Szokás lett megjelentetni konferenciaanyagokat, minimális szerkesztéssel, az előadásokat tematikusan elrendezve, egy névmutatóval és a kötet szerzőinek ismertetésével kiegészítve. Aligha tagadható, hogy az egésznek van bizonyos vonzereje, mivel megőriz valamit a konferencia spontaneitásából. De ezt mégiscsak akkor szabad(na) megtenni, ha a konferencia előadásai mind tartalmilag, mind stilisztikailag magas szintűek. Ebben a kötetben viszont nagyon sok a retorikai üresjárat, a szentenció-zus kijelentés és az anekdotizáló-ke-délyes megfogalmazás. Nézzünk ezekből egy csokrot: „A tatárok is dúltak hazánkban. De a nyugati végekig nem jutottak el, mert meggátoltuk. Nálunk táboroztak a törökök is százötven évig, de ők sem tettek kárt a nyugati hatalmakban, mert előrenyomulásukat megakadályoztuk.˝ (30. o.) „Augusztus elején a szovjet vezetés Kádár Jánost nyaralásra hívta a Krímbe. A kezdeti tétovázás után Kádár végül elfogadta a meghívást, és augusztus 12-15. között Jaltában kötetlen eszmecsere keretében tárgyalt [...] a csehszlovák helyzetről.˝ (82. o.) „Az ember áttért a L’art pour L´art elvű szexuális viselkedésmódra, az örömöt tűzve célul az utódnemzés helyett, és ezzel elvetette a természet eredeti rendjét és tervét, amely szerint a szexualitás elsődlegesen a szaporodást hivatott szolgálni.˝ (285. o.)

A kérdés természetesen az, hogy miről szól ez a kötet, van-e olyan belső magja, amely köré elrendeződnek a kötet tanulmányai? Azt lehet mondani, hogy a kötet szerzőit és | szerkesztőjét elsősorban a magyar hatvannyolc érdekelte, annak ellenére, hogy a konferencia nemzetközi volt. A nagy nyugati diákmozgalmak célkitűzései és értéktételezései a kötetben alig-alig kapnak szót. A kötetben szerepel ugyan egy-egy tanulmány az olasz és a német diákmozgalmakról, de ezek a tanulmányok (vállaltan) elfogultak. Luciana Castellina az olasz mozgalmakat ma is csak az egykori résztvevő szempontjából tudja látni és láttatni: „Az volt az érzés, és valóban úgy is tűnt, hogy a világ előre halad. Ez adta nekünk az erőt ahhoz, hogy hinni tudjunk abban, hogy radikális változás történhet, ezért alakult ki bennünk a meggyőződés, hogy felszólalhatunk, hogy kikiálthatjuk a véleményünket.˝ (l77.o.) Wulf Schönbohm, a CDU-diákszervezet egykori tartományi elnöke azon kevesek közé tartozott, akik akkori diákként a mozgalom ellenfeleként és ellenségeként léptek fel. Sorait még ma is áthatja az SDS (a diákmozgalom eseményeit koordináló ifjúsági szervezet) iránt érzett mély gyűlölet. „Az SDS a rendszert megdönteni akaró politikai céljaiból egyetlenegyet sem tudott keresztülvinni. így utólag az SDS-t - kicsit élesen fogalmazva - a rendszer »hasznos hülyéje« címmel illethetnénk, mivel törekvéseivel nemhogy felszámolta, hanem végső soron megszilárdította és ellenállóbbá tette az NSZK társadalmát.˝ (167. o.) (A tanulmány fordításával kapcsolatban nem éppen bizalomgerjesztő az SDS nevének ilyetén feloldása: „Sozialis-tischen Deutschen Studentenbunds.)

