnagyobb kormányzópárté is, de nem hiszem hogy e kudarcért minket terhelne a felelősség. Ugyanígy jót tett volna az emberek igazságérzetének és valamiféle megtisztulási folyamatot is elin-díthatott volna, ha a Justitia terv néhány elemét sikerül megvalósítani, pl: sikerül megegyezni a kormány által javasolt politikai felelősséget vizsgáló parlamenti bi-zottság felállításában.

Ugyanakkor világossá szeretném tenni, hogy akár terhel a felelősség ebben bárkit is, akár nem, az ami akkor nem történt meg, 20 évvel később már semmiképpen sem pótolható.

Befejezésül  a rendszerváltozás legitimitásával szeretnék röviden foglalkozni. Úgy vélem, annak ellenére, hogy a rendszerváltozásban aktív szerepet viszonylag keve-sen vállaltak, az mégis legitimnek tekinthető, miután a meglévő politikai erők va-lamennyien részt vettek benne, és megállapodásukat a szabad választások utólag legitimálták azzal, hogy lényegében ugyanazon a politikai erők kerültek be a par-lamentbe, amelyek létrehozták ezt a rendszerváltó megállapodást, akár úgy is, hogy az aláírástól ugyan elzárkóztak, de részt vettek a kidolgozásában, és nem vétózták meg azt. Másfelől a rendszerváltozásban eleve érdekelt, a rendszerváltozás motor-jának tekinthető Ellenzéki Kerekasztal pártjai az első szabad választásokon 90%-ot képviselethez jutottak, míg a rendszerváltozás lassítására és a folyamatok tompítá-sára törekvő állampárti utódpárt 10 %-ra szorult vissza.

Végzetül a legitimitás kérdéskörében nem feledkezhetünk meg az 1956-os forrada-lomról és szabadságharcról, hiszen a rendszerváltozás során valósult meg az a rend-szer, amelynek megvalósítására 1956 forradalmárai törekedtek és amiért sokan éle-tüket áldozták.
Az ellenzéki szervezetek  egyértelműen vállalták az 1956-os forradalom és szabad-ságharc örökségét, de paradox  módon ugyancsak 1956 volt az, amely a hatalom kizárólagos birtokosait véglegesen a változások irányába terelte. Azzal, hogy Pozsgay Imre kimondott egy féligazságot és népfelkelésnek nevezte 1956-t, nem csak kihúzta a legitimációt  az egész Kádár-rendszer, illetve az MSZMP alól, ha-nem ezzel a párton belüli harcot is eldöntötte a reformerek javára.

Ha szabad még egy szubjektív megjegyzést tennem, akik akkor az ellenzék részéről felléptünk, 1956-ból merítettünk erőt. Ilyen erőforrás lehetne a mai nemzedéknek a rendszerváltozás is, de nem az, mert a politikai csatározások martalékává vált. Saj-nálatos módon a rendszerváltozásban résztvevő ellenzéki szervezetek – rájátszva a változásokkal kapcsolatos tömeges elégedetlenségre –egyre kevésbé hangsúlyozzák rendszerváltó múltjukat, s így az ő szavazóik – különösen a változásokat meg nem élt fiatalabb nemzedék, továbbá azok, akik vesztesei lettek a változásoknak – nem tekintik példának, kiindulópontnak és erőforrásnak mindazt, ami 1988 s 1994 kö-zött történt. Így egyre inkább a  magát a reformerek utódainak valló MSZP veszi át a rendszerváltó szerepet, ami a párt két cikluson keresztül való sikertelen politizálá-sa és ezzel összefüggő jelenlegi népszerűtlensége miatt tovább csökkenti az esélyét annak, amire pedig szükség lenne, hogy a mai nemzedékek erőt merítsenek a rend-szerváltozásból ugyanúgy, mint, ahogy mi erőt merítettünk az 1956-os forradalom-ból. A válságban ugyanis kapaszkodókra van szükség, múltbéli kapaszkodókra is, amelyekből erőt lehet meríteni az évek során felhalmozott problémák megoldásá-hoz, és az előttünk álló feladatok elvégzéséhez.

Hermann Róbert
Rendszerváltás 1848-ban, számonkérés 1849-ben

I. Rendszerváltás 1848-ban

Az 1848. évi magyar átalakulást joggal nevezhetjük a modern kori Magyarország első (és lényegét tekintve sikeres) rendszerváltásának. Történetileg rendkívül rövid idő, 1848. március 17. és április 10. között megszülettek az ország addigi közjogi-politikai, illetve társadalmi rendszerét szinte gyökeresen átalakító törvények. A feudális kormányszékek helyét átvette a független felelős kormány, amelyet – a később megoldandó és egyeztetendő közös ügyeken kívül – szinte csak az uralkodó személye kötött össze a birodalom másik felével. A Részek (Partium) visszacsatolásával, Magyarország és Erdély uniójával megvalósult a történeti Magyarország területi integritásának helyreállítása (noha ez csak az erdélyi országgyűlés által hozott hasonló értelmű törvény, s annak 1848. június 10-i uralkodói szentesítése után valósult meg.)

Az ország lakosságának döntő többségét alkotó, addig jogi és gazdasági alávetettségben élő jobbágylakosság a törvény előtt egyenlővé vált volt uraival, s tulajdonába kapta az általa művelt úrbéres földet. Ezzel együtt megszűntek a földesuraknak és az egyháznak a jobbágytelek használatáért teljesítendő adó- és munkajellegű szolgáltatások. Megtörtént a bevett vallások egyenjogúsítása, s ezzel megszűnt a katolikus egyház uralkodó szerepe. Megszűnt a cenzúra törvénytelen intézménye, a sajtószabadság megteremtésével lehetővé vált az eltérő politikai vélemények nyilvános megvitatása. A törvényhozást népképviseleti alapra fektették, amelynek révén az aktív és passzív politikai jogok gyakorlói mellett a felnőtt férfi lakosság további jelentős csoportjai szólhattak bele a törvényhozás összetételébe. A belső rend védelmére nemzetőrséget szerveztek, amelynek révén a politikai jogok gyakorlóinak nagy része egyben a fennálló rend védelmében is szerepet vállalt.

A törvények által megalkotott rendszer ugyan nem volt tökéletes, de lehetővé tette a polgári Magyarország megalkotását. Ahogy Kossuth fogalmazott az országgyűlésről szóló – s valamennyi követ által átvett – követjelentésében, „nem minden ez, mi az egész nemzet jövendőjét magában foglalná, hanem alapja jövendő kifejlődésünknek...”[1]

Az 1848. március-áprilisi átalakulásról könyvtárnyi, s igen alapos irodalom áll rendelkezésre. Jelen tanulmányunkban nem annyira az intézményrendszerben történt változásokkal, inkább az átalakulás személyi következményeivel kívánunk foglalkozni.

a.) A központi igazgatás

Az 1848. évi III. törvénycikk megszüntette a feudális kormányszékeket, a Budán székelő Magyar Királyi Helytartótanácsot és Magyar Királyi Kamarát, valamint a Bécsben működő Magyar Királyi Kancelláriát. Ezek 1848. április végén fejezték be ténykedésüket, miután átadták az ügyeket az új minisztériumoknak.[2] Az erdélyi unió szentesítése után pedig az Erdélyi Kancellária is befejezte ténykedését.

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy e hivatalok apparátusát szélnek eresztették volna. A III. törvénycikk 19. §-a intézkedett arról, hogy „Az ország közügyei felett Ő Felsége, vagy a nádor s királyi helytartó, vagy a miniszterelnök elnöklete alatt tartandó értekezés végett, Budapesten álladalmi tanács állíttatik fel, mely a legközelebbi országgyűlésen fog állandóan elrendeztetni.” A 22. § értelmében a Kancellária előadó tanácsosai – a király személye körüli miniszter mellé rendelendő két tanácsos kivételével – az államtanács tagjai lesznek. A 24. § szerint a volt kormányszékek „elölülő tagjai” (azaz elnökei) az „álladalmi tanácsban foglalnak helyet, s ott a Felség, a nádor királyi helytartó, vagy miniszterek távollétében elnökölnek.” Az államtanács szándékolt feladatkörét illetőleg találgatásokra vagyunk utalva, azonban feltételezhető, hogy létrehozásával a konzervatív szakpolitikus-állomány Bécsből történő eltávolítását, illetve megnyerését egyaránt el akarták érni. (Magának a tanácsnak a létrehozására nem került sor.)[3]

A III. törvénycikk 21. §- értelmében a király személye körüli miniszter mellé két tanácsost rendelnek Kancellária állományából. A 25. § szerint a kormányszékek „minden hivatalnokai és szolgái, s így nemcsak azok, kik újabb alkalmazást nyernek, hanem addig, míg másképpen fognak alkalmaztathatni, azok is, kik a felebb említett miniszteri osztályokban el nem helyeztetnek, jelenleges fizetésüket egészen megtartandják.”

Az április 17-én tartott minisztertanács az eddigi kormányszéki tisztviselőkre nézve úgy határozott, hogy „azok eddigi fizetésöket, még ha kevesebb évpénzzel ellátott újabb miniszteri hivatalokra alkalmaztatnának is, megtartják, amennyire azonban valamelyik miniszter őket a rendes hivatali személyzeten kívül is alkalmazni akarná, ha egyébiránt alkalmasok, hivatalos szolgálatot tenni tartoznak.”[4] A nem alkalmazottak többségéből akarták megalakítani az egyes minisztériumok számvevőségeit, illetve ők alkották volna az irat- és levéltári személyzetet. Az így alkalmazottak általában alacsonyabb fizetést kaptak, mint korábban.[5]

Az új minisztériumok nem nélkülözhették a kormányszékek apparátusát, s a III. törvénycikk 25. §-ának szellemében, a miniszterek maguk is igyekeztek minél több szakembert alkalmazni ezek közül. Az egyik miniszter, Széchenyi István gróf, maga is ilyen „régi ember” volt, hiszen 1848. áprilisáig a Magyar Királyi Helytartótanács közlekedési bizottságának elnöke volt. Régi ember, a monarchia külügyi apparátusának tagja volt Esterházy Pál herceg, a külügyminiszter is. A többi miniszter az ellenzék tagjai közül került ki, akik megyei vagy városi igazgatási gyakorlattal rendelkeztek. „Kakukktojás” volt a hadügyminiszter, Mészáros Lázár, aki a cs. kir. hadsereg ezredeseként került e posztra.

A minisztériumok személyzeti összetételéről máig nem készült teljes körű elemzés. A belügyminisztérium 43 tisztviselője közül 28 volt régi (nagyobbrészt helytartótanácsi) hivatalnok, de feltételezhető, hogy hasonlóak voltak az arányok a többi minisztériumban is.[6] Igen jelentős számmal kerültek volt kamarai és bányászati tisztviselők a Kossuth vezette pénzügyminisztériumba[7], s a volt igazságügyi és kancelláriai apparátusból az igazságügyi minisztériumba.[8] A külügyminisztérium apparátusának nagy része, 90 %-a korábban a kancellária munkatársa volt.[9]

Érdekes módon, még az államtitkári, alállamtitkári, osztályfőnöki vagy ennek nagyjából megfelelő beosztások sem maradtak zárva a régi rend tisztviselői előtt. Almásy Móric gróf, a Kamara első alelnöke só- és harmincad-csempészeti ítélőszék elnöke lett, hogy aztán 1849 januárjától a Windisch-Grätz által létrehozott ideiglenes polgári közigazgatás kincstári ügyeinek vezetését vegye át.[10] Barthal György és Platthy Mihály kancelláriai előadók tanácsosok a külügyminisztériumban töltötték be ugyanezt a beosztást, s Bécs 1848. október végi elfoglalásáig a helyükön maradtak.[11] Dubraviczky Simon helytartótanácsi tanácsosból az igazságügyi minisztériumban lett osztályigazgató tanácsos.[12] Duschek Ferenc, a Kamara második alelnöke előbb osztályigazgató volt a pénzügyminisztériumban, államtitkári rangban, majd 1848. szeptember közepétől ő vezette a minisztériumot, 1849. májusától pedig a Szemere-kormány pénzügyminisztere volt.[13] Ghyczy Kálmán nádori ítélőmesterből az igazságügyi minisztérium államtitkára lett.[14] Havas Józsefből, a Helytartótanács tanácsosából a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium osztályfőnöke lett; 1849. januárjától a főváros cs. kir. biztosa volt.[15] Keszlerffy János kamarai tanácsos előbb a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi, majd a pénzügyminisztérium tanácsosa volt; 1849-ben az osztrák Cameral Verwaltung osztályvezetője volt.[16] Nándory József kamarai tanácsos a pénzügyminisztérium bányászati osztályára került tanácsosi rangban.[17] Nyéky Mihály helytartótanácsi tanácsos és irodaigazgató a vallás- és közoktatásügyi minisztérium osztályfőnöke lett, majd 1849-ben a Windisch-Grätz által létrehozott ideiglenes polgári közigazgatásban vállalt szerepet.[18] Schedius Lajos helytartótanácsi tanácsosból Szemere belügyminisztériumában a közigazgatási osztály vezetője lett.[19] Szabó Károly szintén helytartótanácsi tanácsosból lett a vallás- és közoktatásügyi minisztérium tanácsosa.[20] Trettina János és Trifunácz Pál kamarai tanácsosok a pénzügyminisztériumban kaptak tanácsosként állást; 1849-ben mindkettőjüket az osztrák Cameral Verwaltung tisztviselői között találjuk.[21] Zichy Ferenc gróf, a helytartótanács helyettes elnöke a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium államtitkára lett; Windisch-Grätz 1848. decemberében őt nevezte ki Pozsony megye cs. kir. biztosává, 1849 nyarán pedig ő volt az orosz intervenciós fősereg mellé kirendelt cs. kir. főbiztos, a legfőbb „muszkavezető”.[22]

Mint ebből a rövid áttekintésből is látszik, a kormányzat egyáltalán nem tartotta ördögtől való gondolatnak a régiek alkalmazását, annak ellenére sem, hogy többek alkalmazása ellen a közvélemény is tiltakozott.[23] S noha többségük 1848-1849 fordulóján elhagyta az önvédelmi harc táborát, egészen addig legjobb tudásuk szerint szolgálták a magyar polgári állam megteremtésének ügyét.

