A másikba pedig azok a "lényeglátók", akik a hamis konstrukciókat elutasítva és "duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba" szorulva előbb vagy utóbb izolálódtak. Az előbbibe többek között Deákot, a két Andrássyt, Apponyit, Tisza Istvánt és Szekfű Gyulát, az utóbbiba Kossuth Lajost, Táncsics Mihályt, Ady Endrét és Szabó Dezsőt sorolta. Természetesen mindkét csoport bővíthető. Az utóbbiba maga Bibó is besorolható, s bízvást ide helyezhető a nála egy generációval idősebb Jászi Oszkár is, akinek első teljes és részletes életrajzát a napokban tette közzé Litván György, a XX. század első évtizedeinek és az úgynevezett második magyar reformnemzedéknek egyik régi és hivatott kutatója.
Ki volt Jászi Oszkár, és hogyan lett belőle "különc" és "ádáz próféta"? 1875-ben született a szilágysági Nagykárolyban. Szülei a magyar társadalomba és kultúrába már integrálódott középosztálybeli zsidók voltak, akik 1881-ben - gyermekeikkel együtt - az izraelita vallást is kálvinistára cserélték. Iskoláit a helyi elemiben és a piarista gimnáziumban kezdte, majd a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karán folytatta. 1896-ban, doktorrá avatása után a Földművelésügyi Minisztérium szolgálatába lépett. 1900-ban részt vett a Huszadik Század című társadalomtudományi folyóirat megindításában, amelynek rövidesen meghatározó szerkesztőjévé és szerzőjévé vált. 1906-tól csak a szerkesztésnek, valamint tudományos és politikai ambíciói kielégítésének élt. 1907-es programadó írásában (Az új Magyarország felé) élesen bírálta a korabéli magyar közállapotokat, amelyekkel az általános és titkos választójog, a földreform és az "erőszakos magyarosítás" elvetésének hármas pillérén álló jóléti "kultúráltam" idealizált vízióját szegezte szembe. Nemzetiségpolitikai programját 1912-es nagy munkájában (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés) részletesebben is kifejtette, "...a nemzetiségi béke megvalósításának - írta ebben - két sine qua non föltétele van: Az egyik: jó iskola, jó közigazgatás, jó bíráskodás a nép nyelvén. A másik: minden nemzetiség ama jogának elismerése, hogy nyelvét, kultúráját szabadon fejlesztheti ki. [...] A mai "nyelvi egység" a kultúra temetőjének egysége, ahol a vékony és durva vármegyei úri réteg magyarsága alatt a százezrek néma jogtalansága és rejtett poliglott kultúrálatlansága lakik. Ellenben az anyanyelvükön élő és boldoguló népmilliók gazdagodása és kultúrája jogot és kenyeret adna nemcsak elmaradt nemzetiségeinknek, hanem az ipar, a műveltség és a szabadság nem is sejtett fokára emelné az egész magyar államot és biztosítaná függetlenségét minden külpolitikai komplikációval szemben."
1918 októberében a Magyar Nemzeti Tanács tagja, majd a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett. Háború előtti elképzelésein jelentősen túllépve az elszakadásra készülő nemzetiségi vezetőknek Magyarország "Keleti Svájc"-cá alakítását, vagyis föderalizálását ajánlotta - eredménytelenül. A kudarcot beismerve 1919. január 19-én lemondott. A Tanácsköztársaságot "új középkorként" értékelte, amelyet - prognosztizálta, ezúttal helyesen - elkerülhetetlenül "fehérterror" fog követni. 1919. április 30-án ezért elhagyta az országot. Bécsben telepedett le, ahol 1925-ig maradt. Visszaemlékezéseiben (Magyar kálvária - magyar föltámadás) és más írásaiban egyforma élességgel támadta a proletárdiktatúrát és a berendezkedő Horthy-rendszert. Bízott benne, hogy az utóbbi rövid időn belül megbukik, és ismét az októberi forradalom demokratikus eszméi diadalmaskodnak. Amikor ezt a tévedését is belátta, az Egyesült Államokba költözött.
