Reform: A Hunyadi téri imaház falán emléktábla tiszteleg nagyapja emléke előtt. Mit tud erről?

 

- Valamikor 1900 körül avatták, és minthogy az Eötvös utcában lakott a dédapám és dédanyám, ezért ehhez a közösségéhez tartoztak. Az imaház alapításakor a fontosabb elnökségi tagok neve megjelent, és ott volt a dédapám, Weiszfeld Adolf neve, a tábla alján pedig ott van ár. Vázsonyi Vilmos ügyész, aki ebben az esetben védőügyvédje volt azoknak az ügyeknek, amelyek a közösséget érintették. Nagyon érdekes, hogy 1991-ben a tábla újra előkerült a következő restauráláskor. De éppen azért, mert be volt falazva, kitűnő állapotban maradt. Úgyhogy mindennek vannak jó és rossz oldalai.

 

Reform: Mit gondol, ha az ember ma egy meggyfa bottal sétálna, azt kinevetnék?

 

- Korszerűtlennek lenni érték, ha el tudod fogadtatni az emberek egy részevei, és érzik rajtad, hogy autentikus dolgot képviselsz. Az igaz. hogy ma nem a meggyfa bot korszakában vagyunk. Szép Ernőt azért még olvassák, aki a legszebb cikket írta erről a botról. Ő úgy mutatkozott be élete alkonyán, hogy „Szép Ernő voltam". Ha fehér szemüvegében, vakon, még a Liszt Ferenc téren botorkálva emlékezett a meggyfa botra, mert 1947-ben, amikor a nagyanyám az utolsó emlékestjét tarthatta az Abbáziában, azt ő vezette be. és szó volt a meggyfa botról, akkor úgy gondolom, hogy az embernek vállalnia kell a bot hagyományát, mert annál nemesebb, szebb polgári becsület nincs, mint a meggyfa bot becsülete.

 

Reform: Tudom, nem lehetett egyszerű olyan híres, ismert ember, mint Vázsonyi Vilmos neve alatt élni és közéleti szerepet vállalni. Miként lehetett ezzel megbirkózni?

 

- Megkönnyítették a nácik és a kommunisták, amennyiben az üldözés mindig leegyszerűsíti a helyzetet, mert akkor ebből nincs se előjog, se privilégium, nem szükséges, hogy példásan viselkedj, mert akárhogy viselkedsz, úgyis belekerülsz a szórásba. Nagyon nehéz volt az első években, amikor még nem volt üldözés. Vagy legalábbis csak diszkrimináció volt, és nem volt üldözés. Mert akkor éltanulónak kellett lennem, mindenben példásan kellett viselkednem, mert megmondták, hogy az édesapámra, mint kerületi és előzőleg országgyűlési képviselőre visszaüthet, ha én valami rosszat teszek. De akkor engem ez nem zavart. Az mert rám súlyos csapást, hogy a túléléshez álnéven kellett bujkálnom. Ez olyan valami, amit én annak a kollaboráns rendszernek soha megbocsátani nem fogok. Elmondhatatlan, ha valaki ezzel a névvel és azzal, amit ezáltal már gyerekkorában megkapott, arra kényszerül, hogy az életben maradáshoz álnéven bujkáljon, vagy különben gettóba viszik, és esetleg a halálba. A hamis papírt Móricz Zsigmond nevelt lánya, az Árvácska, a Csibe, Móricz Erzsébet adta a nagyanyámnak. Vörös Vilmosnak hívtak, és bajai menekült voltam, minthogy az anyai családom odavalósi. 1945 végén tudtam meg. hogy ezt Móricz Erzsébet adta nekünk, mert a nagyanyám elvitt megköszönni a hamis papírt, és azt akarta, lássam azokat, akiknek ezt köszönhetjük. Elmentünk hozzájuk, egy kis Baross utcai könyvkereskedésben dolgoztak, éltek. Móricz Erzsébet és férje. dr. Keresztes Károly, aki Móricz ügyvédje volt előzőleg. A könyvüzletet államosították a kommunisták. Móricz Erzsébetet, hogy a könyvszakmában maradjon, betették egy újságkioszkba a Kossuth Lajos utca és a Múzeum körút sarkán, amelyet télen nem lehetett fűteni. Én akkor már nem voltam Magyarországon. 1956-ban elmentem. 1990 után nagymértékben hozzájárultam és dolgoztam azon, hogy ez a házaspár megkapja posztumusz az Igazak kitüntetését. 1945 után inkább az bántott, hogy nincs igazságszolgáltatás, hogy vakon választják ki az áldozatokat, hogy olyan embereket bántanak, akik náciellenesek voltak, hogy kifosztják és államosítják azt a magyar arisztokráciát és polgárságot, amelyben kiváló emberek is voltak, akik ellenálltak a náciknak, és hogy kijelentik: a népben viszont mindenki jó. Ma pontosan tudjuk, hogy nem a származás dönti el, hogy valaki jó-e vagy rossz. Vagyis az első pillanattól fogva úgy éreztem, hogy megcsaltak, becsaptak és hazudnak. A nehéz, sztálini években belekerültünk abba a normális szórásba, amelybe nagyon sokan, de Budapesten maradtunk. Anyám többnyelvű levelezőként, fordítóként dolgozott, mert háromnyelvű felsőfokú nyelvvizsgája volt, ez tartott életben bennünket. Nagyanyám, Vázsonyi Vilmos özvegye viszont, miután kegydíját is elvették 1949 végén, 71 éves korában mindenéből kifosztva, önkezével vetett véget életének, mert nem bírta tovább. A kommunista rendszer negyven évében húsz évig a lopottból élt és húsz évig a kölcsönből. Ehhez képest még a Noszty-fiú is egy morális érték. (Elmesélem neki, hogy nagyapám, egy rendes jezsuita ember volt. Amikor a negyvenes években, a megbélyegzések idején, egy matematika professzorral, aki történetesen zsidó származású volt, sárga csillaggal, tüntetőleg végigvonult a szegedi utcán, így vállalva szolidaritást. Negyvenöt után lefasisztázták. Engem is ekként kezelnek, mert az ő unokája vagyok.)