A hadügyminisztérium munkatársainak többsége – érthető módon – a cs. kir. hadsereg soraiból, illetve a nyugállományú cs. kir. tisztek közül került az apparátusba, bár igazgatási tapasztalata csak kevésnek volt közülük. Ilyen volt Baldacci Manó, az Országos Nemzetőrségi Haditanács helyettes elnöke, az 51. sorgyalogezred parancsnoka; Georg Marziani, a hadügyminisztérium fegyverfelügyelői osztályának vezetője, korábban a 48. sorgyalogezred parancsnoka; vagy Melczer Andor alállamtitkár, a 19. sorgyalogezred parancsnoka.[24] Ilyen volt Franz Ottinger /Ottinger Ferenc vezérőrnagy, budai dandárparancsnok, 1848. április 20-ától az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnöke, április 24-től a hadügyminisztérium ideiglenes vezetője.[25] „Szakmabéli” volt Halzl János volt bécsi helyőrségi hadügyész, a hadügyminisztérium hadügyészi, majd hadi igazságügyi osztályának első vezetője, illetve a Katonai Főtörvényszék elnöke.[26] Katonai rang nélkül volt a biztossági (polgári-gazdászati) osztály vezetője Török Bálint, aki korábban a Helytartótanács tartományi biztossági osztályának volt az aligazgatója. (Ez az osztály foglalkozott a hadsereg elhelyezésének és ellátásának ügyeivel.)[27] Az erdélyi osztály vezetője, Gombos László alezredes korábban őrnagyi rangban „karsegéd” volt a nagyszebeni főhadparancsnokságon.[28]

b.) Az önkormányzatok

1848 előtt a megyék voltak a közélet és a politizálás legfontosabb helyszínei, s az országgyűlés alsótábláján a polgári átalakulás gondolatát ezeknek a törvényhatóságoknak a követei képviselték a legkövetkezetesebben. Természetesen nem minden megyéé, hiszen voltak konzervatív, vagy az egyes reformintézkedéseket csak részben támogató megyék is. A birodalmi kormányzat vezetői azonban jól tudták, hogy a polgári átalakulás elleni küzdelmükben a megyék „politikai áthangolása” nélkül hosszú távon aligha számíthatnak sikerre. Ezt a célt szolgálta az az intézkedés, hogy 1845-tőlkezdve a megyéket irányító főispánok mellé (vagy, a be nem töltött főispánságok esetén) helyett főispáni helytartókat, az ún. adminisztrátorokat neveztek ki. Az új rendszer részben a közigazgatás korszerűsítését, hatékonyabbá tételét is szolgálta, alapvető célja azonban az volt, hogy a főispáni helytartók pénzzel, meggyőzéssel, erőszakkal elérjék a reformellenzék visszaszorítását, s a következő országgyűlésre konzervatív, vagy legalábbis a kormányzattal nem ellenséges követek küldését.[29] Az intézkedés részben sikeres volt, noha ennek ellenére a reformerek az 1847. novemberében Pozsonyban összeülő országgyűlés alsótábláján továbbra is többséget, igaz, törékeny többséget alkottak. Az adminisztrátori rendszer okozta sérelmek az egyik legfőbb akadályát képezték az országgyűlés időszakában az alsótábla és a kormányzat közötti megegyezésnek, s miután az uralkodó 1848. január 31-én homályos, de semmire nem kötelező formában ígéretet tett a rendszer megszüntetésére, s ezt a királyi leiratot az ellenzék néhány átszavazó tagjának segítségével sikerült az alsótáblán is elfogadtatni, az indulatok nem csillapultak. Az alsótábla rövidesen lényegében visszavonta a határozatot akkor, amikor Kossuth indítványára úgy határozott, hogy nem áll el az adminisztrátori rendszer okozta egyes sérelmek tárgyalásától.

Érthető tehát, hogy a többnyire a volt reformellenzék alkotta kormány egyáltalán nem kívánta megtartani a kormányzat feltétlen kiszolgálóit eredeti helyükön. Ennek ellenére a Batthyány Lajos gróf, kinevezett miniszterelnök által a közmunka- és közlekedésügyi miniszteri tárcára felkért Széchenyi István gróf április 4-én összeállított egy listát azokról, akiket szívesen látna a főispáni poszton. A listán 21 főispáni helytartó (adminisztrátor) és 21 új név szerepelt.[30]

A hivatalba lépő kormány azonban nem, pontosabban, csak részben követte Széchenyi kívánságát. A kormány a második, április 15-én Budapesten tartott minisztertanácson határozott a főispáni helytartói hivatal megszüntetéséről.[31] Másnap, április 16-án Szemere Bertalan belügyminiszter rendeletet bocsátott ki, amelyben elrendelte a főispáni helytartók (adminisztrátorok) hivataluktól való felmentését azzal, hogy ahol főispán nincs, ott ideiglenesen, főispán kinevezéséig az alispán vegye át a kormányzást.[32] A volt adminisztrátorokat azonban nem érte személyi jellegű retorzió. Csupán egyikük, Zichy Ödön gróf esett az események áldozatául. Görgei Artúr őrnagy hadbírósága 1848. szeptember 30-án a horvát inváziós hadsereggel való együttműködés vádjával halálra ítélte és kivégeztette őt.[33]

A főispáni helytartók felmentését rövidesen követte az új főispáni kar kinevezése. Szemere Bertalan belügyminiszter már április 20-án előterjesztéssel fordult István nádorhoz, amelyben több főispán lemondására, illetve a főispánok elmozdításét lehetővé tevő 1848:XXIX. törvénycikkre hivatkozva kilenc korábbi főispán posztján történő meghagyását, s húsz új főispán, illetve főkapitány kinevezését javasolta. Az indoklás szerint a kinevezésekre azért is szükség van, „miután a legújabb politikai átalakulások által előidézett és még meg nem szűnt s oly hamar meg sem szűnendő mozgalmak közepette a rendet csak olyan polgárok tarthatják fenn, kiknek elveik s a bennök helyzett bizodalom ád hatalmat és békítő, nyugtató befolyást a megbomladozott társasági elemek felett”[34]

Az ezt követően a nyár végéig kinevezettek között egyetlen volt főispáni helytartót sem találunk, s a volt főispánok jelentős részét is leváltották. A dunáninenni kerület 13 főispánja közül egyedül Marczibányi Antal (Trencsén) maradt a helyén. A dunántúli kerület 11 megyéjéből hatban maradt meg a főispán: közülük hárman (Batthyány Fülöp, Vas megye; Batthyány Imre, Zala megye, Zichy Henrik, Moson megye) a miniszterelnök, illetve felesége rokonságához tartoztak. (Ürményi József Tolna megyei főispán április 11-én maga adta be a lemondását.)[35] Érthető módon, a helyén maradt Esterházy Pál herceg, a kormány „külügyminisztere”, Sopron megye főispánja. Nádasdy Lipót (Komárom megye) az ellenzéki főrendek közé tartozott. Esterházy Károly (Győr megye) nem tanúsított különösebb közéleti aktivitást, nem is lakott a megyében[36], s már 1848. április 23-án – a jobbágyfelszabadítás által okozott anyagi veszteségeire hivatkozva – lemondott főispáni tisztéről.[37] 1848. júniusában azonban István nádor ismét őt nevezte ki a megye főispánjává.[38]

A tiszáninneni kerület kilenc megyéjéből háromnak nem volt főispánja, de a másik hat megyéét is leváltották. A tiszántúli kerület 13 megyéje közül egynek nem volt főispánja, a másik 12 főispán közül csupán négyen maradtak a helyükön. Rendhagyó este volt Károlyi Györgyé, aki kérte, hogy a békési főispánságot a szatmárival cserélhesse fel.[39]

1. táblázat

A magyarországi, szlavóniai és horvátországi törvényhatóságok vezetői 1848. áprilisa előtt és után[40]

Törvényhatóság	Főispán/főkapitány 1848. áprilisa előtt	Adminisztrátor	Széchenyi javaslata, 1848. április	Főispán/főkapitány 1848. áprilisa után
Dunáninneni kerület
Árva m.	Nádasdy Ferenc gr.	Zmeskáll Móric	-	Madocsányi Pál
Bács-Bodrog m.	Rudics József	-	-	Horváth Antal
Bars m.	Majthényi László br.	-	-	Justh József
Esztergom m.	Betöltetlen	Andrássy József	Andrássy József	Hám János (mint esztergomi érsek)
Hont m.	Majláth György, id.	Luka Sándor	Ráday Gedeon	Géczy Péter
Liptó m.	Majthényi Antal br.	-	Majthényi Antal br.	Szentiványi Ödön
Nógrád m.	Keglevics Gábor gr.	De la Motte Antal gr.	(Keglevics Gábor gr.) Ráday Gedeon	Ráday Gedeon
Nyitra m.	Károlyi Lajos gr.	-	Károlyi Lajos gr.	Zay Károly, majd Jeszenák János br.
Pest-Pilis-Solt m.	István főhg., nádor	Földváry Gábor	Szentkirályi Móric	Károlyi István gr. h. főispán
Pozsony m.	Pálffy Károly gr.	Pálffy Móric gr.	-	Pálffy József gr.
Turóc m.	Révay György br.	-	-	Révay Simon br.
Trencsén m.	Marczibányi Antal	-	(Marczibányi Antal) Csáky László gr	Marczibányi Antal
Zólyom m.	Inkey Imre	-	Radvánszky Antal	Radvánszky Antal
Dunántúli kerület
Baranya m.	Majláth György, ifj.		Majláth György, ifj.	Batthyány Kázmér gr.
Fejér m.	Cziráky Antal gr.	Zichy Ödön (Eugén) gr.	Cziráky János	id. Pázmándy Dénes
Győr m.	Esterházy Károly gr.		Esterházy Károly gr.	Esterházy Károly gr.
Komárom m.	Nádasdy Lipót gr.	-	Nádasdy Lipót gr.	Nádasdy Lipót gr.
Moson m.	Zichy Henrik gr.	-	Zichy Henrik gr.	Zichy Henrik gr.
Somogy m.	Czindery László	-	Zichy János gr.	Zichy János gr.
Sopron m.	Esterházy Pál hg.	Rohoncy Ignác	(Esterházy Pál hg.) Szőgyény László	Esterházy Pál hg.
Tolna m.	Ürményi József	-	Sztankovánszky Imre	Sztankovánszky Imre
Vas m.	Batthyány Fülöp hg.	Zichy-Ferraris Bódog gr.	Vidos József	Batthyány Fülöp hg.
Veszprém m.	Marich Dávid	-	Zichy-Ferraris Bódog gr.	Hunkár Antal
Zala m.	Batthyány Imre gr.	Festetich Leó gr.	Festetich Tasziló gr.	Batthyány Imre gr.
Tiszáninneni kerület
Abaújvár m.	Betöltetlen	Vitéz János	Péchy Emánuel gr.	Semsey Albert/Béla
Borsod m.	Reviczky Ádám gr.	Szathmáry-Király József	Vay Miklós br.	Vay Lajos br.
Gömör és Kishont m.	Betöltetlen	Jankovich Antal	De la Motte Antal gr.	Szent-Iványi Károly
Heves és Külső-Szolnok m.	Betöltetlen	Brezovay József	Brezovay József	Lonovics József (mint egri érsek)
Sáros m.	Andrássy György gr.	-	Andrássy György gr.	Ujházi László
Szepes m.	Csáky Tivadar gr.	-	Csáky Tivadar gr.	Csáky László gr.
Torna m.	Betöltetlen	Bárczay József	Andrássy Gyula gr.	Andrássy Manó gr.
Ung m.	Lányi Imre	Pribék Antal	Bernáth Zsigmond	Bernáth Zsigmond
Zemplén m.	Majláth Antal gr.	Péchy Emánuel gr.	Lónyay Gábor	Andrássy Gyula gr.
Tiszántúli kerület
Arad m.	Szerencsy István	Fascho József	Bohus János	Bohus János
Békés m.	Károlyi György gr.	-	Wenckheim Béla br.	Wenckheim Béla br.
Bereg m.	Schönborn-Bucheim Károly gr.	Lónyay János	Lónyay Menyhért	Schönborn-Bucheim Károly gr.
Bihar m.	Zichy Ferenc gr.	Tisza Lajos	Beöthy Ödön	Beöthy Ödön
Csanád m.	Aczél Antal	-	-	Návay Tamás
Csongrád m.	Betöltetlen	Bene József	(Bene József) Károlyi György gr.	Kárász Benjámin
Krassó m.	Gyürky Pál	Kiss András	Gyürky Pál	Gyürky Pál
Máramaros m.	Vay Ábrahám gr.	Szentpály László	Vay Ábrahám gr.	Vay Ábrahám gr.
Szabolcs m.	Teleki József gr.	Sombory Imre	Zoltán Mihály	Patay József, majd Degenfeld Imre
Szatmár m.	Vécsey Miklós br.	Szerdahelyi Pál	Károlyi György gr.	Károlyi György gr.
Temes m.	Tihanyi Ferenc	Ambrózy Lajos br.	Tihanyi Ferenc	Csernovits Péter
Torontál m.	Hertelendy Ignác	Gyertyánffy Dávid	Karácsonyi László	Karácsonyi László
Ugocsa m.	Perényi Zsigmond br.	Perényi Gábor br.	Perényi Gábor br. vagy Perényi Zsigmond br.	Perényi Zsigmond br.
Jászkun kerület	Szluha Imre főkapitány	-	-	Szentkirályi Móric
Szepesi XVI város	Montskó István tartományi gróf	-	-	Montskó István tartományi gróf
Hajdú kerület	Péli Gábor	-	-	Péli Gábor
Horvátország
Zágráb m.	Péchy Imre	-	-	Antun Josipović
Kőrös m.	Bedekovich Lajos br.	Pejachevich Péter gr.	-	Zidarich János
Varasd m.	Erdődy Nepomuk János gr.	Mirko Lentulay	Erdődy Nepomuk János gr.	Erdődy Nepomuk János gr.
Szlavónia
Pozsega m.	Szécsen Miklós gr.	Szécsen Antal gr.	Szécsen Antal gr.	Jankovich Gyula
Szerém m.	Franjo Kulmer	-	-	id. Pejacsevich László
Verőce m.	Siskovich József	-	Siskovich József	Jankovich László
Fiume és a Magyar Tengermellék	Kiss Pál	-	Kiss Pál	Erdődy Nepomuk János gr.

A három horvát megye főispánja közül egyedül Erdődy Nepomuk János gróf (Varasd) maradt a helyén, a három szlavón megye főispánjai közül senki. A Részek (Partium) három főispánja, s egy főkapitánya mindegyikét új személy váltotta fel, az erdélyi 8 főispán és egy főkapitány közül összesen ketten (Thoroczkai Miklós gróf, Torda megye; Matskásy/Macskásy Pál, Kolozs megye) maradtak a helyükön. A székely székek főkirálybírái mind megmaradtak. A szász székek polgármesterei szintén; ez utóbbi esetben a magyar kormányzat nyilván a szász autonómiát tiszteletben tartva, az amúgy is feszült magyar-szász viszonyra való tekintettel sem erőltette a váltást.[41]

2. táblázat

A partiumi és erdélyi törvényhatóságok vezetői a Partium visszacsatolása, ill. az unió előtt és után[42]

Törvényhatóság	Főispán / főkapitány / főkirálybíró / polgármester 1848. áprilisa / júniusa előtt	Főispán / főkapitány / főkirálybíró / polgármester 1848. áprilisa / júniusa után
Részek (Partium)
Közép-Szolnok m.	Wesselényi Farkas br.	Wesselényi Miklós br.
Kraszna m.	Bánffy Albert br.	Kabos József
Zaránd m.	Kozma Dénes	Bánffy János br., majd ifj. Bethlen Gábor
Kővár vidéke	Teleki Miklós gr.	Teleki Sándor gr.
Erdély
Alsó-Fehér m.	Bánffy Miklós br.	Kemény István
Felső-Fehér m.	Kálnoky Dénes gr.	Horváth János
Küküllő m.	Haller Ignác gr.	Bánffy János br.
Torda m.	Thoroczkai Miklós gr.	Thoroczkai Miklós gr.
Kolozs m	Macskásy Pál, id.	Macskásy Pál id.
Doboka m.	Jósika Lajos br.	Béldy Ferenc
Belső-Szolnok m.	Kozma Imre	Weér Farkas
Hunyad m.	Noptsa László	Kun Gotthárd [Kocsárd]
Fogaras vidéke	Karl Bruckenthal br.	id. Bethlen Gábor
Székely székek
Udvarhelyszék, Keresztúr és Bardóc fiszékkel	Macskásy Lajos	Macskásy Lajos
Háromszék (Sepsi-, Kézdi, Orba és Miklósvárszékek)	Petrichevich-Horváth Albert	Petrichevich-Horváth Albert
Felső- és Alsó-Csík, Gyergyó-és Kászonszék	Balási József, id.	Balási József, id.
Marosszék	Tholdalagi Ferenc gr.	Tholdalagi Ferenc gr.
Aranyosszék	Dindár Antal lovag	Dindár Antal lovag
Szász székek és kerületek
Szász Egyetem (Universitas)	Franz Salmen comes	Franz Salmen comes
Szebenszék	Johann Daniel Ziegler	Johann Daniel Ziegler
Segesvár szék	Karl von Sternheim	Karl von Sternheim
Brassói kerület	Johann von Albrichsfeld	Johann von Albrichsfeld
Medgyes szék	Michael Conrad von Heidendorff lovag	Michael Conrad von Heidendorff lovag
Besztercei kerület	Johann Regius	Johann Regius
Szászsebes szék	Samuel Meister	Samuel Meister
Nagysink szék	Franz Michael Schmidt	Franz Michael Schmidt
Kőhalom szék	Michael Filtsch	Michael Filtsch
Szerdahely szék	Daniel Sifft	Daniel Sifft
Újegyház szék	Friedrich Georg Konrad	Friedrich Georg Konrad
Szászváros szék	Id. Franz Bruz	Id. Franz Bruz

Mennyire voltak megbízhatók az új főispánok a kormányzat szempontjából? Nos, kétségtelen, hogy az 1848. szeptember-októberi válság, majd a cs. kir. csapatok 1848. december közepi offenzívája után többen közülük visszavonultak, s nem követték a kormányt Debrecenbe. Ugyanakkor döntő többségük mindvégig megmaradt a magyar kormány hűségén, ami miatt vagy emigrálni volt kénytelen, vagy börtönbüntetést szenvedett. De még a politikától visszahúzódók sem működtek együtt a megszállókkal; a Windisch-Grätz, majd Haynau időszakában kinevezett királyi, majd cs kir. biztosok nem közülük, hanem inkább a Batthyány-kormány által leváltott főispánok vagy főispáni helytartók közül kerültek ki. 