1925-től 1942-es nyugdíjazásáig az Ohio állambeli Oberlin College szociológiaprofesszora volt. Nyaranta közben gyakran visszajárt Európába, de Magyarországra meg sem kísérelt vízumot kérni. Utolsó nagy munkája, melyet a Habsburg Birodalom felbomlásáról írt, 1929-ben jelent meg angolul. 1945-46-ban bizakodott, hogy a szovjet katonai jelenlét ellenére megnyílik a lehetőség Magyarország demokratikus fejlődése és a dunai népek összefogása előtt. 1947-es budapesti látogatása során szerzett tapasztalatai azonban szertefoszlatták reményeit. Ismét tévedett, de ifjúkori demokratikus meggyőződéseit továbbra sem adta fel: "őrült volnék - írta egyik ekkori levelében -, ha a reálpolitikus szerepét akarnám játszani. Nekem ma már eltávozásom előtt csak egy kötelességem van e földön: rendületlenül betartani elvi vonalamat." 1956 októberét súlyos betegen érte meg, a budapesti hírek már nem jutottak el tudatáig. 1957. február 13-án hunyt el Oberlinben.
*
A XX. századi magyar történelem gyakori politikai fordulataiból, és az ezeket szinte menetrendszerűen követő történeti átértelmezésekből következett, hogy a fenti életút egymástól nagyban különböző értékelések alapjául szolgált. A mai magyar társadalom történelmi tudatában így másokhoz hasonlóan Jászi Oszkárról is különböző képek élnek. A legöregebbek, vagyis a két világháború közötti fiatalok Jászi-képét alapvetően Herczeg Ferenc, Mályusz Elemér és Tormay Cecile gyűlölködő és rosszindulatúan elfogult interpretációi határozzák meg. Ebben a megközelítésben Jászi maga a megtestesült gonosz, az "oroszlengyel zsidók fia", aki "fajának egész destruktív dühével bomlasztó theoriákat szaval az őstermészettel szemben" (Tormay), és végül "nem átallott egy egész nemzetet odavetni a laboratórium asztalára, hogy ott beoltassák a kommunizmus szérumával, s azután, mint egy kísérleti nyulat, érzéketlenül, szenvtelenül nézte vergődését" (Mályusz).
A II. világháború után eszmélkedő nemzedékek történelmi tudatába ugyancsak egy negatív Jászi-kép épült be. A vörös diktatúrát a fehérhez hasonlóan elutasító politikus demokratikus eszméit érthető módon Rákosi is veszélyesnek tartotta, "kár volt őt beengedni és itt jól táplálni" - idézi Litván a diktátor szavait, melyek Jászi 1947-es hazalátogatása után hangzottak el. 1956 után - legalábbis eszmei értelemben - ismét bűnbakká vált. A Jászi Oszkár ideológiájának bírálatáról alcímmel 1960-ban megjelentetett monográfiájában Fukász György megállapította: "a polgári radikalizmus elméleti forrásain nevelkedett egyes értelmiségi csoportok" gondolatvilágában a Németh László-i "Kert-Magyarország"-felfogás "összetalálkozott Jásziék gondolatvilágával", amely így közvetve az "ellenforradalom" eszmei előkészítőjévé vált. Hogy pontosan mik is voltak ezek az eszmék, arról persze csak igen kevesen tudhattak, hiszen a bírált személy könyveit 1918 óta Magyarországon nem adták ki, a régiek színe-java pedig indexen volt, melyeket csak a könyvtárak zárt részlegeiben tanulmányozhattak az arra érdemesítettek.
