"Egyaránt ellenségei vagyunk a felforgatásnak és a reakciónak, mert a történelemből megtanultuk, hogy a felforgatás reakciót eredményez, a reakció pedig örökös körforgásban újra felforgatást teremt. Mert ez volt a felfogásunk kezdettől fogva, mindenkor kivívtuk a végletek gyűlöletét. Mert nemzeti alapon maradtunk, gyanakodva nézték a mi politikánkat azok, akik nemzeti alapra helyezkedni nem akartak. Mert a felforgatás ellen küzdöttünk, reakcionáriusnak tartottak minket azok, akik felforgatás útján akarták a demokráciát győztes rendszerré emelni. Mert meg nem alkuvó demokraták voltunk, akik a békés munka, a szerves fejlődés útján akartuk a demokráciát meggyökereztetni, ezért felforgatót láttak bennünk minden idők reakcionáriusai" - ekként jellemezte politikusi énjét Vázsonyi Vilmos (1868-1926), a magyar politikatörténet egyik legeredetibb alakja. E vallomásból az is érthető, hogy örökségét teljesen egyetlen politikai erő sem tekinti magáénak. A szabad demokraták egykori polgári szárnya még létrehozta a Vázsonyi-kört, de tevékenységéről szinte semmit sem hallani. Pedig magyar girondistákra - olyan személyiségekre, mint a magát annak valló Vázsonyi - égetően szüksége lenne a magyar közéletnek.

 

Tőkéczki László történész, aki Tisza Istvánról szóló könyvével alaposan felborzolta a kedélyeket, most Tisza nemes ellenfelének szentelt egy ugyancsak izgalmas kötetet.

 

A sümegi zsidó családban született Vázsonyi Vilmos a budapesti Síp utcai elemiben kezdte tanulmányait, majd a Markó utcai katolikus gimnáziumban érettségizett. 1886-ban iratkozott be a jogi karra, 1892-ben doktorált. 1894-től a Pesti Hírlap publicistája, ugyanebben az évben bekerült a budapesti törvényhatósági bizottságba. 1901-ben terézvárosi képviselőnek választották, 1906-tól fővárosi képviselő. 1917-ben Esterházy Móric kormányának igazságügy-minisztere, 1918-ban választójogi miniszter. Tisza István meggyilkolása után elmenekült, előbb Münchenben, aztán Svájcban élt emigránsként. Mélyen megvetette az 1919-es kommunista uralmat, miként később a fehérterrort is. Legitimista politikusnak tartotta magát. Mint a Nemzeti Demokrata Párt vezetőjét távollétében beválasztották a parlamentbe. 1924-ben a fővárosi törvényhozásban létrehozta az ellenzéki blokkot, keményen harcolt a Bethlen-kormány ellen. 1926-ban váratlanul meghalt, ezután kiadták politikai beszédeit.

 

Tőkéczki László nem tudományos pályaképet rajzol fel, hanem az életút legfontosabb kérdéseit, Vázsonyi politikai gondolkodásának sarokpontjait világítja meg. Megismerhetjük azt a politikai és társadalmi közeget, amely formálta, szemlélteti, mit gondolt vallásról és zsidóságról, a magyarságról ("Mi nem magyar zsidók, hanem zsidó magyarok vagyunk (...) zsidók vagyunk és maradunk, ragaszkodunk őseink vallásához, de ez a haza a mienk is, hazánkat nem adjuk, magyarságunkat sem adjuk."), a forradalomról és ellenforradalomról, a történelemről, a Habsburgokról, a Monarchiáról, a választójogról, az államról ("A jogrend nem liberális, nem demokratikus és nem konzervatív követelés. A jogrend a rendezett állami lét legprimitívebb követelése."). Bemutatja, milyen várospolitikus volt, hogyan írt újságot, miként ügyvédkedett. Vázsonyi írásaiból, beszédeiből bőségesen idézve mutat rá Tőkéczki a pálya tragikus ellentmondásaira, s fejet hajt a kiváló képességű, elveihez mindig ragaszkodó politikus előtt.