Ugyanakkor tetten érhető az a törvényhozói szándék, hogy az átalakulást az önkormányzatok szintjén némileg elhalasszák. A XVI., „A megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról” szóló törvénycikk 1. § értelmében „a megyei szerkezetnek népképviselet alapján rendezéséről” megalkotandó törvénycikket a kormánynak a következő országgyűlésre kell előterjesztenie. Az ideiglenesek szánt törvény 2. §-a szerint a jelen országgyűlés berekesztése után minden megyében a lehető legrövidebb időn belül közgyűlést tartanak, amelyen részt vehetnek a törvények értelében eddig szavazattal rendelkező, vagy megyei határozattal erre feljogosított személyek; illetve, a megyei lakosok által községenként választandó küldöttek. Ezen a közgyűlésen kihirdetik a törvényeket, majd „egy nagyobb számú állandó bizottmány fog minden születésrei különbség nélkül, a szokott módon választatni.” Ez a bizottmány a fő-, vagy annak távollétében az alispán elnökletével szükség szerinti gyakorisággal és időtartammal fog ülésezni, s gyakorolja a megyegyűléseket megillető jogokat. A XVII. törvénycikk értelmében a megyében az elkövetkező országgyűlésen „teendő intézkedésig” (azaz az új törvény meghozataláig) nem tartanak tisztújítást, hanem a hiányzó hivatalnokok pótlását, illetve az 1848:XI. törvénycikk értelmében alakítandó megyei törvényszékek tagjainak megválasztását a főispán a XVI. törvénycikkben említett „középponti választmánnyal egyetértőleg” fogja „ideiglenesen és helyettesítésként” betölteni. 

Nincs itt terünk a XVI. törvénycikk kapcsán az országgyűlésen és a kormányon belül kibontakozó vitáról szólni; ezt néhány évvel ezelőtt Gergely András egy tanulmányában már megtette.[43] Két tényezőre kívánjuk felhívni a figyelmet. Az egyik: a törvény stabilizálta a Kossuth által oly fontosnak vélt megyék helyzetét, s az ideiglenes rendszer lehetővé tette, hogy a megyék elvégezzék azokat a feladatokat, amelyeket az új törvények reájuk róttak. Beleszólást engedett a felszabadult paraszti népességnek a közügyek irányításába, de megőrizte a megyei szakapparátust a változásoktól. (Miután a megyék többsége már 1848 előtt ellenzéki érzelmű volt, a stabilitásuk iránti igény kétségkívül érthető volt.) A másik: a magyarországi megyék gyűléseiben és bizottmányi üléseiben a magyar köztanácskozási nyelvként történő meghatározásával megakadályozta a megyék nemzetiségi alapú szerveződését.

Ami a tisztújításokat illeti, a megyei önkormányzatok 1848-149. évi archontológiájáról mindmáig nem készült országos szintű összegzés. Ugyanakkor a korabeli sajtótudósítások és más források alapján úgy tűnik, hogy a korábban ellenéki megyékben – leszámítva azokat az eseteket, amikor valamelyik alispánt nevezte ki a kormány főispánná, vagy valamelyik megyei tisztviselő képviselővé választása miatt ürült meg egy-egy poszt – a megyei tisztviselői karban nem történt érdemi változás az 1848. áprilisa előtti helyzethez képest.[44] A konzervatívok által irányított megyékben viszont a legexponáltabb tisztviselők többségében volt annyi jó ízlés, hogy önként visszavonuljanak az alispáni, főszolgabíró, főadószedői székből.[45] De pld. Bihar megyében – a törvény rendelkezései ellenére – általános tisztújítást tartottak.[46]

Ahogy a XVI. törvénycikk a megyék esetében megtiltotta, a XXIII., „A szabad királyi városokról” szóló törvénycikk 20. §-a a városok esetében kimondottan előírta a tisztújítást. A törvénycikk az egyes városoknál lakosságszámuk alapján eltérő választói cenzust határozott meg, s a városi tisztviselőket jelöltállítás útján, a városi képviselőket „kijelelés nélkül” rendelte megválasztani. A törvény hatályát a választásokat illetően a XXIV. törvénycikk kiterjesztette a szepesi XVI városra, valamint az „első bírósági hatósággal ellátott, rendezett tanáccsal” már rendelkező, vagy azzal felruházandó községekre is. A rendezett tanáccsal el nem látott községek esetében a választásokról az egyes megyék joga volt ideiglenesen intézkedni. Ugyanígy tisztújítás megtartására kötelezte a XXV. törvénycikk a Jászkun-, s a XXVI. törvénycikk a Hajdú-kerületet.

Mi volt e különbség magyarázata a megyék és a városok között? A szabad királyi városok esetében kétségtelenül belejátszott az a tény, hogy a települések elöljáróságát és tanácsait korábban igen szűk társadalmi bázis alapján választották, s így e városok egy része a kormánypolitikai biztos bázisa volt. A törvénynek az „első bírósági hatósággal ellátott, rendezett tanáccsal” már rendelkező, vagy azzal felruházandó községekre történő kiterjesztése pedig gyakorlatilag megnövelte a városok számát.[47]

c.) A hadügyi igazgatás

Nehezebb volt a helyzet a hadügyi igazgatás átalakításával. Az 1848. március-áprilisában megalkotott törvénycikkek között nem volt olyan, amely az ország fegyveres erejéről rendelkezett volna. A III. törvénycikk megfogalmazása sem volt elég egyértelmű, hiszen ez határozott formában csak azokat a tárgyakat utalta a magyar kormány hatáskörébe, amelyek korábban a Magyar Királyi Kancellária, a Helytartótanács és a Kamara köréhez tartoztak, vagy „azokhoz tartozniok kellett volna.” A törvénycikk további szövege csak általában szólt - a többi között - a minisztériumhoz tartozó „katonai és általában minden honvédelmi” tárgyakról. A korábbi kormányszékek azonban legfeljebb a Magyarországon állomásozó cs. kir. hadsereg ellátásában, illetve a katonai és polgári hatóságok közötti kapcsolattartásban játszottak szerepet. A katonaság ügyeinek nagy részét a birodalom egész területére kiterjedő rendszerben a főhadparancsnokságok, a Generalkommandók intézték. Ezek szervezeti és politikai szempontból függetlenek voltak a magyar kormányszervektől, s semmilyen szempontból nem tagolódtak be a magyar feudális államrendszerbe. A birodalom területe összesen 12 ilyen főhadparancsnokságra oszlott, ezek közül öt volt a történelmi Magyarország területén.[48]

Ezekről a főhadparancsnokságokról, mint összbirodalmi szintű intézményekről azonban nem intézkedtek az 1848. évi törvénycikkek, ahogy arról sem, hogy mit jelent a magyar katonaság; az országban állomásozó, nagyobbrészt osztrák, lengyel, cseh, morva, ukrán kiegészítésű alakulatokat, vagy pedig az ország területén toborzott és sorozott katonaságot? E kérdéseket azért is rendezni kellett, mert a főhadparancsnokságokra a XXII. törvénycikk értelmében felállítandó belső rendfenntartó erő, a nemzetőrség felfegyverzésében is fontos feladat járt. E főhadparancsnokságok, köztük a Ignaz von Lederer báró, lovassági tábornok által vezetett budai, pedig egyáltalán nem törődtek a kormány utasításaival, mondván, hogy az iránta gyakorlandó engedelmességre nézve még nem kaptak utasítást Bécsből. Batthyány miniszterelnök határozott fellépésének köszönhetően, május 7-én az uralkodó királyi kéziratban utasította a négy magyarországi főhadparancsnokságot, a budait (Magyarország), a temesvárit (Bánság), a péterváradit (Szlavónia és Szerémség) és a zágrábit (Horvátország) a Batthyány-kormány rendelkezései alá rendelte.[49] A nagyszebeni (Erdély) főhadparancsnokságot csak június 10-én utasította a magyar kormányzat rendeleteinek teljesítésére. E hatóságok engedelmessége azonban igencsak sok kívánnivalót hagyott maga után. Hiszen vezetőik az uralkodó iránti feltétlen hűség és a birodalmi egység gondolatának jegyében nőttek fel, s a rendelkezésük alá tartozó csapatok többsége idegen lévén, ezeket sem fűtötte valami elsöprő lelkesedés a birodalmi egységet - szerintük - veszélyeztető magyar politikusok iránt.

A főhadparancsnokságok magatartása továbbra sem volt egyértelmű. Lederer budai főhadparancsnok éppen a Batthyány hazaérkezése előtti napon, május 10-én veretett szét Budán fegyveres Budával egy tüntetést, noha ekkor már tudott a kibocsátott királyi kéziratok tartalmáról. (Lederer a felelősségre vonás elől Bécsbe menekült). A Lederer posztját helyettesként átvevő Moritz Boyneburg altábornagy, majd az augusztus végétől budai főhadparancsnokká kinevezett Hrabovszky János altábornagy pedig továbbra is érintkezésben maradtak az osztrák hadügyminisztériummal, s gyakran szinte kioktatták a magyar hadügyminisztériumot a csapatok feletti rendelkezés jogával kapcsolatban.[50]

Az engedelmesség, a nyílt engedetlenség, a passzivitás és a kivárás egyaránt jellemezte a főhadparancsnokságok reagálását. Hrabovszky János báró, altábornagy, péterváradi (szlavóniai) főhadparancsnok azt kérte, hogy a katonai határőrvidék ne kerüljön a magyar kormány alárendeltségébe, mert ez könnyen polgárháborúhoz vezethet.[51] Ludwig Piret de Bihain báró, altábornagy, temesvári (bánsági) főhadparancsnok minden további nélkül kihirdette a kéziratokat, noha augusztustól érzékelhetően lazítani igyekezett kapcsolatait a magyar kormánnyal.[52] Az 1848. március 23-án horvát bánná, majd 24-én zágrábi főhadparancsnokká kinevezett Josip Jellačić a május 6-7-i kéziratok ellenére sem vett tudomást a magyar kormány intézkedéseiről (jóllehet, a magyar hadügyminisztérium még 1848 őszén is küldött rendeleteket és átiratokat a zágrábi főhadparancsnokságnak).

A kérdések legalább elvi rendezését csak egy újabb, június 10-én kibocsátott királyi kézirat hozta el. Ez világossá tette, hogy az osztrák hadügyminisztérium illetékessége semmilyen tekintetben nem terjed ki a Magyarországon állomásozó katonaságra, illetve a magyarországi határőrvidékre, s az ezekre vonatkozó rendeleteket a főhadparancsnokságok ezentúl a magyar kormánytól veszik. E kéziratok intézkedtek Jellačićnak báni méltóságából és katonai tisztségeiből való felfüggesztéséről is, azonban a magyar kormányzat nem rendelkezett elegendő erővel ahhoz, hogy a királyi rendeletnek érvényt szerezzen.[53]

Az 1848:7. törvénycikk ugyan már rendelkezett Magyarország és Erdély uniójáról, de ennek érvényesítéséhez és végrehajtásához szükség volt még az erdélyi országgyűlés határozatára is. Az erdélyi országgyűlés május 29-én nyílt meg, másnap, 30-án elfogadta az unióról szóló törvényt. A törvényt küldöttség vitte Innsbruckba, ahová az uralkodó és az udvar a május 15-i bécsi forradalom után menekült. V. Ferdinánd június 10-én szentesítette a törvénycikket, s még ezen a napon királyi kéziratban értesítette mind az osztrák, mind a magyar hadügyminisztériumot, hogy a továbbiakban az Erdélyben lévő katonaság is az utóbbitól fogja kapni a rendeleteket. [54]

A magyar kormány fennhatóságának tényleges kiterjesztése azonban már korábban – igaz, némileg szabálytalan módon – megtörtént. A karlócai szerb nemzetgyűlés határozatairól értesülve, Batthyány május 19-én fegyveres segítséget kért a két erdélyi székely határőrezredtől, s egyben kérte Puchner Antal báró, altábornagyot, a nagyszebeni (erdélyi) főhadparancsnokot, hogy a székelyek kiindításában segítségére legyen.[55] Lépését az uralkodónak azzal indokolta, hogy fegyveres erő híján így akart katonaságra szert tenni, s elkerülni azt, hogy kénytelen legyen az Itáliában állomásozó magyar katonaság hazahozatalát kérni. Az uralkodó méltányolta a magyarázatot, s május 29-én kiterjesztette István nádor királyi helytartói teljhatalmát Erdélyre is, s egyben értesítette Puchnert arról, hogy Batthyány lépését utólag helybenhagyta.[56]

Puchner magatartását ugyanaz jellemezte, mint kollégáiét. Ez az idős katona, aki naplóját is magyarul vezette, nem rajongott különösebben a magyar polgári átalakulásért, de mindaddig, amíg az osztrák és a magyar kormány kapcsolata nem romlott meg végzetesen, együttműködött a magyarokkal. Arra vigyázott, hogy az erdélyi erődítmények a nem magyar katonaság kezében maradjanak, s a román és szász mozgalom hallgatólagos eltűrésével, a magyar nemzetőrség felfegyverzésének késleltetésével állandósította a polgárháborús veszélyt Erdélyben.[57]

A főhadparancsnokok lecserélésére a magyar kormánynak tehát gyakorlatilag csak akkor volt lehetősége, ha az illető maga akart távozni. 1848. július 8-án Mészáros Lázár hadügyminiszter egy megkeresést juttatott el Esterházy Pál herceg, külügyminiszterhez. Ebben arra hivatkozva, hogy a jelenlegi magyarországi viszonyok, amelyek részint a délvidéki szerb felkelés kitörését okozták, részint még rosszabb következményekkel járhatnak, sürgetővé teszik az azon vidékekre rendelt csapatok gyors és összpontosított működését, azonban e csapatok vezetését sem a magas életkoruk miatt ebben akadályozott, sem pedig a magyar ügytől idegenkedő tábornokokra nem lehet bízni, s erre a magyar kormány egyiküket sem akarja kényszeríteni. A kormánynak ezért szüksége volna a magyarországi, horvátországi, szlavóniai és erdélyi születésű, a magyar nyelvet bíró, s mind rangidősségük, mind képességeik alapján a főhadparancsnokságok vezetésére alkalmas cs. kir. tábornokok névsorára. Kérését többek között az is indokolja, hogy szükség lenne mind Anton Puchner báró, erdélyi főhadparancsnok, mind Ludwig Piret de Bihain báró, bánsági főhadparancsnok más, a magyar kormánynak alá nem rendelt beosztásba helyezésére, vagy nyugdíjazására. Esterházy július 12-én továbbította Latournak a kérést.[58]