Magyarországon nem voltak diákmozgalmak, de ez még nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk egy generáció szellemi-kulturális lázadásáról. Ez a lehetséges kiindulópont meg is jelenik Schmidt Mária egyik tanulmányában: „Hatvannyolc fő üzenetét nálunk a zene közvetítette. Az újfajta, hangos, gitáros dobszólókra építő rockzene megfelel a fiatalság lüktető türelmetlenségének, szövege pedig egy egész generáció lázadó életérzését, összetartozását fejezte ki. Ez a zene taszította az idősebb korosztályokat, hallgatása ezért önmagában ellenállásnak, egyfajta lázadásnak bizonyult. A kispolgárivá válni akaró Magyarország huligánként, vagyis veszélyes hippiként tekintett a hajukat hosszúra növesztő fiúkra, a miniszoknyás, melltartó nélküli leányokra.˝ (278. o.) Mintha ez az idézet is furcsán félrecsúszna: a zenétől a hosszú hajhoz és a miniszoknyához, na meg a melltartóhoz jutottunk el. Pedig nagyon érdekes lett volna a zene szubkulturális szerepének elemzése, de ennek kontrasztja nem a „polgárosodni akaró Magyarország´, hanem a két világháború közötti slágervilág. A magyar történelemben hatvannyolc három dimenzióban kaphat jelentőséget. (1) A csehszlovákiai bevonulás valóban a keleti blokk centrális eseménye volt ebben az évben. A kötet talán legerősebb tanulmánya Petr Pithart tollából származik, aki a prágai tavasz eseményeit a civil társadalom megélénkülésére vezeti vissza, amely aztán a politikát is elérte. Pithart a prágai tavasszal a rendszerváltozást állítja szembe, kimondottan csehszlovák perspektívából, így az a benyomás keletkezhet, hogy a civil társadalom megélénkülésének nem volt folytatása. Számos elemzésből úgy tudjuk, hogy Magyarországon viszont éppen ez vezetett el a nyolcvanas években a rendszerváltozáshoz. Pithart tanulmányát Berecz János hozzászólása követi, aki 1968-ban a Külügyminisztérium párttitkáraként dolgozott. A szerző azt állítja, hogy Kádárnak - a csehszlovákiai bevonulás tekintetében - nem volt más lehetősége, mint a meghajlás. De végül mégis minden jóra fordult: Berecz 1989-ben (az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnökeként) elfogadtatott egy nyilatkozatot a bevonulás elítéléséről. Milyen jó, hogy a megfelelő ember a megfelelő helyre került: ilyen volt a szocializmus. (A hozzászólás elolvasását csak erős idegzetűeknek ajánljuk.) (2) A reálisan létezett szocializmus történetének másik fontos eseménye az új gazdasági mechanizmus bevezetése volt. Ennek természetesen óriási irodalma van; az ebben a kötetben szereplő tanulmányok azonban egyértelműen csalódást okoznak. Mind Stark Tamás, mind Hoós János olyan nagy ívű áttekintést nyújt, hogy abban az 1968-as év jelentősége teljesen eltűnik. „Az »új gazdasági mechaniz-mus« 1968-as bevezetését követő évtized a szocializmus »aranykora« volt. [...] Valóban a hatvanas évek második felétől kezdve az életkörülményekjelentősen megváltoztak. A gazdasági élet mutatói jelentős fellendülésről szóltak.˝ (210. o.) (Aligha lehetne figyelmen kívül hagyni, hogy Antal László - valószínűleg a legjelentősebb reform-közgazdász - közvetlenül a rendszerváltozás előtt már úgy gondolta: az új gazdasági mechanizmus nem növelte a magyar gazdaság teljesítményét.) (3) Némileg meglepő, hogy több tanulmány is foglalkozik a szexuális forradalommal, azt sugallva, hogy ebben legalább a magyar társadalomnak is része lehetett. Schmidt Mária tanulmányából megtudjuk (ha még nem tudtuk volna), hogy Magyarországon 1968-ban vezették be a fogamzásgátló tablettát (Infecundin névvel), amely hamarosan igen népszerű lett. Lánczi András pedig a következő állításra ragadtatja magát: „Az 1920-as évektől megfigyelhető szexuális lázadás nemcsak a hatalom, nemcsak az erkölcsi rend ellen irányult, hanem a természet ellen is.˝ (300. o., kiemelés tőlem.) Lux Elvira, a fősze-xológus pedig így nyilatkozik: „A valóságban tehát nem szexuális forradalomról, hanem a természet rendje elleni forradalomról van szó [...]. Ez a magatartásváltozás az emberi nem pusztulásával jár.˝ (286. o.)

A kötet képanyagából egyetlen amatőr fényképet szeretnék kiemelni, mégpedig azt, amely Losonczi Pálnak (az Elnöki Tanács elnökének) 1969. július 23-án a mátételeki építőtáborban tett látogatásáról készült. A képet egy horizontális tengely választja ketté: fent helyezkednek el a látogatók fehér ingben, némelyek zakóban, középen Losonczi nyakkendőben. A kép alsó részén (a nézőnek háttal) fiatal lányok, fürdőruhában, bikiniben; éppen most öntik ki, amit szedtek vagy szüreteltek. A pártdelegáció képviselői maguk elé merednek, kerülik a lányok pillantását, a lányok ugyan érezhetően zavarban vannak, de a többségük mégis csak a delegációra néz. Ez a kép többet elárul a hatvanas évek végének magyar társadalmáról, mint a kötet tanulmányai.

Weiss János