 

Reform: Azon nagyapjának életműve, írásai, gondolatai, a róla készült-akár Bródy, Bán - cikkek, elemzések a polgár szóról számomra nagyon szimpatikusan szólnak. De önnek mit jelent a polgár kifejezés ma, amikor kvázi már szitokszó?

 

- Már megint?

 

Reform: Bizony. Most vagy polgár van, vagy szociáldemokrata. Az ön nagyapja polgárként volt közel a szociáldemokratákhoz.

 

- Azért polgári demokráciában élünk 1990 óta. Én nem tudom, ki mit és mit nem mond, de általános választások vannak, ráadásul egy relatíve jó választójoggal, amely biztos többséget ad, egy cikluson keresztül lehet kormányozni. Az önkormányzatok erejét én megerősíteném, de ez felfogás kérdése. Szabadság és polgári demokrácia van. Amit polgári demokraták nélkül hosszú távon nem lehet csinálni. Egy személyes, családi példa. 1993-ban a Zuglói Önkormányzat egyhangúlag megszavazta, hogy ad egy kis sétányt a Városligetben a nagyapámnak. A Fővárosi Közgyűlés ugyancsak egyhangúlag megszavazta ezt. Ennek az oka az volt, hogy Zugló annak idején a nagyapám választókerületéhez tartozott, a Terézváros még akkor magában foglalta a Zuglót. Nagyon meg voltam hatva, mert a MIÉP-től az MSZP-ig mindenki megszavazta,  ami  ugye nem mindennapi jelenség Magyarországon, 1993-ban pláne nem volt az. Felavatták a sétányt, amely a Kós Károly sétánynál kezdődik a Városligeti-tó partján, és az Állatkerti útig ment. Három éve nem voltam Budapesten egy napnál többet. Kisétáltam, és a következőt látom: a három táblából kettő - az Állatkerti út sarkán lévő - eltűnt, nyoma sincs. A tóról elkanyarodást jelzőnek még megvannak a vas alapjai, de a nevet kivették, és oda egy butikos a holmijait rárakta meg hozzátámasztotta. Csak én tudom, hogy ez a vas eredetileg egy névtáblát jelzett. Egy tábla még megvan a Kós Károly sétány sarkán, az meg le van graffitizva, és ennek sincs semmi politikai oka, mert a Kós Károly táblája épp úgy le van graffitizva. Azt mondanám, amíg nincs sokkal szigorúbb rend és törvényesség, amíg a bírák enyhék, amíg a rendőrség nem hatékony, nem lehet polgári demokráciát csinálni. Ha mi a stadionok huligán moslékát, a motorberregtető állatokat, a graffitimajmokat nem tudjuk semlegesíteni, akkor abból előbb-utóbb politikai bajok is lesznek. A lakosság döntő többsége rendet kíván, és esetleg egy napon azért akar majd rendpártot, mert így nem óhajt élni. Mert közbiztonságot akar. mert azt akarja, hogy ne törjenek be. ne lopjanak, ne raboljanak, ne grasszáljanak a bűnözők semmilyen nívón. És a kisembert ez még jobban bánthatja, mint a nagy bankos visszaélések, amelyek szintén súlyosak, de kevéssé a mindennapi élet keretein belül jelentkeznek. Azt gondolom, hogy polgár az, aki hisz a saját értékeiben, és ezek jegyében tisztességesen viselkedik, de mástól is elvárja, hogy tisztességesen viselkedjék. És ha ez nem megy, akkor a törvény erejével kényszeríti erre azt, aki társadalomellenes. reform: Teher vagy dicsőség a Vázsonyi név?

 

- Semmiképp sem hiszem, hogy dicsőség önmagában véve. Jó kérdés, de még nem kérdezték, és így még nem gondolkodtam rajta. Azért is mondtam a gyerekkort és a fiatalságot, mert ott foglalkoztatott, az ember később járja a saját útját. Talán nem dicsőség, de bizonyos elégtétel. Az az érzésem, hogy semmit a családom múltjából nem kell megbánnom. Az édesapám, a nagyapám, a dédapám életében nincs egy szemernyi ilyen természetű dolog. Ez ad egy bizonyos könnyűséget az életben. Kevesen vagyunk így ezzel Magyarországon. Belső lelki elégtétel Isten előtt. Ez nem az emberek világának szól. Az az érzés, hogy ha én valami bűnt elkövettem, azt majd nekem meg kell beszélnem valamikor odafent, de a családom olyan tiszta, makulátlan, abszolút minden kérdésben helyesen döntő, s ez olyan rendkívüli, hogy persze, ebből a szempontból dicsőség. Megtaláltam az utat, és ezért nem teher.