Theodor Baillet de Latour táborszernagy, cs. kir. hadügyminiszter július 16-án – válaszként a július 8-i átiratra – megküldte a magyar külügyminisztériumnak a magyarországi, vagy a Magyar Koronához tartozó valamely országban született tábornokok névsorát. Válaszában figyelmeztette Esterházyt, hogy az illetők között találhatók olyanok, akik – mint tisztek fiai – csak véletlenül születtek az említett tartományokban, s ezért nem honosították őket magyarként. Ő maga sem tudja, melyikük tartozik e kategóriába, ahogy azt sem, hogy az illetők melyike bírja a magyar nyelvet; ezt csupán mindegyikük egyenként történő megkérdezésével lehetne megállapítani. Ami Puchnert és Piret-t illeti, kész megtenni a rájuk vonatkozó előterjesztést – amint ezt ők maguk kérik.[59] Márpedig ők nem kérték. Az 1848. áprilisi állapotoz képest az öt főhadparancsnokság közül összesen kettőnek az élén történt váltás: a Bécsbe menekült Lederer helyére Hrabovszky János altábornagy, a volt péterváradi főhadparancsnok került, az ő pozícióját pedig Blagoević Imre altábornagy foglalta el. 1848. októberében a már addig sem engedelmeskedő Jellačić mellett előbb a temesvári, majd a nagyszebeni főhadparancsnokság (Piret és Puchner) is felmondta az engedelmességet a magyar kormányzatnak az alájuk rendelt csapatokkal egyetemben, Hrabovszky 1849. januárjában Budapesten maradt, Blagoević pedig januárban beteget jelentett, majd március végén ténylegesen is kivált a szolgálatból. (Mindketten cs. kir. hadbíróság elé kerültek, Hrabovszkyt rangfosztásra ítélték és várfogságban halt meg, Blagoević vizsgálati fogságban hunyt el.)[60]

Nagyjából ugyanezt mondhatjuk el a fontosabb magyarországi erődök parancsnoki karáról is. Komárom parancsnoka, Friedrich Wilhelm Mertz altábornagy 1848. szeptemberében nyugalmazását kérte, s a hónap végén átadta az erődöt a kirendelt magyar nemzetőri erők parancsnokának, Majthényi István alezredesnek.[61] Eszék őrsége 1848. augusztus 31-én a fenyegető magyar-horvát összecsapás miatt semlegességi nyilatkozatot tett, azonban október 18-án Jovich István /Stevan Jović vezérőrnagy, a vár parancsnoka átadta az erődöt a Batthyány Kázmér kormánybiztos parancsoksága alatt megérkező magyar csapatoknak, majd rövidesen nyugalmaztatta magát.[62] Az őt felváltó Friedrich Eder vezérőrnagy 1849. februárjában lanyha védelem után átadta az erődöt a cs. kir. csapatoknak.[63]

Pétervárad parancsnoka, Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy 1848. október folyamán megkísérelte átjátszani a várat a szerb felkelőknek, ezért a magyar kormányzat letartóztatta. 1849. januárjában Budapesten maradt, majd jelentkezett Windisch-Grätznél, aki a budai vár parancsnokává nevezte ki. Ennek védelmében kapott halálos sebet 1849. május 21-én.[64] A Hentzit Pétervárad élén felváltó Johann Zahn von Löwenhaid altábornagy 1848. decemberében kérte nyugalmaztatását a magyar kormánytól, s 1849. márciusában Blagoevićcsel együtt kivált a szolgálatból.[65]

Az aradi erőd parancsnoka, Johann Berger von Pleisse vezérőrnagy már 1848. október elején felmondta az engedelmességet a magyar kormányzatnak[66], s néhány nap múlva így tett a temesvári várőrség élén álló Georg Rukavina von Vidovgrad altábornagy is.[67] Miután Puchner altábornagy Erdélyben kihirdette az ostromállapotot, az ottani egyetlen jelentős erődítmény, Gyulafehérvár parancsnoka, Franz Horak ezredes is hasonlóképpen járt el.[68] 

II. Számonkérés 1849-ben

a.) A megtorlás jogi megalapozása[69]

1848. október 3-án Lamberg Ferenc altábornagy, a magyarországi csapatok (azaz a magyar és a Jellačić vezette horvát-szlavón hadsereg) kinevezett parancsnoka meggyilkolásának hírére V. Ferdinánd király (I. Ferdinánd éven osztrák császár) feloszlatta a magyar országgyűlést, s megtiltotta, hogy akár annak, akár az általa kiküldött Országos Honvédelmi Bizottmánynak a rendeleteit a katonai és polgári hatóságok teljesítsék. Magyarország teljhatalmú katonai parancsnokává és királyi biztosává azt a Josip Jellačić altábornagyot és horvát bánt nevezte ki, aki ezekben a napokban éppen a Komárom – Győr – Moson útvonalon igyekezett érintkezésbe kerülni a Latour osztrák hadügyminiszter által küldött erősítésekkel. A manifesztum egyedül Lamberg gyilkosai ellen rendelte el a törvények teljes szigorának alkalmazását. (Az eredeti fogalmazvány rögtönítélő eljárással fenyegette meg a Jellačićnak nem engedelmeskedőket, s három órán belül rendelte volna végrehajtani a hozott halálos ítéleteket úgy, hogy kegyelmi kérvényt nem lehetett volna benyújtani).[70]

Az október 3-i manifesztum adta meg a jelet a nyílt katonai ellenforradalomra Magyarországon és Erdélyben. Ezt követően mondta fel az engedelmességet a temesvári és nagyszebeni főhadparancsnokság, s ezáltal a bánsági és az erdélyi cs. kir. katonaság nagy része. Ettől az időponttól kezdve – a cs. kir. hatóságok felfogása szerint – minden olyan katona, aki a magyar hadseregben szolgált, a fegyveres lázadás bűnébe esett. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy az október 3-i manifesztum ténylegesen nem lépett életbe: a Magyarországon állomásozó magyar alakulatok nem engedelmeskedtek a bánnak, hanem továbbra is az Országos Honvédelmi Bizottmány parancsait követték. Jogi szempontból a manifesztum alig két hetet élt meg: október 16-án az uralkodó az itáliai hadsereg kivételével valamennyi haderő fővezérévé Alfred zu Windisch-Grätz tábornagyot nevezte ki. A rendelet nem utalt vissza az október 3-i manifesztumra, s megkerülte azt a kérdést, hogy Jellačić a továbbiakban Magyarország teljhatalmú biztosának és a magyarországi csapatok parancsnokának tekintendő-e vagy sem? A kinevező rendelet csak általában szólt a rend helyreállításáról.[71]

Október 17-én Windisch-Grätz felszólította a magyar hadseregben szolgáló cs. kir. tiszteket, hogy alakulataikkal együtt térjenek vissza a közös zászlóhoz, máskülönben a haditörvények teljes szigorát ígérte velük szemben életbe léptetni.[72] November 12-én Windisch-Grätz újabb felszólítást intézett „Altábornagy Móga és minden, Magyarországon lévő cs. k. generálisok, stabális [törzs-] és katonatisztekhez.” Mint írja, Móga ugyan megígérte a visszatérést a császári zászlóhoz, azonban ez nem következett be, sőt, Móga vezetésével a pártütők seregei benyomultak Ausztriába. „ezen bűnös tettekből azt kellene következtetnem, hogy Ön maga a pártütőkhöz kíván csatlakozni, és kötelességéhez való visszatérését maga kívánja lehetetlenné tenni, ha ezen magaviselete azon terrorizmusban, mely hosszasabb idő olta Magyarhonban minden józan gondolkozót nyomaszt, és azon körülményben nem találna némü mentséget, hogy minden cs. k. manifesztumok, valamint a törtlnteknek igaz előadása ugyanezen terrorizmus által lehetetlenné vált.” E szempontból nézve a történteket, további kíméletnek helye nincs, „mert mindazon támaszpontok, melyeket a magyar pártütés vezérei Őfelsége előbbi rendeleteiben, lépéseiknek igazolására találni és felhozni kívánnak; az esmérete szeptemberi események után, miután ők a törvényes tért elhagyták, és az ezekre szükségképp követett legfelsőbb rendelések után, katonatisztre, valamint minden becsületes emberre nézve többé nyomatékkal nem bírhatnak.” Windisch-Grätz tehát újabb 14 nappal meghosszabbítja az a határidőt, amíg Móga és csapatai visszatérhetnek kötelességükhöz. „Azok pedig, kik ezen időt, legyen az gyávaságból, vagy rossz lelkületből, nem használják, és még ezentúl is ő cs. k. Felsége hív hadai ellen fegyvert fognak, azokat pártütők és árulók gyanánt a legszigorúbb haditörvények szerint fogom büntettetni.”[73]

Windisch-Grätz január 12-én újabb felhívásban fordult „a magyar lázadók vezérei alatt jelenleg még létező császári és királyi katonákhoz.” Mint írja, „sok hiteles tanúknak, kik kötelességüknek hívek maradtak, egyhangú bizonyságuknál fogva” meggyőződött arról, hogy sem az október 3-i és 16-i legfelsőbb manifesztumok, sem az ő november 12-i proklamációja nem jutott el a címzettekhez, minthogy a pártütők érdekében volt minden hatalmukban lévő módokkal annak tudomását megakadályozni.” Úgy tűnik, hogy a tiszteket „nem szántszándokos hűtlenség, hanem egyedül jövő sorsokróli aggodalom tartóztatja a pártütők elhagyásától és az én parancsnokságomhozi visszatéréstől.” Ezért ismét meghagyja valamennyi, még „a lázadó párt alatt lévő” cs. kir. csapatnak, hogy a lázadók sorait azonnal hagyják el, s csatlakozzanak Windisch-Grätz seregéhez, „vagy magukat a legközelebbi cs. k. katonaparancsnokság előtt jelentsék be, az általuk megszállott erősségeket pedig a cs. k. seregnek azonnal nyissák meg; mire nézve a legénységnek az őrmesterektől és káplárokról kezdve lefelé közbocsánat biztosíttatik, fenntartván egyszersmind magamnak valamennyi, ekképp gyorsan visszatérő felsőbb tisztek részére, mihelyest magokat az evégre fölállított vizsgáló bizottmány előtt igazolandják, ő cs. kir. Felsége legmagasabb kegyességéhez folyamodni.”[74]

A politikusokkal kapcsolatos állásfoglalás sem váratott sokáig magára. November 6-án az uralkodó Kossuthot „és az általa támasztott lázadásnak részeseit” pártütőnek (tehát lázadóknak) és hazaárulóknak nyilvánította, és elrendelte, „hogy azok, a megérdemlett fenyíték alá vettessenek, egyszersmind mindazok, kik ezen pártütésnek engedelmeskednek, vagy akármiképp segédkezeket nyújtanak, a legszigorúbb büntetés alá vétessenek.” Egyben „a legkeményebb büntetés terhe alatt” felszólított mindenki, „hogy minden cselekvéstől mely az ország békességét továbbra zavarhatná, tartózkodjon.”[75] A december 2-i trónváltozást követően az új uralkodó, I. Ferenc József kijelentette, hogy V. Ferdinánd november 6-i és 7-i rendeletei teljesen érvényben maradnak, s azok teljesítéséért minden hatóságoz „a legszigorúbb felelősséggel tartozóknak” nyilvánítja, s meghagyja Windisch-Grätznek „minden a közcsend és rend visszaállítására megkívántató eszközök alkalmazását.”[76]

Windisch-Grätz december 13-án, betörése előtt anyagi felelősségre vonással fenyegette azokat, akik „a korona, az állodalom és testületek, vagy egyesek birtokaiban” a magyar kormányzat „vagy cinkosainak rendeletéből” károkat okoznak.[77] December 26-án azokat, akiket fegyverrel a kezében fognak el, kötél általi halállal, a cs. kir. hadsereg egyes csapatait, futárait vagy szállítmányait megtámadó községeket pedig „tűzzel-vassal” történő elpusztítással fenyegette.[78] Győr elfoglalása után Kossuthot, az OHB tagjait és az OHB által kiküldött kormánybiztosokat „törvényen kívülieknek és földönfutóknak” nyilvánította, s elrendelte, hogy a hatóságok „a legszorosabb felelet terhe alatt (..) őket elfogják, és a legközelebbi katonai osztaléknak általadják.” Azokat pedig, akik ennek ellenére „a pártütő kormánytól akármi csekély parancsot elfogadni, vagy annak engedelmeskedni merészelnének”, rögtönítélő bíróság útján történő kivégeztetéssel”, az ellenálló községeket felégetéssel fenyegette.[79] Ehhez 1849. január 1-jén Kócson kiadott kiáltványában hozzátette, hogy Kossuthnak, cinkosainak és a pártjukon lévőknek vagyonát zárolni kell.[80] A megtorlás tehát elvileg mindenkire kiterjedhetett, s Windisch-Grätz 1849. január 5-i pesti bevonulása után úgy tűnt, hogy a herceg kemény kézzel fog rendet csinálni. Windisch-Grätz ugyanis úgy vélte, hogy Budapest elfoglalásával összeomlik a magyar ellenállás, a hadseregek feloszlanak és Kossuthéknak menekülniük kell.

Windisch-Grätz 1849. február 8-án utasította a katonai kerületi parancsnokokat, illetve a királyi (császári) biztosokat, hogy kezdjék meg az eljárásokat mindazon képviselők ellen, akik 1848. október 8. után részt vettek a magyar országgyűlés tárgyalásaiban, s egybe vegyék zár alá a vagyonukat.[81] Február 11-én Windisch-Grätz újabb proklamációban közölte, hogy „akinél Kossuth-féle felszólítás, vagy pártjától eredett akárminő iromány, levél, hírlap, sat. találtatni fog, rögtönítéleti eljárás alá esend, szintúgy az is, ki fegyvert eltitkol, vagy a népet engedetlenségre ingerli, minden postaigazgató vagy -tiszt, aki olyas Debrecenből keletkezett [valószínűleg: keltezett] irományt, levelet, felszólítást elfogad, vagy tán még odább is szállít, kötéllel fog büntettetni.”[82] Március 9-én elrendelte a „pártütők” által megszállt vidékekkel a kereskedelmi és egyéb kapcsolatok megszüntetését, s valamennyi, a demarkációs vonalon áthaladó szállítmány lefoglalását.[83] Március 10-én a rekvizícók terhét kárpótlás nélkül „a pártütésben résztvevő magyar nemesség és polgárság” vállára hárította, s ugyanezzel fenyegette a pártütőkhöz csatlakozó, vagy felkelő településeket, illetve a cs. kir. csapatok közeledésére állásukat elhagyó tisztviselőket.[84]

Windisch-Grätz egymást érő rendeletei azonban nem annyira az erő, mint inkább a gyengeség jelei voltak, s a tavaszi hadjárat első kudarcai után a tábornagynak mennie kellett. Utódának, Ludwig Welden báró, táborszernagynak pedig nemigen volt módja arra, hogy részletes rendeletekkel fenyegesse Magyarország lakosságát: először azért nem, mert a válságos hadi helyzet következtében kisebb gondja is nagyobb volt ennél, aztán meg azért nem, mert hatalma csupán a nyugati határsávra terjedt ki.