Jászi Oszkár rehabilitálása és szellemi hazatérése az 1970-es évek második felében kezdődött, amikor az addigra már konszolidálódott és liberalizálódott Kádár-rendszer kezdte újragondolni a nemzethez és a nemzeti múlthoz való viszonyát. Ennek egyik első jele a Központi Bizottság "illetékes" albizottságának 1974-es állásfoglalása volt, amely kimondta, hogy "Az antifeudális harcok, a jobbágy-paraszti mozgalmak, forradalmak hagyományai mellett a relatív polgári progresszió történetének kritikusan elsajátított hagyományairól sem feledkezhetünk meg. Szervezett munkásaink a XIX. században, a Tanácsköztársaság idején és a Horthy-korszakbeli munkásmozgalomban - ha vitázva is -sokszor együtt haladtak a paraszti demokratizmus, továbbá a polgári haladás szociális kérdésekre fogékony radikális képviselőivel."
Bár némi kiadói és politikai ellenállást még ezután is le kellett küzdeni, a rendszerváltás kezdetéig terjedő másfél évtizedben öt Jászi-könyv, illetve -válogatás jelent meg. Először, 1982-ban publicisztikai írásai és 1929-es, addig csak angolul olvasható egyik főműve, A Habsburg-Monarchia felbomlása, majd 1986-ban másik nagy munkájának (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés) rövidített változata. 1988-ban a Monarchia jövőjéről papírra vetett 1918-as víziója (A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok) látott napvilágot reprint kiadásban, majd a következő évben 1920-24-es visszaemlékezése (Magyar kálvária - magyar föltámadás). E munkák közül kettőt Litván György rendezett sajtó alá.
Ezenközben megjelentek az első újraértékelések is, amelyek közül Hanák Péter nagy ívű és mély empátiáról tanúskodó esszéje emelkedett ki Jászi nemzetiségpolitikai elgondolásairól (Jászi Oszkár dunai patriotizmusa, 1985). Jászi - vont mérleget Hanák Bibó tipológiájára emlékeztetve - minden politikai ambíciója ellenére sem volt "reálpolitikus" és amerikai egyetemi tanársága ellenére sem volt "szaktudós". "Az "izgága Jézusok" fajtájából való volt, s legközelebb alkatilag is a felvilágosult prófétához állott."
Nyilvánvaló tévedései és illúziói ellenére az 1970-es évek második és az 1980-as évek első felében Jászi Oszkár az alternatív történeti olvasatok és politikai programok kimunkálásával foglakozó fiatalok egyik legfontosabb orientációs pontjává vált. Litván is említi, én is tanúsíthatom, hogy 1982-ben, amikor A Habsburg-Monarchia felbomlása megjelent, az első kiadás példányai néhány nap alatt eltűntek a fővárosi könyvesboltokból. Ennél is fontosabb bizonyíték hazatérésére és akkori megbecsülésére, hogy az 1985-ben induló Századvég borítólapján Ady, Babits, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Németh László és Bibó István portréi mellett hetedikként az övé szerepelt.
A rendszerváltás utáni években Litván György és munkatársai újabb négy kötetet - cikkek, levelek, naplórészletek és bibliográfia - adtak ki Jászitól, illetve Jásziról. A politikai fordulatnak köszönhetően 1991-ben sor kerülhetett hamvai hazaszállítására és ünnepélyes újratemetésére is. Ezt követően viszont egyre kevesebb szó esett róla, majd 2001-ben - tempora mutantur - "a XX. Század Intézet megbízásából" megjelent az új Anti-Jászi. Ezt a két világháború közötti negatív klisé számos elemét felelevenítő munkát Pelle János írta. Közben mindenki várta - merthogy Litván György folyamatosan ígérte -a nagy, a teljes Jászi-biográfiát.
Az ötszáz oldalas és 20 fejezetre bontott munka több szempontból beváltja a hozzá fűzött reményeket. Az anyag, amelyet a szerző áttekintett, hatalmas és gazdag. Jászi magyar, német és angol nyelven publikált írásai - a tucatnyi könyvön kívül több száz cikk és előadás - mellett a szerző feldolgozta a különböző gyűjteményekben található terjedelmes kéziratos hagyatékot is. Ez utóbbin belül különösen értékes a 39 füzetet megtöltő 1919 és 1956 közötti napló, amely a New York-i Columbia Egyetem kézirattárában található. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy az emigráns Jászi mindennapjairól -családi életéről, szerelmeiről, betegségeiről, vívódásairól és szorongásairól - Litván olyan plasztikus képet tudott rajzolni, ami a Jászi-életmű ismerői számára is reveláció. A Jászi által írottak mellett fontosak a róla és tevékenységéről készült miniszteriális és egyéb jellegű - hazai és külföldi - anyagok is. Nyilván nem kis fáradtsággal a szerző ezeknek is utánajárt.