Az orosz intervenció bekövetkezése és a cs. kir. csapatok újabb támadása után dolgozták ki a megtorlás egységes irányelveit. A cs. kir. és az orosz hadsereg mellé kirendelt biztosok feladatává tették, hogy a megszállt országrészekben hajtsák végre az „általános lefegyverkeztetést”, s a községeket tegyék felelőssé végrehajtásáért. A fegyverek eltitkolása haditörvényszéki és rögtönítélő bírósági eljárást vonhat maga után, a községeket, hatóságokat és magánszemélyeket pénzbeli büntetéssel kell fenyegetni, s azt be is kell hajtani rajtuk. A biztosok kötelessége „a veszedelmes és (...) kompromittálva lévő” egyének felkutatása, s ellenük az eljárás megindítása. Ezeken kívül azokat az egyéneket is le kell tartóztatni és őrizet alatt tartani, „kik pártütők által kész eszközökül magokat használtatták, és szabadságokat azokkali folytonos egyetértésre és a nép bujtogatására a hadsereg háta megett használhatják.” Ezeknek iratait szintén le kell foglalni. A fentebb említett személyek javait zár alá kell venni, ingó vagyonaikat le kell foglalni. Evégett a biztosok mellé királyi ügyészeket fognak kirendelni. Emellett „minden kompromittált vagy bizonytalan” egyént el kell távolítani a megyei és városi hivatalokból, sőt, „a lejjebb szolgálatokból, ú[gy]m[int] esküdtek, jegyzők, falusi bírák, tanítók sat., fenntartva bűnösségök mértékétől függő további bánásmódot.” Ezek helyét „becsületes, a kormánynak hódoló és biztos személyekkel” kell betölteni. Ez utóbbiak között nem lehetnek olyanok, akik „az előbbeni magyar nyelv iránti erőszakos törvények végrehajtásában” magukat gyűlöletessé tették. A biztosoknak gondoskodniuk kell a magyar bankjegyek beszolgáltatásáról és megsemmisítéséről, a bankjegyek rejtegetőit, mint a lázadás előmozdítóit, haditörvényszéki eljárás alá kell vonni.[85]

Az osztrák kormány 1849. május 14-én – immáron az orosz segítség biztos tudatában – tárgyalta meg a magyar „lázadás elfogott vezetőivel úgyszintén közelebbi és távolabbi résztvevőivel szemben foganatosítandó eljárást.” Alexander Bach belügyminiszter a halál-, a börtön- és pénzbüntetést, vagyonelkobzást, sőt, még az, egy Európán kívüli országba való elszállítást is javasolta, „minthogy a bűnösök nagy száma azok őrzését nehézzé tenné.” Ezt a hadijog és a szükséges védelem állása is igazolná. Schwarzenberg úgy vélte, a bűnösök Amerikába szállítása sem nyújtana számára biztosítékot azok rövidesen történő visszatérése ellen, ezért az Észak-Ázsiába: Kamcsatkára vagy Szibériába történő szállítást tartotta egyedül megnyugtatónak. Bach és Krauss pénzügyminiszter ehhez a javaslathoz hozzáfűzték, miszerint osztrák bűnösök orosz büntetőtelepekre szállítása sok szempontból „nem lenne aggályok nélküli”, s ezért – még ha az oroszok erre netán hajlandóak is lennének – jobb lenne Oroszországtól megfelelő területet kérni, hogy ekképp a magyar száműzöttek „osztrák területen és osztrák csapatok őrizete alatt tartózkodjanak ott.” Kraus pénzügyminiszter ugyanakkor kijelentette, hogy az osztrák kormány szelíd szellemének jobban megfelelne, ha a kevésbé büntetendő esetekben, ahol vagyonelkobzást nem lehet alkalmazni, felfüggesztett börtönbüntetést szabnának ki. Ugyanakkor nincs nyoma annak, hogy akár az orosz területre történő deportálás, akár az Észak-Ázsiában orosz felségterületté alakítandó büntetőtelep ötletét az orosz-osztrák tárgyalásokon hivatalosan felvetették volna.[86]

Bach a május 14-i minisztertanácsi határozat alapján, június 28-án terjesztette elő közvetlenül az uralkodónak azt a proklamációt, amely a magyar felkelőkkel szembeni rögtönítélő és haditörvényszéki eljárások szabályairól intézkedett. A császár július 2-án vette tudomásul a szöveget, amely aztán Haynau aláírásával, Győrben 1849. július 1-jei dátummal jelent meg.[87]

Eszerint a Magyarországon 1848. október 8., Erdélyben 1848. október 18. után „a magyar pártütéssel összeköttetésben” elkövetett „minden bűntettek és vétségek” a haditörvények hatályai alá esnek. a határnapokat az magyarázta, hogy a magyar országgyűlésen 1848. október 8-án olvasták fel az uralkodó október 3-i manifesztumát (s ekkor nyilvánították azt törvénytelennek); Erdélyben pedig Puchner Antal altábornagy ezen a napon hirdette ki az ostromállapotot. (Mindez azt is jelentette, hogy Haynau és megbízói érvénytelennek tekintették Magyarország és Erdély unióját; hiszen Erdély képviselői ott voltak a magyar országgyűlésen is. Igaz, ez a tíz nap némi haladékot adott az erdélyi illetőségű „vétkeseknek.”)

Haynau ezért elrendelte haditörvényszékek felállítását, amelyek sommásan, tehát gyorsított eljárással ítélkeznek. E haditörvényszékek joghatósága katonákra és polgáriakra egyaránt kiterjedt. A haditörvényszékek a következő ítéleteket hozhatták: 1.) halál, kötél, vagy lőpor és golyó által; b.) deportálás az országon kívülre; c) sáncfogság nehéz vagy könnyű vasban, vár-, fogház- vagy porkolábfogság vasban vagy anélkül; d.) pénzbüntetés. a felségsértés miatti elítélésnél a vagyonelkobzás automatikusan a büntetéssel jár.

A haditörvényszéki eljárás kiterjed azokra a képviselőkre és felsőházi tagokra, akik 1848. október 8. után részt vettek a magyar országgyűlés munkájában; az OHB tagjaira (ezt fölösleges volt külön kitenni, hiszen a testület valamennyi tagja képviselő vagy felsőházi tag volt) és az OHB, illetve a Szemere-kormány által kinevezett kormánybiztosokra. Ez utóbbi kategória a képviselőkön és főispánokon kívül már érintette a megyei és városi tisztviselők (alispánok, polgármesterek) egy részét is. Haynau működésének ismeretében nem volt megnyugtató az a pont sem, amely szerint „kik viseletüket igazolhatni vélik, erre az alkalom a haditörvényszékek előtt tovább is fennmarad.”

A proklamáció 3. pontja a rögtönítélő eljárás alá eső személyek körét határozta meg. Ilyen eljárást lehetett lefolytatni mindazon képviselők és felsőházi tagok ellen, akik részt vettek az 1849. április 14-i trónfosztási és függetlenségi határozat meghozatalában. Ilyen eljárás alá esett, a.) aki a népet lázadásra csábította; b.) aki a cs. kir. vagy az orosz csapatok ellen fegyverrel támad, és nem tartozik a reguláris magyar csapatokhoz; c.) aki a magyar kormánytól vagy a kormánybiztosoktól kapott parancsot elfogadja és annak engedelmeskedik; d.) „aki árulásban, egyetértésben vagy ellenséges megrohanás vezetésében részt vesz” (tehát a kémek, hírszerzők és gerillák); e.) aki a cs. kir katonai és polgári hatóságoktól kapott rendeleteket, „melyeket közhírré tenni hivatalos állásánál fogva köteles, kihirdetni elmulasztja vagy azokat elsikkasztja˝; f.) aki „fegyveres pártütő hadtesteket fogad vagy vezérel” (tehát önkéntes csapatot szervez vagy vezet); g.) aki népfelkelést hirdet, szervez vagy vezérel a cs. kir. és az orosz katonaság ellen; h.) aki cs. kir. vagy orosz katonát „hitszegésre” (átállásra) csábít; i.) aki a cs. kir. vagy orosz csapatok futárait, szállítmányait, egységeit vagy szolgálatukban lévő személyeket megtámadja vagy nekik kárt okoz, mozgásukat akadályozza; k.) aki a császár kormányához hűséges személyek elítélésében, megbüntetésében, vagyonuk elkobzásában, zár alá vételében vagy eladásában részt vesz. Haditörvényszéki vagy rögtönítélő eljárás alá esnek a fegyver- és lőszerrejtegetők is. Azok a cs. kir. tisztek, katonai vagy polgári hivatalnokok, akiknek fiai a magyar hadseregben az ő megegyezésükkel szolgálnak, haditörvényszék elé kerülnek, hivatalukat, fizetésüket vagy nyugdíjukat felfüggesztik. A cs. kir. vagy orosz csapatokat, szállítmányokat vagy futárokat megtámadó, mozgásukat akadályozó, azoknak kárt okozó helységeket felgyújtják. Azok a zsidó községek, amelyek tagjai a magyar kormány által elkobzott javakat vásárolnak, vagy amelyek tagjai a magyaroknak kémszolgálatot teljesítenek, pénzbüntetést fizetnek.[88]

Amint ebből az unalmas felsorolásból kiderül, gyakorlatilag mindenki, aki nem segítette a cs. kir. és orosz intervenciós erőket, vagy nem húzódott teljes passzivitásba, büntethető volt. A kiáltvány célja a lakosság elrettentése, a forradalom közigazgatásának megbénítása volt, s Haynau és beosztott parancsnokai a továbbiakban ebben a szellemben cselekedtek. Érdekességként megjegyzendő, hogy a kiáltvány nem részletezte a magyar hadsereg tisztjeivel, különösen a volt cs. kir. tisztekkel szembeni eljárást.

A kiáltvány kibocsátásának másnapján Haynau részletesen szabályozta a „Magyar és Erdély koronai tartományokban felállítandó haditörvényszékek” működését. Ebben a haditörvényszékek teendőit politikai és fenyítő (büntető) törvényszékiekre osztotta. A politikai törvényszéki teendők közé az 1848. október 8., illetve 18. után szolgálatot nem teljesítő, s ezt igazolni képes katonák és hivatalnokok igazolási ügyei, illetve azon személyek iránti nyomozások tartoztak, „kiknek bűntette a hadi törvényszék elébe állíttatásukkor azonnal világos nem volt.” A második csoportba tartozott minden más személy ügye. Az ítéletek ellen fellebbezni nem lehetett. Az ítéleteknél a különböző büntetési módokat (börtön- és pénzbüntetés) kombinálni lehetett. A kisebb vétkek esetében Haynau a vagyonosabbaknál a pénz-, a vagyontalanoknál a sáncfogságot vagy börtönbüntetést javasolta.[89]

Haynau a július 1-jei kiáltványt ismételte meg rövidebb formában pesti bevonulása után, július 19-én. Eszerint mindenki „életét veszti, és pedig bűne elkövetésének helyén, rang- és nem-különbség nélkül legrövidebb idő alatt”, aki „szóval tettel, vagy forradalmi jelek viselésével a pártütés ügyét elősegíteni merészli”; aki a cs. kir. vagy orosz katonákat megtámadná; aki őket szóval vagy tettel megsértené; aki „a korona ellenségeivel magát árulási szövetségbe teszi, vagy rossz szándékú híresztelések által a pártütés szikráját éleszteni próbálná˝; végül, aki a kiszabott határidőig nem szolgáltatná be fegyverét.[90]

Az 1849. augusztus 13-i szőlősi (világosi) fegyverletétel hírének megérkezését követően a Bad Ischl-ben tartózkodó I. Ferenc József visszatért Bécsbe, s augusztus 20-án reggel 7 órára minisztertanácsot hívott össze. Ezen Felix Schwarzenberg miniszterelnök felolvasta a korábbi minisztertanácsokon a magyar felkelőkkel való bánásmódról megfogalmazott tervezeteket, s a miniszterek „a figyelembe veendő körülmények érett megfontolása után” a következő eljárást javasolták I. Ferenc Józsefnek:

A honvédsereg valamennyi, a Magyar Királyság területén született legénységi állományú tagja büntetlenséget kap; a katonai szolgálatra alkalmatlanok elbocsátandók. A további legénység felhasználásával kapcsolatban Haynaunak kell ideiglenes intézkedéseket tennie, s a végleges rendszabályokra javaslatot tennie. A birodalom más koronatartományaiból beállt altisztekből és közvitézekből büntetőszázadokat kell létrehozni, s erődítési munkákra kell őket felhasználni.

Azokat a nem osztrák alattvalókat, akik nem törzstiszti vagy tábornoki rangban szolgáltak a magyar hadseregben, át kell adni szülőhazájuk hatóságainak; azokat, akiknek átadása nehézségekbe ütközne, szintén be kell sorozni a büntetőszázadokba.

A felkelők vezetőit (tábornokait) és törzstisztjeit őrizetbe kell venni, és ellenük az eljárást haladéktalanul meg kell indítani. Ugyanígy kell eljárni azokkal a főtisztekkel szemben, akik „a fegyveres lázadás előtt tisztként szolgáltak a cs. kir. hadseregben.” A többi tiszteket úgy kell kezelni, mint a legénységet.

Bármely kategóriába tartozó személyek ellen nem katonai természetű cselekedeteikért „különleges esetekben vizsgálat megindítása nem elképzelhetetlen.” Azokkal szemben, akik a „lázadó kormány” kormányzati tevékenységében részt vettek, Haynau július 1-jei kiáltványa szellemében kell eljárni. A császár még a minisztertanácson megadta jóváhagyását ezekhez az elvekhez, azzal a kiegészítéssel, „hogy Haynau a már meghozott ítéletek végrehajtásával várjon, míg az erre vonatkozó legfelsőbb különleges utasítások meg nem érkeznek.” Egyben utasította Schwarzenberget, hogy a fentiek értelmében fogalmazza meg a Haynaunak szóló értesítést.[91]

A miniszterelnök még aznap megírta a minisztertanácsi határozat szövegét szinte szó szerint átvevő levelét, azzal a kiegészítéssel, hogy az uralkodó a legrövidebb időn belül várja a javaslatot, „hogy az időközben bekövetkezett megadást figyelembe véve a büntethetőségre vonatkozóan milyen kategóriákba kellene osztani a hadbírósági eljárás során azokat az egyéneket, akik a felkelésben – akár a lázadó kormány, akár a felkelő hadsereg soraiban – részt vettek, és eszerint az utasítás szerint büntetlen nem maradhatnak.”[92]

Noha az augusztus 20-i határozatok jóval keményebbek voltak, mint Schwarzenberg augusztus 15-16-i előterjesztései, amelyekben a politikai vétkekben nem bűnös honvédtisztek életének megkíméléséről volt szó – paradox módon a határozatok – minden keménységük ellenére – enyhébb rendszabályokat tartalmaztak, mint akár Windisch-Grätz 1848. decembere és 1849 áprilisa között kiadott kiáltványai, akár Haynau 1849. július 1-jei kiáltványa. Azok alapján ugyanis még a honvédség legénységi, vagy korábban a cs. kir. hadseregben nem szolgált, de főtiszti (hadnagy, főhadnagy, százados) rangban lévő tagjai ellen is haditörvényszéki eljárást lehetett volna indítani azon egyszerű oknál fogva, hogy a cs. kir. vagy az orosz hadsereg ellen harcoltak.[93] (Így került korábban a vértanúk közé az 1849. június 5-én Pozsonyban kivégzett Gruber Fülöp honvédszázados, aki 1848 előtt őrmesteri, tehát nem tiszti, hanem altiszti rangban szolgált a cs. kir. hadseregben.)[94] 

I. Ferenc József augusztus 29-én kelt utasításában elégedetten nyugtázta, hogy Haynau amnesztiát adott a magyar hadseregben szolgált legénységi állományú, illetve a cs. kir. hadseregben korábban tisztként nem szolgált tisztek számára, s hogy a volt cs. kir. tisztek ellen eljárást indított. A fenti kategorizálás alapján, három csoportba sorolta a még perbe fogandókat: 1.) az ideiglenes kormány, az OHB tagjai, az április 14-i határozat részesei és a kormánybiztosok 2.) a felkelő hadsereg minden tábornoka, még ha korábban nem is volt cs. kir. tiszt (ebbe a kategóriába a cs. kir. hadsereg kezére került tábornokok közül senki sem tartozott); 3.) az április 14. után a forradalmi kormány szolgálatában vagy érdekében „különösen kiemelkedő és veszélyes tevékenységet” kifejtett honvédtisztek, polgári hivatalnokok és lelkipásztorok. Utasította Haynaut, „hogy a halálbüntetést csak a legbűnösebb és legveszedelmesebb egyéneken hajtsák végre”, a többiek kegyelem útján szabadságvesztéssel bűnhődjenek. Végül arra utasította Haynaut, hogy „azokról a személyekről, akiken a halálbüntetést végrehajtották, esetről esetre tegyen jelentést nekem.” Azaz, ismét az uralkodó volt az, aki a kormány által előterjesztett enyhébb irányelveket megszigorította: a halálos ítéletek előzetes felterjesztésének követeléséből így lett a végrehajtott halálos ítéletek utólagos bejelentésének kötelezettsége.[95]

Haynau augusztus 31-én ennek alapján utasította Karl Ernst törzshadbírót a haditörvényszéki eljárások lefolytatására. Haynau azonban némileg módosította az uralkodói kéziratban foglalt kategorizálást. Nála a második helyről az elsőre kerültek a magyar hadsereg tábornokai, az elsőről a másodikra az OHB és a Szemere-kormány tagjai, az 1849. április 14-i trónfosztási határozatban részt vevő képviselők, illetve a kormánybiztosok, s az uralkodói kézirat harmadik pontjában szereplőket (mindazon tisztek, polgári hivatalnokok és papok, akik 1849. április 14. után a magyar kormány érdekében kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki) a negyedik helyre sorolva, harmadikként külön kategóriát alkottak a honvédseregben szolgált volt cs. kir. tisztek, akikről a császár kéziratában csak általánosságban volt szó.

Haynau valószínűleg azért „cserélte fel” az első két kategóriát, mert a Szemere-kormány tagjaiból – az első kategóriába sorolható Aulich Lajos hadügyminisztert, tábornokot nem számítva – mindössze ketten (Csány László és Duschek Ferenc), az OHB tagjai közül is csak hárman (Pálffy János, Perényi Zsigmond, Nyáry Pál) kerültek ekkor a cs. ki. hadsereg kezére; s mert érzékelhetően dühösebb volt katonákra, mint a politikusokra.[96]

1849. szeptember 1-jén Haynau egy újabb hirdetményében érezhető elégedettséggel közölte: „A magyar forradalom bevégződött.” Ekkorra ugyanis már az utolsó mozgó hadseregek fegyverletétele is megtörtént, s a remények szerint már csak napok vagy hetek kérdése volt Pétervárad és Komárom meghódolása is. A hirdetmény további részében Haynau felszólította a honvédseregben szolgálatot vállalt volt cs. kir. tiszteket, a felkelőkhöz átlépett katonai és polgári hivatalnokokat, a képviselő- és felsőháznak a magyar országgyűlés munkájában 1848. október 8. után résztvevő tagjait, az OHB ezután működő tagjait, a kormánybiztosokat, önálló sereg- vagy csapatparancsnokokat, a katonai és polgári közigazgatás vezetőit, végül a rögtönítélő törvényszékek közvádlóit és bíráit, hogy a cs. kir. katonai kerületi parancsnokságoknál vagy haditörvényszékeknél három hónapon belül jelentkezzenek. Máskülönben „a törvények értelmében ellenök indítandó nyilvános per következményeit magoknak fogják tulajdoníthatni.”[97]

 A hirdetmény lényegében kijelölte azoknak a körét, akik a megtorlás potenciális alanyai voltak. Ennek alapján olyan képviselők ellen is újabb eljárást lehetett indítani, akik 1849 januárjában nem jelentek meg Debrecenben, hanem jelentkeztek a cs. kir. hatóságoknál, s azok nem büntették meg őket. Eszerint tehát az 1848 szeptemberében eltávozott szász képviselőkön kívül mindenki ellen igazolási eljárást kellett volna lefolytatni. Az OHB tagjai közül ez érintette volna pld. Sembery Imrét és id. Pázmándy Dénest is. Ennek a pontnak az alapján tehát kb. 440-450 főt lehetett igazolási eljárás alá vonni.

A rendelet hatálya alá estek azok a cs. kir. tisztek, akik 1848 októbere után elhagyták az önvédelmi harc táborát, s akik egy része ellen a cs. kir. vizsgáló bizottmányok már lefolytatták az igazoló eljárást. A fölöslegesnek tűnő szigorúságot az indokolta, hogy egy részük (főleg a nyugalmazott cs. kir. tisztek) 1849 tavaszán vagy nyarán ismét békeszolgálatot (tér-, kórház-, raktárparancsnokság) vállaltak a magyar hadsereg oldalán. Ez a kör legalább 700 főt érintett.

Ugyanez indokolta a közigazgatásban működőkre vonatkozó, egyébként meglehetősen körülhatárolatlan rendelkezést is. A minisztériumok létszáma 968 és 284 fő között ingadozott. A kiinduló létszámnak kb. 60 %-a szolgált korábban valamelyik magyarországi kormányszéknél. a fluktuációt figyelembe véve, az igazolási eljárás alá elméletileg vonhatók körét 8-900 főre tehetjük. A rendelet a megyei közigazgatásban működők közül csak a kormánybiztosokról szólt határozott formában. Ezek nagy része képviselő, főrend vagy minisztériumi tisztviselő volt, a kormánybiztosként ténykedő alispánok vagy más megyei tisztviselők száma legfeljebb 50 fő lehetett.

A 18 vésztörvényszék személyzete összesen 90 főt jelentett. A felelősségre vonhatók körét a rendelkezés az önálló, tehát légió-, szabadcsapat- vagy gerillacsapat-parancsnokokra is kiterjesztette. Ezek számát maximálisan 50 főre tehetjük. Ennek alapján az igazolási eljárás alá vonhatók száma 2240 főt számlált, bár ebből le kellett vonni az emigráltak számát. A rendelet némileg szűkebbre vonta az igazolandók számát, mint Haynau július 1-i kiáltványa, ugyanakkor nem vonta kétségbe az annak alapján hozott ítéletek érvényességét.

Mint a fenti összefoglalóból is kitűnik, a megtorlás két határnapjának 1848. október 3., illetve 1849. április 14. számított. Az előbbi után a magyar oldalon maradók fegyveres lázadás résztvevőinek, az utóbbi után pedig felségárulásban vétkesnek minősültek. Miután a fegyveres lázadásban való részvétel büntetési tétele is lehetett halálos ítélet, az 1849. augusztus 20-i minisztertanácsi határozat, illetve augusztus 29-i uralkodói rendelet legalább a halálos ítélettel sújthatók körét korlátozta.

b.) A szakértők

Megjegyzendő, hogy a hatalomból 1848 tavaszán kipottyant magyar konzervatívok némelyike már 1848 őszén és telén különféle „halállistákat” gyártott a birodalmi kormányzat képviselői számára. Így tett a Konzervatív Párt egyik oszlopos tagja, Dessewfy Emil gróf is. Eszerint a forradalom tényleges okozóit haditörvényszék elé kell állítani, és minden további nélkül fel kell akasztani. A többieket félrevezetettnek kell tekinteni. Ezeket is állítsák hadbíróság elé, hadd állják ki a halálfélelmet, hozzák a közönség tudomására, hogy milyen nyomorultak, aztán hagyják futni őket. „Csak a halottaknak nem lehet megkegyelmezni, a bebörtönzöttek – a tapasztalat szerint – mindig kegyelmet kapnak.” Ha így járnak el, nem lesz magyar emigráció. Hiszen láttuk, hogy a lombardiai (olasz) és a galíciai (lengyel) emigráció mennyit ártott az osztrák monarchiának.

A magyarországi és erdélyi forradalom tényleges főkolomposait el kell fogni. Ezek három csoportba sorolhatók:

1. A forradalom vezetői és kezdeményezői

2. Főkolomposok, akik az izgatásokban nevezetes szerepet játszottak

3. Egyéniségek, akik csupán velük tartottak.

Mindhárom kategória tagjait el kell fogni, s aztán a hadtestparancsnok közölné velük, hogy ügyükről jelentést tett a fővezérnek, aki eldönti, hogy hadbíróság elé állítsák-e őket, vagy sem. A fővezér ezután azonnal rendelkezhetne, hogy szabadon bocsássák-e őket vagy sem. (Ez így szokás az alkotmányos Angliában is). A szabadon bocsátandónak kötelezvényt kell kiállítania, hogy minden direkt és indirekt összeköttetést megszakít Kossuth pártjával, tartózkodik a királyi hatalom elleni minden izgatástól, s ha a király úgy rendelné, bíróság elé áll, s nem menekül el a bírósági eljárás elől. A 2. kategóriába tartozókért két vagyonos polgárnak kellene 3-5000 forintos, a 3. kategóriába tartozókért 1000 forintos kezességet vállalni. A körülményektől függ, hogy ezeket az embereket mennyi ideig kell ezen üdvös félelemben tartani, aminek a jövőre is jó hatása lenne.[98]

1849. március végén a magyar konzervatívok Schwarzenberg miniszterelnök felkérésére memorandumban foglalták össze a magyar kérdés rendezésére vonatkozó nézeteiket. Ebben úgy vélték, hogy Magyarországot hosszú időre katonailag meg kell szállni, s a lázadás okozói és terjesztői megérdemlik, hogy teljes szigorral büntessék őket, a további rendszabályoknak azonban a magyar nemzeti érzékenység okos kíméletével kell történnie. A továbbiakban 14 pontban foglalták össze a Magyarország újjászervezésére vonatkozó nézeteiket, s az 1. pont az elítéltetésekkel és kiutasításokkal kapcsolatos tanácsokat foglalta magában.

Eszerint a lázadás okozói és terjesztői ellen könyörtelen szigorral kell fellépni. Csak ezzel lehet ellensúlyozni a forradalmi kormány által gyakorolt terrorizmust, és a büntetlenséggel kapcsolatos bizakodást, amelyet a kormányzat eddigi türelme és elnézése okozott. Az olyannyira veszélyeztetett állam biztonsága, atz uralkodóház érdeke, a közerkölcs és a forradalom által olyannyira károsított kincstár, illetve részben a forradalom által károsított magánosok érdeke, végül a jóérzelműek megnyugtatása azt kívánja, hogy mindazok, akik vagyonukat az állam romlására használták fel, annak teljes elvesztésével részlegesen megtérítsék az általuk okozott károkat, s a jövőre nézve ártalmatlanokká tétessenek. A memorandum szerzői itt megjegyzik, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni, miszerint az osztrák kormányzat ingadozó politikája is megbonyolította a dolgokat, olyannyira, hogy ezen igen nehéz feladat teljes pártatlansággal és következetességgel és a kívánt sikerrel történő megoldása érdekében elkerülhetetlenül szükséges az események és korszakok, valamint a legfelsőbb kiadványok gondos vizsgálata révén azon alapelvek megállapítása, amelyek alapján a bűnösök beszámíthatása kiszabható. Ez megkívánja valamennyi esemény és egyéniség pontos ismeretét. Szükség van egy katonai-politikai bírósághoz olyan képes és határozott személyekre is, akik ezen alapelveket következetesen alkalmazni el vannak határozva. Könnyen felfogható, hogy minő előnyökkel járna, ha a büntető igazságszolgáltatást a királyi fiskus tevékenysége, szakértelme és energiája gyakorolná. Ennek a hivatalnak a súlya az elmúlt időszakokban csökkent, s ennek köszönhetően több nyilvánvaló politikai bűnözőt a szükséges bizonyítékok hiányában nem lehetett elítélni. Ezen változtatni kell. Ennek a hivatalnak kellene összegyűjteni a márciusi forradalom óta megjelent újságokat és gúnyiratokat, s ilyen módon nem csupán a lázadás több feje ellen szolgálhatna fogódzóként, hanem olyan egyéniségek megismeréséhez is, akik izgató és a legmagasabb érdekeket veszélyeztető, s magukat az uralkodóház tagjait is felségáruló módon gyalázó irataik révén a Magyarországon és az összmonarchiában kitört veszedelmek okozói közé sorolhatók. A memorandum szerzői kiemelik még a külföldi forradalmi elemek, különösen a lengyelek szerepét, akik a magyarországi polgárháborúban a legveszélyesebb módon vesznek részt. Mivel ezen rosszakaratú kalandorok tömege ellen nem lehet a törvények legnagyobb szigorát alkalmazni, az ország elfoglalása után mindazokat, akik ellen a haditörvények e szigora nem alkalmazható, ki kellene utasítani az országból.[99]

Zichy Ferenc 1849. augusztus 8-án Schwarzenberghez intézett jelentésében közölte, hogy mind Paszkevics, mind Konstantin nagyherceg felhívták őt, forduljon Schwarzenberghez a lázadók részleges megkegyelmeztetése ügyében. Zichy szerint itt az ideje, hogy a háború nyomorúságainak mielőbb megszüntetése érdekében a lázadók egy része számára megnyissák az utat, amelyen visszatérhetnek kötelezettségeihez. Ez már csak azért is szükséges, mert a legutóbbi időkben kiadott kiáltványok a büntethetőséget igen széles körre terjesztik ki, azonban minden bűntettre egyedül a halálbüntetést rendelnek, s ez a fenyegetés nem tartható tovább, mert a szándékolttal éppen ellentétes hatású (azaz nem megadásra, hanem elkeseredett ellenállásra ösztönöz – H. R.). Ő maga távol áll attól, hogy e pillanatban amnesztiáról beszélne, amely rosszabb lenne egy vesztett csatáról, azonban az az igénytelen véleménye, hogy jelentős különbség teendő a lázadók között.