A számtalan helyről összegyűjtött sok ezernyi adatot Litván az életrajzírás klasszikus módszerei szerint gyúrta össze elbeszéléssé. Rendezőelve a szigorú kronológia, amelyet egyetlen egyszer sem tör meg tematikai bontás. Technikája pedig a problémákat nem kikerülő, de túlságosan nem is boncolgató leírás. E módszer előnye a lendületesség, amelyhez könnyed és oldott stílus társul. Mindezek nagyon olvasmányossá, és helyenként irodalmi, esztétikai szempontból is értékessé teszik az életrajzot.
Azok viszont, akik Jászi politikai működésének és/vagy szellemi hagyatékának az értékelését várták a szerzőtől, csalódottan fogják letenni a könyvet. Litván sem az életút vitatott kérdéseivel, sem az ezeket értelmező-minősítő kortársi és későbbi állásfoglalásokkal kapcsolatban nem foglal direkt módon állást. Pelle János könyvére például egyetlen szóval sem reflektál, s a 18-as forradalom nagy dilemmáját, a wilsonizmus versus fegyveres honvédelem kérdését sem tárgyalja. A szerző -olvashatjuk az Előszóban - "nem tekinti feladatának az ítélkezést", a "megítélés [...] az olvasóra tartozik", amelyhez a mű legfeljebb "támpontokat adhat".
Ez a visszafogott és számunkra rokonszenves történetírói attitűd különösen azért meglepő, mert korábbi munkái és közéleti megnyilatkozásai alapján Litván inkább az histoire engagée művelőjeként tette magát ismertté. A szövegben található implicit "támpontok" és az Előszó rezignáltán explicit ténymegállapításai alapján mindenesetre így sem nehéz a szerző történetpolitikai crédó-ját és hőséről alkotott véleményét megfejteni. Litván sajnálja és hibának tartja, hogy a XX. századi autoriter és diktatórikus politikai rendszerek után Jászi Oszkárt az új magyar demokrácia sem érzi a magáénak. Egyetértőén idézi Szegedy-Maszák Aladárt, a második magyar köztársaság 1945 és 1947 közötti washingtoni követét, aki emlékiratainak-nem publikus részében így vélekedett emigráns sorstársáról: "Erkölcsiségét, emberségét, szerénységét nem is tudom kellőképpen méltatni. Tiszta ember volt, immár tele jóindulatú megértéssel és kivételesen érzékeny igazságérzettel. A nagy magyar doktrinerek közé tartozik, akik meggyőződésem szerint nélkülözhetetlen elemei voltak az egészséges és színvonalas magyar politikai gondolkodásnak, amelyben a pragmatikus vagy néha csak opportunista szemléleti mód kényszerűen nagy szerepet játszott." És Borbándi Gyulát, a legendás müncheni Új Látóhatár szerkesztőjét, aki az 199l-es újratemetés idején azért fájlalta a konzervatív oldal távolmaradást, merthogy "Jászi a népiség megértői és megbecsülői közé tartozott, és liberálisnak is nemzeti volt."
*
A "lényeglátás adományával megáldott emberek" tehát, úgy tűnik, egyetértenek. Ők - e sorok írójával együtt - helyet biztosítanának Jászinak a Magyar Pantheonban. Az utcák elnevezéséről és a szobrok felállításáról azonban hagyományosan a "hamis realisták" döntenek. És ők ugyancsak a maguk fajtájához vonzódnak. Inkább Tiszának állítottak szobrot, míg mások Kádárnak szeretnének. Jászi, Bibó, Márai és a társaik pedig maradnak a karanténban. Vajon meddig?