A főkolomposok, valamennyi miniszter, a kormánybiztosok és a forradalom főbb hivatalnokai, egyszóval mindazok, akik a forradalmat okozták, azt a nép között terjeszteni és fenntartani tudták, különbség nélkül méltatlanok a kegyelemre és a kíméletre. Őket mindenki ismeri, elítéli, s büntetésüket mint gonosztetteik megtorlását várja. Egészen másként áll a dolog a nagyszámú katonával és sokakkal másokkal, akik részint meg voltak félemlítve, részint a legfelsőbb akaratnyilvánításokról mit sem tudtak, vagy nem voltak abban a helyzetben, hogy kövessék azokat. E kategóriában több olyan fokozat van, amely a császár kegyelmébe ajánlható, s akik kímélettel kezelve, egészen bizonyosan visszavezethető lenne kötelességéhez, míg a jelenlegi körülmények további fennállása esetén a legszélső önvédelembe kergettetnék. Még ha egy részük osztozott is a háború terheiben, most van itt az idő, hogy életüket és személyes szabadságukat illetően, valamint a vagyonuknak a háborútól mentsen maradt részét illetően a legfelsőbb kegyelmet helyezzék számukra kilátásba.[100]

Augusztus 20-án, 7 nappal a világosi fegyverletétel után Zichy már arra hívta fel Schwarzenberg figyelmét, hogy az országban nemzetiségi különbség nélkül egyre növekszik az oroszok iránti rokonszenv. Mind a katonák, mind a polgáriak nekik akarják csak megadni magukat, s ennek következményei kiszámíthatatlanok. Mivel lehetetlen e személyek ezreit megbüntetni, osztrák részről azonban nincs más, mint a legutóbbi rémületes proklamációk, amelyek bizonnyal nem teljesíthetők, minden kíméletet, minden türelmet, minden kegyelmet, amelyben a lázadók részesülnek – egyedül és csupán az oroszok javára fognak írni. Ha pedig ez a helyzet, a Magyar Királyság 14 napon belül inkább lesz orosz, mint osztrák érzelmű. Ezért itt az ideje cselekedni. Az osztrák kormány csak akkor előzheti meg ezt a bajt, hogy azon energikus határozatot hozza, hogy maga hirdet kegyelmet, s minden magyarországi kegyelem forrásaként őfelsége szent személyét nyilatkoztatja ki. A bűnösök, akik közül többen fogságban vannak, mint Csány László és Perényi Zsigmond, eljátszották az életüket, s méltatlanok bárminemű kegyelemre. A kegyelemből kizárandó személyek száma meghatározandó lenne. A többiek számára azonban azonnal ki kellene hirdetni a császár kegyelmét, hogy tudják, miszerint nem Oroszországnak, hanem uralkodójuknak köszönhetnek mindent. Zichy kegyelmi tanácsait már a Csányra és Perényire vonatkozó kitétel is jelentősen gyengítette (hiszen több ezer személyhez képest száz fő is szűkítésként értékelhető), s még inkább gyengítette az a megjegyzése, hogy legalázatosabb előterjesztését nem csupán a jelenre, hanem a jövőre is érti, s ez azon rendszabályoktól függ, amelyek életbeléptetésére Magyarország kormányzatával kapcsolatban a kormány elszánta magát. A történt bűntényekkel kapcsolatos kímélet s a részleges magyarországi amnesztia jelenleg csak akkor járhat Magyarországon jó következményekkel, ha elhatározták, hogy Magyarországot a jövőben szigorral és sajátos körülményeinek megfelelő igazságossággal fogják kormányozni.[101]

c.) A megvalósítás

A magyarországi és erdélyi megtorlás pontos adatait máig nem ismerjük. Ennek az az oka, hogy egyes hadbíróságok anyaga hiányzik, a többiek anyagának egy része elveszett. Tudomásunk szerint a cs. kir. hatóságok sem összegezték az adatokat. A pozonyi, pesti, kassai és nagyváradi hadbíróság 1848 és 1853/1855 között összesen kb. 12.000 hadbírósági, s kb. 2500 igazoló eljárást folytatott le. Ez azonban nem a teljes szám, hiszen Pesten, illetve Sopronban már korábban is működött egy katonai és politikai vizsgáló bizottmány, s a hadbíróságok közül nem ismerjük a nagyszebeni hadbíróság anyagát, a pécsi és temesvári hadbíróság irataiból pedig csak töredékek maradtak fenn. (A pécsi kb. két hónapig működött, de a temesvári is viszonylag hamar befejezte ténykedését. Az előbbi ügyeit a pesti, az utóbbiét az aradi vette át.) Emellett az 1848-1849 fordulóján kilépett tiszt elleni eljárások nagy részét Bécsben folytatták le. A meglévő anyagok kimutatásban pedig nem válik el az 1848-1849. évi, illetve a szabadságharc leverése utáni cselekményekért lefolytatott vizsgálatok száma.

Jelen ismereteink szerint 1849. januárja és 1850. júniusa között 143 főt végeztek ki a magyar szabadságharcban játszott szerepéért, további három magyar állampolgárt pedig Bécsben ítéltek halálra és végeztek ki.[102] Mint láttuk, a megtorlás kitervelői elsősorban a politikai és katonai elit tagjaira fenték a fogukat, ennek ellenére a kivégzettek többsége nem ebbe a két csoportba tartozott. Sok volt a rögtönítélettel kivégzett kisember, falusi és városi értelmiségi (pap, tanító, jegyző.)

A politikai elithez tartozók egyes csoportjainál a megtorlás a következő módon érvényesült:

Miniszterek

A cs. kir. megtorló gépezet működésének törvényességét illetően hangsúlyoznunk kell, hogy az eljárások magyar közjogi szempontból súlyosan törvénysértők voltak, hiszen az uralkodónak az 1848. évi IV. törvénycikk értelmében nem volt joga feloszlatnia az országgyűlést, a III. törvénycikk értelmében pedig nem volt joga a haditörvények alá rendelni az országot. Ugyanakkor a hadbíróságok az osztrák haditörvényeket viszonylag korrekt módon alkalmazták, azaz senkit sem ítéltek el olyasmiért, amit nem követett el, s kínosan ügyeltek a két határnap, 1848. október 3. és 1849. április 14. figyelembe vételére. Egyetlen olyan eljárás volt, amit még az osztrák haditörvények logikája alapján is törvénytelennek kell mondanunk: a Batthyány Lajos miniszterelnök ellen indított pert. Batthyányt ugyanis döntően nem 1848. október 3. utáni, hanem azt megelőző cselekedetei alapján ítélték halálra, s az október 3-i manifesztum alapján meghirdetett ostromállapot szabályait, illetve a katonai büntető törvénykönyvet visszamenőleg alkalmazták Batthyány azt megelőző cselekedeteire. Az az igyekezet, hogy mindenáron rábizonyítsák a felségárulást; hogy hol az 1848. évi törvények értelmében fennálló miniszteri felelősségét hangsúlyozták, hol pedig az ezek érvényességét semmibe vevő katonai törvényeket alkalmazták vele szemben, szintén nagyfokú rosszindulatra mutat. A budai Vizsgálóbizottmány véleménye már 1849. január 25-én megelőlegezte a halálos ítélet meghozatalát, s a magukat civilizált államférfiaknak tartó személyekből álló osztrák minisztertanács már 1849. június 24-én természetesnek tekintette, hogy a grófon a halálos ítéletet végre kell hajtani. Batthyány pere tehát egyedi az 1849-1850. évi magyarországi megtorlás történtében. A nyílt és nyers politikai bosszú megnyilvánulása volt, megelőlegezett bűnösséggel és előre eldöntött ítélettel. [103]

A Batthyány-kormány tagjai közül három olyan személy volt, aki 1848. október 3. után is miniszteri, vagy annak megfelelő tevékenységet végzett. Kossuth Lajos előbb az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) elnöke, majd az ország kormányzóelnöke lett. Szemere Bertalan az OHB tagja, december közepétől Felső-Magyarország teljhatalmú országos biztosa, 1849. május 2-ától miniszterelnök és belügyminiszter volt. Mészáros Lázár 1849. április közepéig megtartotta miniszteri tárcáját, május elejéig ideiglenes hadügyminiszter volt, 1848-1849. fordulóján a felső-magyarországi hadtestet vezette, 1849. júliusában a magyar hadsereg fővezére, augusztusban a fősereg vezérkari főnöke volt. Mindhárman emigráltak, így a cs. kir. hatságoknak az ő esetükben be kellett érniük egy távollétükben (in effigie) hozott halálos ítélettel, s nevük bitófára szegezésével.

Deák Ferenc képviselőként 1848. október 3. után is helyén maradt, de miután 1848-1849 fordulóján részt vett a Windisch-Grätzhez küldött békekövetségben, a cs. kir. hatóságok az ő esetében megelégedtek egy rövid igazoló eljárással. A többi miniszter közül Esterházy már szeptember elején lemondott, Széchenyi idegösszeomlása miatt elhagyta az országot, szeptember végén pedig Eötvös József is emigrációba vonult. Klauzál Gábor októbertől betegsége miatt nem vett részt az országgyűlés munkájában. 

A Szemere-kormány tagjai közül Szemerén kívül emigrált Batthyány Kázmér gróf, külügyminiszter, Vukovics Sebő igazságügyi, valamint Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszter. Klapka György helyettes hadügyminiszter Komárom feladása után amnesztiát kapott, Görgei Artúr hadügyminiszternek pedig a cár külön kérésére kellett kegyelmet adni. A cs. kir. hatóságok kezére került viszont Csány László közmunka- és közlekedésügyi miniszter, akit a pesti hadbíróság halálra ítélt, s október 10-én Pesten kivégezték. Csány kivégzését azonban nem annyira miniszteri tevékenysége magyarázza, sokkal inkább az a megfeszített munkásság, amit a drávai, majd a feldunai hadsereg, illetve Erdély teljhatalmú országos biztosaként végzett. Duschek Ferenc pénzügyminisztert szintén hadbíróság elé állították, ám részint igen meggyőzőnek tűnő védőirata, részint – úgy tűnik – magasabb kapcsolatai miatt elkerülte a halálos ítélet végrehajtását, s kegyelem útján „csupán” hat év várfogságra ítélték. 

Az OHB tagjai

Az OHB tagjai közül Kossuthon, Szemerén és Mészároson kívül emigrált Madarász László, illetve Jósika Miklós, s 1849 januárjában elhagyta az országot Pulszky Ferenc. A testületből már 1849. januárjában kivált, s nem követte az országgyűlést Debrecenbe Sembery Imre és id. Pázmándy Dénes; Debrecenben mondott le a tagságról Pálffy János, mindvégig a helyén maradt Nyáry Pál, Patay József, Perényi Zsigmond báró és Esterházy Mihály gróf. Az itthon maradottak közül Semberyt hadbíróság elé állították, de mint „kevéssé terhelt” képviselő, 1850. július 20-án kegyelmet kapott.[104] Id. Pázmándy Dénes ellen csak igazoló eljárást indítottak,s ennek végén igazolták.[105] Nyáryt 1851. október 7-én halálra ítélték, amit kegyelem útján 20 év várfogságra módosítottak. Végül hat év elteltével szabadult.[106] Patayt 1850. július 4-én halálra ítélték, de Haynau kegyelmet adott neki.[107] Perényi Zsigmond bárót a pesti hadbíróság halálra ítélte, s 1849. október 24-én Pesten felakasztották. Az ő halálos ítéletét azonban nem az OHB tagjaként végzett munkája magyarázta, hanem az, hogy a felsőház elnökeként ő írta alá a Függetlenségi Nyilatkozatot, amivel kimerítette a felségárulás vétkét.[108] Esterházy Mihály grófot előbb halálra, majd 6 év várfogságra ítélték, végül másfél év után szabadult.[109]

A felsőház tagjai

Az arisztokratákat, egyházi főméltóságokat, illetve a főispánokat és más magas rangú tisztségviselőket tömörítő kamara tagjai közül Perényi Zsigmondon kívül halálra ítélték, s 1849. október 10-én kivégezték Jeszenák János bárót, Nyitra megye főispánját és kormánybiztosát. Az ő esetében szintén feltételezhető, hogy nem felsőházi tagsága, hanem kormánybiztosi tevékenysége volt a végrehajtott halálos ítélet fő indoka.[110] A főispánok közül többen is szenvedtek hosszabb-rövidebb várfogságot, így Nádasdy Lipót gróf (Komárom megye), Károlyi István gróf (Pest megye), Madocsány Pál (Árva megye), Kuun Gotthárd (Hunyad megye), Návay Tamás (Csanád megye), Szent-Iványi Károly (Gömör és Kishont megye), Eötvös Tamás (Bereg megye), Horvát Antal (Bács-Bodrog megye), Hunkár Antal (Veszprém megye), Joszipovich Antal (Zágráb megye), Ráday Gedeon (Nógrád megye), Szent-Ivány Ödön (Liptó megye), Comáromy József (Abaúj megye), Ragályi Miksa (Torna megye), Mihályi Gábor (Máramaros megye).[111]

Képviselők

Az országgyűlési képviselők közül mindazok, akik 1849. januárja után nem vettek részt a testület munkájában, 1849-1850-ben több lépcsőben kegyelmet kaptak. Az 1849. április 14. után jelen lévők mindegyikét potenciálisan vádolhatták felségárulással, hiszen hallgatólagosan tudomásul vették a függetlenségnek és a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztásának kimondását. Ennek ellenére közülük csupán egyetlen személyt, Szacsvay Imrét, a képviselőház jegyzőjét végezték ki: az ő aláírása – hasonlóan Perényi Zsigmond báróéhoz – ott volt a Függetlenségi Nyilatkozaton.[112] A többi képviselő esetében általában azokat ítélték – az elsőfokú halálos ítélet alól történő mentesítés után – végrehajtandó szabadságvesztésre, akik képviselőségük mellett tisztséget viseltek az OHB-ban, vagy kormánybiztosként is tevékenykedtek. (Ilyen volt Berde Mózes/Mózsa, Bernáth József, Besze János, Boczkó Dániel, Bónis Sámuel, Csertán Sándor, Csiky Sándor, Décsey László, Fiáth István, Gál Dániel, Haczell Márton, Illésy János, Jakovich József, Luzsénszky Pál báró, Madarász József, Mán József, Mikó Mihály, Osztróvszky József, Rákóczi Pacsetich Hugó, Sillye Gábor, Szeles Lajos).[113] A „csupán” képviselői tevékenységükért (ezen belül a magyar-román megbékélés érdekében végzett munkájukért) elítéltek közé tartozott a román nemzetiségű Alexandru Buda/Buda Sándor és Eftimie Murgu; a székelység körében végzett agitációja miatt szenvedett várfogságot Fábián Dániel. Bogdanovits Villibald nemzetőr őrnagyként, majd alezredesként is szolgált 1849-ben; őt előbb besorozták a cs. kir. hadseregbe, majd letartóztatták, és 5 év várfogságra ítélték, de 1850. július 20-án kegyelmet kapott.[114] Mellettük legalább 200 képviselő szenvedett hosszabb-rövidebb ideig tartó vizsgálati fogságot.

Minisztérium tisztviselők

Az osztrák kormányzat igazolási eljárás alá vonta a magyar kormányzat alkalmazásában álló tisztviselők mindegyikét. Közülük egyedül Csernyus Emmánuelt, a pénzügyminisztérium tanácsosát ítélték halálra és végezték ki 1849. október 24-én, Perényi Zsigmonddal és Szacsvay Imrével együtt. Csernyus 1849. januárjában ugyan nem követte a magyar kormányt Debrecenbe, hanem Budapesten maradt. 1849. március 22-én azonban fogta magát, s Debrecenbe ment, ahol felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak. A hadbíróság főképp ezt rótta terhére. Noha a hadbíróság már 1849. szeptember 1-jén halálra ítélte, az ítéletet egyelőre nem terjesztették el jóváhagyásra, nem hirdették ki, sőt, nem is közölték a vádlottal több, mint másfél hónapon át. A várakozás okait csak találgatni tudjuk, annál is inkább, mert szeptember első napjaiban Pesten több kihirdetett és végrehajtott halálos ítéletről is tudunk. Miután Csernyus személyében „szimbolikusan” a magyar államigazgatásban szerepet vállaló személyeket akarták büntetni, elképzelhető, hogy arra vártak, miszerint fontosságban hozzá illő személyekkel együtt hajthassák rajta végre az ítéletet.[115]

A vésztörvényszékek tagjai

A magyar országgyűlés még 1849. február 13-án hozott határozatot (törvényt), amely felhatalmazta az OHB-t öt tagból álló rögtönítélő hadi és polgári vegyes bíróságok alakítására. Ezt követően összesen 18 ilyen bíróság (vésztörvényszék) alakult meg, amelyek 1849. júniusi feloszlatásukig működtek. Ezek tagjaira a cs. kir. hatóságok különösen vadásztak, s kézre kerülésük esetén első fokon halálra, másodfokon pedig végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték.[116]

Egyháziak

A megtorlás során a hatóságok nem bántak kesztyűs kézzel az egyházak vezetőivel és az alsópapság tagjaival sem. Még 1849 nyarán visszavonták több katolikus püspök (Hám János, Esztergom; Lonovics József, Eger; Jekelfalussy Vince, Szepes; Horváth Mihály, Csanád) kinevezését. Hámnak Lonovicsnak és Jekelfalussynak le is kellett mondania. Bémer László nagyváradi katolikus püspököt előbb halálra, majd 20 év várfogságra ítélték, végül egyházi közbenjárásra „csupán” internálták. Rudnyánszky József besztercebányai püspököt hat év várfogságra ítélték, de hasonlóan Bémerhez, őt is csupán internálták, majd lemondatták. Ugyanez lett a sorsa Ioan Lemen fogarasi görög katolikus megyéspüspöknek is. Három evangélikus püspököt, Haubner Mátét, Pákh Mihályt és Szeberényi Jánost végrehajtandó várfogságra ítéltek. 1849. júniusa és októbere között hét lelkészt végeztek ki hadbírósági vagy rögtönítélettel (Rázga Pál, Pozsony; Manszbarth Antal és Szikszai János, Csákberény; Mészáros Dániel, Sopornya; Kantsúr András, Szokolya; Streith Miklós, Vértesboglár; Gonzeczky János, Mezőhegyes).[117]

Megyei tisztviselők

A megtorlás legsúlyosabb formája, a kivégzés elvileg kiterjedhetett a megyei apparátus képviselőire is. Miután azonban a megyei tisztviselők szakértelmére az új rendszer kiépüléséig a megszálló hatalomnak is szüksége volt, megelégedtek általában azzal, hogy fenyegetésekkel biztosítsák a megyei hivatalnokok lojalitását. Börtönbüntetésre csupán azokat ítélték, akik kormánybiztosként is szolgálták a szabadságharc ügyét. Jelenlegi ismereteink szerint begyetlen megyei tisztviselőt végeztek ki, Petőcz Györgyöt, Pozsony megye másodalispánját. Petőcz 1849. januárja után együttműködött a megszálló hatóságokkal, 1849. április végén pedig komoly érdemeket szerzett a nyugati határszélre visszaszorult cs. kir. fősereg ellátásában. Május elején azonban, amikor magyar csapatok érkeztek a Csallóközbe, Petőcz a helyén maradt, s részt vett a magyar hadsereg számára végzett újoncozás megszervezésében, majd a hónap közepén visszatért a pozsonyi cs. kir. főhadiszállásra. Miután itt már tudtak a magyar oldalon játszott szerepéről, letartóztatták, hadbíróság elé állították, s május 24-én a hadbíróság ítélete alapján agyonlőtték.[118]

A katonák

A legsúlyosabb megtorlás a szabadságharc hadseregének tisztikarát érte. Az 1848. október 3. után harcolókat fegyveres lázadással, az 1849. április 14. után helyükön maradókat emellett felségárulással is vádolták. Külön súlyosbító körülményként esett latba, hogy a cs. kir. hadseregből korábban kilépetteknek távozásukkor olyan értelmű nyilatkozatot kellett aláírniuk, hogy soha nem harcolnak a cs. kir. hadsereg ellen. A honvédsereg tisztikarából összesen 27 főt végeztek ki.

Ez – tekintve azt, hogy a honvédség tisztikarának összlétszáma kb. 12.100 fő volt – talán nem tűnik soknak. A szabadságharc folyama alatt kilépettek leszámításával 11.500 fő marad.[119] Ebből a létszámból azonban a legsúlyosabb ítélet a mindvégig megmaradó, korábban a cs. kir. hadseregben tisztként szolgált személyeket fenyegette, hiszen a legénységi állomány testületi amnesztiát kapott, a korábban a cs. kir. hadseregben nem szolgáltakat pedig csak az esetben állították hadbíróság elé, ha a honvédseregben tábornoki rangot viseltek. (Ilyen személy egy sem volt.) A honvédseregben szolgáló volt cs. kir. tisztek létszáma Bona Gábor kutatásai szerint kb. 2000 fő lehetett, közülük több mint 500 olyan személy volt, aki végigszolgálta a szabadságharcot, és tábornok vagy törzstiszt (őrnagy, alezredes, ezredes) lett belőle. (Ez a végig szolgáló tábornokok és törzstisztek több mint fele volt.) Az aktív vagy kilépett/nyugalmazott cs. kir. tisztek közül valamivel kevesebb, mint 500 fő szolgált századosként a honvédseregben.[120]

Azaz, nagyjából 1000 olyan személy volt a tisztikarban, akit a halálos ítélet fenyegetett. Közülük azonban le kell vonnunk a szabadságharc folyamán elhunytakat, az emigráltakat, végül a komáromi és péterváradi várőrség tisztjeit, akik amnesztiát kaptak. Ez a végig szolgáló 945 tábornok és törzstiszt közül kb. 300, a 2600 (a kilépettek leszámításával 2400) főnyi századosi kar esetében önmagában több mint 500 fő volt.[121] A kutatások jelen állásában azonban nem tudjuk, hogy a megtorlás legsúlyosabb formája által nem fenyegetett személyek közül hányan voltak korábban cs. kir. tisztek. Bona Gábor kutatásai szerint a fegyverletétel alkalmával 15 tábornok és 550 törzstiszt került a cs. kir. hatóságok kezére, közülük 440 főt állítottak hadbíróság elé. Kivégeztek 12 tábornokot, 2 ezredest, 5 alezredest és 2 őrnagyot. (Witalis Söllt, a tiroli légió őrnagyát még 1849. januárjában, Mednyánszky László őrnagyot, Lipótvár erődítési parancsnokát pedig 1849. júniusában végezték ki.) A hadbíróság elé állított 370 százados közül Gruber/Gödrössy Fülöpöt még 1849. júniusában végezték ki, további négy főn 1849. októbere után hajtották végre az ítéletet.

A hadbíróság elé állítottak közül 320 főt ítéltek – általában az első fokon kirótt halálos ítélet után kegyelem útján – hosszabb-rövidebb (1-20 év közötti) várfogságra. 70 főt csupán rangfosztásra ítéltek, 30 főt felmentettek, 4 fő a vizsgálat során halt meg, a korábban tiszti rangjuk nélkül kilépettek közül a még el nem ítélteket 1850 júniusában amnesztiában részesítették. Ennek következtében végül 175 fő ülte le büntetése egy részét; az utolsók csak 1859-ben szabadultak. A korábban cs. kir. tisztként nem szolgálók közül 4 főt külországoknak adtak át, 40 főt pedig besoroztak a cs. kir. hadseregbe. [122]

A századosi karból 262 főt ítéltek 1-20 év közötti várfogságra, az utolsó elítéltek közülük is 1859-ben szabadultak. 80 főt rangfosztásra, 30 főt pedig felmentettek. 519 honvédszázadost és 2191 főhadnagyot és hadnagyot pedig besoroztak a cs. kir. hadseregbe.[123] Összességében tehát mintegy 3500 olyan tagja volt a honvédsereg tisztikarának, akiket a megtorlás valamilyen módon érintett. 

3. táblázat. A kivégzett katonák 

Név	A honvédseregben viselt rang	A cs. kir. hadseregben viselt rang
Karol Gustav d’Abancourt	százados	hadapród, rangjától megfosztva
Aulich Lajos	vezérőrnagy	alezredes
Damjanich János	vezérőrnagy	százados
Dessewffy Arisztid	vezérőrnagy	százados, kilépett
Peter Giron	alezredes	nincs
Gruber Fülöp	százados	őrmester
Ludwig Hauk	alezredes	hadnagy, kilépett
Hruby Gyula lovag	őrnagy	hadnagy
Kazinczy Lajos	ezredes	főhadnagy, kilépett
Kiss Ernő	vezérőrnagy	ezredes
Knezić Károly	vezérőrnagy	százados
Kolossy György	százados	nincs
Láhner György	vezérőrnagy	őrnagy
Lázár Vilmos	alezredes	hadnagy, kilépett
Karl Leiningen-Westerburg gróf	vezérőrnagy	százados
Mednyánszky László báró	őrnagy	hadnagy (nemesi testőr), kilépett
Murmann Sámuel	őrnagy, nemzetőr	főhadnagy, kilépett
Nagysándor József	vezérőrnagy	százados, kilépett
Ormai (Auffenberg) Norbert	ezredes	hadnagy, rangjától megfosztva
Ernst Poelt von Poeltenberg lovag	vezérőrnagy	százados
Sándor László	százados	nincs
Schweidel József	vezérőrnagy	őrnagy
Witalis Söll	őrnagy	?
Tamás András	alezredes, nemzetőr	százados, nyugalmazott
Török Ignác	vezérőrnagy	alezredes
Vécsey Károly gróf	vezérőrnagy	őrnagy
Mieczysław Woroniecki	alezredes	hadnagy

d.) A megtorlás hatásossága

Mennyire volt hatásos a megtorlás? Elérte-e a célját? A kérdésre azért nehéz választ adni, mert – bármilyen paradox módon is hangzik – nem tudjuk, mi is volt a megtorlás célja: Pontosabban, a cél (vagy a célok) folyamatosan változott (változtak), s nyilván egészen más funkciót szánt a megtorló intézkedéseknek Windisch-Grätz és Haynau, I. Ferenc József és Schwarzenberg. A kezdeti, 1848. őszi és téli császári és fővezéri kiáltványok alapján feltételezhető lett volna, hogy ad absurdum, halálbüntetéssel sújtanak mindenkit, akit fegyverrel a kezében fognak el, vagy aki részt vesz a magyar országgyűlés munkájában. Az 1848-1849. téli fejlemények, a honvédseregben szolgáló magas rangú volt cs. kir. tisztek tömeges lemondása, a képviselők egy részének, köztük a képviselőház elnökének, ifj. Pázmándy Dénesnek a kiválása azonban némi reményt ébreszthetett aziránt, hogy nem lesz szükség a fenyegetések betű szerinti betartására. Mással aligha magyarázható, hogy végrehajtott halálos ítéletet csak kisemberek ellen hoztak, s a legmagasabb rangú kivégzett honvédtiszt, Witalis Söll sem volt korábban tiszt a cs. kir. hadseregben. Haynau színrelépésével megint a totális megtorlás elképzelése látszott uralomra jutni, s akár kiáltványait, akár magánleveleit olvassuk, a cs. kir. fővezér láthatólag komolyan gondolta a teljes leszámolást a forradalom és szabadságharc vezetőivel. „„…a lázadóvezéreket fel fogom köttetni, és minden cs. kir. tisztet, aki a forradalmárok szolgálatába állt, agyon fogok lövetni, gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal, és hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani. A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak. – Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak” – írta nem sokkal a fegyverletétel után Radetzkynek.[124] Ám a nagy lendülettel meghirdetett leszámolást maga az osztrák kormány, illetve az uralkodó korlátozta a legbűnösebbnek tartott személyekre, s a megtorlás célcsoportjaiból (miniszterek, OHB-tagok, képviselők, kormánybiztosok, főispánok, állami hivatalnokok, katonák) végül – a katonákat leszámítva – „csupán” egy-egy személy vált a megtorlás legsúlyosabb formájának áldozatává; azaz, a megtorlás félig-meddig inkább szimbolikus, mint tényleges volt. (Ez persze nem feledtetheti azt a tényt, hogy így is sokkszerűen érte a magyar társadalmat, amely ilyen mértékű politikai megtorlással az 1670-es évek óta nem szembesült. Az 1795. évi jakobinus összeesküvés ugyanis jóval kisebb kiterjedésű volt, s külső jegyeiben mindenképpen kimerítette azokat az ismérveket, amely a fennálló rend erőszakos megdöntésének kísérletét jellemzik.)

A magyar politizáló és katonai elit megsemmisítése tehát nem sikerült, még ha mindkettő érzékeny veszteségeket s szenvedett. Már csak azért m sikerülhetett, mert az elit egy jelentős része az emigrálással eleve kivonta magát a megtorlás alól. Az elit és a társadalom megfélemlítése szintén felemás eredményekkel járt, hiszen a kivégzések leállítása eleve azt üzente a társadalomnak, hogy a győztes hatalom vagy nem érzi magát elég erősnek a leszámoláshoz, vagy nincs hozzá elég bátorsága. A börtönbüntetésekkel, a besorozásokkal ki tudták ugyan vonni az elit jelentős részét a közéletből, s a megszállás, a rendőri megfigyelés révén az elit további jelentős csoportjait is vissza tudták tartani a cselekvéstől, illetve szemmel tarthatták, de nem tudták az ellenállás minden útját elzárni. A függetlenségi összeesküvések kudarcai nyilvánvalóvá tették, hogy a rendszer belülről, erőszakos úton nem számolható fel. Ám az ellenállás társadalmi-kulturális formáival a hatalom nemigen tudott mit kezdeni. Be lehetett tiltani rendezvényeket, kezdeményezéseket, cenzúrázni lehetett a lapokat és a könyveket, de nem lehetett betiltani és ellenőrzés alatt tartani mindent.

A megtorlás a hatalom szempontjából inkább volt fölösleges, mint hasznos. Az ország teljes katonai veresége után az önálló magyar állam, az önálló magyar haderő realitása a semmivel volt egyenlő. A politizáló elitnek nem voltak olyan lehetőségei, amelyek kihasználásával belülről komolyan veszélyeztethette volna a hatalom pozícióit. Az önkormányzati és országos politizálás színtereinek teljes betiltása révén a magyar politikusok egy évtizeden át nem tudták olyan mértékben terjeszteni és megvitatni elképzeléseiket, mint a reformkorban vagy 1848-ban. A kivégzések megakadályozták, hogy a háború után a béke ne csupán egy állapot legyen, hanem együtt járjon a megbékélés élményével.

Mennyiben lett volna más az 1849-1867, s azon belül az 1849-1859 közötti időszak, ha nincsenek kivégzések; ha Batthyány Lajos, Perényi Zsigmond, Szacsvay Imre, Jeszenák János, Csány László nem esnek a hóhér áldozatául, ha nem végzik ki az aradi tizenhármakat és a többi katonát? A teljes megszállás árnyékában az ország cselekvési lehetőségeit aligha változtatta volna meg. A hatalom elfogadottságát viszont alaposan korlátozta és akadályozta. 1849. októberét a magyar társadalom nem bocsátotta meg, s az emigráció akcióinak hazai elfogadottságát és visszhangját részben a megtorlás brutalitása magyarázta. A törvényes utat képviselő miniszterelnök kivégzése nem a hatalom erejét, sokkal inkább annak kíméletlenségét és alkuképtelenségét jelezte. Az esküjükhöz hű, s a háborúnak véget vető katonákkal való leszámolás erkölcsileg hiteltelenítette a béke visszatéréséről hangoztatott szólamokat.

1860-1861, majd pedig 1867 után azok a politikusok jutottak ismét szóhoz, akiket 1849 után börtönnel, távollétükben hozott halálos ítélettel, rendőri megfigyeléssel megpróbáltak elhallgattatni. 1849-1867 között a politizáló elitnek voltak súlyos veszteségei: az emigrációban halt meg Batthyány Kázmér és Beöthy Ödön, itthon Szalay László és Palóczy László, öngyilkos lett Széchenyi István és Teleki László, megőrült Szemere Bertalan. Ám a zöm túlélte a megtorlást, az önkényuralmat. A kiegyezés után az egyetlen Kossuth Lajos kivételével mindenki hazatért. (Kossuth is hazatérhetett volna, azonban erre politikai és erkölcsi okokból nem volt hajlandó.)

Az 1861-es és az 1865-1867-es országgyűlés képviselőházát jelentős számban olyanok alkották, akik 1848-49-ben is képviselők voltak. Az 1868-ban létrehozott m. kir. honvédség parancsnoki állománya tele volt olyan honvédtisztekkel, akiket 1849 után halálra, majd kegyelemből több éves várfogságra ítéltek.[125] Az új felelős kormány miniszterelnöke az az Andrássy Gyula gróf lett, akit 1851-ben a szabadságharc diplomáciájában játszott szerepéért távollétében jelképesen kivégeztek. Sőt, I. Ferenc József 1871-ben a Monarchia közös külügyminiszterévé nevezte ki. Huszonkét évvel Arad és Pest után egy forradalmi szerepéért halálra ítélt honvédezredes ült Metternich és Schwarzenberg íróasztalához. Kell-e ennél több bizonyíték arra, hogy a megtorlás nemcsak értelmetlen, de fölösleges is volt?